Kennedy és Nixon – Avagy a legmegosztóbb elnökök az USA-ban

Hengszter Norbert 2020. Már. 10. 0 0

John F. Kennedy az egyik legismertebb és legtöbb rajongóval rendelkező amerikai elnök. Vele szemben Richard M. Nixont gyakran az USA legrosszabb elnökeként emlegetik. Vajon tényleg megérdemlik ezeket a róluk kialakult sztereotípiákat? Nixon valóban olyan rossz elnök volt, mint amilyennek tartják? Ezekre és hasonlókra kaphattok választ, ha tovább olvastok.

A két egykori elnök hasonló életutat járt be: mindketten egyetemi diplomát szereztek, majd a második világháború alatt a haditengerészetnél szolgáltak. Ezután mindketten politikai pályára léptek; előbb kongresszusi képviselők, majd szenátorok lettek. Mindkettejük elnöki ciklusát (Nixonnak a másodikat) egy váratlan esemény szakította meg. De lássuk a részleteket!

John F. Kennedy

John F. Kennedy 1917-ben született a Massachusetts állambeli Brookline-ban. Édesapja multimilliomos kongresszusi küldött volt, aki fiait is magas politikai pozíciókban szerette volna látni, amihez minden erőforrását fel is használta. Kennedy gyerekkorában sokat betegeskedett, asztmás volt, skarlátos és diftériás is, majd később krónikus vastagbélgyulladásban is szenvedett. Halála után öccse, Edward M. Kennedy azt mondta róla, hogy testvére szinte minden második nap intenzív fájdalmaktól szenvedett.

Az idősebb Kennedy-fiú 1935-ben a Harvard Egyetemen kezdte meg tanulmányait nemzetközi kapcsolatok terén, majd 1940-ben le is diplomázott. Az USA hadba lépésével ő is részt vett a második világháborúban a csendes-óceáni hadszíntéren a japánok ellen, ahol kitüntetésben részesült bátorságáért: kimentette az embereit, miután hajójukat elsüllyesztették. Egy későbbi támadás során súlyosan megsérült, többször meg is műtötték. Későbbi hátfájása és veseelégtelensége is ennek volt köszönhető.

John F. Kennedy – Forrás: en.wikipedia.org

A háború után először képviselő (1947–53), majd szenátor lett (1953–61), bár utóbbi első időszakában többnyire betegeskedett, a másodikban pedig már az elnökválasztási kampányt készítette elő. Apja, Joseph P. Kennedy 1957-ben kijelentette, hogy ő csinált a fiából politikust, kötelességévé téve, hogy induljon a kongresszusi választáson, miután testvére, Joseph P. Kennedy Jr. egy repülő balesetben elhunyt – eredetileg őt szánta politikai pályára sokat betegeskedő bátyja helyett. Kennedy erre így reagált: „Állandóan úgy érzem, hogy Papa hátulról figyel engem!”.

Végül 1961-ben megválasztották az USA 35. elnökének Richard M. Nixonnal szemben. Elnökké választásával ő lett az első és egyedüli római katolikus vallású amerikai államfő. Édesapja jelentős támogatásának is köszönheti elnökké választását, aki vagyonát és befolyását is felhasználta fia esélyeinek növeléséhez. John F. Kennedy volt az első olyan amerikai elnök, aki a médiát bevonva, a modern tömegtájékoztatásra (tv, rádió) támaszkodott kampánya során, amivel megalapozta a máig meghatározó képet magáról. Ő volt az, aki „forródrótot” létesített Washington D.C. és Moszkva között, továbbá a nevéhez köthető a nemzetközi atomcsendegyezmény aláírása, melyekkel enyhítette a hidegháborús feszültséget. 1961-ben aláírták a latin-amerikai országokkal a Szövetség a fejlődésért (Alliance for Progress) nevű szerződést, melynek keretében többmilliárdos amerikai támogatást kaptak a latin-amerikai országok. A sikerei és népszerűsége mellett jócskán voltak kudarcai és népszerűtlen tettei is, amiket valószínűleg a korai halála miatt megbocsátott neki az utókor.

Kennedy nem volt olyan makulátlan, mint amilyennek a kortársai és az utókor látja: ő rendelkezett a legtöbb szeretővel az amerikai elnökök közül, amit a korabeli sajtónak sikerült eltitkolnia, így sikerült elhitetnie a szerető családapa szerepét a közvéleménnyel. Szeretői közt volt Judith Campbell Exner is, aki Sam Giancana maffiavezérrel is kapcsolatban volt, így fennállt a veszélye annak, hogy a maffia megzsarolhatja vele az elnököt, vagy a politikai ellenfelei ezt kihasználva csökkentik a népszerűségét. Később Judith egy könyvet is kiadott a két férfival való viszonyáról, ahol többek között azt is megemlíti, hogy közvetítőszerepet játszott egy Fidel Castro elleni merénylet kapcsán Kennedy és Giancana között.

Elnökként a belpolitikában sem volt túl sikeres. Csupán két törvényt sikerült elfogadtatnia: az űrkutatási programot 1961-ben és a védelmi és kereskedelemfejlesztési törvényt 1962-ben. A többi polgárjogi indítványát, valamint a jövedelemadó csökkentésére vonatkozó törvényjavaslatát csak utódja, Lyndon B. Johnson tudta elfogadtatni.

Külpolitikailag egy gyenge vezető benyomását keltette a Szovjetunióban, amit az 1961-es disznó-öbölbeli sikertelen kubai partraszállás is erősített, amikor is Kennedy korlátozta az akció amerikai támogatását, amivel eleve kudarcra ítélte azt. Roger Hilsman egykori katona, író inkább egy elviselhetetlen szerencsétlenségnek titulálta a sikertelen akciót, azonban azt ő is elismerte, hogy ez kétségtelenül Kennedy kudarca volt, amiért hallgatott a tanácsadóira. Az elnök magára vállalta a felelősséget, 1962. december 17-én a tv-ben és rádióban is elismerte, hogy ő a felelős a fiaskóért, a döntés az ő kezében volt. Azonban azt is tudni kell, hogy a tanácsadók se voltak mind egy véleményen az akciót illetően; többen is ellene voltak, köztük a szenátus külügyi bizottságának elnöke, Fulbright, továbbá a külügyminiszter is, Chester Bowles, valamint a köztudottan antikommunista politikus, Dean Acheson is.

Judith Campbell Exner – Forrás: imdb.com

1961 június elején újból nőtt a feszültség az USA és a Szovjetunió között, amikor is Bécsben találkozott Kennedy és Hruscsov. Az amerikai elnök, hogy feledtesse a kubai kaland csődjét, valamint hogy bizonyítsa rátermettségét, élesen kritizálta a szovjeteket. Megvádolta őket a létrejövő kommunista mozgalmak támogatásával, valamint felszólította őket ezen tevékenységük befejezésére. Kennedy szerint az „újabb nemzetek bekapcsolódása a szocialista táborba megváltoztatja a kialakult erőegyensúlyt”.

Hogy részben enyhítse a kubai kudarcát, engedélyezett mindenféle merénylettervezetet Fidel Castro ellen, amivel elérte azt, hogy a kubai diktátor szorosabb kapcsolatba kerüljön Moszkvával. 1961-ben a Szovjetunió újból kihasználta az amerikai elnök gyengeségét, és felépítették a berlini falat, ami ellen Kennedy – bár Bécsben jelezte Hruscsov felé, hogy kész megvédeni Nyugat-Berlint – semmi érdemlegeset nem tett néhány szép gesztust leszámítva (gondoljunk például az 1963-as berlini beszédére). 1962-ben a Szovjetunió atomtöltetű rakéta kilövő bázisok építésébe kezdett Kubában, amire válaszul az USA blokád alá vonta a szigetet. A szovjet szállítóhajóknak így vissza kellett fordulniuk rakományaikkal. Ezután a két fél megállapodott abban, hogy az USA kivonja rakétáit Törökországból, valamint nem támadja meg Kubát, míg a Szovjetunió felszámolja a bázisokat a szigeten. A közvélemény ezt Kennedy győzelmének könyvelte el, holott ez egy stratégiai vereség volt az USA számára, mivel így nekik ki kellett vonniuk a rakétáikat egy olyan helyről, ahol már kész bázisuk volt, míg a Szovjetuniónak csak egy leendő bázisukról kellett lemondaniuk.

A kubai rakétaválság mellett a másik meghatározó konfliktus a Föld túloldalán, Vietnamban zajlott, ahol a kommunista Észak nézett szembe a liberális Déllel. Kennedy túlértékelve a szövetségeseinek haderejét, csupán 17.000 főre emelte az amerikai katonák létszámát a térségben. A tanácsadói 200.000 katona azonnali mozgósítását javasolták az elnöknek, aki az azonnali, elsöprő győzelem helyett a mielőbbi politikai megoldásban bízott, így hosszú, elhúzódó, véres háború vette kezdetét. Az a feltevés is téves vele kapcsolatban, hogy ki szerette volna vonni az amerikai csapatokat Vietnamból, sőt, feltehetőleg még növelte is volna őket. Egy katonai vereség nem tett volna jót az esélyeinek az elkövetkezendő elnökválasztásokon.

John F. Kennedy 1963. november 22-én halt meg Dallasban, amikor Lee Harvey Oswald lelőtte őt. Az elnököt egyből kórházba vitték, de már nem tudták megmenteni az életét. A gyilkosságából különféle összeesküvés-elméletek születtek, amik mind a mai napig foglalkoztatják az embereket.

Richard M. Nixon

Nixon 1913-ban született a kaliforniai Yorba Lindában. Fiatal korától kezdve dolgozott. Gyerekkorát így jellemezte: „Kemény munkával, önfegyelemmel és versenyszellemmel pótoltam a természetes géniusz hiányát”. Ez a kemény versenyszelleme a későbbi politikai életére is kihatott, többen nem kedvelték őt emiatt. Mindezek ellenére kiváló eredménnyel végezte iskoláit. Jogi diplomáját a Duke Egyetemen szerezte, majd 1937 és 1942 között ügyvédként kezdett el dolgozni. A második világháború alatt a haditengerészetnél szolgált, majd leszerelése után politikai pályára lépett: előbb kongresszusi képviselő lett (1947–50), majd szenátor (1950–53). Aktív szerepet játszott a McCarthy-bizottság kommunistaellenes munkájában, ahol azzal vált híressé, hogy leleplezte Alger Hisst, a Roosevelt-kormányzat egy tekintélyes tisztviselőjét Amerika-ellenes tevékenységei miatt. Bár a kortársak ezután afféle radikális antikommunistát láttak személyében, azt tudni kell, hogy 1947-ben ő akadályozta meg az Amerikai Kommunista Párt törvényen kívül helyezését, amiért Eisenhower is gratulált neki: „A legjobban az tetszett nekem, hogy nemcsak elkapta Hisst, de fair módon kapta el”. 1952-ben ő felelt Eisenhower elnökválasztási programjának kialakításáért, majd 1961-ig mint alelnök vett részt a politikában, ahol nagyon sokat tanult az elnöki tisztség velejáróiról. Alelnökként 58 országban tett hivatalos utazást, ezzel komoly külpolitikai tapasztalatokra tett szert. Magyar vonatkozása is van; ő nevezte el 1956-ban Hruscsovot „budapesti mészárosnak”.

1960-ban indult a választásokon Kennedy ellen, azonban alulmaradt fiatalosabb, lendületesebb ellenfelével szemben. Ezután az 1962-es kaliforniai kormányzóválasztáson is elbukott, és visszavonult a politikától egy időre; újból ügyvédként, valamint előadóként kezdett el dolgozni. 1968-ban indult az elnökválasztáson; ő lett az USA 37. elnöke. Neve összeforrt a Watergate-botránnyal, ezzel úgy vonult be a történelembe, mint az USA legrosszabb elnöke. De mi történt a Watergate-botrány és az elnökké választása között?

Richard M. Nixon – Forrás: hu.wikipedia.org

Nixon, bár megszállott konzervatív volt, mégis sokat tett a jó irányú változásokért. Minden elődjénél többet tett az iskolák szegregációjának felszámolásáért, amit a statisztikák is jól mutatnak: míg 1969-ben a fekete gyerekek csupán 5,2%-a járt közös iskolába fehérekkel, addig 1972-ben már 90%-uk. Felvette a harcot az alvilággal is: 1970-ben a szervezett bűnözést kontrollálandó és a kábítószerek kereskedelme ellen hozott törvényeket. Kulturális téren is sokat tett az országért, megnégyszerezte a művészetek szövetségi támogatását. Fontos volt számára a környezetvédelem is, aminek keretében 1970-ben egy környezetvédelmi ügynökséget alapított, továbbá elnöksége alatt kiterjesztette a nemzeti parkok területét – 642 új park jött létre. 1971-ben a XXVI. alkotmánykiegészítés értelmében kiterjesztette a szavazati jogot 21 évről a 18 évesekre is. Ugyanebben az évben beszüntette a sorozást, és bevezette a hivatásos hadsereg rendszerét, ami hasznosnak bizonyult a későbbi katonai konfliktusokban. Továbbá ekkor mondta el híressé vált beszédét is, amikor „háborút” hirdetett a rák ellen; új gyógyszerek fejlesztését ígérte, amikkel fel lehet venni a harcot a rákkal, gyógyítani lehet a már kialakult betegséget. Az állampolgárok védelme érdekében 1972-ben elfogadtatta a fogyasztási termékek biztonsági törvényét, aminek értelmében kitilthatták a veszélyes árukat a piacról. Az újabb elnökválasztási időszakra (1972) elérte az adók átlagosan 20%-os csökkentését, az inflációt leszorította 2,7%-ra, az össznemzeti terméket 6,3%-kal, a reáljövedelmet pedig 4%-kal növelte, így biztosítva újraválasztását.

Külpolitikájában a róla elnevezett Nixon-elvet érvényesítette, miszerint az USA nem törekszik a világ csendőrévé válni. Az USA katonai jelenlét helyett inkább gazdasági és anyagi segítséggel támogatta szövetséges államait, arra törekedett, hogy maguk oldják meg a problémáikat, ezzel is csökkentve az ország kiadásait.

1968-as ígéretének – miszerint ha megválasztják, akkor kihozza az országot a vietnami háború „mocsarából” – eleget téve a békés megoldásra törekedett Vietnammal. Először 25.000, majd újabb 150.000 katonát vont ki a térségből. Kölcsönös csapatkivonásokon alapuló békeajánlattal állt elő az 1970-es párizsi béketárgyalásokra, ez azonban sikertelenül végződött. Kiújultak a harcok, támadást indított az észak-vietnami erők ellen Kambodzsában, amivel jelentős sikereket ért el, rengeteg hadifelszerelést zsákmányoltak, amivel 74 dél-vietnami zászlóaljat sikerült felfegyverezniük. Azonban a közvélemény Nixon ellen volt: felrótta neki, hogy kiszélesíti a háborút a kambodzsai területek bombázásával, az USA-ban pedig tömeges tiltakozó megmozdulások jöttek létre az egyetemeken. 1972. május 4-én a rendőrök a tüntető diákok közé lőttek, megölve közülük négyet. Az elnök, miután ezt megtudta, nagyon elkeseredett, és május 9-én testőrei nélkül ment a tüntetésre készülő diákok közé, hogy jobb belátásra bírja őket. Végül 1973. január 27-én Párizsban írták alá a fegyverszünetet Észak-Vietnammal. A háborúban közel 56.000 amerikai katona esett el, 300.000 sebesült meg, továbbá közel kétmillió harcolt.

A hidegháború enyhítése miatt, valamint a nemzetközi hatalmi egyensúly módosítása érdekében 1972-ben Pekingbe utazott, ezzel lezárta a mintegy negyedévszázados amerikai-kínai szembenállást, továbbá ezzel sikerült felgyorsítania a fegyverkorlátozási tárgyalásokat a Szovjetunióval. Még ugyanennek az évnek májusában Moszkvába utazott – ezzel ő lett Roosevelt óta az első amerikai elnök, aki szovjet területre lépett –, ahol Brezsnyevvel aláírták a hadászati rakétarendszerek korlátozásáról szóló megállapodást (SALT-I). Már előtte is kötöttek hasonló egyezményeket: 1970-ben egy, a nukleáris fegyverek kitiltásáról a nemzetközi vizek alatti óceánfenékről szóló megállapodást írtak alá, majd 1971-ben a vegyi fegyverek fejlesztésének tiltásáról tárgyaltak.

1973-ban az arab-izraeli háborúban az utóbbi oldalára állt; alig 72 óra alatt légihidat hozott létre, ami 32 nap alatt több mint napi 1000 tonna katonai felszerelést szállított a szorult helyzetbe került izraelieknek. Több történész is úgy gondolja, hogy a zsidó állam neki köszönheti, hogy megmenekült a megsemmisüléstől.

A Watergate-komplexum – Forrás: failedarchitecture.com

Azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül a bukását okozó botrányt sem. 1972. június 17-én a demokrata párt főhadiszállásán, a Watergate-irodakomplexumban lehallgatókészülékkel felszerelt betörőket fogtak el. Egyikükről kiderült, hogy az elnök újraválasztási bizottságának tagja. Feltehetőleg Nixon nem tudott az akcióról, azonban hibát követett el, amikor az elkövetőket védve akadályozta az igazságszolgáltatási eljárást, ami 1974 júniusában derült ki. Először történt a történelemben, hogy az USA egyik elnöke lemondott a tisztségéről: 1974. augusztus 9-én hagyta ott az elnöki széket. Kissinger külügyminiszter így búcsúztatta az elnököt: „A történelem máshogy fog bánni Önnel, mint kortársai!”. Erre válaszul Nixon azt felelte, hogy „Az attól függ, kik írják azt a történelmet!”. Végül emiatt nem emeltek ellene vádat, utódja, Gerald Ford megkegyelmezett neki. Több történész is őt tartja a „vietnámi háború utolsó áldozatának”, mivel a háborús konfliktus által elmérgesedett politikai légkör miatt születhetett ekkora felháborodás egy ilyen botrány körül, amit több külföldi államférfi is túlreagálásnak tartott. Élete hátralévő részében tagadta bűnösségét. Visszavonulása után számos könyvet írt politikával kapcsolatban, bejárta a világot, ahol több világvezető politikussal találkozott. Teljesen nem zárkózott el az amerikai politikától sem; több későbbi elnöknek (Carter, Reagan, Bush, Clinton) is adott külpolitikai tanácsot – külpolitikai szakértőként megbecsülték. 1990-ben aranylakodalma alkalmából felavatták szülőhelyén az Elnöki Könyvtárat, ahol Ford, Bush és Reagan is megjelent. Utóbbi ezt a véleményt fogalmazta meg róla: „Nem tartom túlzásnak azt állítani, hogy a világ jobb és biztonságosabb hellyé vált Richard Nixon jóvoltából”. 1994. április 22-én hunyt el New Yorkban.

Többek között James T. Patterson amerikai történész is írt kettejükről könyveiben, ahol Nixont mint a 20. század legliberálisabb amerikai elnökeként tartja számon Theodore Roosevelt után. Ezzel szemben Kennedyről azt írta, hogy „a rajongóinak állításaival ellentétben nem nagyon nőtt fel a feladatokhoz”. Nathan Miller, aki Az Egyesült Államok tíz legrosszabb elnöke című kötet szerzője, így nyilatkozott: „A Watergate-ügy és az ebből következő ellenségeskedés nélkül Nixon nem is lett volna olyan rossz elnök”. De így is ő lett a legrosszabb elnökként feltüntetve a könyvben. James J. Kilpatrick pedig így búcsúztatta a leköszönő elnököt a National Review-ban: „A hazugságok, a hazugságok, a hazugságok! … Milyen kár, milyen kár! Volt egy elnök, aki kijuttatott minket Vietnamból, befejezte a sorozást, visszaállította a Legfelsőbb Bíróság szükséges konzervatív egyensúlyát, megindította az új-föderalizmus reménykeltő programjait, s merész kezdeményezésére a Vörös Kína új utakat nyitott meg a világbéke felé vezető úton. És most minden jó is eltűnik a rossz romhalmaza alatt”.

A fentiek alapján jól látható, hogy milyen hatással van a média vagy a közvélemény egy-egy történelmi személy megítélésére. Kennedy megjelenésével és személyiségével elnyerte a kortársak szeretetét, a nők szinte bálványozták; közben Nixon temperamentuma és keménysége miatt nem sok ember szimpátiáját élvezhette – az őt ért támadásokra görcsösen, letámadóan reagált. Kennedyben az utókor az 1960-as évek elejének be nem váltott ígéreteit és a megsemmisült optimizmust látják, míg a Nixonról kialakult kép egybeforrt a Watergate-botránnyal. Ez tanulságként is szolgálhat mindenki számára: ne ítélkezzünk a részletek ismerete nélkül. A megnyerő külső nem mindig pótolja azokat a szükséges tulajdonságokat, amik a jó elnöki léthez szükségesek.

Kiemelt kép: share.america.gov

Tags: amerikai elnök, elnök, John F. Kennedy, politika, Richard M. Nixon, Történelem, usa Categories: VILÁG
Related Posts