Egy szelet India Magyarországon – így jellemezhetnénk a Somogyvámoson megbújó csodálatos közösséget, amelyet Krisna-hívők alkotnak. Ezen a hétvégén megmutatták, hogyan élnek: a háromnapos búcsúba mi is ellátogattunk.
Csak egyszer tévedünk el, az is a GPS hibája – nevetünk az autóban nagyokat, ahogy a helyszínhez közeledve megpillantjuk az első Krisna-völgyet jelző táblát. Először jövünk, még mit sem sejtve arról a hihetetlen kincsről, amelyet ezen az apró Somogy megyei településen rejtenek dombok, lankák, szinte velem egykorú erdők. Ahogy megérkezünk, mosolyogva fogadnak minket, kapunk a további útra egy kis teljes kiőrlésű kekszet – a búcsú helyszínéhez gyalogolni kell egy kicsit. Mi azonban izgalmakra vágyunk: ökrös szekérre pattanunk. Kocsisunk meg is jegyzi, könnyű lesz az út, ránézésre nem nyomunk sokat. Az iskoláig visznek minket, mi pedig azonnal ámulunk a csodás színekben pompázó épületen – be sajnos nem mehetünk.
A kilátást ezúttal péntektől egészen vasárnapig (július 19-21.) sátrak szegélyezik, minden kézműves megmutatja portékáját, de akár mi magunk is festhetünk pólót, kerámiát, vagy kipróbálhatjuk az aurafotózást és különböző masszázsokat is.
Idegenvezetők is segítenek még jobban megismerni ezt a különleges kultúrát, de mindenki nyitott a kérdéseinkre. Hogy jobban beépüljünk, végigmegyünk a mantra-ösvényen. Fakorongokon ugrálva 108-szor mondjuk el a híres Maha Mantrát: Hare Krishna, Hare Krishna, Krishna Krishna, Hare Hare, Hare Rama, Hare Rama, Rama Rama, Hare Hare. A szép teljesítményért oklevélben részesülünk, ámbár később megtudjuk, az itt élők akár naponta négyszer is végigmennek a 108-szemes imaláncon.
A búcsú idejére nemcsak a völgy kapui, de a házaké is megnyílnak évről évre. Hát bemegyünk, hiszen hajt a kíváncsiság: hogyan élnek itt. Amire tudatlanul számítunk: jurták a pusztában. Amit látunk: hatalmas, gyümölcstől roskadozó fákkal körülölelt házak. A közösség számára fontos, hogy a természet adta lehetőségekből tartsa fenn magát, így elsődleges energiaforrásként is a napot használják, minden házon apró napelemeket látni. Azonban ez csak a világításra elég – mondják a lakók – háztartási gépeket ne is keressünk, se televízió, se mosógép, de konyhai eszközök sincsenek. Az önellátásban pedig egészen odáig mennek, hogy gyapotot és lent termesztenek kísérleti jelleggel – hiszen ha a ruháikat is saját maguk készítik, akkor nem függnek semmi külső erőn.
1993 óta élnek itt Krisna-hívők, amikor idejöttek még kukoricaföldek, lepusztult legelők borítottak mindent, azóta több száz fát elültettek, hogy visszaállítsák az anyatermészet normál működését. Nincs műanyagszemét – ezen meg sem lepődünk – mindenhol bambuszból készült evőeszközöket és papír étkészletet kapunk. Az állatokat, főleg a teheneket mérhetetlenül tisztelik, így csakis adományaikat fogyasztják: a tejet és amit abból készítenek. A vacsoránkból azonban mindenevőként sem hiányoljuk a húst. Corn tikit választunk ananász chutneyval – elélnénk mi Indiában ilyen finomságokon – gondoljuk.
Búcsúzóul megsimogatjuk a borjakat mi is, és fejet hajtunk Krisna előtt, ahogy az itt élők teszik, hiszen erre a néhány napra bárki kicsit ide tartozhat, de nem először történne a közösség életében, hogy úgy bővül a létszám, hogy aki eljön ide kirándulni, többé soha nem megy haza.
Lutor Katalin galériája
