A belga rendező-forgatókönyvíró, Lukas Dhont 2018-ban, a Lány (Girl) című első nagyjátékfilmjével írta be magát a filmművészet történetébe és a köztudatba. Végtelen természetességgel, hitelességgel, érzékenységgel és sajátos hangnemben beszélt a transzneműségről, az identitáskeresésről s arról, mekkora szerepe és felelőssége van a világnak abban, képes-e az egyén megtalálni, még inkább vállalni önmagát. A Közelben (Close, 2022) ugyanerről a kérdésről elmélkedik; két tizenhárom éves fiú barátságának történetén keresztül vizsgálja, micsoda károkat tud okozni akár egyetlen mondat is…
Főszereplőink Léo (Eden Dambrine) és Rémi (Gustav De Waele), akik a lehető legnagyobb idillben élik meg a gyermekkort. A belga vidéken nevelkednek szerető családban, s láthatóan egy pillanatig sem kell azt érezniük, hogy bármiféle elvárás, vagy nyomás nehezedne rájuk. Felszabadultak, gondtalanok és boldogok – együtt. Merthogy abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy egymásban megtalálták a legjobb, a legeslegjobb barátjukat. Elválaszthatatlanok. Aztán véget ér a nyári szünet, jön az iskola, s a két fiú között elkezd nőni a távolság.
Az osztálytársaik úton-útfélen szóvá teszik nekik, hogy túl szoros a barátságuk, hogy ez talán már nem is „csak” barátság, az ártatlannak is gondolható megjegyzésektől pedig csupán csak egy lépésre van a bántalmazás.
Mindkét fiú érzi a többiek szavainak súlyát, ám míg Rémi az iskola környezetét elhagyva azonnal visszatalál a Léóval közös saját, érintetlen és érinthetetlen világukhoz, addig Léo, hogy megfeleljen a többieknek és elkerülje a szekálást, tudatosan igyekszik kiszakadni belőle. Csakhogy fogalma sincs, mekkora árat kell fizetnie ezért.
A Közel érzékenyen beszél két fiú barátságáról (forrás: TMDb.com)
Lukas Dhont rendkívüli bátorságról tesz tanúbizonyságot ezzel a filmmel. Érzékenyen, szelíden és őszintén jár körbe egy nagyon fontos és még annál is súlyosabb témát. Fókuszba helyezi az identitáskeresés, a szexualitás, a barátság és a szeretet kérdését, s ezeken keresztül mutatja be és fogalmazza meg a lényeget: hogy mindannyian óriási felelősséggel rendelkezünk. Hogy milyen óriási szerepet játszunk a másik életében, s hogy mennyire fontos az, hogy belássuk, nem lehetünk óvatlanok és nem tehetünk, nem mondhatunk bármit, mert nem tudhatjuk, miféle lavinát indít el akár egyetlen megjegyzés is.
Ennek ábrázolása és megfogalmazása önmagában is rendkívül erős, úgy azonban csak még erősebb, hogy a cselekmény helyszíne Belgium, egy tágabb és szűkebb értelemben véve is elfogadó és haladó szellemű közeg. A filmben megjelenő családokban a szeretet, a nyitottság és a gyermekek partnerként való kezelése a legfontosabb elvek, ezt látva pedig még ijesztőbb és megsemmisítőbb a tudat, hogy a megbélyegzés, a megértés és az arra való törekvés hiánya, vagy éppen a gyermekek esetében a kigúnyolás miként tudnak megtörni valakit.
Lukas Dhont sajátos hangon beszél minderről. Szerénységgel és némi távolságtartással, valamint sokszor idilli képekkel és élénk színekkel. Frank van den Eeden kamerája megmutatja a vidék szépségét és biztonságosságát, a játékidő második felében pedig úgy követi, s olyan közelképekbe zárja Léót, hogy azt érezzük, nemcsak figyeljük őt, hanem kicsit ő vagyunk mi is.
A Léót alakító Eden Dambrine túlzás nélkül elképesztő. Játéka érzékeny, átgondolt és mélyen átélt, és ugyanez mondható el a Rémit megformáló Gustav De Waele alakításáról is. Csodálatos párost alkotnak, s a legapróbb rezdüléseikből is süt a tehetség, és persze a hitelesség.
Végtelenül természetes és emberi ez a film, ráadásul rendkívül nyugtalanító, Valentin Hadjadj partitúrájának is köszönhetően pedig torokszorítóan szomorú és nagyon-nagyon fájdalmas. Fáj az igazsága, a tisztánlátása és az őszintesége. De nagyon fontos, amit elmond.
A Közel egy gyermekkori barátság történetét meséli el, s arról beszél, mindenféle didaktikusság, hatásvadászat és kioktató szándék nélkül, hogyan kúszik be egy szoros, őszinte és igaz kapcsolatba a félelem, a megfelelés kényszere és a szorongás, amik aztán olyan életre szóló sebeket okoznak, amelyek sosem gyógyulnak be.
A Cannes-ban a zsűri nagydíját elnyert Közel november 3-ától látható a hazai mozikban a Cirko Film forgalmazásában.
Kiemelt kép: Jelenet a Közel c. filmből (forrás: TMDb.com)
November 23. és 27. között rendezik meg a 20. Anilogue Nemzetközi Animációs Filmfesztivált Budapesten. Idén új főhelyszín várja az érdeklődőket: a vetítések nagy része a Toldi moziban lesz, a Francia Intézet a családokat várja, az Animált éjnek pedig ismét az Uránia Nemzeti FIlmszínház ad otthont, ahol három teremben tölthetik az éjszakát filmekkel a megszállott animációrajongók.
Az idei Anilogue-on 13 egész estés filmet láthat a közönség, a legújabb rövidfilmek ismét három blokkban versenyeznek, a gyerekeknek két korosztályos válogatással készülnek a szervezők, lesznek ultrarövid animációk, a legjobb kortárs lengyel és ukrán animációs alkotások, és a fesztivál emblematikus műsora, a rekordhosszúságú Animált éj sem marad el.
A fesztivál nyitófilmje az idén elhunyt Jean-Jacques Sempé egyik leghíresebb illusztrációs munkája, A kis Nicolas animációs adaptációja. A kisfiú mindennapjait játékok, csínytevések és verekedések töltik ki. Ahogy a kalandjai kibontakoznak, Nicolas belopózik alkotóinak műhelyébe, és faggatni kezdi őket: Sempé és René Goscinny barátságukról, művészi pályájukról és álmokkal teli gyermekkorukról mesélnek.
Jelenet a Kis Nicola c. filmből
A magyar származású Pierre Földes adaptálta animációra Murakami Haruki novelláit. A Vak fűzfa, alvó nő című filmben egy elveszett macska, egy fecsegő varangy és egy szökőár kell ahhoz, hogy egy nem túl ambiciózus üzletkötő, frusztrált felesége és egy skizofrén könyvelő megmenthessék Tokiót a földrengéstől és rátaláljanak életük értelmére.
A formabontó műveiről ismert japán rendező, Masaaki Yuasa új filmje az Inu-Ó, mely címszereplőjének sajátos külsejét maszkkal és ruhákkal takarja el. Inu-Ó egy nap találkozik egy vak lantjátékossal, aki mellett felfedezi nagyszerű tánctudását, majd üzlettársakká és elválaszthatatlan barátokká válnak. Különcségükkel próbálnak túlélni a társadalom peremén, miközben egyre nagyobb hírnévre tesznek szert.
A spanyol abszurd animáció mestere, Alberto VázquezHáború az egyszarvúak ellen című szatírája az Apokalipszis most és a Bambi szerelemgyereke, mely sötét humorral elmélkedik az ördög eredetéről. A mackók ősidők óta háborúznak esküdt ellenségeikkel, az egyszarvúakkal. A két testvér, Azulin és Gordi egy csapat tapasztalatlan újonccal együtt veszélyes küldetésre indulnak, hogy megmentsék a bűvös erdejüket.
Signe Baumane a belső női lázadásról készítette a Szerelem házassággal fűszerezve című filmjét, melyben Zelmát kiskorától fogva arra tanították a mesék, hogy a szerelem minden gondját megoldja, csak úgy kell viselkednie, ahogy a társadalom egy lánytól elvárja. Felcseperedve ráébred, hogy minél inkább igyekszik betartani a szabályokat, a teste annál jobban ellenáll.
A három rövidfilmes versenyblokkban a kortárs animációk legjobbjaiból láthat merítést a közönség a világ minden tájáról. Vetítik többek közt Turai Balázs az idei Annecy fesztivál fődíját elnyert Amok című filmjét, melyben a főhős belső törpéje veszi át az irányítást a férfi élete felett. Az animáció lehetőségeit feszegető Nikita Diakur legújabb műve a Hátraszaltó, melyben a rendező a saját avatarját tanítja a címbeli ugrásra. A sikereket halmozó cseh Špela Čadež Steakhouse című alkotása egy odaégett hús metaforáján keresztül mutatja be a párkapcsolati erőszakot, a közönégkedvenc észt Sander Joont pedig gyerekkora inspirálta a Sierra című filmje elkészítésére, melyben az apa ráerőlteti az autóversenyzést fiára, aki ettől kocsikerékké változik.
Az Ukrán hangok című válogatásban a háború kitörése előtt és azóta készült ukrán animációk mutatkoznak be, azt példázva, hogy a tűzfegyverek zaján túl mégiscsak az animációban elbeszélt, személyes történetek képesek a legerősebben megszólalni. Az O!PLA 2022 című válogatás a 10. O!PLA Animációs Fesztivál díjazottjait vonultatja fel a lengyel animáció legizgalmasabb alkotásaival.
Az Ukrán hangok érzékenyen dolgozza fel. az elmúlt hónapok eseményeit.
Az Animált éj idén rekordhosszúsággal várja a legelszántabb animáció-rajongókat: szombat este közel négy órán keresztül szórakozhatnak a horror, a sötét humor és erotika témáit boncolgató filmeken, emellett az Athleticus epizódjai deríthetik fel a nézőket, az ínyencekre pedig különleges meglepetés-összeállítás vár, mindez az Uránia Filmszínház három mozitermében.
A fiatalabb korosztályt többek közt Glaser Kati csipkelődő humorú mesegyűjteménye, a Családi legendák várja, de együtt mulathatnak egy kölyök vámpír kalandjain a Kicsi vámpírban, és ismerhetik meg egy példás ifjú életét a Hol van Anne Frank? című film által. Ezen kívül két blokkban (6+, 10+) nézhetik meg a gyerekeknek szóló kortárs animációs kisfilmtermés legjavát.
A 20. Anilogue-ra a korábbiaktól eltérően nem a mozikban, hanem kizárólag a fesztivál honlapján (anilogue.com) kaphatók jegyek, az animációrajongóknak pedig különböző bérletekkel készültek a szervezők. További részletek a fesztivál Facebook-oldalán és a mozik hivatalos csatornáin találhatók.
Kiemelt kép: Jelenet a Vak fűzfa, alvó nő című filmből
Iamyank az Akváriumban tartott november 17-ei albumbemutatója előtt interjúnkban megígérte, a Láttam a jövőt meghalni élő hangszerelésével át fogja definiálni önmagát és művészetét. A koncert által azonban nem csak az előadó definiálódott újra, az elektronika és a post rock legsúlyosabb, legújabb fúziója ugyancsak.
A Láttam a jövőt meghalni karakteres élményanyagát kifogástalanul, nem várt extrákkal tudta átmenteni élő verzióba. A koncerten debütált felállás egyedülálló zenei nyelvet teremtett, az elektronikus hangkép nagyszerűen egészült ki élőzenei megoldásokkal. A színpadképet két oldalról két metáldobos (Kocsis Máté, Szalay Dániel) szegélyezte, Yank közöttük helyezkedett el kísérteties pozícióban, jobb kezét samplerre, bal kezét a basszus szintire tapasztva. A basszusgitár és a gitár is előkerült, utóbbi inkább vonós hangszerként, miközben a dobosok kíméletlen zakatolással építettek a háttérsávokra és szintiszólamokra. A koncert csúcspontján egy vastag gitárriffel Yank még egy plusz réteget ráemelt az amúgy is teljes hangképre, itt már az alapvető torzítás is torzult, de ennek is megvolt a maga helye a műsorban – felszabadító ereje tagadhatatlanul volt. Az Akvárium kistermének hangterjedelme rendkívül sokat bír, technikailag tényleg kifogástalan, és szerencsére a hangkorlátozással itt kevésbé foglalkoznak. Ez által a dalok okozta lelki-szellemi transzélmény konkrét fizikai hatással is párosult. A koncertterem minden négyzetcentiméterét átjáró brutális mélytartomány ugyanis szó szerint belemasszírozta a közönséget a zenébe.
Törzsi szeánszot idéző, orchestral dobok, monumentális tamok, lassan felszűrődő leadek, és harci jelenetek soundtrackjét idéző zenei megoldások egy elvont művészi univerzumot feltételeznek. A néhol valóban sokkoló, elektronikus hangjáték viszont furcsa kerülőútjain vissza tudta adni hétköznapjaink megannyi rezgését. Ezt egyébként az estét megnyitó Onakom produkciója is bizonyította.
Fotó: Bands Through The Lens
Az album koncert blokkja izgalmasan volt szerkesztve. A kiszámíthatatlan zajkomponációk után hatalmas kezdőlökéssel indult be a szimfonikus pulzálás a két dobos és az elektronika hajtásával. A dalok nem értek véget, a koncertet alig törte meg taps (teltház közeli állapot volt, de a műsor nem adott rá alkalmat) a gátlástalan zenei folyamra így rengeteg ideje volt rácsatlakozni a befogadónak, és onnantól kezdve senkinem nem volt kedve lejönni róla. Egyedül a koncert végén szólalt meg Yank az album címadó dalának torzított üvöltésén kívül. Egyébként teljesen éteri hatást biztosított dalainak a konstans színpadi füstfüggönnyel, prófétikus vizuállal és apokaliptikus zenei témákkal.
Kérdéses, hogy logisztikailag és technikailag mennyire ismételhető a koncert, illetve mennyire kell egyáltalán egy koncertet reprodukálni. Mindenesetre nagyon magas művészi hatásgyakorlás a Láttam a jövőt meghalni élő verziója, Iamyank zenei definíciói pedig sok mindent átértelmezhetnek még a magyar zeneiparban.
A sorozatos félreértések, hazugságok, komikus helyzetek kavalkádjának tétje nem más, mint, hogy: valóban lehet-e az, hogy „ebben a városban mindenki bűnöző”? Mindenki a saját maga vagy más döntéséből kifolyólag bűnrészessé, a bűncselekmény elkövetőjévé vagy elszenvedőjévé válik. S minthogy a néző a szereplők minden egyes lépését látja, maga is tettestárssá válik. Mindezt komikus jelenetek, izgalmas dalbetétek teszik teljessé a Thália Színház Komédia egy bankrablásról című darabjában.
Az 1950-es években zajló amerikai nagyvárosi élet egy kis szeletébe csöppenünk bele: a Minneapolis City Bank luxemburgi Ludwig herceg gyémántját őrzi, miközben a börtönből megszökik egy rab, akinek a kőre fáj a foga. A fegyenc Mitch (Ember Márk) mellé társul a haverja, Cooper (Hevesi László) és Mitch csaló barátnője, Caprice (Sóvári-Fehér Anna), aki könyörtelenül kihasználja a férfiakat, hogy pénzhez jusson. Hozzájuk csatlakozik még a jószívű, de korántsem makulátlan Sammy (Jámbor Nándor). A bankrablásban résztvevőkön kívül fontos szerepet kap a Minneapolis City Bank korrupt igazgatója, Deponte (Zayzon Zsolt), a titkárnője, Sammy édesanyja, Rose (Udvarias Anna) és a gyakornokságát végző Warren (Vida Péter).
A történetben sorra követik egymást a félreértések, megtévesztések, mindez a szereplők interakcióin is meglátszik. Mindenki titkolózik a másik előtt – még a családon belüli kapcsolatok sem teljesen őszinték. Talán az egyetlen szereplő, aki végig önmagát adja, az a gyakornoki pozícióban lévő banki beosztott, Warren. Mikor a bankigazgató lekezelően beszél vele, ő akkor is meghunyászkodva és mosolyogva fogadja főnöke szavait. Nem szól vissza, nem lesz dühös, hanem jó alkalmazott módjára megpróbálja kijavítani a hibáját, és igyekszik főnöke kedvére tenni. A szerencsétlen, kedves és megfelelési kényszerrel küzdő karakter a helyzetkomikumok és a jellemkomikum sorozatos elszenvedőjévé és központi alakjává válik.
Kelemen József rendezésében a karakterek személyiségjegyeit szélsőségesen ábrázolják, ezáltal a karakterek egy olyan utat járnak be, ahol minimális az esély a jellemfejlődésre. Egy végtelen spirálba ragadnak, ahonnan csak nehezen van lehetőség a kiszakadásra: a halál vagy a teljes őszinteség útján. Sammy például egyik hazugságból esik a másikba: hazudik arról Caprice-nek, hogy ki is ő valójában, majd mikor Mitch váratlanul megérkezik a lány lakására, Deponte úr személyazonosságát kell felvennie. Az ismétlődő rossz döntések a darab végén elkerülhetetlen tragédiákhoz vezetnek. Például Mitch becsvágyának, szónoki képességének, agresszív és egocentrikus viselkedésének barátja látja kárát, aki a szellőzőben található turbinába esik és életét veszti. A női karakterek – Rose és Caprice – kihasználva szépségüket és magabiztosságukat, dróton rángatják a férfiakat. Ezt részben a saját maguk szórakoztatására teszik.
Komédia egy bankrablásból (forrás: Thália Színház Sajtó)
Ezek az eltúlzott helyzetek létrehozzák a befogadóban azt a vágyat, hogy önkéntelenül is nevetésben törjön ki. Mégis a szereplők olyan tipikus emberi hibákat vétenek, melyek a befogadóban is óhatatlanul előfordulhatnak. Ki ne vágyna a sikerre, a megbecsülésre, a pénzre? Ki ne szeretné a gyermekét boldognak látni, a szerelemért nagy áldozatot és árat hozni? A kérdés csak az, hogy a néző ezekben a helyzetekben gondolatban ugyanúgy jár-e el, mint a karakterek, vagy fölényt érez velük szemben. Így tehát nem elképzelhetetlen, hogy a néző egyes szereplőket belső motivációik miatt automatikusan felment, végül nem is tekint bűnösnek.
A szöveg harmóniában áll a vizuális megjelenéssel, a vizuális tér előhívja a szövegben előforduló komikumot. Bizonyos jelenetekben a karakterek interakciója és a szöveg közti dinamika már túlzottan hosszúra van nyújtva, különösen akkor, amikor Warren karakterén szórakoznak a szereplők, vagy mikor Caprice három lóvátett szeretője kerül hirtelen a jelenet középpontjába.
A Minneapolis City Bank díszlete az ajtókkal, falakkal, lépcsővel és szobával olyan teret hoz létre, mely a megtévesztések halmozását segíti. A berendezett lakás-, bank-, iroda -és páncélterem nem nyeli el a szereplőket, hanem a szereplők állandó mozgása miatt a tér egyúttal eszközzé is válik, kijelöli a szereplők saját motivációinak és hazugságainak a keretét.
A háromdimenziós térben egy érdekes koncepció jelenik meg, melyre feltétlen szükség van. A falban elhelyezett irodai szoba Warren és Deponte úr–szolga viszonyát szimbolizálja, ahol a gravitáció ereje újabb komikus helyzeteket teremt. Mindeközben a fejük felett megjelenített szellőzőben Mitch-ék próbálnak eljutni a páncélteremig. Az egymással párhuzamosan megjelenített szoba és szellőző a bankrablók perspektívájából láttatja a szobában zajló eseményeket.
A háromdimenziós terek mellett, a kétdimenziós nagyvárost szemléltető háttérdíszlet is a néző segítségére van. Ez a díszlet akkor fontos, amikor a szereplők nem egy belső térben mozognak, hanem a kocsiban ülnek vagy épp egy külső helyszínen vannak.
A szellőzőbéli élményt akusztikus hatások kísérik: mint például a beszédet visszhang követi. Az előadást dalbetétek gazdagítják, amelyek a díszlet átrendezéséhez szükséges időt töltik ki. Udvarias Anna és Vida Péter szólói időnként kiegészülnek a teljes színészgárda dallamos előadásaival. A szereplők jelmezei hűen tükrözik a korabeli amerikai stílust, például a bőrkabáttal és a farmerkabáttal, mely az 50-es években vált népszerűvé a társadalom szélesebb rétegeiben.
A végkifejlet tragikumában mégis van komédia. A női furfang, csábítás, az események háttérből való mozgatása olyan csavart tartogat, melyre a dróton rángatott és a nőket vakon követő férfi ego nem számít. Ettől is válik ez a bankrablás komédiává.
Színlap
Henry Lewis – Jonathan Sayer – Henry Shields: Komédia egy bankrablásról. Hamvai Kornél fordítása alapján
Bemutató: Thália Színház, Budapest – 2022. október elsejétől
Szereplők: Jámbor Nándor, Ember Márk, Sóvári-Fehér Anna, Zayzon Zsolt, Vida Péter, Udvarias Anna, Tamási Zoltán, Hevesi László és a többiek harmincnyolcan: Domokos László, Ikotics Milán, Pajzs Nóra és Kálmán János.
Létezik két, egykor ünnepelt szerző, akiket a második világháborúban betöltött szerepük miatt hosszú időre száműztek az irodalmi Hall of Fame-ből. Cikksorozatunkban Knut Hamsun és Louis-Ferdinand Céline portréja tárul az olvasó elé.
Munkáikban egyszerre keveredik a humanizmus és a mizantrópia, a nárcisztikusba hajló önhittség és az önmarcangolás, a Fenség kutatása és az altesti nyelvezet. Megvetik a nyárspolgári középszert, de irtóznak az abszint-dekadenciától is. Műveikben azonban biztos pontként mutatkozik a modernitástól, a pénztől és a becsvágytól való undoruk, illetve az, hogy írásaikban (a sok morgás és átkozódás mögött) rengeteg szeretet van elrejtve.
Csupa ellentmondás, különleges lelki alkat. A regényeik mellett a személyiségük is ezt a kettősséget mutatja. Masát András találó megfogalmazásában: „nagy művészek, kis emberek”. Mellőzöttségük nem túl meglepő, hiszen mindketten náci kollaboránsok voltak, valamint támogatói a hitleri Németországnak. Nemcsak nálunk számítottak közel kiadhatatlannak a szocializmus idején, de hazájukban is – a mai napig – rituális vita övezi személyüket és helyüket a honi irodalomban.
Az első részben a norvég Knut Hamsunról lesz szó. Életéből kirajzolódik, hogy az irodalmi szövegek alapján kialakult szerzői képet hogyan módosítják a nem irodalmi megnyilvánulások, illetve a szerző publicisztikai szövegei.
Knut Hamsun – a Nobel-díjas náci
„Az érzékeny, álmodozó zseni, aki gyönyörű szerelmi történeteket alkotott, lehetett-e valóban náci?” – tette fel a kérdést Robert Ferguson, Hamsun angol életrajzírója. „Odaadnám a jobb karomat, hogy úgy írjak, mint Knut Hamsun” – így Henry Miller amerikai szerző. „A modern irodalom atyja” – ezt pedig Isaac Bashevis Singer zsidó-lengyel származású amerikai író mondta. A szuperlatívuszokat azzal lehetne toldani, hogy Hamsun talán a posztmodern irodalom atyja is. Hiszen Éhség(1890) című regényében ehhez minden feltételt felállított: a szöveg épp annyira irodalmi előzménye a kaffkai egzisztencializmusnak és abszurditásnak, mint Bukowski nyers önvallomásainak. Azt gondolhatnánk, hogy egy ilyen szerző megkerülhetetlen. Ennek ellenére az irodalmi intézményrendszer hosszú időre „eldugta” az 1945. előtt még ünnepelt Nobel-díjas alkotót – és nem azért, mert írásai egyik napról a másikra elromlottak volna.
Knut Hamsun politikai tevékenységét nem lehet védeni.
Elárulta a hazáját (bár írásaiból süt: menthetetlenül rajong Norvégiáért) és általában a humanizmust, amikor a Harmadik Birodalom mellé állt, és támogatásáról biztosította a norvég náci bábkormányt. Irodalmi pályája azonban már más tészta. Akármennyire is elutasítjuk a személyét, az vitán felül kéne, hogy álljon: ostobaság volt az ötven év emlékezetkiesés, amellyel írói munkásságának jelentőségét szándékosan figyelmen kívül kellett hagyni.
Gyermekkorát a nyers norvég vidéken, egy messzi északi kisvárosban, Hamaroyban töltötte. Ezt az időszakot később az idilli jelzővel illeti, amelyben ő és a családja a természettel és az állatokkal szoros összhangban éltek. Az ottani viszonyok végérvényesen meghatározták szemléletét. Hamsun egész életében ebben a nyers, norvég paraszti lét szabta keretben gondolkozott –, innen ered anticivilizációs, tekintélyelvű szemlélete is.
Most már két hete nem olvastam újságot és lám, kitűnően érzem magam, lelkem nyugalma egyre gyarapszik, énekelek, nyújtózkodom és esténként födetlen fővel szemlélem a csillagos eget.”
Knut Hamsun: Őszi csillagok
A veszélyt, amely ezt az ideát fenyegeti, a kapitalista társadalomban jelölte meg. Ez az ellenség írásaiban is megjelenik, a gőgös kapitalistát gyakran „öltözteti” angolnak. Hamsun fiatalon még az érettségit sem tette le, ennek következtében hiányzott belőle az az akadémiai műveltség és társadalmi háttér, ami kora európai irodalmának fontos feltétele volt. Iskolázatlanságától élete végéig szenvedett, tudását autodidakta módon szerezte. Többek között innen is származtatható a kánonalkotó intellektuális körökkel való állandó szembenállása, provokációja, a szándékosan szélsőséges pozíciók felvétele.
Műveletlen emberben ilyen óriási műveltségű még nem volt.”
George Bernard Shaw
Mielőtt 1890-ben fő művét, az éhező oslói fiatalember történetét (Éhség) megírta, kétszer járt Amerikában, de akkor is csak mint batyuslegény kóborolt alkalmi munkákat keresve. Az itt átélt tapasztalatok azonban élete végéig elkísérték, és talán befolyásolták is sorsának kimenetelét. Egy indián táborban tett látogatása megerősítette őt abban, hogy a rasszokat el kell különíteni egymástól, így kerülve el a „faji káoszt”. Élményeit A modern Amerika kulturális életéről (1889) című munkájában összegezte. Amerikai tapasztalatai a kapitalizmusba és a demokráciába vetett hitét egyaránt korán aláásták – ha egyáltalán rendelkezett ilyennel. Mély ellenszenvet érzett a szabadság ezen formája iránt. Úgy gondolta, hogy minden magasabb rendű dolgot a legalacsonyabb szintre zülleszt, és a vagyont teszi meg elsődleges erkölcsi mércévé.
Amerikából mint megalázott, kisemmizett ember tért haza. Ezekből az élményekből is táplálkozik a technikai fejlődéssel, a modern iparral és a nagyvárossal kapcsolatos negatív attitűdje. Azonban ez a szemlélet különleges írói energiákat is felszabadít: a szembenálló outsiderség Hamsun írásainak igazi felhajtó erőt tud adni. Később aztán ez a hozzáállás juttatja el a ’30-as, ’40-es évek politikai ámokfutásáig.
Forrás: harmattan.hu
Hamsun szerint a 19. század végén a prózát izzadságos munkával megszerkesztett szalonszövegek uralták, amelyek nélkülözték a pszichológiát, az érzelmi betekintést, a lélektaniságot – ő persze harcban állt az ilyen konvenciókkal. Igyekezett megbontani azokat: az Éhség egy karcsú regény, ám mégis hatalmasat dübbent az irodalmi szalonok asztalán. Az egyes szám első személyben megírt történet az emberi elme és szív ellentmondásos működését addig páratlanul hiteles módon ábrázolta, a kritikusokat és az olvasókat egyaránt lenyűgözve.
Elterjedt nézet, hogy legnagyobb műveit (Éhség, Pán, Viktória) pályája elején írta. Ebben van némi igazság: Hamsun idővel egyre inkább elfordult az újításoktól, és olyan írók hagyományát követte, mint a nagy orosz realisták, Dosztojevszkij vagy Tolsztoj. Az „eposzok” is megkapták az őket megillető helyüket: a szerzőt 1920-ban Nobel-díjjal jutalmaztákaz Áldott anyaföld (1917) című munkájáért. Ebben az írásában Hamsun egy olyan érintetlen, mezőgazdaságra alapozott, modernitástól meg nem rontott életet fest le, amely csak a négy évszak változásaira hagyatkozik.
Hitler és az NSDAP felemelkedését az 1930-as években, illetve későbbi hatalomra jutásukat Hamsun már a kezdetektől fogva lelkesen fogadta. A Harmadik Birodalom megvalósulásában a „germán lélek” szellemi győzelmét látta. A náci vezetéshez is eljutott a nagy nevű és elismert író „rajongása”. Különösen Joseph Goebbels és Alfred Rosenberg viszonozta a nemzetközi reputációjú írófejedelem ideológiai közeledését, tőlük Hamsun minden évben kapott születésnapi üdvözletet, a 80. születésnapjára még Hitlertől is.
Az 1930-as években feleségével többször is járt Németországban és 1934-ben, amikor elnyerte a Frankfurti Goethe-díjat, a 10.000 márka jutalmat visszaadta, így segítve a németországi nemzetiszocialista mozgalmat. 1943-as találkozásuk után pedig Goebbelsnek ajándékozta azt az érmét, amelyet 1920-ban a Nobel-díjjal együtt kapott. Egyszer még Hitler is fogadta őt személyesen, de a Führer rövidre zárta a látogatást: nehezen viselte a süket, neki sok esetben ellentmondó, Norvégia autonómiáját védelmező írót.
Hamsun és Goebbels találkozása 1943-ban (forrás: winstonchurchill.org)
Hamsun egy cikkében már 1935-ben fellépett az ellen, hogy a koncentrációs táborba zárt pacifista újságíró, Carl von Ossietzky Nobel-békedíjat kapjon. A német állam felé hajló szimpátiáját (amely masszív angolelleneséggel párosult), ekkor tette először láthatóvá a nemzetközi közösség számára, míg a háború kitörése után végérvényesen a fasiszták és a kollaboránsok táborába sorolt. Egy idő után lehetetlenné vált figyelmen kívül hagyni reakciós politikai hozzáállását. 1940. májusi cikkében, miután Norvégiát lerohanták a német csapatok, felszólította honfitársait, hogy tegyék le a fegyvert, és ne tanúsítsanak ellenállást.
Jóllehet, hogy az ekkorra túlélt két agyvérzése és növekvő siketsége mellett az intellektuális teljesítőképessége is romlott, de az biztos, hogy készségesen állt a megszálló hatalom kollaboránsai közé. Magas státuszából fakadó befolyását azonban többször használta arra, hogy a németek által bebörtönzött embereken segítsen.
Hamsun a végsőkig lojális maradt: még akkor is támogatta a nemzetiszocializmus eszméjét, amikor már egyértelmű volt, hogy a németek kapitulálni fognak. Hitler halálának hivatalos bejelentése után (órákkal a norvég bábkormány bukása előtt) patetikus nekrológot írt róla, amelyet az akkor vezető norvég újságok közöltek: „Adolf Hitler: én nem vagyok méltó arra, hogy az ő nevét hangosan kimondjam, s az ő élete és tettei nem indokolnak semmilyen szentimentális eszmefuttatást. Ő harcosként az emberiségért küzdött, és az evangélium prófétája volt minden nép számára” — fogalmazott Hamsun.
A háború lezárásával Hamsunt letartóztatták „országárulás” vádjával. A pszichiátriai megfigyelése és tárgyalása majd’ két évig tartott, amit egész Norvégia nagy figyelemmel kísért: Norvégia büszkesége Norvégia szégyenévé vált. Hamsun megélte, milyen az, amikor az ember saját maga lesz megvetés tárgyává.
Forrás: edgarcherubini.com
Ilyen körülmények között született meg a szerző önéletrajzi írása, a Benőtt ösvényeken (1949), amelyből kirajzolódik, hogy Hamsun vállalhatatlan kijelentéseit nem egy szenilis vénember tette. A könyv nagy megdöbbenést okozott: sokaknak nem volt elfogadható, hogy egy náci ilyen terjedelemben szóhoz juthat, és azt még ki is adják. A mű természetesen nem a közvélemény várakozását tükrözte. Hamsun nem finomkodott, dacosan ragaszkodott vélt igazához és nem egy náci töredelmes vallomását vagy védőiratát írta meg.
Ebben az írásában visszautasítja, hogy bármi rosszat tett volna, és leginkább a vele való bánásmódra panaszkodik, illetve az öregek otthonában átélt triviális napokról ír. Épp ebben rejlik a hamsuni offenzíva: amikor helyzete miatt kesereg vagy önmaga védelmére kel, az azért van, mert nem kívánja betölteni a közvélemény által számára előre megírt szerepet: a jóságos polgárok előtt vezeklő, hazaáruló náciét. Éppen ezzel csúszik bele az ellentétes, (örömmel) felvett szerepbe: gőgös, reménytelen nemzetiszocialistának mutatja magát.
Kit terhel a felelősség ezért? Egyénileg, külön-külön senkit és semmit. Egy rendszert. Az eleven élet gúzsba kötését, a lelketlen és szívtelen szabályok uralmát, a sémákba és táblázatokba szorított pszichológiát, az egész ellentudományt. Lehet, hogy mások elviselik ezt a tortúrát, nem érdekel, én nem viselem el. Ezt talán a pszichiáternek is meg kellett volna értenie. Egészséges ember voltam és kocsonya lett belőlem.”
Knut Hamsun: Benőtt ösvényeken
Végül 325 000 korona pénzbüntetésre ítélték, ami teljes anyagi csődbe taszította, de börtönbüntetést nem kapott „tartósan megrendült lelki erejére” való tekintettel. Knut Hamsun 1952-ben halt meg, ekkor 92 éves volt. 2002-ben utcát akartak róla elnevezni Oslóban, de heves közéleti vita után a javaslatot leszavazták. Szintén aggályok merültek fel az író halálozási helyén, Grimstadban is, ahol kiderült, hogy az átnevezésre javasolt utca két lakójának családtagjai is náci koncentrációs táborokban vesztették életüket; végül egy másik teret neveztek át. Norvégiában összesen hét településen viseli utca az író nevét.
Negyven évnek kellett eltelnie ahhoz is, hogy Hamsun emlékmúzeuma felépülhessen. A Hamsun Központot 2009. augusztusában adták át, gyermekkorának színhelyén, Hamaroyban – zsidó szervezetek heves tiltakozásától kísérve. Kétségtelen, hogy (szégyenteljes politikai tevékenységét nem feledve) Hamsun könyveinek kiemelt polcon van a helye, hiszen irodalmi fejlődésünk fontos része. A próza nélküle nem lenne az, aminek ma ismerjük.
Művei közül magyarul legutóbb a Pán jelent meg 2019-ben, az Éhség 2015-ben, Az áldott anyaföld 2005-ben, a Benőtt ösvényeken pedig 2002-ben. A szocialista idők szűrőjén (talán témája miatt) egyedül az Éhség ment át: van egy 1965-ös kiadása. A többi munkájáért egészen a ’20-as, 30’-as évekig, illetve a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár raktáráig kell visszamenni.
A világhírű énekes, Robbie Williams 25. jubileumát hazánkban is megünnepli, melynek helyet a Papp László Budapest Sportaréna ad 2023. március 14-én. Egy összegző, életútjának főbb „állomásait” érintő zenei áttekintést olvashattok.
Robbie Williams Grammy-díjra jelölt, tizennyolcszoros BRIT Díj-győztes angol énekes, dalszerző és producer. Karrierje a Take That együttessel kezdődött 1990-ben. 1995-ben otthagyta a Take Thatet, akikkel közösen 25 millió lemezt adott el, és szólókarrierbe kezdett. Ezután több albumot adott el az Egyesült Királyságban, mint bármelyik másik brit szólóénekes a történelem során. 70 millió lemezt (55 millió albumot és több, mint 17 millió kislemezt) adott el eddig összesen az egész világon.
Bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe, amikor meghirdette 2006-ban a világkörüli turnéját, mert egyetlenegy nap alatt 1,6 millió koncertjegyet adott el. Több díj nyertese is: 16 BRIT Díjat és 6 ECHO-díjat íteltek oda neki. 2004-ben bekerült a UK Music Hall of Fame-be, miután megszavazták a ’90-es évek legnagyobb művészének.
Miután kilépett a Take Thatből, 1996-ban elkészítette a Freedom című számot, amely George Michael dalának feldolgozása volt. A dal a 2. helyen végzett az Egyesült Királyság slágerlistáján, 26 hellyel magasabbra jutott, mint az eredeti.
Miután saját stílusára próbált rátalálni, megszületett első szólóalbuma, a Life Thru A Lens. Legnagyobb sikernek negyedik kislemeze örvendhetett, az Angels. A címadó slágert egy ír zenésztől vásárolták és Williams írta át. A dal bestseller lett Angliában, kétszeres platinalemez lett a BPI-n. Nagy siker lett Európa-szerte és Latin-Amerikában is, világszerte több, mint 2 millió példányt adtak el belőle. 28 hétig maradt a slágerlista első helyén, 40 hétig az első 10 között maradt a brit slágerlistán és összesen 218 hétig tartózkodott a listán, ezzel A Life thru a Lens lett az 58. valaha kiadott legjobb angol album, 2,4 millió font bevételt hozva. A szülőföldjén aratott siker ellenére a lemez nem tudott nagyobb hatást gyakorolni a nemzetközi piacra, kivéve Argentínát, ahol az album bekerült a legjobb 10 lemez közé 1998-ban. Végül a lemez több, mint 4 millió példányban kelt el világszerte.
Az albumból körülbelül 33.000 darabot adtak el, ami nagyon kevés, szerintem. Amikor az Angels kijött, az album eladási statisztikája hirtelen 33 ezerről 300 ezerre ugrott fel. Aztán két héttel később dupla platina lett. Nagyon boldog voltam!” — Robbie Williams
Az I’ve Been Expecting You albuma csúcsot döntött, több, mint 3 millió példányt adtak el belőle az Egyesült Királyságban: tízszeres platinalemez lett, Williams legjobb albuma lett az országban és a brit könnyűzene történetében. Világszerte ötmillió lemezt adtak el.
A Sing When You’re Winning nemzetközi sikereknek örvendhetett; 1999-ben, a promóció és a turné közepére Williams világhírű popsztár lett, elkezdett dolgozni harmadik stúdiólemezének anyagán. Az album első kislemeze a Rock DJ lett, a második a Kids, a harmadik a Supreme. Az album 91 hétig volt fent a brit listákon, 2,4 millió példányt adtak el belőle csak az Egyesült Királyságban. A BPI nyolcszoros platinalemezzé nyilvánította, ezzel a brit zenetörténet legnagyobb példányszámban elkelt albumainak listáján az 51. lett. Európában több, mint 4 millió példányt adtak el belőle.
A Greatest Hits válogatásalbum Európában is a legjobban eladott lemeze volt a 2004-es évnek, ötszörös platina minősítést kapott, mivel Európában több, mint 5 millió darabot adtak el belőle. Nyolc évvel azután, hogy megjelent az Angels című kislemez, 2005. februárjában a brit közönségtől megkapta az év brit díját: „Az Elmúlt 25 Év Legjobb Kislemeze” címet.
Williams hetedik stúdióalbuma, a Rudebox 2006. elején jelent meg. Egy dance-elektronikus zenei stílusú album, amely a Pet Shop Boys, William Orbit, a Soul Mekanik, illetve Joey Negro és Mark Ronson közreműködésében született.
2006-ban Latin-Amerikában Williams 16. lett a népszerűségi listán, és a harmadik lett azon a listán, ahol a legtöbbet játszott nemzetközi zenészek vannak. Ebben az időben került be a Guinness Rekordok Könyvébe, amikor bejelentette 2006-os turnéját (World Tour for 2006), mert 1,6 millió jegyet adtak el egyetlen nap alatt a koncertekre.
Robbie Williams a 2000–2010. közötti évtized harmadik legtöbbet hallgatott zenésze az Egyesült Királyságban. A lista TV-s, rádiós megjelenések számán alapszik. A listát Madonna vezeti, második helyezett a The Beatles, harmadik Robbie Williams, aki a legfiatalabb férfi szólóénekes ezen a listán, amelyet a BBC rádió 2 műsorában, a People’s Artist Chart-on mutattak be.
2010. júniusában hivatalosan is bejelentették, hogy az EMI kiadja az énekes második válogatásalbumát In And Out Of Consciousness: Robbie’s Greatest Hits 1990–2010 címen, amellyel az énekesi pályán eltöltött 20. évét szeretné ünnepelni. A válogatásalbum első kislemeze a Shame című single, amelyet Williams Gary Barlow-val, a Take That tagjával írt közösen és amelyet vele együtt is adott elő.
A válogatásalbum az Egyesült Királyság albumlistája 1. helyére robbant be megjelenésének első hetében.
A Take the Crown albuma a brit albumlista első helyén debütált (Williams tizedik albumaként, amely első lett). Ez egyben a második alkalom volt, hogy Williamsnek egyszerre volt listán albuma és kislemeze (Candy) is, ami az első héten 137.000 példányban kelt el, ezzel a 2012-es év leggyorsabban eladott férfi előadói kislemeze lett.
Nemrégiben bejelentette új, XXV elnevezésű európai turnéja állomásait. Energiabombaként elhíresült fellépéseit elviszi Európa legnagyobb városaiba, a turné január 20-án indul Bolognában, majd Párizsban, Amszterdamban, Berlinben, Barcelonában – és Budapesten is látható lesz! Az arénaturné Robbie szólóművészként eltöltött 25 évének ünnepe XXV című albumának megjelenését követően, amely szólókarrierje legnagyobb slágereit és a rajongók kedvenceit tartalmazza újragondolt formában.
E hónap elején Robbie megszerezte a 14. angol slágerlista vezető címet az XXV albumával, amely megjelenésének első hetében rögtön a lista élére került. Ezzel az eredménnyel megdöntötte saját, a legtöbb brit No1 albumot magáénak tudó szólóelőadó rekordját, és minden idők két legnépszerűbb művészének egyikeként, csak Paul McCartney eredményesebb nála — olvashatjuk a Live Nation honlapján.
A BABfilmlab intenzív, gyakorlati alapokra épülő filmes kurzus és workshop szakmai tapasztalattal rendelkezőknek. A közös alkalmak során a szervezők a dokumentumfilm, az animáció és a játékfilm találkozási pontjait kutatják majd a résztvevőkkel közösen: a cél, hogy együtt hozzanak létre egy alkotást, melyben a dokumentumfilm, az animáció és a fikció módszere, eszköztára egyszerre van jelen.
A kurzus célja, hogy a közös alkotási folyamatban a műfajhatárokat és a műfaji innovációt egy konkrét filmkészítési folyamatba ágyazzák. A közös munka alapját egy olyan alkotói attitűd biztosítja, amelyet három kifejezéssel lehet jellemezni: jelen lenni – visszatükrözni – létrehozni.
A szervezők várják olyan rendezők, írók, producerek, vágók, hangmesterek/hangdesignerek, operatőrök, animációs filmkészítők, valóság-filmmel foglalkozó filmesek jelentkezését, akik szívesen gondolkodnak a maguk által képviselt műfajok határainak újratervezésében, például keresik az élőszereplős filmkészítésben az animációt, vagy a dokumentumfilmben a fikciót, és gyakorlott filmkészítői tapasztalataik mellett nyitottak a közös gondolkodásra is.
Az elkészült alkotás közösségi filmként (amely az alkotói közösségé, a közösséget képviselő valamennyi személyé, így nem egyetlen magánszemélyé a jogtulajdon) kerül publikálásra.
A műhelykurzus nyolchetes, a kurzus műhelymunkálatai kéthetente péntek este és szombaton egész nap zajlanak.
Időpontok:
január 20. 18.00-21.00
január 21. 10.00-18.00
február 03. 18.00-21.00
február 04. 10.00-18.00
február 17. 18.00-21.00
február 18. 10.00-18.00
március 03. 18.00-21.00
március 04.10.00-18.00
A részvétel ingyenes, de csak azok számára nyitott, akik a műhelymunka valamennyi időpontjában jelen tudnak lenni. Jelentkezni IDE kattintva lehet.
Cikkünkben három, idén megjelent ifjúsági könyvet ajánlunk, amikből nemcsak rengeteg érdekességet tudhatunk meg Budapest városáról, hanem egyben szórakoztatóak és izgalmasak is.
Az utóbbi évek ifjúsági irodalmának kedvelt témája Budapest városa és történelme: Berg JuditAz őrzők című ifjúsági krimijétől kezdve a Péczely Dóra által szerkesztett Budapest OFF ifjúságinovella-antológiáján keresztül Tittel KingaMesélő Budapest sorozatáig számtalan remek kötetet találunk ebben a sorban. Szerencsére idén sem maradtunk izgalmas Budapest-könyvek nélkül – ezekből ajánljuk most kedvenceinket.
Szűcs Ádám: A játék neve: Budapest
Lampion Könyvek, 2022.
Ságiék különc kémiatanára eltűnése előtt talányos versikét adott fel az osztálynak. A rejtély megfejtésének tétje azonban nem csupán az évvégi ötös: a diákok egy hatalmas, virtuálisan irányított játékban találják magukat, ahol minden nyom Budapest valamely helyszínén van elrejtve. Szűcs Ádám első ifjúsági regénye lebilincselő és izgalmas, folyamatosan emeli a tétet, és biztos kézzel teremti meg a káoszt. Kár lenne kihagyni.
Kiadói ismertető
Te mit szólnál, ha egyik napról a másikra eltűnne a kémiatanárod? Nyilván magasról tennél rá – kivéve ha ő a kedvenced, ráadásul az utolsó órán feladott egy furcsa és érthetetlennek tűnő rejtvényt. Sági, Bogdán, Vaki és Petra azonnal nyomozásba kezd, de nemsokára kiderül, hogy a megfejtő egy rakás pénzt is nyer. A tét emelkedésével hamarosan az egész város beleveti magát a játékba, és felbukkan jó néhány alvilági figura is…
Vajon Ságiék elég ügyesek, hogy megfejtsék a feladványt? Helyt tudnak állni a régi számítógépes játékokkal vívott párbajokban? Le tudják győzni a gonosz Evilbellt? És főleg, sikerül kiszabadítaniuk Petrát, akit időközben elraboltak? Miközben az egész város a feje tetejére áll, és a kamaszoknak egyszerre kell helytállniuk a digitális és a valós világban, appokban és társas kapcsolatokban, az olvasó megismerheti a kortárs Budapest ikonikus helyszíneit és rejtett gyöngyszemeit.
Szűcs Ádám tíz évig napi rendszerességgel kutatta Budapest titkait, jó pillanatait az Egy nap a városban blog társtulajdonosaként és szerzőjeként. Rengeteg városi túrát szervezett, ahol a fő rendezőelv mindig a meglepetés és a játék volt. Első ifjúsági regénye szintén a meglepetés erejére épít, és izgalmas, fordulatos, friss nyelvezettel mutatja be a fővárost a tizenéveseknek.
Papolczy Péter: Jelek a falon
Pagony Kiadó, 2022.
A történelem iránt érdeklődő Bence házi dolgozathoz keres témát, és kiderül, hogy Zoli, a fiú új barátnőjének édesapja (vagyis Bence újdonsült „apósjelöltje”) tele van érdekes történetekkel a környékről.
A Pagony Abszolút töri sorozatában megjelent regényben a Bence és Dóra közötti friss kamaszszerelem óvatos izgalma fonódik össze a „híres”, a 80-as évek végén a kék iskolások és a sallai között vívott Pozsonyi úti csatának és annak (egészen 1883-ig, Strauss budapesti látogatásáig) visszanyúló előzményeinek történetével. Az ártatlannak tűnő csetepaté a két iskola diákjai között azonban úgy tűnik, számos, a jelent is érintő következménnyel járt nemcsak Zoli, hanem Dóra és Bence életére nézve is.
Papolczy Péter bravúros, történelmet és jelent összefonó történetvezetéssel meséli el többek között a Berzsenyi Gimnázium, a Műszaki Egyetem és a Kossuth Zsuzsa Leánygimnázium egymással össze-összeérő, fordulatos történetét. Megéri olvasni!
Kiadói ismertető
Bence imádja a törit. Az intrikákat, a hatalmi játszmákat, az emberi történeteket. A hősöket, akik megvédik a gyengéket. Mindenből sztorit farag, és még egy bánatos tacskóval is képes együttérezni. Az új sulijában hamar megtalálja a helyét, sőt, az első szerelmet is. Mindeközben nagy lelkesedéssel veti bele magát az iskolai projektfeladatba, amelynek során egy helyi történetet kell szemtanúk beszámolója alapján feldolgozni. Hamar kiderül, hogy a barátnőjének az apja rengeteget tud a környékről, mintha személyesen ott lett volna minden történelmi eseménynél.
A dicséretre éhes, jólelkű Bencét beszippantja a titkos és furcsa történet, bár lassan az sem világos, hogy mi a tény és mi a mese…
A Pagony sorozatába, az Abszolút Könyvekbe olyan, 9–12 éveseknek szóló, olvasmányos és izgalmas könyveket válogatunk, amelyek abszolút lendületesek, abszolút színvonalasak, abszolút maiak. Abszolút könnyű őket olvasni, de mégsem felszínesek, abszolút nem megterhelőek, de mégis elgondolkodtatók. Van és lesz köztük magyar és külföldi, fantasy, kaland- vagy éppen detektívregény – ami mindegyikben közös, és amit garantálunk: ezeket a könyveket jó olvasni!
Lőrinc László: 25 szelfi a reformok korából
Kolibri Kiadó, 2022.
Lőrinc László25 szelfi sorozata mémek, Facebook bejegyzések, kommentek és Facebook események segítségével a virtuális világba átültetve mutat be különböző történelmi korszakokat, Rátkai Kornél rajzaival pedig mindez vizuálisan is szórakoztató projektté válik. A sorozat utolsó kötetében a reformkor, vagyis Budapest városának egyik virágkora, többek között Pest és Buda egyesítésének, a Lánchíd megalkotásának és persze az 1896-os millenniumi ünnepségeknek az időszaka kerül terítékre. Modern, vicces, értékteremtő, szórakoztató. Érdemes olvasni, a sorozat előző részeivel egyetemben!
Kiadói ismertető
A 25 szelfi könyvsorozat negyedik, befejező kötetében a magyar történelem újabb ismert és kitalált szereplői fotózkodnak, hogy segítsenek megérteni az 1830. és 1900. közötti időszakot.
Clark Ádám hajmeresztő live-ot indít a Dunán, 1848. márciusára eseménymeghívás érkezik, Kossuth challenge-ben toboroz előfizetőket, Metternichről gonoszkodó mém születik, közösségi csoportokban eltűnt tárgyakat és személyeket keresünk, Szekszárdon pedig Liszt Ferenc luxushintóját hájpolhatjuk.
A múlt hónapban indult útjára a Pagony Szalon, a Pagony Kiadó hiánypótló és inspiratív programsorozata, mely elsősorban felnőtteknek, szülőknek, alkotóknak, valamint a gyerek- és ifjúsági irodalom iránt érdeklődőknek szól. A második alkalomra 2022. november 24-én, csütörtökön új helyszínen, a hamarosan nyíló Dió Caféban kerül sor.
A hagyományteremtés céljával elindított Pagony Szalon eseményein a Pagony Kiadó és Tilos az Á Könyvek friss megjelenéseit ismerhetik meg a részvevők egy önfeledt, tartalmas és kötetlen beszélgetésen a meghívott írók, illusztrátorok segítségével.
A Pagony Szalon második programja
2022. november 24. csütörtök | 18 óra | Dió Café
A novemberi alkalom középpontjában a valóság és a fikció kapcsolata áll: szó lesz a fantázia szerepéről, a realitás, nevelés és a műveltetés helyéről a gyerekirodalomban, a történelemről mint narratíváról és mint fikcióról, a fikciós történelmi regények műfaji ambivalenciájáról és a disztópiáról.
Minden, a mesekönyvek, illetve a gyerek- és ifjúsági irodalom iránt érdeklődő felnőttet, szülőt, alkotót szeretettel várnak a szervezők.
A novemberi beszélgetés helyszíne, a hamarosan nyíló Dió Café a Pagony legújabb könyvesboltja, a Bakáts Pagony mellett található (forrás: pagony.hu)
A beszélgetéshez kapcsolódó új Pagony könyvek
Bendl Vera–Remsey Dávid: Sanel Amerikába megy (Most én olvasok!, 2. szint)
Fekete András–Felvidéki Miklós: Kuty Kutyi és a sárkányfa(Most én olvasok!, nagybetűs szint)
Kiss Judit Ágnes–Szimonidesz Hajnalka: Zsálya és a mélyvölgyi utazás
Kolozsi László: Áram nélkül
Miklya Luzsányi Mónika: A kamasz király udvarában (Abszolút töri)
Rojik Tamás: A generális talizmánja (Abszolút töri)
Szabó Borbála–Baranyai (b) András: Lenke Babó, Lenke Mamó(Most én olvasok, 4. szint)
Az esemény alatt a Pagony és a Tilos az Á könyvek 20%-os kedvezménnyel vásárolhatók meg, emellett a helyszínen természetesen dedikálásra is lesz lehetőség.
Az est házigazdája
Hajdu Zsanett, a kiadó munkatársa
Az esemény további részleteit tartalmazó Facebook esemény IDE kattintva érhető el.
A Sanremo két ember kibontakozó szerelmének története. Eddig ebben semmi meglepő nem lenne – ha nem egy 80 körüli férfiról és nőről lenne szó. Törvényszerűen beteljesülhetetlen szerelmük minden egyes nap újra és újra elfeledésre és ezáltal felelevenítésre van kárhoztatva a demencia következtében, de ez sem akadályozza meg a két főhőst abban, hogy a maguk csöndes és szomorkás módján, de kifejezzék egymás iránti, megfoghatatlan érzéseiket. A szarajevói születésű Miroslav Mandić filmje egyúttal Szlovénia idei Oscar-nevezettje. Nem véletlenül.
Jóval nagyobb számban találunk olyan romantikus filmeket, amelyek fiatalokat, esetleg középkorúakat helyeznek a középpontba. Ha idősebb korosztályról keresünk ilyen témájú filmet, már erősebben kell gondolkodnunk (különösen, ha konkrétan a szerelem kereséséről van szó), még ha az elmúlt néhány évben a tendencia, különösen a művészfilmek/szerzői filmek terén, kissé javult – erre példa a Sanremo, de mellette említhetjük a tavalyi francia Fiatal szeretőket is, melyben a 73 éves Fanny Ardant-ra talál rá a szerelem egy 45 éves, családos férfi oldalán.
Szintén egy időskori románc kibontakozását mutatja be a Notting Hill-i cukrászda is, ahol a 70-es éveiket taposó cukrászdatulajdonos és az üzletével szemben lakó nyugdíjas feltaláló szerelme szökken szárba. Említhetném még a Szerelmünk lapjait is (ahol a demencia, akárcsak a Sanremoban, szintén megjelenik), de ott nem egy frissen kibontakozó szerelem, hanem egy évtizedeken átívelő kapcsolatra való visszaemlékezés, illetve annak nehézségei vannak bemutatva. Mandić filmje viszont arra vállalkozik, hogy két demens ember között újonnan kialakuló mély érzelmi köteléket mutasson be, ezzel azt is, hogy az érzések még akkor is képesek vezérelni, áthatni az embert, ha már szinte saját magának sincs tudatában.
Bruno és Duša ugyanis reggelre mindig elfeledkezik arról, hogy ismerik egymást, de az egymás iránti szimpátia, érdeklődés, valamiféle nehezen megragadható lelki kapocs mégis újra és újra, napról napra erősebben ott van bennük. A Sanremo egy idősek otthonában játszódik, sok szereplővel, az ápolókkal, a többi lakóval és egy-egy családtaggal, de szinte mindannyian csak díszlet, értem ezt úgy, hogy a film teljes egészében Bruno és Duša történetének, szemszögének, érzelmi világának kivetülése – még a képi világot jellemző fátyolosságban, ködösségben és a pasztellszínek dominanciájában is ez érhető tetten. Peter Zeitlinger operatőr leheletfinom érzékenységgel tárja elénk azt az állapotot, amelyben a két főszereplő élhet.
A Sanremo kendőzetlen őszinteséggel, mégis szeretetteljes méltósággal mutatja be kettejük történetét. Nem szánalommal ábrázolja sem a férfit, sem a nőt, sokkal inkább olyan emberekként, akik elvesztettek valamit. Ez a valami pedig lényegében saját maguk jelene és közelmúltja. Bruno például a film során többször, rögeszmésen elhatározza, hogy márpedig haza kell mennie megetetnie a kutyáját – aki már legalább húsz éve elpusztult, erre pedig nap mint nap újra emlékeztetnie kell az idősotthon dolgozóinak. A régi életére tehát emlékszik (sőt, fejben ő továbbra is abban él), de a jelen valósága már csak egy homályos massza, amelybe nem érti, hogyan került bele.
Az ilyen fájdalmasan őszinte jelenetek mellett azonban bőven kapunk megmosolyogtató elemeket is, például mikor Bruno és Duša szinte gyermeki izgatottsággal és félénkséggel igyekszik kimutatni a nap során egyre elmélyülő szimpátiáját és érdeklődését a másik felé. Erre példa az a jelenet, amikor az otthon lakói egy körben állva labdáznak a kertben, és miután Brunohoz ér a labda, ő persze Dušának dobja azt, aki pedig vissza Brunohoz – és ez így megy perceken keresztül, a többiek bevonása nélkül, egyértelműen, még ha nem is tudatosan kifejezve, hogy most csakis a saját, két főből álló univerzumuk létezik a számukra.
A Sanremo érzékeny, csöndesen megindító alkotás, amely egy pillanatra sem válik rossz értelemben érzelgőssé, csöpögőssé vagy közhelyessé. A szerelem, szeretet, a ragaszkodás iránti vágy úgy mutatkozik meg benne, mint az ember alapvető, ösztönös igénye, sőt szükséglete, amely bármilyen körülmények között, bármilyen állapotban teret nyer. Olyan ez, mint az apró kis növények a betonjárda repedéseiben: hiába él a legkedvezőtlenebb körülmények között, így is áttöri a betont, csak hogy a napfény felé növekedhessen.
