„Nem az olvasónapló kérdéseire akarok választ adni” – Kustos Júlia volt a Bájoló vendége

Vincze Bence 2020. Már. 11. 0 1

Utolsó előtti alkalmához érkezett a Bájoló hetedik évada, melyen a sormintát követve az irodalomé volt a főszerep. Március 5-én a Berzsenyi Dániel Könyvtárban Boros Ferenc moderátor vendége Kustos Júlia, Budapesten élő, szombathelyi kötődésű költő, író volt.

Ahogy azt már megszokhattuk, a Bájoló beszélgetésein első körben a résztvevők megismerkedhetnek az alkotóval, majd a művek (legyen az zene vagy irodalmi alkotás) mélyére hatolva belátást nyerhetnek a belső világokba és azokba a gondolatokba, amik formálják, foglalkoztatják az adott fiatal tehetséget.

Nem először jártam Bájolón, de olyasfajta összetettséggel és fiatalságot meghazudtoló tudással, olvasottsággal ritkán találkoztam, mint ami március 5-én fogadott a városi könyvtárban. Legutóbb Fehér Renátó estjén éreztem a termet elhagyva, hogy a gondolatok és impulzusok, melyeket az elmúlt másfél órában kaptam a beszélgetéstől, hosszú ideig fogva tartanak. Ezúttal sem volt ez másképp: Kustos Júlia először igencsak szerényen mutatkozott be a helyi közönség előtt, kezdeti óvatos fogalmazásai szerencsére a beszélgetés hevében és Boros Ferenc közvetlenségének is köszönhetően átalakultak egy igazi szellemi kalandozássá, mely néhol igencsak izgalmas mélységekbe, máskor megható vonatkozásokba lépett át.

Fotó: Lutor Katalin

Természetesen nincs Bájoló az első állandó kérdés nélkül, ami a művészet iránti érdeklődés eredetét keresi minden fiatal tehetségnél. Nem volt ez másképp ezúttal sem, és máris érdekesnek hatott (ami csak később, a beszélgetés végére vált szembetűnővé), hogy Julcsa már ebben a válaszban is kitért a kommunikációval való különös kapcsolatára, ami központi motívumként végigkísérte az egész estet. Megtudhattuk róla, hogy már gyermekkorában sem volt egy hétköznapi jelenség, sokszor megkapta édesapjától, hogy hiába beszél hozzá, látja, fejben egyáltalán nincs ott, nem figyel arra, amit mond neki. Az ábrándozás mellett a másik fontos indítópontként a naplóírást említette meg, amit 9-10 éves korától kezdve, egészen a tini évein át aktívan művelt. Idővel aztán rájött, hogy ami igazán foglalkoztatja, azt írásba lehet önteni úgy is, hogy ne legyen túl direkt, vagy szokványos, mutasson valami egyedi vonalat és gondolkodást. Ez a folyamat vezetett a versekhez. Julcsa elmondása szerint 13-14 éves korától próbálkozott lírával, viszont csak 20-21 évesen tekintett írásaira valódi versként, de egyébként 2013 óta rendszeresen publikálja műveit.

„Innen hova lehet még menni?”

A beszélgetést megalapozó ismerkedést követően meghallgatta a közönség az első művet, az Ikaruszt, ami egyébként szombathelyi kötődésű, így releváns volt ezzel átívelni a személyről az alkotásokra. Majd elutazunk, ahogy ő is tette, egészen Budapestig. Élete egyik legfontosabb lépésének a fővárosba való felköltözést tartja, ahol a vidéki létből való kiszakadás, a város kulturális sokkélménye és a szakkollégiumi évek nagyot lendítettek elhatározásain és irodalmi karrierjén. A rendszeres olvasás, művelődés, a szakmai szövegekkel való mélyreható megismerkedés és az őt körülvevő közeg egyaránt erősen inspirálta. Ezzel szemben az egyetemi életben kevésbé vett részt, inkább arra koncentrált, hogy a tanulmányaiban melyek azok a pontok, amik a legjobban érdeklik és a legtöbbet tudják neki adni. A szakkollégium ilyen tekintetben sokkal nagyobb hatást gyakorolt költői, írói világának kialakításában.

A kialakult dolgoknak pedig, ahogy az lenni szokott, már alkotási folyamata is van, így Boros Ferenc az alkalmat megragadva a beszélgetést a művek alakulásának módjai felé közelítette. Julcsa régebben úgy írt verseket, hogy a kezdeti száz egységnyi dolgot szűkítette harminc egységnyire, hogy minél kevesebb konkrétumot emeljen a szövegekbe, ezzel egyenes arányosságban pedig több sejtetést. Ez a fajta szűkítés viszont szerinte mostanra kevésbé jellemző rá, inkább jegyzetekből, sorokból, verselképzelésekből (forma, hossz, idő, szám/személy) bontja ki és bővíti verssé a tematikusabb gondolatokat. Ezzel magasabb fokú tudatosságot, célt és tétet helyezve a lírai szövegekbe.

Két verset is hallhattunk az est ezen részében, amely a gyermekkorba való visszarepülést, gyermekkori traumákat tárgyalja. Látszólag a versnyelv saját élményeket beszél el, ám megtudhattuk, hogy utóbbi, a Bizalom című már egyfajta szereplíraként működik, hiszen nem saját traumáját dolgozza fel, hanem egy általa megismert gyermek tudatába helyezte bele magát megírása közben. „Az érzést és a helyzet dramaturgiáját akartam megfogni” – és itt térnek ki a beszélgetők először a kommunikáció nehézségeire, hiszen egy ilyen versnél akaratlanul is előkerül a kérdés: etikus-e más ember traumájáról írni? Természetesen ezt ilyen tekintetben nem etikai szempontból kell megközelíteni, hanem onnan, mi a megfelelő kommunikációs tere egy kislány traumájának, amikor a három legfontosabb dolog között, amivel magát igyekszik leírni, az édesapja öngyilkossága kiemelt szerepet kap – jutottak konszenzusra a beszélgető felek. Nem egyszerű megfogni egy ilyen témát, ha egyáltalán a mindennapi kommunikációban is gondok vannak. Julcsát – elmondása szerint – azért is foglalkoztatják ezek a kérdések kifejezetten, mert a kommunikáció mára igencsak elcsúszott szerinte, nehéz úgy nyilatkozni bármiről, hogy az őszinte, egyenes legyen, még ha a szándék jó is. Nehézségekbe ütköznek a kommunikációs felek, amint a valóság egy-egy szegmensét hűen igyekeznek átadni.

Fotó: Lutor Katalin

Mi alapján dől el egy vers formája? – tette fel a kérdést Boros Ferenc, hiszen látszik, igencsak komplex és szerteágazó a kép, amit ebből a néhány versből is leszűrhettünk. „Az alapján, hogy működik-e első formában!” – érkezik a válasz, amit Julcsa ki is bont: ha úgy érzi, hogy az „én”-nek fontos szerepe van az adott szövegben és közel kell tartania magához, akkor nyilván egy személyesebb hangvétel kerül elő, viszont ahhoz, hogy érezze mi a megfelelő, sokszor félreteszi a verset, gyakran hónapokig is, igyekszik megfeledkezni róla, kilépni a gondolatiságából, majd idővel, mikor újra előveszi, már laikusabban tudja értékelni az adott mű felépítését. Ha jól működik, továbbgondolja, viszont ha távol kerül tőle, megváltoztatja a vers személyét. Ez a „működik” pedig azt jelenti számára, hogy van valami egyedi és erős hangulata a versnek; ha az olvasóban nem mozdít meg semmit, akkor nyilván nem működik, és el kell kanyarodni az adott iránytól.

Persze a külső nézőpont nem merül ki abban, hogy Julcsa félreteszi és újra előveszi a szövegeket, vannak olyan szerkesztők, akiknek a tanácsaira igencsak sokat ad. Példaként Fehér Renátót (Hévíz) és Áfra Jánost (Alföld) említette, akik szerinte az egyik legprofesszionálisabban tudják segíteni az alakulóban lévő verselők fejlődését. Ennél a gondolatnál Julcsa azt is kiemelte, hogy bár korábban sokszor küldte szintén alkotó barátoknak, barátnőknek is a verseit, viszont erre kicsit becsapásként gondol, hiszen a személyi szubjektum erősen rájátszik ezekre a véleményekre.

Julcsa 2018-ban Móricz Zsigmond-ösztöndíjban részesült, ami azt jelentette, hogy 12 hónapig pénzügyi támogatást is kapott tervei megvalósításához. Akkor az volt a terve, hogy egy év alatt kitermel magából egy regényt és egy verseskötetet is, amit ma, visszatekintve egyértelműen naivitásnak gondol. Ezeken a műveken azóta is dolgozik, és nem bánja, hogy nem sikerült egy évbe belesűríteni a megírásukat, hiszen minőség terén mindenképp körvonalazódott benne azóta, hogy a jó munkához igen is időre van szükség.

Az idő pedig egy regénynél még jelentősebb, mint egy versnél. Elmondta, hogy számára a versek megírása pillanatszerű, impulzív dolog, mintha cikázó képek közül kellene kiemelni egy-egy jelenetet és azt szavakba önteni, viszont egy regénynél más a helyzet; ott egy sötét szobában érzi magát, előtte egy agyagozó koronggal, amin szeretne valamit megalkotni. A regény monumentalitása nehezíti ezt az alkotássá formálást, hiszen nem pillanatnyi mozdulatok, nem felvillanó impulzusok mozgatják, hanem aprólékos, figyelmes munka. Rengeteg türelem, önkontroll és hit szükséges hozzá, főleg ahhoz, hogy az időt, amit az írásba fektet, ne érezze feleslegesnek. Megtudhattuk, hogy nem is ment mindez számára zökkenőmentesen. Többször is megakadt regénye megírásában, melynek koncepciója már két éve él a fejében. Viszont az elmúlt néhány hónapban a költészetet háttérbe szorítva (inkább csak a folyamatos írás melletti megpihenés szerepét betöltve) komoly munkával dolgozik rajta. Lelkesedése pedig a téma kapcsán nagyon intenzívnek tűnt, bár őszintén beszélt nehézségeiről, elszántsága roppant erős és elmondása szerint most, hogy aktívan és komolyan koncentrál a kidolgozásra, egyre jobban élvezi a regényírási folyamatot is. A mű bonyodalma a mikrovilágok, az emberi kapcsolatok köré fonódik majd: „a cél megtalálni, hogyan kezdődik el egy ember története” – teszi hozzá Julcsa, majd megemlíti Nádas Péter Párhuzamos történetek című művét is, ami prózaírás tekintetében nagy hatással volt rá.

Célja, hogy az elkészült alkotás képes legyen olyan komplex képet alkotni, amiben nem a „kerek-egészen” van a hangsúly, hanem azon, hogy érdekes kapcsolatokat lehessen felfejteni belőle, idővonalai és narrációs szerkezete pedig összetett, sokoldalú képet mutasson. Ennek érdekében több nézőpontot is igyekszik beemelni, mivel eddig nagy részben a főszereplő belső monológjai uralkodnak, amin szeretne változtatni és a hangsúlyokat megosztottabbá tenni.

Az est végén két részletet is meghallgatott a közönség a regényből, amiben már most körvonalazódik egy teljesen más világ, mint a versekben. Sokkal vizuálisabb hatás és többször előkerülő ízléses humor is színesíti a szövegeket, ami merőben eltér a lírai szövegek stílusbeli megnyilvánulásaitól.


Lutor Katalin galériája


Tags: Bájoló, Berzsenyi Dániel Könyvtár, Boros Ferenc, irodalom, költészet, kultúra, Kustos Júlia, Szombathely, Vas megye Categories: IRODALOM
Related Posts