Sétálj fel egy hegyre, tapogasd végig a fák törzsét, szagold végig a virágokat, nézd, ahogy tenyeredben lassan elfonnyadnak.

Állj ki a szirtre és ordíts torkodszakadtából, hogy talán a visszhangod megértse akinek meg kéne érteni – persze baromság lenne azt feltételezni, hogy ezt bárki meghallja, vagy hogyha meg is hallja, bármi is változni fog. Szíveddel keretezd az erdőt, zárd elmédbe a mezőket, térj vissza oda ahonnan jöttél, bújj vissza a betontakaró névtelen szürkeségébe, sétálj vissza a pesti oldalra.

Lásd távolodni a hegyet, a fák törzsét, a virágokat hajítsd a Dunába, úgyis elszáradtak már szorításodban. Hallgasd végig, ahogy más üvölt, könyveld el, hogy őt sem hallják, mint korai szomszédok a köszönés hangját.

Elfogadod, hogy ezt így nem lehet, ezért tenni kell… Sírba dőlsz a tudattal, hogy míg szilárdak a kövek, minden így marad.

Gráczer Asztrik

Kiemelt kép: Rob Mulholland alkotása (szerkesztett)