Óriás az elnöki székben – Abraham Lincolnra emlékezünk

Hengszter Norbert 2020. ápr. 15. 0 1

Az USA 16. elnökének neve egybeforrt az amerikai polgárháborúval és a rabszolga-felszabadítással. Tragikus halála ellenére az ország egyik legnépszerűbb elnöke lett, több dokumentumfilm is készült az életéről, 2012-ben pedig vámpírvadászként tért vissza a mozivásznakra.

Abraham Lincoln a maga 192 centiméteres magasságával mondhatni kitűnt a kortársai közül. Több festmény és szobor is bizonyítja, hogy népszerűsége nem hagyott alább. Arcképe díszíti az amerikai ötdolláros bankjegyet. Bár nevét meghallva többek fejében egy erőteljes, jól öltözködött, cilinderes alak ugrik be elsőre, kortársai számára azonban kifejezetten taszító volt Lincoln megjelenése. Egyesek azt mondták róla, hogy „olyan, mint egy óriási csontváz, amelyre bőrt feszítettek, és e bőrt ruhadarabokkal takarták el”. A külsőségeket elhagyva, halálának 155. évfordulója alkalmából írt cikkünkben bepillantást nyerhettek Lincoln életének egy szeletébe, valamint egy városi legendáról is lerántjuk a leplet.

A rabszolga-felszabadító

A többség számára Lincoln a rabszolgák felszabadítója, aki küzdött a faji megkülönböztetés ellen. Az igaz, hogy ő indította el a folyamatot, ami a feketék szabadságához vezetett, az általa megfogalmazott XIII. alkotmánykiegészítés ratifikálását azonban már nem élhette meg; ez a dokumentum kimondta a rabszolgatartás törvényen kívül helyezését, de a faji megkülönböztetést nem sikerült leküzdenie.

Abraham Lincoln a maga 192 centiméteres magasságával abnormálisnak tűnt a kortársai szemében – Forrás: wikimedia.org

Első jelentősebb politikai tette az volt, amikor irányításával létrejött a rabszolgaság kiterjesztését ellenző Republikánus párt illinois-i szervezete. Elnöksége előtt nem volt semmiféle kormányzati tapasztalata, csak képviselő volt először Illinois-ban, majd 1847-től az Egyesült Államok Képviselőházában, ahol élesen kritizálta Polk elnököt a mexikói háború kirobbantásáért. Bár már ekkor is ellene volt a rabszolgaságnak, azonban tartózkodott az aktív fellépéstől, mivel úgy gondolta, hogy az így is, úgy is meg fog szűnni gazdaságtalansága miatt. Abban sem hitt, hogy a fehérek és a feketék békésen tudnának egymás mellett élni, egészen elnökké választásáig támogatta a felszabadítottak Libériába való kiköltöztetését. A feketék azonban nem akarták elhagyni Amerikát, a rabszolgatartók pedig nem akartak megválni tulajdonuktól. Egy alkalommal, amikor Lincoln ismét az emigráció lehetőségét hozta fel a fekete politikai vezetőknek, egyikük felszólalt ellene: „Ez ugyanúgy a mi országunk, mint a magáé!”. Ebből is látszik, hogy nem az egyenlőségért küzdött ekkoriban, hanem kitelepítésekkel akarta elkerülni az előítéletekből eredő atrocitásokat, így jogosan nevezhetjük „faji szeparatistának”.

A rabszolgaság terjedését azonban már politikai pályafutása kezdetétől ellenezte. Nem fogadta el a demokráciára hivatkozva azt sem, hogy létrejöhessen egy új rabszolgatartó állam többségi szavazattal. Ebben a kérdésben nem a többségi döntés volt a mérvadó az elnöknél, hanem a rabszolgaság erkölcsi tűrhetetlensége, mivel szerinte nincs a többségnek ahhoz joga, hogy elvegye a kisebbségtől a Függetlenségi Nyilatkozatban megfogalmazott jogait a szabadsághoz és a boldogulásra való törekvéshez.

Sokak fejében az az elképzelés él, hogy az északiak Lincolnnal az élen a rabszolgaság eltörléséért szálltak harcba a déliekkel, ez viszont nem igaz. Kezdetben az Unió helyreállítására törekedtek, majd csak 1862-ben látta be, hogy a nagyobb belföldi és külföldi támogatottság elérése érdekében elnöki kiáltvánnyal kell felszabadítania a rabszolgákat. Ezt viszont nem tehette meg egyből, mivel ekkor még a déliek álltak nyerésre, és úgy tűnt volna ez az intézkedése, mintha egy kényszerű, utolsó lapként játszaná ki, valamint ha túl gyorsan intézkedett volna, az a „Felső-Dél” államainak Konföderációhoz való csatlakozását vonhatta volna maga után. Ezt mindenképp meg akarta akadályozni, 1861 augusztusában például leváltotta John C. Frémont tábornokot is, aki bejelentette a rabszolgák felszabadítását, rendeletét pedig visszavonta.

Lincoln kezdetben a kitelepítésben látta a megoldást a rabszolgakérdésre – Forrás: jasonkwanhistory.files.wordpress.com

Végül 1862. szeptember 17-én megtörtént az első komolyabb északi győzelem a marylandi Antietam-pataknál. Öt napra rá az újságok közzétették az emancipációs nyilatkozat érvénybe lépését 1863. január 1-jétől. Ez azonban csak a lázadó államok rabszolgáira vonatkozott, az északiakra nem. Ezt az alkotmányra hivatkozva tehette meg, miszerint az elnöknek joga van a lázadók vagyonának elkobzására, és a rabszolgák is egyfajta tulajdont képeztek. A radikális republikánusok és az abolicionisták – a rabszolgaság eltörléséért küzdők – csalódottak voltak. A londoni Timesban pedig egy gúnyos cikk jelent meg róla: „Lincoln úr felszabadítja a négereket ott, ahol nincs hatalma. ahol pedig van, ott továbbra is rabszolgának tekinti őket!”. Ezek ellenére többször is felszólította az északi és a déli rabszolgatartó államokat is, hogy önként, fokozatosan szabadítsák fel rabszolgáikat állami kárpótlásért cserébe.

1863-tól az Unió egyesítésén kívül bekerült a rabszolgaság elleni harc is a háborús célok közé, ezzel jelentősen növelve a győzelem esélyeit. Az előrenyomuló északi haderők mindenhol felszabadították a rabszolgákat, akik közül sokan csatlakoztak is hozzájuk. Összesen több mint 180.000 fekete harcolt az Unió hadseregében, további 29.500 pedig a haditengerészetnél, ezzel ők adták az északi katonák 10%-át. Lincoln még a háború vége felé is felajánlotta a déli államoknak azt a lehetőséget, hogy állami kártérítéssel szabadítsák fel a rabszolgáikat, de ezt elutasították.

A háború befejeztével az elnök szerette volna mindkét párt egyetértésével beiktatni a XIII. alkotmánykiegészítést, ami véget vethetett volna a rabszolgaságnak. A Képviselőház 1865. január 31-én megszavazta, azonban az alkotmánykiegészítés érvénybelépéséhez az államok háromnegyedének a beleegyezésére volt szükség. A déli államokat viszont Lincoln kormányzata törvénytelennek tekintette, így egészen 1865. december 18-ig kellett várni az életbe lépéséhez. Lincoln már nem lehetett tanúja az alkotmánykiegészítés ratifikálásának.

Az elnök szerepe a polgárháborúban

Egyesek azért támadták, mert nem kötött békét a Konföderációval, mások pedig azért, mert nem nyerte meg a háborút túl gyorsan; ebben a közhangulatban is bátran helytállt. Sokan lekicsinylik Lincoln szerepét a háborúban, mondván Észak amúgy is győzedelmeskedett volna Dél felett a gazdasági fölényének köszönhetően, de a képlet ennél bonyolultabb. Elég, ha megnézzük a háborús célokat: a Konföderációnak nem állt szándékában az Unió katonai megszállása, ők a függetlenségüket akarták biztosítani, amihez elég volt az is, ha érzékeny katonai veszteségeket okoznak az ellenfélnek, ezzel elvéve a kedvüket a háborútól. Az is a déliek mellett szólt, hogy erőteljesen militáris társadalomban éltek, valamint a tábornokaik is jobb képességűek voltak – Robert E. Lee, Thomas J. „Sziklafal” Johnson, James Longstreet és még sorolni lehetne. Észak pedig nem volt egységes ekkor; 1863-ra többen megelégelték a magas adókat, valamint a kormány megnövekedett hatalmát szerették volna csökkenteni. New Yorkban még egy lázadás is kitört a sorozás ellen, az északi demokraták pedig egy békepártot alapítottak. A Chicago Tribüné című folyóirat szerkesztője szerint „1863-ban mindenképpen fegyverszünetre kerül sor”, mivel a lázadókat véleménye alapján képtelenség legyőzni a jelenlegi eszközökkel. Ebből is látszik, hogy nem volt elegendő a gazdasági fölény a háború megnyeréséhez. Ezenkívül voltak olyan rabszolgatartó államok, amelyek nem váltak ki; Lincolnnak őket is meg kellett nyernie magának, hogy hatalmas erőforrásaikat is bevethessék a Konföderáció ellen, valamint nehogy fegyverszünetet kössenek a déliekkel. Azt is igyekezett elkerülni, hogy az északi csapatok kezdjék meg a fegyveres konfliktust.

A szembenálló erők: északon az Unió, délen a Konföderáció – Forrás: scholastic.com

Az egység problémáját érdekes módon pont a déliek oldották meg: 1861. április 12-én Charlestonból lövették a Sumter-erődöt – az északiak nem akartak kivonulni belőle, pedig a Konföderáció területén volt. Ez a cselekedet északon hatalmas felháborodást váltott ki, tömegek csatlakoztak a hadsereghez, ezzel megoldva az újoncozást Lincoln számára. Sikerült finomabb és keményebb módszerek váltogatásával elérnie azt is, hogy a „Felső-Dél” rabszolgatartó államai – Missouri, Kentucky, Delaware, Maryland – megmaradjanak az Unió tagjaiként, továbbá Virginia nyugati része kivált a Konföderációból, majd önálló államként csatlakozott az északiakhoz, így megfosztva Délt attól a lehetőségtől, hogy a jelentős méretű erőforrásokkal rendelkező államok csatlakozzanak hozzájuk – az északi hadsereg katonáinak 15%-a ezen területekről származott. Ez hatalmas csapás volt számukra.

A sikerekhez az is hozzájárult, hogy a Lincoln-kormánynak rövid időn belül sikerült az akkori világ legjobban felszerelt és ellátott hadseregét felállítania. Ezenkívül a Kongresszussal együttműködve lefektette a modern Amerika alapjait. 1862 és 1863 között sikeresen modernizálták az adó-, a bank- és a pénzügyi rendszert, mezőgazdasági minisztériumot alapítottak, fejlesztették az oktatásügyet, farmerek rendelkezésére bocsátottak nyugati földeket, és ezzel egy időben megkezdték a transzkontinentális vasútvonalat kiépíteni. Emellett Lincoln növelte a végrehajtó hatalom jogkörét is a háborús intézkedések hatékonysága érdekében. Ő alakította ki az Unió katonai stratégiáját is, miszerint nem a főváros, Richmond elfoglalásával érhető el a győzelem, hanem az ellenséges haderő megsemmisítésével. Azzal is tisztában volt, hogy a délieknek akkor lett volna a legnagyobb esélye nyerni, ha sikerül egy európai államot megnyerniük az ügyüknek. Ezt próbálta mindenképp megakadályozni Lincoln. III. Napóleon, francia császár ekkoriban kezdte előkészíteni mexikói beavatkozását, és érdekében állt volna a Konföderáció támogatása. Addig viszont nem akart elköteleződni, amíg az angolok nem csatlakoznak. Ezért az Unió elnöke igyekezett a londoni kormánnyal egyezségre jutni. Végül akkor sikerült ezt elérnie, amikor a háborús célok közé bekerült a rabszolgák felszabadítása is, így a brit kormánynak le kellett mondania a Dél támogatásáról – se a parlament, se a társadalom nem támogatta volna.

A háború alatt sokan kritizálták Lincolnt a megnövekedett végrehajtói hatalom miatt, azonban sosem élt vissza vele. Személyes érdekei helyett mindig a nemzet sorsát tartotta szem előtt. Tábornokainak azt is elnézte, ha szemtelenek voltak vele. George B. McClellan főparancsnok például odáig ment, hogy nem jelent meg egy találkozón az elnökkel, inkább lefeküdt aludni, míg Lincoln rá várt. Az elnök azt vallotta, hogy: „Ha képes győzelmet aratni, még a lova kantárját is hajlandó vagyok tartani”. Azonban amint nyilvánvalóvá vált, hogy valamelyikük nem képes megnyerni a háborút, azonnal leváltotta azt – így járt McClellan is. Végül Ulysses S. Grant személyében találta meg a megfelelő főtisztet, aki vállalta a támadó hadműveleteket, olykor vakmerő módon, amiért többen támadták, és amikkel szemben Lincoln fel is lépett.

Politikai hatalmával a választások közeledtével sem élt vissza. Megtehette volna, hogy a háborúra hivatkozva elhalasztja az 1864-es elnökválasztást, de nem tette – pedig minden jel arra mutatott, hogy el fogja bukni. Északon egyre nőtt a békepártiak befolyása, hisz minden áldozat ellenére sem sikerült áttörő győzelmet aratni a déliek felett. Tanácsadói azt javasolták neki, hogy függessze fel a behívóparancsot, viszont nem hallgatott rájuk. A két újonnan megalakult államot – Coloradót és Nebraskát – sem fogadta be egyből az Unióba, annak ellenére sem, hogy a többség rá szavazott volna onnan. A megszállt déli területeken nem rendelte el a részvételt az elnökválasztáson, pedig ott is jócskán akadtak támogatói. Végül Atlanta elfoglalásával biztosította újraválasztását, mivel ezzel nyilvánvalóvá vált, hogy Észak fog győzedelmeskedni.

Az „Óriás” győzelme és bukása

Annak ellenére, hogy győzedelmeskedett a déliek felett, nem vált kegyetlenné, pedig megtehette volna, hisz akkora tekintélyre tett szert, amivel széles körben elfogadtathatta volna elképzeléseit, azonban mindent megtett a békéért és a kiegyezésért. Ezt a háború utolsó szakaszában is éreztette, amikor nagylelkű terveit közzétette a volt konföderációs államok rekonstrukciójáról. A főbb tisztségviselők kivételével mindenkinek kegyelmet akart adni, minden vagyonukat megtarthatták – a rabszolgáikat kivéve. Visszakapták az államok a saját önkormányzatukat, amennyiben az 1860-ban szavazati joggal rendelkező állampolgárok – felnőtt, fehér férfiak – 10%-a hűségesküt tett az Uniónak. Nem akarta feje tetejére állítani a déli államok társadalmi rendszerét sem, így csak a műveltebb és a hadseregben harcoló feketék számára biztosított politikai jogokat. Jó szándékának bizonyítéka az is, hogy amikor Robert E. Lee konföderációs tábornok letette a fegyvert a későbbi elnök, Ulsysess S. Grant előtt, akkor megüzente neki Lincoln, hagyják hazatérni a lázadó katonákat és tiszteket, amennyiben nem fognak fegyvert újra az Unió ellen. 1865. április 10-én pedig, a győzelmi ünnepen felszólította a zenekart, hogy játsszák el a déliek legnépszerűbb indulóját, a Dixie-t is. Halálával azonban szertefoszlott a nagylelkű rendezés lehetősége, ami miatt mind a mai napig traumaként él több déli állambeli fejében a polgárháború és vele együtt szabadságuk elvesztése.

A két nagy ellenfél kézfogása: Robert E. Lee (jobboldali) leteszi a fegyvert Ulsysses S. Grant (baloldali) előtt – Forrás: wikimedia.org

1865. április 14-én a Tom Taylor rendezte Amerikai kuzinunk című darabon vett részt Lincoln és felesége a washingtoni Ford Színház elnöki páholyában. Az előadás közben rontott be John Wilkes Booth színész a páholyba, és hátulról fejbe lőtte az elnököt. Henry R. Rathborne őrnagy rátámadt a merénylőre, aki megsebesítette őt egy vadászkéssel, majd a színpadra ugrott – előtte még beleakadt a sarkantyúja egy zászlóba és eltörte a lábát –, majd Virginia állam jelszavát kiáltotta: „Sic semper tyrranis!”, azaz „Így járnak a zsarnokok!”. A zűrzavarban sántán is sikerült megszöknie, majd később egy farmon vették körbe, és az ott kitört tűzharcban életét vesztette. Lincoln többet már nem tért magához, 1865. április 15-én elhunyt.

Lincoln és Kennedy

A közösségi médiákban egyre jobban terjed az a tévhit, amelyben látszólag misztikus párhuzamokat vélnek felfedezni a két amerikai elnök életében és merényletében. Azonban, ha alaposabban megvizsgáljuk ezeket a pontokat, láthatjuk, a cikk szerző(i) felületes munkát végeztek, vagy csak egyszerűen nem jártak alaposabban utána a történéseknek.

Egyesek párhuzamot húztak Lincoln és Kennedy meggyilkolásában – Forrás: cheatsheet.com

A cikk írója szerint Abraham Lincolnt 1846-ban, John F. Kennedyt pedig 1946-ban választották be a Kongresszusba. Bár ez az állítás igaz, mégis vannak különbségek a két úriember életútjának ezen részében: míg előbbi két évig volt csak képviselő, addig utóbbi hat évig. Lincoln egyébként ezután jó ideig nem vállalt semmilyen hivatalt, Kennedy viszont egyből szenátor lett utána. Az írás következő pontjában az elnökké választásuk időpontját hozza fel párhuzamként, azonban ez annyiban nem meglepő, hogy az Államok fejét négyévente választják meg, mégsem emeljük ki például azt se, hogy George Washington és Benjamin Harrison elnökké választása között is 100 év telt el.

A szerző azzal folytatta, hogy mindketten nagy gondot fordítottak az emberi jogokra, ez azonban a legtöbb amerikai politikusról elmondható, már csak a Függetlenségi Nyilatkozat miatt is, mivel az erősen hangsúlyozza az emberi jogok fontosságát. Azonban, ha azt nézzük, hogy melyik mit tett ezért, jól láthatjuk, hogy Lincoln mellett – aki megindította a rabszolgaság felszámolását – Kennedy nem tud felmutatni semmi érdemlegeset, hisz nem volt képes megszavaztatni polgárjogi törvényeit a Kongresszussal – majd csak az utódjának, Lyndon B. Johnsonnak sikerült.

„Mindkét elnök felesége elveszítette gyermekét, míg a Fehér Házban laktak” –ez valóban igaz, viszont nem csak rájuk; több másik elnöknek is halt meg gyereke a Fehér Házban, köztük John Adamsnek és Thomas Jeffersonnak is. Egyébként Lincoln a 12 éves, Kennedy pedig az elnöksége alatt született, háromnapos fiát vesztette el.

Valóban, mindkét elnököt pénteken lőtték le, mint az a cikkben is áll, azonban ez is egy eléggé abszurd megközelítése a témának, mivel eléggé nagy (egy a héthez) az esélye az egybeesésnek. Továbbá az sem meglepő, hogy hétvégén történt a merénylet; akkor van a legjobb lehetősége az elkövetőnek a sikeres akcióra, ha az áldozat épp közszereplésen vesz részt, és ezek általában hétvégenként vannak.

Az az állítás is igaz, hogy mindkét elnököt fejbe lőtték, felmerülhet viszont a kérdés, hogy ez miért olyan különös, hiszen akit meg akarnak ölni, annak általában a fejére céloznak – a másik biztos módszer a mellkason lövés, azonban ez náluk kivitelezhetetlen volt, hisz háttal voltak az elkövetőknek. Egyébként Kennedynek a nyakán ment át az első golyó.

„Lincoln titkárnőjét Kennedynek, Kennedy titkárnőjét Lincolnnak hívták.” Az első megállapítás helytelen, hiszen akkoriban nem voltak még titkárnők, férfiak végezték el az efféle munkákat – kettő is volt neki John G. Nicolay és John Hay személyében. A második része igaz, azonban azt is figyelembe kell venni, hogy egy nagyon felkapott névről beszélünk.

A következő tétel, miszerint déli állambeli végzett az elnökkel erősen sántít olyan tekintetben, hogy nem világos, a szerző hogyan definiálja a déli államokat. Lincoln gyilkosa, John Wilkes Booth Marylandben született, ami valóban rabszolgatartó állam volt, azonban a polgárháborúban az északiak oldalán harcoltak, valamint földrajzilag is oda tartozik.

Az is igaz, hogy mindkét elnököt déli születésű elnök követte, és Johnsonnak hívták. Ez a név is eléggé gyakori az USA-ban, valamint nem ő az egyetlen elnök, akiből „több volt” – gondoljunk a két Rooseveltre, Bushra, Adamsre vagy Harrisonra. A másik része sem meglepő, mivel ez egyfajta politikai fogás a pártoktól, hogy különböző régiókból jelöljenek elnököt és alelnököt, ezzel az egymástól távoli államok szavazatait is el akarják nyerni, így eléggé nagy az esély arra, hogy egy északi elnök halálakor egy déli alelnök lépjen a helyére. Az se vitathatatlan, hogy az utódok (Andrew Johnson és Lyndon B. Johnson) 1808-ban, illetve 1908-ban születtek, azonban a napok már nem stimmelnek – előbbi december 29-én, utóbbi pedig augusztus 27-én jött világra.

A két merénylő viszont nem ugyanabban az évben született száz év eltéréssel, mint ahogy a cikk írója állítja. Oswald valóban 1939-ben született, viszont Booth 1838-ban. Az viszont tagadhatatlan, hogy mindkettejük neve 15 betűből áll, ahogy az is, hogy mindkettejüket hármas nevén ismerjük, ahogy az amerikai államférfik jelentős részét – például John Fitzgerald Kennedyt is.

John Wilkes Booths közvetlen közelről lőtte fejbe az elnököt a Ford Színházban – Forrás: gannett-cdn.com

„Lincolnt a Ford nevű színházban ölték meg, Kennedy autója pedig egy Lincoln volt, amelyet a Ford cég gyártott.” Ez is igaz, bár ez se meglepő, hisz mindkét név nagyon gyakori. Ford nevet viselt több filmszínész és filmrendező, sőt, egy amerikai elnök is (Gerald Ford).

Az nem igaz, miszerint „Lincolnt egy színházban ölték meg, a merénylő pedig elfutott, majd elbújt egy raktár épületben; Kennedyt meg egy raktárépületből lőttek le, a merénylő elfutott, majd elbújt egy színházban”. Booth elvágtatott a helyszínről, elhagyta Washington D.C.-t . Pár nap múlva pedig egy farmon kerítették be, ahol rágyújtották a csűrt. Oswald valóban egy tankönyvraktárból lőtte le Kennedyt, azonban az már nem igaz, hogy egyből elmenekült a helyszínről; csak azután futott el, amikor J. D. Tippit rendőr igazoltatni akarta. Miután végzett Tippittel, előbb egy cipőboltba, majd egy moziba menekült, ahol elfogták. Egyfajta nyelvi különbség okozhatta a félreértést, mivel az USA-ban több mozit is filmszínházként (movie theater) emlegetnek.

Az az állítás sem igaz, miszerint mindkét gyilkos merénylet áldozata lett még a tárgyalás előtt; ez csak Oswaldra igaz. Booth ellenállt a letartoztatásnak, ezért a katonákkal folytatott tűzharc hevében halálos sebet kapott.

A szerző „végső rúgása” is eléggé erőtlennek hat, miszerint Lincoln egy héttel a merénylet előtt Monroe-ban volt, Maryland államban, Kennedy pedig Marilyn Monroe-val volt. Ezekből egyik sem igaz. Lincoln sosem járt ott, nem is szerepel egyik önéletrajzában sem a neve. Marilyn pedig egy évvel a Kennedy-gyilkosság előtt halt meg 1962-ben.

Ténylegesen van néhány valós egybeesés, azonban a cikk szerzője ezeket túlságosan is felnagyította, a két elnök élete és halála közötti különbségeket pedig megpróbálta a szőnyeg alá söpörni.

Kiemelt kép: cdn.britannica.com

Tags: Abraham Lincoln, elnök, John F. Kennedy, Lincoln, rabszolga, usa Categories: VILÁG
Related Posts