Az epizódokot a svéd Tomas Alfredson rendezi majd.
Tavaly váratlanul nagy sikert aratott a Jelenetek egy házasságból új adaptációja. Hagai Levi (Terápia, A viszony) bizonyította, hogy lehet izgalmasan és érvényesen közelíteni minden idők egyik legnagyobb filmrendezőjének, Ingmar Bergmannak a munkásságához. Épp ezért várhatjuk izgalommal a Hűtlenek újabb verzióját. A svéd zseni nyomtatásban is megjelent művét 2000-ben Bergman egykori múzsája és gyakori alkotótársa, Liv Ullmann vitte filmre, a mű különlegességét pedig az adja (amellett persze, hogy a korábbi munkákból jól ismert pszichológiai mélység itt is megjelenik), hogy Ullmann és Bergman szakmai és személyes kapcsolata és az ezek közöti határ elmosódása is fontos aspektusa az alkotásnak.
Jelenet az eredeti változatból. Forrás: Port.hu
Az új adaptáció svéd–dán koprodukcióban készült, a rendező Thomas Alfredson (ő rendezte például ez Engedj be! című kulthorrort). a forgatókönyvíró Sara Johnsen lesz. Alfredson egyébként már régóta tervezi az adaptációt:
„Valamikor 2001. telén kerestem meg Bergmant azzal, hogy újraadaptálnám a történetét. Először teljesen elzárkózott, majd azt mondta: egyszerre hangzik hihetetlen izgalmasnak és nevetségesen rossznak az ötletem. Most itt az ideje, hogy sorozat készüljön Bergman zseniális szerelmi drámájából. Valószínűleg sosem álltam még ekkora kihívás előtt. „
A sorozat hat, egyenként 45 perces epizódból fog állni, a premierdátum egyelőre nem ismert.
Patricia Lockwood a kortárs amerikai irodalom egyik legizgalmasabb, legprovokatívabb fiatal szerzője. Magyarországon idén jelent meg Erről nem beszélünk című kötete, mellyel 2021-ben felkerült a Booker-díjra esélyes írók listájára, 2022-ben pedig első regényével megnyerte a Dylan Thomas-díjat.
Szerző: Dudinszky Nikolett
A mű elején a közösségi médiában aktívan részt vállaló, hatalmas követőszámmal rendelkező főszereplővel ismerkedhetünk meg, aki saját virtuális valóságának groteszk elemeire ugyan többször reflektál, kiszakadni belőle azonban csak akkor tud, amikor a kötet második részében egy tragikus esemény kibillenti őt korábbi életviteléből.
Patricia Lockwood, az online létforma krónikása
Az életrajzi elemeket is tartalmazó Erről nem beszélünk főhőse egy harmincas éveiben járó nő, aki a férjével él, és titkos örömeit olyan mémek okozzák, amelyeket a Földön élő embereknek csak fél százaléka értene. Az elbeszélő egyes szám harmadik személyben mutatja be a főhőst, akiről az első oldalakon megtudjuk, hogy folyamatos online jelenlétének köszönhetően egyenes közvetítésben értesül a világ eseményeiről, s kapcsolódó véleményét rendszeresen kiposztolja a „portálra”, ami a világháló szinonimájaként szerepel a kötetben. Provokatív fényképekkel, rövid, ütős posztokkal sikerül felkeltenie és fenntartania a felhasználók figyelmét. Leghíresebb bejegyzésével, melyben azt firtatja: „lehet egy kutya ikerpár?”, olyan mértékű népszerűségre tesz szert, hogy nemcsak szülőhazájában, hanem a világ különböző pontjain szervezett pódiumbeszélgetésekre is meghívják előadónak.
A kötet elbeszélője többször kitér arra, hogy a „portál” a valódi kapcsolódásnak csak a látszatát teremti meg. Hasonlata szerint a világháló is valahogy úgy működik, mint egy kép részleteire való ráközelítés: bármelyik nekünk tetsző arcot közel tudjuk hozni magunkhoz a zoomolás által, de egy ponton túl a felnagyított pixelek hideg, holdszerű felületté válnak. A főhősnek a férjével való kapcsolatteremtés során is akadnak problémái. A férfi nem tölt sok időt a „portál” tartalmainak böngészésével. Az első részben többször próbálja magára fordítani portálfüggő neje figyelemét, több-kevesebb sikerrel. A mégis megvalósuló találkozások többnyire az internetes tartalmakon való vitatkozásban csúcsosodnak ki, hiszen a portálon megtalálható témakörök alkotják a főhős valóságát.
forrás: lira.hu
Az aktív közösségimédia-felhasználók valószínűleg tisztában vannak azzal, hogy milyen nehéz egy olyan térből kilépni, ahol mindennek van jelentősége. Emberek tömegei kíváncsiak olyan információkra, hogy édesanyjuk vagdosta-e gyerekkorukban a fokhagyma gerezdeket, vagy inkább port használt; hogy milyen szatyorba rakjuk az árut vásárláskor; vagy mely szempontok alapján választottuk ki azt a melltartót, amelyiket végül hazavittünk a boltból, és mi volt a baj a másik fél tucattal, amelyeket csak felpróbáltunk, posztoltunk róluk, de végül nem vásároltuk meg őket. Amíg az offline találkozások során többnyire untatjuk egymást az utazási fotóink mutogatásával, addig a közösségi portálokon nagy figyelmet és rajongást lehet bezsebelni a napozós, túrázós felvételekkel.
Bár a kötet első részében főhősünket is elsősorban a „portál”-ról származó ingerek érintik meg, mégsem egyoldalúan pozitív vagy negatív viszonyban áll a világhálóval. Nem egy „életidegen geek”-et, vagy egy sikerekben fürdő influencert ismerhetünk meg, hanem egy olyan közösségimédia-felhasználót, aki a magas követőszám ellenére is kísérletet tesz az online létezés felszámolására, mert megfogalmazódik benne a kérdés, hogy valódi életnek számít-e a virtuális térben való állandó időtöltés. Az első részben megkéri férjét, hogy zárja el telefonját egy kisméretű trezorba, később viszont – megváltozott élethelyzetéből adódóan – külső beavatkozás nélkül, könnyedén távolodik el az online tértől, az offline valóságba helyezve át figyelmét.
Izgalmas és érzékletes formai megoldások
A kötet szövegfolyama néhány mondatos, legfeljebb fél oldalas bekezdésekre van tördelve; olvasás közben olyan benyomása támadhat a befogadónak, mintha a főhős Facebook-hírfolyamára tévedt volna. Aki nem jártas a közösségi média közegében, annak könnyen lehet, hogy kontextusból kiragadottnak, érthetetlennek tűnhet a kötet elejére jellemző formai töredezettség és tartalmi sokszínűség. Valóban előfordulnak olyan jellegű mondatok, amelyeket olvasva az a benyomásunk támadhat, hogy a szerző a számítógépe előtt ülve másolta át könyvébe az aktuális internetes trendet.
Bár az első részben főleg a virtuális életérzés irodalmi ábrázolásának – rendkívül szórakoztató – példáját látjuk, a kötet mégis több, mint egy látletet a fiatalok mém- és címszalagfogyasztási szokásairól. Az elbeszélő olyan komoly problémákra irányítja rá a figyelmünket, mint a Lapos Föld Hívők csoportjának rohamosan növekvő népszerűsége – mely talán nem teljesen független az internettől: „az ember csatlakozik egy oldalhoz, hogy fotókat lásson az unokaöccséről, öt évvel később meg már laposföld-hívő lesz.”
forrás: bbc.com
A kötetre jellemző néhány mondatos szöveghasábok elrendezésében visszaköszön a világhálón tapasztalt tendencia, miszerint mészárlásokról vagy terrortámadásokról közvetítő tudósítások egy füst alatt jelennek meg a „kiesett egy férfi végbele, miután a WC-n ülve 30 percig játszott a telefonján” kategóriájú hírekkel. Az internet az a hely, ahol mindenről beszélünk, legalábbis majdnem mindenről. Az olvasó, aki eljut a kötet második részéhez, megtudhatja, hogy mi az egyetlen kérdés, amelyre főhősünk nem talál választ a „portálon”.
A szatírától a tragikumig
Az Erről nem beszélünk második része sem struktúrájában, sem elbeszélői stílusában nem különbözik az első résztől, tartalmában azonban igen; az olvasó a narrátorral együtt csúszik át észrevétlenül egy másik állapotba, egy klisével élve: megfordul vele a világ. A kötet első felében jellemző cinikus, szatirikus hangnem egyre tragikusabb és fájdalmasabb alaphanggá lényegül át. Valahogy így történhet ez az életben is: az egyik héten még jópofának találjuk, hogy egy durva, blaszfémikus bejegyzést osztunk meg a „portálon”, a következő héten pedig képletesen értve, zuhanó-repülőn találjuk magunkat, és azon bánkódunk, hogy őszinte könyörgésünk meghallgatásának esélyét nagyban ronthatja korábbi bejegyzésünk.
A főhős nővérének kislányáról az orvosok már az anyaméhben megállapítják, hogy súlyos neurológiai betegségben, Próteusz-szindrómában szenved. Szinte biztos, hogy nem fogja megérni a felnőttkort. Amennyiben mégis élve jön világra, csak néhány hónapot, évet jósolnak neki. A család úgy dönt, hogy összefog és megpróbál annyi élménydús pillanatot, illetve szeretetet nyújtani a babának rövid földi élete alatt, amennyit csak lehet; s ezzel együtt hirtelen minden értelmet nyer a gyermek környezete számára.
A kislány betegsége miatt fogantatásától kezdve fénysebességgel robog a halál felé, Lockwoodnak pedig sikerült ezt a megrázó témát úgy ábrázolnia, hogy nem alkalmaz patetikus, hatásvadász elemeket, olcsó hasonlatokat, ugyanakkor metafizikai magasságokat nyit az olvasók előtt. A második rész nyelvezetét fájdalmasan szép stílus jellemzi, amely megnehezíti a szó szerinti idézést, hiszen hiba lenne kontextusukból kiragadni olyan pontosan megkonstruált mondatokat, melyek beragyogják a kötet egészét, megvilágítva a korábban homályosnak tűnő részeket is, felfedve csendesen meghúzódó értelmük.
forrás: studynoun.com
A szerző első prózakötetében kiváló arányérzékkel adagolja a tragédiát és iróniát. Amikor túl sok fájdalmas helyzet gyűlik össze egy oldalon, akkor egy jól irányzott váltással belecsöppenünk egy olyan világba, ahol a vita tárgya az, hogy egy podcastben „használhatják-e azt a szót: retardált.” Lockwood olyan komplex módon tudja párhuzamosan futtatni a mai online trash kultúrát egy családi tragédia lassú hömpölygésével, hogy a vaskosnak nem mondható kötettől teljesen eltelítődik az olvasó, és hiányérzet nélkül jut el az utolsó mondatig.
Bár a kötet első része az internet alternatív valóságát tematizálja, a második egység a „portál” utáni életet mutatja be, tanúsítva, hogy van élet a közösségi médián túl, sőt a halál árnyékában is. Hiszen a főhős és családja a múlhatatlan szeretetet, az újszülött elfogadását, ünneplését, valamint a humort választja – és így fordul a beteg baba születése és halála felé egyaránt.
Paolo Genovese olasz filmrendező Szuperhősök című alkotásának bemutatójával péntek este megnyílt a nyugat-csehországi Karlovy Varyban az 56. nemzetközi filmfesztivál, Kelet-Európa egyetlen A-kategóriás filmszemléje.
A kilencnapos fesztiválon több mint 60 ország alkotóinak mintegy 170 filmjét láthatják az érdeklődők. Az ünnepélyes díjkiosztót július 9-én este tartják.
Hagyomány, hogy a szemlére ismert filmsztárok is ellátogatnak. A filmrajongók, akik ilyenkor nagy számban ellepik a világhírű fürdővárost, találkozhatnak többek között Geoffrey Rush ausztrál színésszel, aki Kristályglóbuszt kap a világ filmművészetét gazdagító rendkívüli munkásságáért. Az Oscar-díjas ausztrál filmcsillag a rangos elismerést a filmszemle zárógáláján személyesen veszi át.
Benicio del Toro amerikai színész és producer szintén a gálán veheti át a fesztivál elnökének díját, csakúgy, mint Bolek Polívka legendás cseh filmszínész, rendező és forgatókönyíró. De tizennyolc év után újra Karlovy Varyba látogat Liev Schreiber amerikai színész, forgatókönyvíró, rendező is.
A Three Thousand Years of Longing zárja majd az idei fesztivált. Forrás: IMDb.com
A fő versenyprogram nyertesének a Kristályglóbuszon kívül pénzjutalom is jár. A versenyprogramban 12 filmet vetítenek, de ezúttal nincs köztük magyar alkotás.
Újdonság, hogy megszűnt a Nyugattól Keletre szekció, amely a fiatal kelet-európai filmeseknek nyújtott bemutatkozási lehetőséget. Utódja a Proxima nevű szekció, amelynek versenyprogramjában a világ bármely táján élő pályakezdő alkotók bemutatkozhatnak.
A Horizontok szekcióban a nézők megtekinthetik majd Nemes Anna és Csuja LászlóSzelíd című alkotását, valamint Peter Strickland brit-amerikai-magyar koprodukcióban készült, Flix Gourmet című filmjét is.
A filmszemle költségvetése az utóbbi években mintegy 130-135 millió korona (2,08-2,16 milliárd forint) körül mozog, az idén is hasonló összeggel számolnak a rendezők. Az összeg nagyobbik részét rendszeresen a támogatók adják.
A Gasztrosorok nevű rovatunkban szeretnénk veletek megismertetni olyan hagyományos magyar ételeket, amelyek egy tájegységen, településen vagy egy népcsoportnál jellemzők. Az első cikksorozat képzeletbeli asztalára minden alkalommal úgy helyezzük el a terítéket és a különleges ételeket, hogy azokat saját, személyes benyomásainkkal is megfűszerezzük, így okozva maradandóbb élményt.
A soron következő finomsággal ugyancsak egy kutatás keretein belül találkozhattam kutatótársaimmal együtt, mégpedig a Moson Értékfeltáró Kollégiumban. A tájegységet már elárultam, így egyértelmű, hogy az ország nyugati szegletében járunk, azon belül is a Mosoni-síkság egy meghatározó településén, Jánossomorján.
A kutatások alkalmával mindig fontos állomásnak számít, ha valamilyen gasztronómiai élményben lehet részünk, kiváltképp, ha el is készíthetjük azt. A Gasztrosorok asztalára most egy különleges sütemény, a megyerikumnak számító pusztasomorjai rétes kerül. A rétes elkészítését Rozs Gyuláné Fáni néni mutatta be nekünk, aki a 90. életévét tölti és aktívan, irigylésre méltó energiával mesélt és tevékenykedett a konyhában.
Még mielőtt elkezdtük volna a tésztát készíteni, megfigyelhettük a rétes sütésének helyét és módját, így például előkerült a hokedli, ami a sütési folyamat egy fontos szereplője. Felmerülhet a kérdés, miféle rétes ez, miben rejlik a különlegessége? Az egyik legmarkánsabb dolog, amiben eltér a sütőben sült rétestől, hogy a pusztasomorjai mákos rétes vaslábasban, zsírban sül, ahogyan Fáni néni fogalmazott: „zsírban sül, akárcsak a rántott hús”.
A tészta gondos elkészítése és pihentetése után elkezdődött az egyik leglátványosabb folyamat, a tészta nyújtása, amely bámulatos élmény volt. A nyújtást követő lépés a mákos töltelék hozzáadása, amely két részben került a tésztára. Elsőként körülbelül a mák kétharmada 20 cm széles csíkban, a hosszabbik oldalánál, majd az asztalról lelógó tésztát ráhajtotta Fáni néni és a maradék mákot is rátette.
Ezután feltekerte a rétestésztát, amit egy kerek, fa deszkára, csiga alakban helyezett el, majd óvatosan a felmelegített zsírba csúsztatott. Először a rétes egyik fele sült meg, majd megfordítva (ehhez a folyamathoz kellett a hokedli is) és ügyelve arra, nehogy eltörjön a rétes, a másik oldala is ropogósra sült. A tálaláshoz a rétes tetejét bátran megszórta Fáni néni porcukorral, majd megmutatta, hogy kell felvágni, hogy az esztétikusan mutasson az asztalon.
Fáni néni pusztasomorjai különlegességét beválogatták a Győr-Moson-Sopron Megyei Értéktárba, verset írtak az ízletes desszertről és több díjat is kapott tevékenységéért. Jánossomorja nagy tisztelettel tekint Fáni nénire, hiszen a tudás, amivel rendelkezik hatalmas érték, így törekednek arra, hogy minél több fiatal megtanulja ennek a helyi értéknek az elkészítését. Fáni néni mesélte, hogy rengetegen keresik fel, hogy szeretnék megtanulni a rétes elkészítését, amely kéréseknek minden alkalommal, meleg szívvel tesz eleget.
Az elsősorban ifjúsági regényeiről híres alkotót június 29-én, 57 évesen érte a halál – tudatta pénteken Facebook-oldalán kiadója, a Könyvmolyképző.
Böszörményi Gyula 1964-ben született Miskolcon. Gyerekkora óta izomsorvadásos betegségben szenvedett, ennek következtében súlyos mozgássérült lett, és kerekesszékbe kényszerült. A nyolcvanas évektől cikkei, novellái jelentek meg az Élet és Irodalomban, az Ifjúsági Magazinban és más folyóiratokban.
A 2002-ben megjelent Gergő és az álomfogók című meseregényével lett országosan ismert. Ezt további négy Álomfogó-regény követte, és még több, ugyanebben a világban játszódó történetet írt. A sorozat második kötete (Gergő és a bűbájketrec) 2003-ban Magyarországon az év sikerkönyve lett. Ugyanebben az évben a Gergő-regények megkapták az Év Gyermekkönyve Díjat és a Körtemuzsika-díjat is. Ezen kívül Böszörményi Gyula több más sikeres regénysorozat szerzője volt, köztük az Ambrózy báró eseteinek.
Az író az ifjúsági irodalom mellett a sci-fi és a fantasy műfajában is alkotott, amelyekben különleges mitológiai, népmesei elemeket használt. Esszékötetei is ismertek, valamint színpadi, rádiós és televíziós munkái.
A szerzőt 2007-ben József Attila-díjjal és a Bács-Kiskun Megyei Közgyűlés Elnökének különdíjával tüntették ki.
Forrás: MTI A kiemelt kép Ivándi-Szabó Balázs (24.hu) fotójának felhasználásával készült.
Az elmúlt időszak egyik, sokadik olvasásra is izgalmasan eklektikus irodalmi munkája Németh Róbert Nem vagyok itt című kötete.
A 2021-ben a Noran Libro Kiadó gondozásában megjelent regény igazi kultúrafogyasztó-hullámvasútra pakolja az embert: a kötet lapjain boldogan nyüzsögnek egymás mellett a Beatles, a Rolling Stones, az Európa Kiadó, a Depeche Mode, a Sexepil, a Kispál és a Borz, a Radiohead, a Mission, a Midnight Oil, a Beastie Boys, no meg a korai Fidesz tagjai, helyet szorítva maguk között Jack Kerouac dharma-csavargói és beatnikjei, illetve Spejbl és Hurvínek, Hacsek és Sajó, Lolka meg Bolka és Bob Dylan számára is.
Németh Róbert „civilben” a kilencvenes évek óta újságíróként, különböző alternatív és kevésbé alternatív lapok, oldalak szerzőjeként, valamint reklámügynökségek tartalomgyártó-kommunikációs-pr-munkatársaként dolgozik. Neve a zenei életben jártasabbaknak úgy lehet ismerős, mint a Heaven Street Seven és a Pegazusok Nem Léteznek egykori basszusgitárosa, aki előbbi felbomlása után két szólólemezt is megjelentetett (Nincsen mozgás az eseményhorizonton – 2016., A kibaszott végtelen űr – 2019.).
Ellentmondásos, író-alteregó főhős
Ezen albumcímek stílusában íródott a néhol finomkodóan szuperértelmiségi és modoros, másutt a holokauszttúlélő nagymamának arcpírmázoló szókészletű Nem vagyok itt, melynek főhőse a szintén újságíró és zeneileg bizonyos szempontból még mindig nagymenőnek, de legalábbis kritikusnak számító író-alteregó, Niedics Péter. Péter, vagyis gyerekként csak Peti, már óvodás korában fél év alatt rommá hallgatta apja egyik NSZK-ban szerzett Beatles-kazettáját, amelyről harsogott a „kenbamilló”, vagyis kevésbé erős dunai akcentussal a Can’t Buy Me Love. Innentől predesztinált, ahogy ő fogalmaz, „hogy később egy csomó minden úgy lett, ahogy”.
A Beatles zenekar, a Can’t Buy Me Love előadói (forrás: rockbook.hu)
Főhősünk néhány karakterjegyének inspirációja után kutatva az a negyvenes-ötvenes rokon juthat eszünkbe, akit egyszerre igyekszünk aktívan kerülni a nagy családi eseményeken, illetve keressük is a társaságát, mert őt érezzük magunkhoz a leginkább közelinek. Nem elég, hogy tízen-huszonéves hozzátartozóinak hangyányi lelkesedéssel mesélve igyekszik újraélni fiatalságát, de közben teljesen megfeledkezik arról, hogy voltaképpen egyáltalán nem öreg. Sőt, olyan arc lehet ő, akivel beszélgetve az előbb említett fiatalok is elkezdik kerülni saját magukat, mikor ráébrednek, hogy épp ugyanazokat a slágereket hallgatják, amelyeken a főhős körülbelül harminc éve próbál érzelmileg túllépni.
A „Nem vagyok itt”-érzés
Nincs egyébként baj a regényben megjelenő, kultúrkörbéli állandósággal: kedves, még mindig velünk élően nosztalgikus, ismerős és otthonszagú. A tizenéves korunkra végighallgatott rock- és egyéb zeneműfaj-történeti klasszikusainkat a mai napig szívesen fogyasztjuk. Húszéves korára minden mai mintaentellektüel olvasott legalább egy Camus-, Sartre– és Burroughs-regényt, illetve volt egy kizárólag boros időszaka, amikor undorodott a sörtől. Azzal akadhatnak csupán gondok, amikor az egyéni értékektől eltérőt, a nekünk nem, de másoknak kifejezetten tetszőt értéktelenné, kevésbé minőségivé silányítjuk a másokkal való kommunikációnkban. Akkor tudjuk, hogy „nem vagyunk itt”.
Péter pontosan tudja magáról, hogy egyfajta rajongó alkat, ami „természetesen nem jelenti azt, hogy az ilyen embernél amúgy nem szilárdul meg a személyiség kristályszerkezete, hogy nem alakulnak ki az én határai, hogy az ember ne volna képes úgy általában elemelni magát az őt körülvevő világ sokfajta és sokféle jelenségeitől.” A férfival talán épp az általa önreflexív módon megfogalmazott probléma a gond: tényleg „nincs itt”.
A főszereplő életének főbb és mások számára érdektelen eseményei – ahogy majd’ minden második fejezetben említi főhősünk – forgatókönyvszerűek. Ez a képzeletbeli filmes „játék” eredményezi a Nem vagyok itt narratívájának egyik legerősebb komponensét, a kimondottan szórakoztató karakterábrázolást. Ott van például Péter egyik futólagos ismerőse, Gida, „a cigány Lou Reed,” aki olyan volt, mint „Hrabal találkozása Münchausen báróval, Hajnóczy Péterrel és Rejtő Jenővel. Közben meg matek–fizika szak a pécsi egyetemen.”
A szerző (forrás: welovebudapest.com)
Pétert különféle, Gidához hasonló, sanda Vergiliusok vezetik keresztül mozaik-konfessziójának egyes stációin onnantól kezdve, hogy miért érdekes a regény első fejezete, és miért lenne sokkal jobb kezdőmondat a második fejezet felütése az egész mű számára. Megtudhatjuk, hogy melyik életszakaszában kik voltak a barátai és miért, meg összességében milyen volt az élet egy Kádár-kori lakótelepen.
„Tipikusan nem tipikus” fejlődéstörténet
Kedves karakteradalék Péter korszakokon átívelő focirajongása, illetve az, hogy az emberekért, illetve csapatteljesítményért való elmebeli izzása mennyiben határozza meg szüleivel, nagyszüleivel, nagyszülei halálával (nagyapjáé fontos és a szerző által tűpontosan leírt lélektani pillanatról árulkodik) való viszonyát. Az egyik részben döbbenetes őszinteséggel vallottakat a következő szekció mismásolása egészíti ki, melyből még úgy is kiderül valami a Péter számára fontosakról, hogy az elbeszélés középpontjában aktuálisan az áll, a fiú apját hogyan követte az üzemi párttitkár még a vécére is. Tipikus fejlődéstörténet ez, mégis atipikus, felnőttről szóló coming-of-age sztori, melyben Péter először csókolózik, majd eljut Prágába, Amszterdamba, alter fesztiválokra; drogozik, majd nem; iszik, majd már azt sem, majd megint; közben meg nem jut be az egyetemre, helyette tanárképzős főiskolás lesz (Amsztergom–Esztergomban), majd apuka.
A nem lineáris történet egyik ambivalens „mellékszála” Péter házassága, illetve az a héroszi önmarcangolással tálalt kis részlet, hogy hányszor, kikkel és miért csalta meg régóta unt feleségét. Ezek mellett kedves jelenet csupán, hogy Niedics kivel pisilt együtt a Szigeten (ez mondjuk már a fülszövegből kiderül), és azt is „kellemes” megfigyelni, hogy Péter valamiért minden helyzetben borzasztóan viselkedik a környezetében lévőkkel, mégis „érzékeny fiúként”, illetve alacsony, kívülálló, szemlélődő alkatként éli meg saját magát. Ez a felismerés sajnos nem sajátja a regénybeli karakternek, ám tény, hogy néhol lelki alacsonyságként is felfogható megnyilvánulásaiban van valami elementárisan szomorú és emberi, amivel mind találkoztunk már a városi éjszaka egy-egy kocsmai mellékmondatában.
Ellentmondásosságaival együtt a Nem vagyok itt egy hihetetlenül élőbeszédszerű, kellemesen budapesti regény, melynek szóközösségéből nem vetik ki saját magukat a rendszerváltás előtti vagy az aktuális szlengszavak, a táj- vagy rétegnyelvi kifejezések (ahogy például Péter apja „lerakja” a gépészmérnök diplomát) és a káromkodások. Minden mondatnak, zenerészletnek, kulturális allúziónak helye van Németh Róbert munkájában, melynek akkor is érdemes második esélyt adni, ha első olvasatra meggyűlöltük miatta, hogy már a koncerteken nem pogózik mindig Laokoón-csoportként a hallgatóság.
A regény ismeretlenné teszi az ismertet, bemutatva, számára miért fontos, ami általában mindenki más számára is az. Köszönjük tehát, kedves, címben megszólaló Péter, azt a görbe tükröt, amelybe a mostani zsenge értelmiség belenézve középkorú, nyugodt, kiegyensúlyozott és megújulni képes mása helyett téged lát. A szerzőnek pedig köszönjük, hogy volt türelme összeállítani regényéhez egy lejátszási listát. Külön bónusz, hogy Spotify-on fogyaszthatjuk kedvelt klasszikusainak egyvelegét, kezdve azzal, hogy „kenbamilló”.
Kennedy elnök meggyilkolása, a vietnámi háború beköszönte, és a ’68-as diáklázadások idejében kezdetét vette egy új korszak, mely eleinte csak mint építészeti stílus, majd művészeti, később filozófiai irányzat, ma pedig már az egész kortárs civilizációnkat leíró szak(szerű)zsargon lett.
A szó: „posztmodern”. Mára eléggé kiüresedett, nagyon sokan ismerik és használják, mégis jobb szó nem akad leírni azt, amiben élünk. Egyesek szerint túl is léptünk rajta, ám ez talán a kényszer szülte nagyotmondás fellengzőssége, és a kiüresedett terminustól való elhatárolódás. Amikor a gyárból mindenki az irodába költözik; amikor a világ ott terem egy alig tenyérnyi képernyőn; amikor napi szinten halljuk az áradásokról és olvadó jégsapkákról szóló híreket, de mégsem teszünk semmit; amikor a chemtrailellen megyünk ki tüntetni, akkor eljön (és itt marad, hiába az ezt meghaladni kívánó terminusok) a „posztmodern” jelző ideje.
Warhol olyan fotókat állított egymás mellé, melyek Jacqueline Kennedy Onassis, First Ladyről készültek férje halála után és azt megelőzően. Forrás: ychef.files.bbci.co.uk
Talán nem volt még kor, amit ennyien és ennyiféleképpen próbáltak volna meg értelmezni, amiről ennyi szöveget gyártottak volna; legyen szó a történelem végéről (Fukuyama), a nagy értelmező keretrendszerek hanyatlásáról (Lyotard), arról, hogy a kép fontosabb, mint a való világ (Baudrillard), vagy hogy a kapitalizmus örökké velünk fog maradni (Mark Fisher).
A nagy filozófusok mellett viszont a művészek is értelmezték, sőt, némelyek a veséjébe láttak a posztmodern létállapotnak. Ám még közöttük is volt egy, akinek ez a legjobban ment, és ezt a valakit úgy hívták, hogy Andy Warhol.
Új dokumentumsorozat
Nemrég megjelent a Netflixen egy dokumentumfilm-sorozat Andy Warhol naplói címen, amiben, revideálva az eddig kialakult Warhol-képet, leginkább a magánéletéről, szerelmi ügyeiről és emberi kapcsolatairól van szó. Én viszont most nem ezzel szeretnék foglalkozni, akit érdekel, tessék megnézni, nagyon jól összerakott sorozat, az LMBTQ+ szerelmek megéléséről szól Andy Warhol életében. Képes új perspektívákat adni Warholhoz, sőt, alakját felhasználva még releváns társadalmi üzenete is van az LMBTQ+ (és Jean-Michel Basquiat szerepeltetésén keresztül a rasszizmus) témakörével kapcsolatban. Ugyan el fogunk térni, ennek ellenére még maradnék e produkciónál pár mondat erejéig, mert jól megvilágítja, hogy mi érdekes a számunka, ha Warhol munkásságához szeretnék hozzászólni.
Forrás: murphysmultiverse.com
A dokumentumsorozat azzal kezdődik, hogy ismerteti, Warholról az a kép alakult ki (és még ma is ez működik félig-meddig), hogy egy háttérben maradó, rideg, kívülálló, állandóan a kamerája és a parókája mögé bújó, megfigyelő, érzelemmentes valaki, aki a magánéletét sem szereti megosztani. Ehhez képest nagy szenzáció volt, amikor halála után megjelent a naplója, tele intim részletekkel. A sorozat ezt dolgozza fel, méghozzá nem is akármilyen módon: egy programmal, ami képes Warhol hangját imitálni, naplórészleteket mondatnak fel. Érzékletes a kontraszt, hogy a program nem hangsúlyoz, nem visz érzelmeket a szövegbe, a szövegek viszont nagy arányban szólnak Warhol hétköznapjairól, és hogy azokat hogyan élte meg lelkileg. A sorozat, bár az első percétől az utolsóig rendkívül érzelmes, végig ott duruzsol az AI generált Warhol-hang, mint egy monoton és unalmas vonatkattogás, amit utazás közben az ember hallgatni kénytelen.
Warhol nyilván ember, sőt, művészember volt, egy érzelmes, szerethető, szeretetre vágyó és szeretet adó, de sokat szenvedő lény, ez a monoton hang viszont megragadja a lényegét annak, hogy praxisában milyen művész-perszónát alakított ki. Magánélete és művészete egymástól szétválasztható, jóllehet számolnia kellett azzal, hogy testét valamilyen szinten átadja művészetének, azaz TV-showkba, kiállításmegnyitókra járjon, interjúkat adjon. Ettől még beszélhetünk Warholról, mint magánemberről, és Warholról, mint művészről. Én most ezt az utóbbit kísérelném meg, mert bizony ennek is hallatlanul releváns üzenete van civilizációnkra nézve. Warhol művészetében ugyanis elveszik a kép helye.
Művészet/-termelés
Ő volt az első gép-művész. Értem ezt olyan értelemben, hogy fogott egy mechanikus képtermelő médiumot, a fotót, keresztülszűrte egy másik mechanikus képtermelő médiumon, a szitanyomaton, és az ebből a két, ipari használatra inflálódott eszközből hozott létre olyan képeket, melyeket a festményeinek nevezett. Saját elmondása szerint megpróbált 4000 lenyomatot készíteni naponta. Warhol teste puszta végrehajtó tárggyá redukálódott ebben a folyamatban, azzá, aki megnyomja a gombot, és végighúzza a simítókést.
Amiket így festett, azok a tartalmak, amiket így megjelenített, aligha tartalmaznak több emberit, mint a folyamat, ahogy készültek. Ezek ugyanis ikonok. Kortárs ikonok. Mémek. Középkori testvéreikkel ellentétben viszont nincs bennük szakralitás, hanem pusztán a médiumok és a média emberi tudat felett való uralmáról szólnak („tudatipar”, ahogy hívni szokták egyesek).
Azért tud róluk mindenki, mert olyan energiával nyomják le a torkunkon, hogy egy idő után elhisszük, hogy ezt mi akarjuk magunknak. Fétisjellegük abból ered, hogy töménytelenül kapjuk őket ingerként, nem abból, hogy az általunk hatalomnak elfogadott intézmény ezeket jelöli meg, mint a transzcendenssel való kapcsolódás lehetőségét. Ennél fogva ezek az ikonok transzparensek lesznek, elveszítik kinézet-jellegüket. Amikor rájuk nézünk, az elsődleges ingerület, amit kivált, nem az lesz, hogy elkezdjük feldolgozni a látott képet, hisz azt már láttuk százmilliószor, hanem pusztán a tény lesz a tudatunkban, hogy „megint láttam egy Mickey egér fejet”. Új információt nem hordoznak a számunkra, ennél fogva nem is tudunk rájuk úgy tekinteni, mintha információt szeretnénk kinyerni a vizuális ingerből, nem tudjuk „megtekinteni”, hanem pusztán „nézni” tudjuk, pusztán a fény ilyen és ilyen visszaverődései tudnak eljutni a szemünkbe, és az agyunkban ettől csupán egyetlen tőmondat tud megképződni: „megint láttam egy Mickey egér fejet”.
Goethe 1982. Forrás: wikiart.org
De ez implicit is megjelenik. Warhol ugyanis szétfesti ikonjait. Szinte soha nem használt fel képet egyetlen egyszer, mindig újra és újracsinálta, esetleg más színt használt hozzá. A sokszorosított kép így önmagában is kioltja magát, akkor is, ha nem láttuk az eredeti Goethe-portrét. Ugyanis így magában a mű valóságában is megszűnik a kép középpontja és főszereplője, vizuális információi ekképpen is szubsztancia nélkülivé válnak. Ez a kulcsa a Warhol-képeknek.
Elemezhetetlenek, mert azáltal, hogy fotókat, sőt, a médiából ismert fotókat használ, megfosztja képeit a szegmentálhatóságtól. A Campbell-leveskonzerv egyes részletein vajon milyen többletinformációk vannak? A Marilyn-portrékon miért lennének fontosak a részletek, vagy hogy milyen színnel vannak megfestve, milyen arcot vág Marilyn Monroe? Ahogy Warhol fogalmaz: „Nincs semmi emögött”. David Hockney azt mondja, egy fotót sokkal kevesebb ideig lehet nézni, mint egy festményt vagy egy rajzot. Nos, a Warhol-képeket még a fotóknál is kevesebb ideig lehet nézni.
Az absztrakt-expresszionista kép még szegmentálható. A képek részletei elmondják a művész lelkét, és hogy bennünk, befogadókban, ez a lélek hogyan kíván lecsapódni. A festményeket mindenféle érzékletes metaforákat használva körül lehet írni, ami a két lélek, művész és befogadó közt létrejött kapcsolat ékes bizonyítéka. Egy Warhol-féle pop-art képet nem lehet körülírni. Sem a fejünkben megképződő szöveggel, sem a papírlapon megképződő szöveggel. Egy szitanyomat Marilyn Monroe-ról. Egy szitanyomat egy kólásüvegről. Egy tapétarészlet egy tehén fejéről. Ennyi. Mechanikus, személytelen, lélektelen.
Andy Warhol Death and Disaster-sorozatából. Forrás: media.leviathan.heni.com
Ez még az olyan képeiben is ott van, amelyek autóbalesetet, villamosszéket, vagy toronyból kiugró embereket ábrázolnak. Sőt, ezeken jön ki a legélesebben. Warhol ezek mellé általában odabiggyesztett egy monokróm vásznat is, ami elég sok asszociációra enged következtetni. Eric Shanes amerikai művészettörténész interpretációja szerint ezek az ember érzéketlenségét és eltompultságát hivatottak megjeleníteni, amit végtére is érez, még hogyha egy halálos balesetet, vagy egy ember halála előtti utolsó másodperceket szemléli is. A bombasztikus újságcímoldalak puszta áruvá silányították ezeket a képi információkat is, amik csupán arra szolgálnak, hogy az ember inkább az egyik újságot vegye el a standról a másik helyett. Ráadásul ezt napról napra meg kell ismételni, hogy a fogyasztó holnap is, meg azután is azt a bizonyos újságot válassza. Warhol kiemeli ezeket a képeket, és szembesít minket saját érzéketlenségünkkel.
Warhol felnagyítja az egyszeri kép „itt és most” jelenvalóságának eltűnését, a tömegkultúra auranélküliségét, és átülteti a művészet közegébe, hogy ezáltal a kiemelés által tükröt tartson saját ingeréhségünknek.
Warhol-pozíció
Mindezek ellenére az egész Warhol-jelenség megmarad szuperpozícióban. Az egészet lehet iróniaként is olvasni, ám az irónia sajátja, hogy nem reflektál kívülről magára, hanem a tartalmi harsányság által próbál utalni saját idézőjelességére – Warholnál ez maradéktalanul megvalósul, viszont így teret ad az irónia nélküli olvasatnak, ami nagyon jól jön a fogyasztói társadalmunkat kritika nélkül elfogadó… hát… fogyasztó számára.
Kiemelt kép: Andy Warhol Campbell’s Soup Cans, 1962. Forrás: moma.org
Olvasópróbát tartottak Budapesten a Szegedi Szabadtéri Játékok Chicago-bemutatójának alkotói és szereplői. A Dóm tér évadzáró nagyprodukciója másfél hónap múlva, augusztus 12-én debütál, mintegy húsz színművész, valamint kiváló tánckar, zenekar és statisztéria közreműködésével.
Trópusi hangulatban telt a Chicago olvasópróbája június 27-én Budapesten. A Kopaszi gát egyik kellemes étterme, a Le Bistro szolgált a nagyszabású találkozó helyszínéül. Barnák László, a Szegedi Nemzeti Színház főigazgatója köszöntötte a társulat tagjait. Béres Attila rendező elárulta, kopár, mégis a maga módján szórakoztató közegnek látja a Chicago világát, amelyet látványos formában, egy sajátos és fergeteges humorú előadásban kíván a közönség elé tárni, mégpedig napjaink szófordulataihoz igazított, frissített szövegkönyv alapján.
A főigazgató és a rendező mellett helyet foglaltak a produkció látványvilágáért és hangzásáért felelő vezető alkotók is: Kálmán Eszter díszlet- és Papp Janó jelmeztervező, Barta Dóra koreográfus, Rákai András korrepetitor, zenei főtanácsadó és Silló István, az előadás karmestere.
Janza Kata, Lakatos Márk, Ónodi Eszter és Czakó Julianna. Fotó: Szegedi Szabadtéri Játékok/Szabó Luca
A készülő musical főszerepeiben Ónodi Esztert és Czakó Juliannát, Nagy Ervint, Mészáros Mátét, Janza Katát és Lakatos Márkot láthatják a Szabadtéri nézői. A további szerepekben is kiváló színművészek lépnek a Dóm téri nagyszínpadra, köztük olyanok, akik számára Szeged igazán otthonos helyszín. Mary Sunshine újságíróként a Szegedi Operatagozat magánénekese, Kónya Krisztina nyújt majd izgalmas alakítást, és a Szegedi Nemzeti Színház prózai művészei közül is számos ismerős arccal találkozhatnak a Tisza-parti város színházának látogatói. A bombasztikus dzsessz-musicalben színpadra lép többek között Jakab Tamás, Krausz Gergő, Kárász Zénó, Rétfalvi Tamás és Szívós László, az igazságügy képviseletében, a világhírű Cella-tangó gyilkos hölgyeinek sorában pedig ott találjuk Csorba Katát és Sziládi Hajnát is. Az előadás teljes szereposztása a Szegedi Szabadtéri Játékok weboldalán olvasható.
A mintegy húsz fős szereplőgárdához az ország különböző pontjairól érkezett, legkiválóbb zene- és táncművészek és számos statiszta is csatlakozik majd a színpadon. A próbafolyamat a hangulatos hétfői olvasópróbával vette kezdetét a Duna-parton, a résztvevők egyelőre fővárosi, majd pedig szegedi helyszíneken készülnek a grandiózus előadás bemutatására. John Kander, Fred Ebb és Bob Fosse vérpezsdítő musicaljét augusztus 12-én láthatják az érdeklődők, a Szegedi Szabadtéri Játékok történetében először.
A kevert technikájú Zazongpari bárki számára elérhető a videómegosztó portálokon.
Az alkotás főhőse magányos szerzetes, akit egy erdőbe küldenek, hogy ott számoljon le a szellemekkel. Időnkét találkozik a helyiekkel, akik hol segítik, hol hátráltatják a főszereplőt. A rendező, Helstáb Martin maga építette a film díszleteit és bábjait is, a főszerepet szintén ő alakítja. A kis költségvetés ellenére különleges alkotás született, ahogy azt már a rendezőtől korábban megszokhattuk.
A Zazongparit 2021 őszén mutatták be egyszerre három nemzetközi fesztiválon, később Indiában például kiemelték a harci jelenetek kidolgozottságát is. A filmnek van egy rövidebb előzménytörténete, a Tort ül a kondor, amely azt mutatja be, hogy a korábban említett szerzetes hogy került be a hegyi világba.
Helstán Martin izgalmas alakja a kortárs magyar filmvilágnak. A képzőművészet irányából érkező alkotó kisjátékfilmjeit és animációit korábban szintén nemzetközi szemléken díjazták. Az alkotó a vele készült korábbi interjúnkban így foglalta össze hitvallását arra a kérdésre válaszolva, hogy mi a művészet:
Mondhatnánk, hogy minden, amit megalkot az ember, de akkor azt is ide sorolnám, amit a többi állatfaj készít, például van olyan hal, ami geometriai formákat karcol a homokba. A művészet számomra inkább tudatos, és olyasmi, amiben benne van a művész maga. Tartós, őszinte…
A Folly Arborétum szörpcsaládjának legújabb tagját, a Spring fantázianevet viselő tavaszias, fűszeres ízvilágú szörpöt a reneszánsz művészet alkotásaival vezették be a piacra májusban.
A Folly legújabb szörpje, a Spring – palackba zárt tavasz az évszak ízvilágát szeretné átadni egész évben, egy palackba összegyűjtve. A szörp különlegessége, hogy a Folly fűszerkertjében termett fűszernövényekből, kakukkfűből, rozmaringból és zsályából készül. Az egyedülálló ízkompozícióhoz egyedi kreatív koncepciót is szeretett volna létrehozni a Folly, ebben működött közre a Salt Communications kreatív csapata.
A palack és a kampány megtervezése során az elsődleges szempontok közé tartozott, hogy természetességet, harmóniát, valamint az arborétum tavaszi, nyár eleji „nyüzsgő” hangulatát tükröző koncepció szülessen. Ezek a kiindulópontok vezettek a tavasz konnotációi és a reneszánsz művészeti forradalom közti párhuzamra épülő végeredményhez. „A koncepcióalkotás során elsődlegesen az egyediség és a frissesség – vagyis az évszak és a debütáló termék kollektív tulajdonságainak kifejezését tűztük ki célul. A reneszánsz alkotások talán a megújulás leggyakrabban használt szimbólumai, így nem csak jelentésrétegeik, hanem töretlen népszerűségük miatt is a felhasználásukra esett a választás” – fogalmazott Burus Botond, a kreatív koncepció egyik ötletgazdája, a Salt Communications art directora.
A bevezető kampány fő célja a márkaismertség növelése és a termék bemutatása mellett, hogy ne csupán a szörp egyedi ízvilágával, hanem a hirdetés vizuális megjelenésével is élményszerű, maradandó emléket hagyjon az emberekben. Így a kívánt hatást a reneszánsz kor képzőművészeti alkotásaira épülő Facebook és Instagram hirdetési kreatívokkal próbálták előidézni. Ezek a kreatívok különböző szövegvariációval és célzással futottak 2022. május 11. és 29. között. De nem csupán az online térben szerepelt sikeresen a Spring: népszerű volt a szezon rendezvényein is, valamint több olyan bolt is ismert, ahol a Folly termékei közül ezt emelték le leggyakrabban a polcról.
A badacsonyörsi Folly Arborétum és Borászathoz tartozó tíz hektáros terület kiváló környezetet biztosít a szörpök alapanyagainak termesztéséhez is. A negyedik generáció tulajdonában álló Folly szörpjei szezonálisan készülnek, kisüzemi módszerrel, kis palackszámban, hőkezeléssel tartósítva, emellett semmilyen tartósítószert, színezéket vagy mesterséges adalékot nem tartalmaznak. A kert zamata, az illatos virágok aromája és a Balaton-felvidék gyümölcseinek tiszta esszenciája érvényesül a házi készítésű termékekben. További ízek: fahéjas alma, fahéjas szilva, gyömbér, birsalma, citromfű-menta, levendula, fenyőrügy és rozmaring.
