#estivers sorozatunk célja, hogy a kortárs rovaton belül azok a költőpalánták és kezdő verselők is megmutathassák magukat, akik még nem adtak ki kötetet, vagy nem jelentek meg korábban rangosabb folyóiratokban. Ezzel szeretnénk nekik egy olyan felületet biztosítani, ahol bontogathatják szárnyaikat.
Ezúttal Katona Viktória versét olvashatjátok.
Ha itt lennék magamnak, nem lennék egyedül
a bordó lombú fák
meg a kő
amit nem mozdítottunk meg
már 15 éve
meg a farakás
ami mindig fogy
de sosem kevesebb
mint tavaly volt
az orgona
amit ki akartál irtani 2 éve
de basszameg
mindig jön egy új hajtás
meg a gyöngyvirág a kertben
amennyire csodás és illatos
olyannyira mérgező is
ma felálltam a kapura
mint akkor gyerekként
néztem mit lehet ellopni
de amit ellopnék
azok az emlékeim
önmagamtól
és még mindig nem adom
meg amikor a békák énekére alszom el
giccses
de bazdmeg
én tényleg
Katona Viktória idén végzett az ELTE-n grafikusként. Világ életében ingerszegény kis városokban élt, és elmondása szerint az a fajta ember, aki mindig visszavágyik a gyerekkor gondtalanságába, imád nosztalgiázni, ami műveiben is gyakran megjelenik. Verseiben szabadon írja le azokat a momentumokat az életéből, amik mély nyomot hagytak, még úgyis, hogy sok közülük jelentéktelennek tűnő szituáció csupán. “Például amikor édesanyám minden évben elhatározza, hogy kiirtja az orgonát a kiskertből, ami sosem akar elmúlni. Vagy amikor 40 fokban nem tudok aludni, és a szúnyogok meg a békák énekét hallgatom a szomszéd tó felől.”
Kiemelt kép: Katona Viktória illusztrációja
