Azt hisszük, hogy történelmünk bizonyos pontjain virág sarjadt az akasztófa tövében vagy a sáncárokban. Voltak mártírok, esetleg hősök, ha úgy jobban tetszik, akiknek a nevét már az óvodában elkezdték sulykolni, sőt, akad köztünk olyan, aki meg is tanulta akár a tizenhárom névsorát. Október 6-a van, az aradi vértanúk emléknapja.

Az övék és mások nevei igazodási pontok lettek: melléjük lehet állni, képüket vagy vélt utolsó szavaikat körbe lehet adni hatodikákon, huszonharmadikákon, tizenötödikéken. Az analógia természetesen nem csak a mai napra vonatkozik. Közben pedig magunkat pozicionáljuk a tisztességes emberek táborába, hiszen elmondhatjuk, hogy mi ápoljuk azt a nemességet, amellyel harcosaink rendelkeztek, fenntartjuk a jogot a kontinuitásra. Nem vonom kétségbe azt, hogy szükséges igazodnunk hagyományainkhoz és közös múltunkban feltalálni azokat az alakokat, akiket közmegegyezéssel tarthatunk saját lelki és szellemi elődeinknek, de így hőseink csak hősi minőségükben vizsgálva olyan egyszerűvé válnak, mint kartonból kivágott másaik egy ovis csoport műsorában. Létezik érzékenyebb módja a kapcsolatteremtésnek.

***

Felnőve talán fel tudjuk mérni az iskolai ünnepségeken pöszén elhadart nevek mögötti emberi minőségeket, meg tudjuk kerülni azt a bűvkört, melyet mi magunk vontunk köréjük. De megszakíthatjuk-e akár egy napra a narratívát? Ha megpróbáljuk megszakítani, ha képesek vagyunk rá, hogy szakralizálásuk helyett emberségükkel, halandóságukkal foglalkozzunk, akkor egy rómaibb, a valósághoz közelebbi képet kapunk; a „hétköznapiság” nagyobb teret biztosít a belehelyezkedésnek, segít látni a rétegeken át. Lehetséges, hogy lelkük nem feketén vagy fehéren jelenjen meg előttünk, és talán ez több vigaszt és erőt ad, mint a romanticizálás – amellett, hogy az emlékezés esztétikai értékét is növeli például hőseink nem szentnek való elismerése. A választás ereje (tudva például a tizenhárom aradi vértanú olykor végzetes gyarlóságát is korábbi életükben vagy utolsó napjaiknak megrendítő próbálkozását a bátorságra) erősen aláhúzza helyüket a közös csarnokban.

Ha hajlandóak vagyunk rá, akkor saját szavaikon és a kortársak vallomásán keresztül megismerkedhetünk akár a tizenhárom aradi vértanúval, akiknek komor arcával ma minden magyar iskolában találkozhatunk. Életük és haláluk történelmünk jól dokumentált pillanatai közé tartozik. A vizsgálat eredménye természetesen csak azoknak lesz meglepő, akik nehezen tudják elképzelni elődeinket hétköznapi okokból szorongani, hétköznapi dolgokra vágyni, ezek felett örülni vagy éppen bosszút forralni – majdnem teljesen úgy, ahogyan mi magunk tesszük.

A haragos Damjanich János még alezredesként a Délvidéken vett részt olyan incidensekben, amelyeket ma háborús bűncselekménynek minősítenénk és őt népirtónak hívnánk; ő Görgey alvezéreként vált nemzeti hőssé, a katonák által félt és rajongott alakká. Feleségének így ír az aradi várból, nem mellőzve a gyengéd humort sem: “Ha új bankjegyeid vannak, adj túl rajtuk, mert birtokuk veszedelmet és büntetést von maga után. Csókollak képzeletben, és vagyok örökké szerető / Janid.” Nagysándor József huszárparancsnokról éppen Görgey nyilatkozik ellentmondásosan: bátorságát és katonai tehetségtelenségét is szenvtelenül megidézi emlékirataiban. Ő menyasszonyára gondol cellájából és neki ír utoljára megrázó mély hálával: “Fogadd őszinte köszönetemet azokért a mennyeien szép órákért, melyekkel szereteted megajándékozott. (…) Pepid.” Egy másik levelében fontosnak tartja közölni: “A fennálló rendelkezések értelmében csak németül szabad írni – ez az oka, hogy én is ezt teszem – Isten veletek.”

Ott van a kitérhetetlenség súlya is, az utolsó pár perc kínlódása; ezek az emberek számunkra ebben az állapotban fagytak meg, ezt az órát játsszuk újra, ahelyett, hogy bonyolultabban és összetettebben idéznénk sorsukat. A közösségnek a próbálkozás a szent; egyenesen állni mielőtt az idegek maguktól parancsolják az izmoknak, hogy görcsösen feszüljenek meg, ahogyan levegőért kapkod a test; utóbbi már kívül esik az akaraton és tartáson, ez a természet parancsa.

A mi nyakunkon is így szorulna a kötél és rólunk is lehullana a dac, a mi életünk is inflálódna ebben a pillanatban, ahelyett, hogy a magunk színes teljességében legyen valami fogalmuk rólunk az utánunk érkezőknek. Nem vagyok egyedül, aki ezt is tragédiának tartja: a héroszi koszorú szintén torzítása az életnek. Elfogult egyszerűsítés, melyről azt hisszük, hogy csak így legitim emlékezni hatodikákon, huszonharmadikákon, tizenötödikéken. Pedig a többi színt látva magunkat is inkább meglátnánk, talán ez nevelne nemességre.

Az alábbi részlet a felségárulással vádolt (hiszen a forradalom előtt és alatt ők a császári és királyi hadsereg tisztjei voltak, az osztrák őrség az akkori rendfokozataikon szólította őket) honvédtisztek akasztásából való; szánakozás, gyász és a bírát is hóhérrá süllyesztő replika.

“A porkoláb az öreg Török tábornok elé lépett:

– Kérem, alezredes úr!

Megoldja láncát, aközben Török fejéről lehull parókája, mely kopasz fejét födte. A hideg őszi levegőtől az agg katona sírógörcsöt kapott.

– Nem szégyelli magát – kiáltott rá Tichy a lóról –, sírni, mint egy gyerek!

Török kiegyenesedett, befödve fejét. – Szégyellje magát ön, hóhérlegény!

S ezzel büszkén ment a bitó alá, miután bajtársait előbb sorban megcsókolta. Amint a kötelet nyakára tették, szívszélhűdés érte, s mint halottat kötötték föl.

Harmadik áldozat Láhner volt, ki nagy léleknyugalommal halt meg.”

***

Az ünnep lehet érintésnyi randevú, hogy szavaikból vagy a róluk vallók szavaiból összerakva érzékeljük azt a hasonlóságot magunkkal. Felfedezzük bennük ugyanazt a létaggodalmat, ugyanazt az indulatot, szerelmet és szorongást, amely bennünk is él. Így is tudjuk pozicionálni magunkat és az eredmény összehasonlíthatatlanul hűbb lesz, mint a koszorúzás közben végighallgatni a számtalanszor ledarált ünnepi műsort. Félelemmel és reménnyel tölthet el bennünket a tudat, hogy a világ alapvető minősége csak lassan vagy csak kevésbé változik, vele együtt pedig az emberi lét is nagyon-nagyon hasonló egészen napjainkig. Remélem, hogy velem együtt sokan vágynak erre a hűségre és lenyűgözi vagy lesújtja őket a hétköznapi hasonlóság tudata.

A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül türközik a szerkesztőség álláspontját. Ha vitatkoznál a szerzővel, küldd el véleménycikked az f21.szerkesztoseg@gmail.com e-mail címre!

Címbeli idézet: Damjanich János levele feleségének

Kiemelt kép: Négy aradi vértanú agyonlövetése, egykorú kőrajz