Elgondolkodtam azon, hogy ha azt nem nézték jó szemmel az oroszok, hogy Jessikka Aro megírta ezt a könyvet, akkor vajon mennyire helyeselnék azt, hogy épp ezt olvasom, vagy hogy világszerte olvassák az emberek? Eléggé skizofrén állapot úgy olvasni egy könyvet, hogy közben az abbahagyásán töprengsz, és nem azért, mert rossz, hanem mert túlságosan ismerős. Ismerős a kiszolgáltatottság, a hatalmi játszmák, vagy egyáltalán az, hogy mennyire könnyen is lehet manipulálni az embereket.
Nem Putyin sajátja, kortünet
Az emberek naivak, a hatalom pedig kihasználja, hogy kihasználhatja ezt. Hogy néha mennyire elég nekünk, ha tényeket raknak elénk, és megkérdőjelezés nélkül elhiszünk mindent. Vagy legalábbis úgy teszünk, mintha elhittük volna, aztán utána úgy csinálunk, mintha semmi sem történt volna. Nem tudom, ki a nagyobb játékos a játékosok közül.
A Putyin trolljai 2019-ben jelent meg finnül és angolul, a magyar fordítás pedig idén, 2021-ben a Corvina Kiadó jóvoltából. Jessikka Aro finn újságíró, aki a finn Yle közszolgálati műsorszolgáltatónál dolgozik, 2014 szeptemberében kezdte el vizsgálni az oroszbarát internetes trollokat, de maga is áldozatává vált tevékenységüknek. Ez azért is döbbenetes, mert mégiscsak Finnországról van szó. Az országról, ami a biztonságáról, a legstabilabb demokratikus berendezkedéséről, a tényleges és valódi sajtószabadságról híres; ahol nincs cenzúra, ahol nem kell hazudni valamit csak azért, mert az adott kormánynak nem tetszik az igazság.
Ebben a jogbiztonsággal felruházott országban van egy újságíró, akinek el kellett menekülnie az országából, hogy megírja a könyvét az oroszországi rezsimről, a trollharcokról és a gyűlöletkeltésről. El kellett menekülnie a szabad országából egy másikba, miközben a mai napig nem árulja el, hogy mégis hol fejezte be a Putyin trolljait.
Ha jobban belegondolunk és kicsit sarkítunk, hogyan lehetséges az, hogy a 21. században, ha valaki az igazságokat írja meg, annak menekülnie kell, aki viszont hazudik jobbra-balra, az szobrot kap? Hol rontottuk el, hol és mit rontott el a világ? Mikor lett az a normális, hogy elhisszük az egyik oldal véleményét úgy, hogy a másikat meg sem kérdezzük? Mikor lett az a normális, hogy vevők vagyunk a gyűlöletre, és még csak nem is szégyelljük?
Nem szégyelljük, mert ha jobban megnézzük, mi történik, akkor olyan, mintha hipnotizálva lennénk, bólogatunk, meghallgatjuk a nagy szavakat, a kimondott intézkedéseket, aztán el is felejtjük a következő másodpercekben. Megismerjük, milyen, amikor valakinek vaj van a füle mögött, s ahelyett, hogy megállna gondolkodni és abbahagyná a játszmázást, inkább azt választja, hogy amit ő csinál, amivel őt vádolják, amiben ő a bűnös, azt kivetíti valaki másra és elkezdi támadni őt.
Ha először történik ez az orrunk előtt, akkor arra még felfigyelünk, még próbálunk igazságot találni, még próbálunk résen lenni, de a harmadik, a negyedik és a tizedik után már csak legyintünk: „Hazudnak mind, majd megunják” – mondjuk, és elfordulunk. Idővel megszokjuk, hogy az őszinteség nem menő, a hazugságokban pedig versenyt futnak a hatalmon lévők. Idővel nem kérjük ki magunknak, ez a hallgatás pedig egyenlő lesz a belenyugvással. A belenyugvás pedig azzal, hogy reakció nélkül megengedjük a hazugnak, hogy hazug maradjon, s a végére elhiggye, ő az okos, aki úgy vezet mindenkit, ahogy csak szeretné.
A hallgatás a legnagyobb közöny, és talán az a jó ebben a könyvben – persze eléggé ironikus jónak nevezni az ott leírt történeteket, de talán mégis az a jó ebben a könyvben –, hogy nem érzed most ezt a közönyösséget.
Riportkönyv
A Putyin trolljai egy gondolkodó riportkönyv. Azt is bemutatja, vagyis inkább arcon vág vele, hogy az online térben mennyire nincsen biztonságban senki sem. Bárki lehet áldozat, de bárki lehet az is, akit manipulálnak azért, hogy valaki iránt gyűlöletet érezzen. Bemutatja, hogy nem tudunk kitérni az online fenyegetések, az online szitkozódások elől, akárkik is vagyunk. Bemutatja azt, hogy mik a trollhadsereg eszközei, és ha nincs is trollhadsereg, egy hatalmi csoportnak mik az eszközei ahhoz, hogy akire hirtelen nincs már szükségük, az hogyan váljon egyik percről a másikra a gyűlöletkampányuk főszereplőjévé.
Jessikka Aro története és nyomozása mellett nyolc fejezet olyan személyekről szól, akiket szintén megtalált a trollhadsereg, mert a Kreml ellenségnek kiáltotta ki őket. A könyvből azt is megtudjuk, hogy a Kremlnek mi köze van a médiához, és hogy ez mikor lehetett egészséges kapcsolat még, s mikor válit diktatórikussá.
„Az oroszok egyik taktikája, hogy legalább egy negatív tartalmú cikket lehessen találni minden korrekt módon megírt publikáció mellé. Amikor megjelentetik a cikket, van egy technikájuk, amivel elérik, hogy az a Google-keresések első oldalára kerüljön, és ott is maradjon – olvassuk a könyvben. – Ezért könnyű arra a következtetésre jutni, hogy a közösségi médiát üzemeltető cégek, beleértve a Google-t is, lehetővé teszik a trollok és a propaganda működését, és készek szemet hunyni a reklámpénzek forrása fölött.”
Az az érdekes, hogy miközben olvastam a könyvet, eszembe sem jutott, hogy megkérdőjelezzem a leírtakat, hogy kétségbe vonjam ezeknek az embereknek a nyilatkozatait. Talán mert mindennek ellenére nem éreztem dühöt, nem éreztem azt, hogy Jessikka Aro bárkire is haragudna, hanem az volt a benyomásom, hogy őszintén el akarja mondani azt, amit felkutatott, amire rájött; azért, mert ő is azt vallja (és ez az első lapokon ott is van írásban), hogy minden embernek joga van az igazsághoz. A cenzúramentes igazsághoz, és hogy ez megtörténhessen, ő bármiről lemondana, bármire képes lenne. Ezt hívják talán újságírásnak. Vajon manapság ki az a médiszakember, aki ízig-vérig újságírónak mondhatja magát?
Igen, van budapesti diplomata-szál is a könyvben. Igen, valószínűleg ez egy olyan könyv, amit vagy elhiszel, vagy zsigereidből fogod tagadni: nincsen köztes szakasz. De az egészen biztos, hogy így vagy úgy, de meg fog érinteni. Nem maradsz közömbös, és tudod majd:
Te is lehetsz valakinek a trollja.
Kiemelt kép: sputniknews.com
