Ugyanis:
A Csaknekedkislány és a Ricsárdgír nem unalmas mainstream előadók!
A Csaknekedkislány és a Ricsárdgír nem modoros alternatív zenekarok!
A Csaknekedkislány és a Ricsárdgír nem elborult progresszív metálbandák!
A Csaknekedkislány és a Ricsárdgír nem egy idióta rajzfilm címe!
A Csaknekedkislány és a Ricsárgír messze több ennél!
Első Ricsárdgír élményem egyszerre volt megdöbbentő, sokkoló, iszonyúan vicces, és kicsit olyan Bizottságos-új hullámos. Felmegy ez a négy figura a színpadra, sorra tolják az átlagosan 2 perces meghökkentő és ütős számaikat és senkit nem érdekel, hogy igazából nem is tudnak zenélni. Vagyis pont ez a lényeg. A számoknak se eleje, se vége, a fiatalok táncolnak, pogóznak és kívülről éneklik az olyan szövegeket, mint például:
„Mi az ott, mi az ott, mi az ott fent? Nem tudom, hogy mi az ott, de érdekel Mi az ott, mi az ott, mi az ott fent? Úgy néz ki, mint egy csillag, pedig konkord!
Repülőőőgép ott fent! Szerintem nem sima, hanem konkord! Repülőőőgép ott fent! Szerintem nem sima, hanem konkord!”
Szóval mindenkinek ajánlok a bakancslistájára egy Ricsárdgír koncertet.
Csaknekedkislányon sajnos még nem voltam, de hasonlóan egyedi élményre számíthatunk, elég, ha meghallgatjuk a Falábú nő című slágerüket:
Mennyire érzed magad biztonságban a lakhelyeden? Éjjel egy buli után gyalogolsz, vagy taxizol, még ha csak pár kilométerről is van szó? Voltál már szemtanúja támadásoknak, rablásoknak? Ifjúsági véleménykutatás a biztonságérzetünkről, harmadik célpontunk a „Királynék városa”, Veszprém.
Veszprém, a Királynék városa a Dunántúl szívében helyezkedik el, teljes népessége majdnem eléri a 61 ezer főt. Ismert egyeteméről, kulturális életéről, no meg a kézilabdáról – de vajon milyen egy éjszaka a városban? Az egyetemisták miatt a campus környékén kifejezetten sok szórakozóhely található, a legtöbben mégis azt mondják, hogy az egyik legbiztonságosabb megyeszékhelyről van szó. Megkérdeztünk gimnazistákat és egyetemistákat egyaránt, hogy hogyan érzik magukat esténként a városban.
Alapvetően biztonságban érzed magad fiatal lányként Veszprémben éjszaka?
Petra (19): „Teljesen biztonságban érzem magam.”
Regina (17): „Nem igazán érzem biztonságban magam, a hajléktalanok és a részegek miatt, főleg, ha egyedül vagyok.”
Martina (19): „Igazából, ha barátnőimmel vagyok, vagy többen megyünk valahova esténként, akkor természetesen igen. Ha egyedül lennék, lehet kicsit furcsa lenne, és magam mögé néznék néha… Bár erre még nem került sor.”
Egy buli után inkább taxit hívsz, vagy nyugodtan haza mersz sétálni?
Petra: „A távolság és a nálam lévő pénz kérdése inkább, hogy kell-e taxi.”
Regina: „Inkább taxit hívok.”
Martina: „Legtöbbször hazasétálok, hiszen ilyenkor jót tesz a friss levegő, és bulik után általában nagy a nyugalom, alszik a város, ami nekem nagyon tetszik.”
Jenő (18): „Egy buli után gyalog mennék haza a szórakozóhelyről, mert elég biztonságosnak érzem a környéket, hogy ezt meg tudjam tenni.”
Ádám (21): „Nyugodtan hazasétálok, mivel minden pénzem elcseszem piára, a taxi meg nem alkoholgőzzel működik…”
Hallottál-e már valami bűnesetről, vagy esetleg volt-e részed benne?
Petra: „Bűneset, egy átlagos verekedést leszámítva nem történt a környezetemben, ugyanakkor mindenki hallott már a Skorpio Pub előtt történt Cozma-gyilkosságról, ami pár éve történt.”
Regina: „Nem hallottam semmi ilyesmiről.”
Martina: „Még nem hallottam semmiféle bűntényről, és szerencsére nem is volt benne részem. Remélem így is marad.”
Jenő: „Bűncselekményben szerencsére még nem volt részem, hiszen estefelé a városban rengeteg rendőrautót és gyalogos rendőrt lehet látni az utakon, utcákon.”
Ádám: „Hallottam egy-két dolgot, de azok inkább gondatlan vezetésből származtak, mintsem pszichopata általi gyilkosságból.”
Sorrentino a fiatalok számára kevésbé ismert, pedig az olasz rendező megérdemelné a nagyobb figyelmet. Egy kedves barátom ajánlotta figyelmembe még előző munkáját, mely a A nagy szépség (La grande bellezza) nevet viseli. Ebben a cikkben nem erről a filmről fogok beszélni, de ha jellemeznem kéne, csak megismételném a címet: a nagy szépség. Miután pedig láttam, hogy idén azóta új filmmel tért vissza a rendező, azonnal meg kellett néznem, így ha valaki még nem látta Sorrentino 2013-as művét, tegye meg minél hamarabb.
Sorrentino új filmje az Ifjúság címet viseli, melynek főszereplői tehetős nyugdíjasok, akik a nyarat a svájci alpokban, egy luxus szállodában töltik. A szereposztásnál olyan legendás színészeket találhatunk, mint Michael Caine vagy Jane Fonda. Sorrentino nem véletlenül választotta Svájcot a forgatáshoz. Különleges környezetet akart. Egy olyan filmet, ahol a történet és a színészi alakítás mellett nagy a táj is szerves része az alkotásnak. Közel két órára lélegzetelállító látványvilág tárul elénk. Fontos megemlíteni, hogy ebben a filmben mindenkinek a szerepe nagy hangsúlyt kap. A különböző vendégek más-más kultúrából származnak, amit a film mesébe illő snittekkel mutat be. Ugyanakkor nemcsak mi ismerjük meg őket, ők is megismerik egymást Sőt, a kérdés az, ki milyen kommunikációval ismeri meg például a mellette helyet foglaló színészt vagy a legendás focistát, Maradonát.
forrás: internet
Végérvényben a film nem szól másról, mint az emberi kapcsolatokról: az idős barátokról, kiknek első számú témája a múlt latolgatása…meg persze az egészségük, illetve a fiatalok közötti kapcsolatok. Szereplőink nyomorúságosnak tűnnek, ám groteszk tetteikkel és megjelenéseikkel mintha egyre közelebb kerülnének hozzánk. Közben pedig felmerülnek bennünk a kérdések: honnan jött? mit csinált? és miért tűnik ilyen szerencsétlennek? Ehhez a hangulathoz társul még az a zene és háttérzaj, amivel ténylegesen teljessé válik a mű.
Sorrentino filmje olyan, mint egy impresszionista festmény életre kelése. Csodás színvilág, rejtélyes vagy érzelmes arcok és titkok, melyekre a film végén fény derül, természetesen megfelelő humorral megfűszerezve.
A bábjátékost 1985-ben mutatta be először a Rock Színház. Akkor Várkonyi Mátyás és Béres Attila darabját 150-szer adták elő. Akkoriban is csak siker övezte az egész előadást, rossz kritika nem érte sosem.
Ez pedig így van a mai napig, szerény véleményem szerint. Igaz azóta nem tűzte műsorára egyik magyar színház sem, ám a Soproni Teátrum most kivételt tett. Ebben az évadban a magyar művek között helyet kapott ez az alkotás is. Az egész társulat, a Soproni Balett és a Színitanoda tagjai is részt vesznek ebben a nagyszabású produkcióban. Több hónapnyi felkészülés előzte meg a premiert is. Várkonyi Mátyás is annyira örült ennek a lehetőségnek, hogy újrahangszerelte a darabot, sőt új dalokat is irt bele, illetve Oberfrank Péterrel felváltva vezénylik a zenekart is.
fotó: Torma Sándor
Íme pár gondolat a darabról, a résztvevőktől:
Várkonyi Mátyás, zeneszerző:
A bábjátékos egy Andersen novellából született annak idején. Már túl voltunk a Rock Színházban az Evita, a Sztárcsinálok – bátran mondhatom- forradalmi fogadtatásán és arra gondoltam, hogy még emelhetnénk a zenei tétet. Az volt a szándékunk, hogy hozzunk létre olyan előadást, amelyben a míves komolyzene, a jazz, a rock, a pop együttesen tud megjelenni, igényesen, mégis szórakoztatóan, egy több szinten értelmezhető műben. A bábjátékos pedig igencsak kiáltott ezért.
Béres Attila, szövegíró:
Varázslatos világ, ahol minden megtörténhet. Ez a darab nem köthető korhoz, divathoz, ízlésbeli változásokhoz, de még a politikához sem. Az emberi lélekhez közelít és sokféléről szól. Úgy érzem, az isteneknek tetsző pillanatban találkozott ez a hármas: a zeneszerző, a librettista és a téma. Örömmel hallom mindig, hogy mások hogyan értelmezik a darabot, mit látnak bele. Nem tudnék kiemelni egy gondolatot, mert A bábjátékos valóban úgy hordozza a többrétegűséget, ahogy az élet: nem ütik egymást az örök emberi tulajdonságokat megmutató szempontok.
Katona Imre, rendező:
Az élet a teremtés folytatása, és ha a világ a teremtésről leszakad, ha a teremtő akarat érintését elveszíti, akkor ott élet nincsen. Ez a meghatározó sugallata ennek a műnek, ezt üzeni számomra ma a darab, s ezt az értelmezésemet a próbák során igen pontosan kifejtettem.
fotó: Torma Sándor
És persze a kihagyhatatlan főszereplő, Vastag Tamás:
A Diák szerepében Vastag Tamás, énekes-előadóművész látható.
– Ő egy lázadó fiatal, akinek elvei vannak, követi az ars poeticáját mindenen át – mondta Vastag Tamás. Amikor megkaptam a darab szövegkönyvét, és meghallgattam a dalokat, megpróbáltam elképzelni magam abban a szerepben, melyet Katona Imre rendező rám bízott. Nagyon tetszett a Diák karaktere, és azonnal igent mondtam a felkérésre. Ő egy olyan fiatal, akinek a tojáshéj még a fenekén van, nincs élettapasztalata, előtte áll a felnőtté válás folyamata. Közben azért nagyon ragaszkodik az elveihez, nem akar úgy gondolkodni, mint a Bábjátékos, aki már idősebb, és megtörte a sors.
fotó: Torma Sándor
Szerintem a Bábjátékos egy igazán közönség kedvére való darab. Mégis van mondanivalója, és itt nem csak a történetre gondolok. Az egész mű olyan üzenetet hordoz magával, amelyet mindenki a sajátjának tudhat, és kedve szerint értelmezheti. Legyen ez társadalomkritika a hatalom és az egyén viszonyáról, avagy a világban elfoglalt helyünkről és szolgálataink értelméről.
Egyébként a nézők számára egyértelműen élvezhető előadásról van szó. A látványvilág elképesztő, nem csoda, ha szájtátva figyeljük a fényeket és az effektusokat egyaránt. A koreográfia nagyszerűen lett kitalálva, minden mozdulat a helyén van, és minden szereplőnek jól áll. Mintha rájuk öntötték volna. A színészekről, énekesekről és persze az ő tehetségükről pedig egy rossz szót nem mondhatok. Ami az ő feladatuk volt, azt kiválóan el is végezték, de talán ezen felül is teljesítettek. Minden elismerésem!
Mammon a pénz és az anyagi javak istene a Bibliában. Alakja a filmesek képzeletét is számtalanszor megmozgatta, gondoljunk csak az Oliver Stone-féle Tőzsdecápákra vagy Martin Scorsese és Leo „KapjonmárOscart” DiCaprio szexszel és droggal fűszerezett remekére, A Wall Street farkasára. Az egyébként komikus rendező, Adam McKay most újra elkalauzol minket a pénz mocskos és büdös világába egy fájóan aktuális témájú mozival, melyet valós esemény ihletett. A nagy dobás ráadásul egy igazi sztárparádé; Ryan Gosling, Steve Carell, Brad Pitt és Christian Bale. Csalogatóan hangzik?! Ugorjunk fejest a dollárhegyekbe és nézzük meg mi áll mögötte!
KRÍZIS a pénz világában
A történet egy csapat, sokszor egymástól függetlenül tevékenykedő bankárról szól, akik valamiféle látnoki képességgel szimatolják ki azt, amit mindenki lehetetlennek tart; a hitelpiac és a világgazdaság globális összeomlását (ami, mint tudjuk 2008-ban be is következett). A különc bankárok az amerikai gazdaság ellen fogadva (azt shortolva) próbálnak profitálni egy pusztulásra ítélt pénzügyi struktúrából. Izgalmasan hangzik?! Ja, szerintem is. A megvalósítás viszont…
KRÍZIS a filmvásznon A nagy dobás alkotói valószínűleg azt hihették, hogy minden potenciális néző Corvinuson végzett közgazdász vagy pénzügyi szakember. A film ugyanis helyenként olyan szárazra sikerült, mint egy ezeroldalas gazdasági kimutatás. A szereplők csuklóból dobálóznak olyan kifejezésekkel, amik az átlag emberek számára olyanok, mint busmannak a mikrosütő. Hiába próbálják meg helyenként a szánkba rágni, többször igazi sztárcameokat felvillantva (a film bizonyos pontjain ugyanis bevágnak egy hírességet, aki saját magát játszva értekezik nekünk a pénz dolgairól). Margot Robbie még elég autentikusnak hat a témában A Wall Street farkasa miatt, de Selena Gomez???! Azért Richard Quest-et is megkérhették volna a Quest Means Business-ből.
A Waldorf iskolákban a tanulók előrehaladását évről évre egy drámaelőadás is megfűszerezi. Január 29-én este a Perintparti Szó-fogadó Waldorf gimnázium 12. osztálya mutatta be Dürrenmatt A nagy Romulus című drámáját az MMIK színpadán.
A Waldorf iskola fogalma sokak számára nem igazán tisztázott, viszont az oktatási rendszer milyenségét nem itt fogom kifejteni. Majd egyszer szakítok rá időt, s hódolok az iránti érzett szerelmemnek egy velős cikkel. Viszont annyit muszáj elmondanom, hogy az alternatív iskolák nagy részében az értékelés részét képezi az ún. performációs értékelés, vagyis a diákok alkotásain keresztül is megfigyelik előrehaladásukat. A drámaelőadások pedig fontos részét képezik az egész csodának, melyet már a pici elsősök az osztálytanító segítségével adnak elő. Aztán ahogy telnek, múlnak az évek, a tanulók egyre önállóbbá, a drámaelőadások egyre komolyabbá válnak, annyira, hogy 12-ben már a tanulók választhatják ki saját maguknak, hogy mit szeretnének színpadra vinni, ráadásul a fényeket, a színpadképet és a dramaturgiát is nagyrészt saját maguk állítják össze. Az idei 12-esek választása Friedrich Dürrenmatt A nagy Romulus című drámájára esett.
Fotó: Mágner Mátyás
Az első és legfontosabb jellemzője Dürrenmatt drámájának, hogy egy hihetetlenül nehéz darab, valljuk be egy profi társulatnak is meggyűlne vele a baja, s mégis azt éreztem a waldorfosok előadása alatt, hogy színvonalasan meg tudták oldani a színpadi kivitelezéseket. A darab fő jellemzője a nagyon erős irónia és fanyar humor, amely végigkíséri, valamint, hogy a darabban konkrétan nem történik semmi, Dürrenmatt a nem cselekedés drámáját vetette papírra A nagy Romulus megírásával. A szakirodalom ezt úgy említi: történelmietlen történelmi komédia. Cselekményt nem mesélek, akit érdekel úgyis utánaolvas majd ezután. Nemde?!
Fotó: Mágner Mátyás
Romulus (Háklár Dorottya) nagyszerűen alakította a tragikomikum középpontjában álló figurát, aki mindvégig igyekszik megőrizni méltóságát, s engem konkrétan a hideg rázott mikor a pódium legtetején állva fedte fel udvartartása legnagyobb árulóit. Persze, gondolom mindenkiben villog egy hatalmas kérdőjel, hogy miért is van tojás a képeken…na ennyit még elmesélek: a mi kis gyermeklelkű Romulusunk a világbirodalom összeomlása közepette csakis a császárokról elnevezett tojókkal van elfoglalva, s ami tojik annak elfogyasztja tojásait, amelyik pedig nem, az a szakács kezei között végzi. A darabot végigkísérő groteszk jeleneteket már talán nem is lehetett volna hova fokozni, s már a kíntól való nevetésünk sem tudott volna tovább erősödni, a tapsrendnél már éreztem a felüdülést, mely majdnem könnyekben tört a felszínre. Én most gratulálnék az osztálynak ehhez a csodához!
Fedetlen keblek, méretes fenekek, félmeztelen testek, botrányos énekesnők, semmitmondó dalok, agyba mászó dallamok, avagy a zeneipar máshogy működik…
A zenei ipar jelentős szegletét meghódították az olyan énekelni tudó (de nem erre helyezik elsősorban a hangsúlyt), nem tudó előadók, akik semmitmondó szövegekkel, fülbemászó dallamokkal, saját és/vagy mások testével kívánják eladni magukat. Egy kutatás szerint a videoklipek 44-81 százalékában található szexuális tartalom, legtöbb esetben nők jelennek meg, alig semmi ruhákban, csupán díszítő elemként funkcionálnak, elsősorban arcukat, testüket és szexuális nyitottságukat hangsúlyozzák, táncolnak, hozzásimulnak az énekeshez, rapperhez, twerkelnek (mert ez a mai világban valamiért olyan természetes, mint a reggeli fogmosás, a twerk egyébként zenére való seggrázást vagy durvábban, kedvelt zenére provokatív, aktust imitáló csípőmozgást jelent).
Térjünk a tényekre, amik alátámasztják a zeneipar szexualizálodását, hogy ne lehessen egyszerűen azt mondani, a cikk írója rendkívül prűd és már a női test látványa is felkavarja, nemhogy a seggrázás, a fedetlen keblekről meg nem is beszélve. Pedig ha már a cikk írójánál tartunk, inkább sokkalta többre tartja a nőket ennél, és úgy gondolja a női test klipekben való megjelenítése lehetne finomabb, művészibb, vagy a videóval egyszerűen elmesélhetnének egy történetet, ami kapcsolódik a zene mondanivalójához, bár ha nincs neki, akkor úgy nehéz. Nem tudom az összes sztárt, klipet, szöveget kivesézni, így csak azokra szorítkozom, akik maximálisan kihasználják a mostani trendeket, ezt a végtelenül megengedő, szabad erkölcsű társadalmat.
Miley Cyrus
Miley Cyrus a Hannah Montana-s énjét teljesen maga mögött hagyva kivetkőzött magából (illetve időnként, amikor úgy tartja kedve le is vetkőzik) és sikerült elérnie, hogy ne énekesnői képességeiről beszéljenek elsősorban, nyugodtan kijelenthető, a popkultúra egyik, ha nem a legmegosztóbb személyiségévé vált. Nem tudjuk, fejben nem stimmel valami nála vagy csak egy jól felépített „önreklám” az összes botrányos megnyilvánulása, az biztos, hogy megfelelően működik, a médiában rendszeres szereplő, lemezeit veszik, koncertjein eksztázisban tombolnak rajongói. Miley mutatta meg először a világnak (2013 MTV VMA) hogyan lehet nagy fenék nélkül twerkelni, az a mutatvány minden volt, csak nem erotikus (bár nem is ez volt a célja). Majd következett a Wrecking Ball klip, amiben Miley kisasszony egy kőtörő kalapácsot nyalogat (biztos vashiányos szegényem) és egy falbontó golyón vonaglik meztelenül, miközben arról énekel, hogy elhagyta a szerelmét, akire még most is vágyik és ő akarta lerombolni a falakat, de végül a fiú teljesen lerombolta, vagy valami ilyesmi. Miley nem tudja visszafogni magát, meztelen képek jelennek meg róla, félmeztelenül ad koncertet, nyilvánosan füvezik és tavaly jelentkezett a NYC Pornófilm Fesztiválra Tongue Tied című kisfilmjével. A fesztivál alapítója szerint ez azt bizonyítja, hogy Miley kortárs művésszé avanzsálódik. Ja, jó, mindent értek.
Nicki Minaj
Nicki Minaj a videoklipes twerkelés koronázatlan királynője, csak véletlenül fordulhat elő olyan zenei kisfilm, amiben nem csattogtatná szilikonnal megtámogatott Hummer lökhárító méretű hátsóját hasonló adottságokkal „megáldott” nőkkel együtt. Nem csak a képi tartalom van erősen átitatva szexualitással, hanem az általában rendkívül sokatmondó szöveg is. Például az Anaconda (a cím már magában burkoltan a férfi hímtagjára utal) számban ilyen sorok találhatók:
„Ugorj be és dugjunk egyet a kocsimban
Hagyom neki, hogy kinyaljon engem, miközben fogékszert visel
A vékony ribancok meg bekaphatják. Na mi van?
Rohadt kövér a seggem és ezt nem szégyellem. Gyerünk”
Igen, igen, tudom, megdöbbentő, ezek szerint Nicki Minaj elküldi a vékony „ribancokat” a sunyiba és ez a szöveg nem szól másról, csak a szexről, drogról, azon vett gazdagságról és a nagy hátsókról. Ebben a videóban maximum öt másodpercenként feneket lehet látni. Felmerül a kérdés, meddig fajulhat még, a bitch, fuck, dick szavak már teljesen elfogadottak lettek, a klipek jelentős hányada szoftpornó jellegű (vagy azon már túl is mutató) és míg a filmeknél van korhatáros besorolás, itt senki az ég világon nem szabályozza megtekintésüket, bárki megnézheti, meghallgathatja őket. Szerettem volna mélyebb mondanivalót felfedezni Nicki Minajnál, nem sikerült, a pénz dominanciáját hangsúlyozza, arra tanít, használd jól a tested és bármit megkaphatsz. Persze ott még nem tartunk, hogy ez legyen az elsődlegesen követendő példa, de afelé tendál a dolog.
Olyan előadók is beálltak a twerkelők sorába, akik már hosszú éveket, évtizedeket lehúztak a hírnév világában és rengeteg pénz, zenei elismerés birtokosai. Gondolok itt Beyoncéra, aki 7/11 című számára készített klipjében házibulit imitál és mutatja be tánctudását. Jennifer Lopez Iggy Azalea oldalán hiányos öltözetben rázza a ráznivalót, két fenékkel eladták a a formás, nagy fenekekről írt számot, Booty=női fenék.
Major Lazer klipje csak erős idegzetűeknek „ajánlott” megtekintésre, a videó elején egy szörny fújja fel a vékony lányok fenekét, hogy tudjanak twerkelni és aztán négy percig kőkemény fenékrázás van.
https://www.youtube.com/watch?v=wO89_H7GqaQ
Cenzúrázatlan, korhatáros videók
Nem új keletű a dolog, hogy előadók két klipet készítenek dalukhoz, egyet, amit bárki megtekinthet, hiszen nem tartalmaz korhatáros részeket és egy cenzúrázatlan verziót vagy az eredetinek meztelenséggel felturbózott változatát. 2003-ban 50 Cent és Snoop Dogg, Lloyd Banks, Young Buck – P.I.M.P. című számára két kisfilmet is forgattak és a cenzúrázatlan verziót telepakolták félmeztelen nőkkel, mert az annyira illik a gengszterraphez, meg a P.I.M.P életérzéssel, ami ugye stricit jelent. Tujamo és Danny Avila közös szerzeményükhöz (Cream) megálmodott koncepciót tejszínhabbal és mellekkel tették figyelemfelkeltővé, két és fél percig azt nézheti a nagyérdemű, ahogy rózsaszín háttér előtt nők tejszínhabot kennek magukra és egymásra. Robin Thicke, Pharrell Williams és TI ha már kéznél volt három dekoratív nő (modellek: Emily Ratajkowski, Jessi M’Bengue és Elle Evans), akkor gondoltak egyet és megkérték őket szabaduljanak meg felső ruházatuktól, minek ruhát hordani, amikor lehet meztelenkedni is, Thicke egyébként azt nyilatkozta, pont az volt a célja, hogy bebizonyítsa a meztelenkedés nem is nagy ügy, de akkor miért nem ő vetkőzött le?!
Lesz-e valami, ami ezt a primitív, a zenei ipar teljes leegyszerűsödését megállítja? Bízom benne, mert már a nagy fenék, ostoba szöveg fontosabb lett, mint a jól megírt, elénekelt dal. Mindig is voltak a zeneiparnak olyan elemei, akik botránykeltéssel adták el magukat és kerestek szinte felfoghatatlan összegeket, a fő probléma az, hogy eddig nem haraptak ki ekkora szeletet a képzeletbeli tortából és nem gyakoroltak ekkora hatást a társadalomra, eddig nem volt ennyire elfogadott, csúnya szavakat maximum a rapperek kevertek szövegeikbe és a női előadók nem helyeztek ekkora hangsúlyt saját testi adottságaikra.
Sia Kate Isobelle Furler – művésznevén egyszerűen csak Sia – számára beletelt némi időbe, míg kiforrott mai alakja és megszerezte hírnevét. Korai megjelenései szinte teljesen ismeretlenek maradtak a nagyközönség előtt, így hát sokak számára lehet meglepő, hogy az idei This Is Acting már a hetedik lemeze a 40 éves ausztrál énekesnőnek.
Ő maga azonban már a kilencvenes évek közepétől aktívan foglalkozik zenével, volt saját együttese Ausztráliában, a Crisp, Londonba költözve pedig háttérénekesként segített más zenekarokat, jelentősebb sikerek nélkül. Első valódi lépése a világhír felé az volt, mikor 2009-ben közreműködött Christina Aguilera hatodik stúdióalbumán, a Bionicon – három dal kötődik nevéhez a lemezről. 2011-ben aztán megjelent David Guettával közös száma, a Titanium, melynek köszönhetően majdnem az egész világ megismerte a nevét, hazánkban is meghódította a slágerlisták élét. Ezt követően pedig már sorozatosan bukkant fel híresebbnél híresebb előadók mellett: elkészült Flo Ridával közös dala, a Wild Ones, dolgozott együtt Beyoncéval, Rihannával, de például az Éhezők viadala: Futótűz zenéjét már Diplóval és a The Weeknddel együtt jegyezte. Legutóbbi nagyobb szólósikere a Chandelier volt, előző lemezéről, a 1000 Forms of Fearről, ami jelentős számú jelölést zsebelt be és a kritikusok is többségében pozitívan fogadták – de képes volt-e újból egy hasonlóan kiemelkedő alkotást létrehozni? Nézzük meg alaposabban!
Az előbb felsoroltak tudatában nem csoda, hogy hatalmas elvárások övezték az albumot, melynek címe nem véletlen: összes dalát eredetileg más előadóknak írta Sia, az ő stílusukhoz illeszkedve, viszont miután többen visszautasították, úgy döntött, külön kiadja ezeket a számokat. Így jött létre tizenkét dalnyi tiszta színjáték. Azonban ez érződik is a dalokon: egészen szembetűnő, hogy szinte receptet követve született meg minden, újszerű és eredeti ötletek nélkül. Az album keletkezésének tudatában sem megbocsátható a lemez lélektelensége, szinte semmi kapocs nincsen Sia és az általa írt dalok között. Ráadásul a színjáték tudatában akarva-akaratlanul is megfordulhat a hallgató fejében, hogy mennyivel jobb lenne a Bird Set Free Adele előadásában, a Sweet Design Beyoncétól és az Unstoppable is, ha Rihanna énekelné, ez pedig szintén nem előny.
Kiadó: RCA Megjelenés: 2016. január 29. Stílus: elektropop Fontosabb dalok: Bird Set Free, Reaper, Space Between
Számok:
⦁ Bird Set Free
⦁ Alive
⦁ One Million Bullets
⦁ Move Your Body
⦁ Unstoppable
⦁ Cheap Thrills
⦁ Reaper
⦁ House On Fire
⦁ Footprints
⦁ Sweet Design
⦁ Broken Glass
⦁ Space Between
Az albumborító viszont egészen különleges a maga nemében: abszolút zavarbaejtő, egyesek szerint már kifejezetten ronda, amit látunk. Érdemes elgondolkodnunk a feliraton is, mely azt állítja, hogy „Ez színjátszás” – de mi is az az ez, ha mindenfelé nyilak mutatnak? Az egész színpadiasságához pedig szépen kapcsolódik a bábuszerű középső alak a parókával a fején, dülledt, semmibe meredő szemei és arckifejezése az őrületet testesítik meg, melyen az oldalról benyúló két kéz csak erősít. Lehet, hogy ez az a bizonyos színjáték, vagy inkább az egész őrület a színjáték következménye? Sok kérdést felvet a kompozíció.
Az album maga azonban sokszor talán túl egységes – egyszerű popszámok egyszerű, általános témákkal, mint például a szerelem, csalódás, mentális harc önmagával és másokkal. Hangzásuk sem sokban különbözik, mintha mindennel találkoztunk volna már valahol: a Move Your Body kezdete például Kesha Blow-jára emlékeztet, a Cheap Thrills pedig a tavalyi év egyik legnagyobb slágerére, a Lean Onra. Nem hiszem, hogy bármelyik dal is igazi slágerré nőné ki magát – az album többszöri végighallgatása után is csak bizonytalanul tudom visszaidézni a Bird Set Free dallamait, nem nevezhető különösebben fülbemászónak semmi.
Ezek ellenére a rajongók bizonyára szeretni fogják ezt a lemezt hasonlóan az előzőekhez, hiszen Sia éneke még mindig szépen egyensúlyozik a játékos magasságok és a jó értelemben véve rekedtesebb mélyek között, azonban nem ez lesz az a kiadvány, mellyel új tömegeket hódít meg magának az ausztrál tehetség.
Úgy döntöttünk mi is hozunk nektek egy kis telet a Balatontól, mint azt rengeteg fotós megtette idén is. Igaz, mi az igazi nagy jégkockás víztömegről lemaradtunk, de azért a hangulat átjön. Egyébként elárulom: Keszthelyen voltunk. Megnéztük a Festetics Kastély romantikus parkját, korzóztunk a főtéren, aztán madarakat lőttünk – persze csak fényképezőgéppel.
…és sikerült is neki. Csillogó-villogó díszlet, forgószínpad, merész jelmezek, és csodálatos sminkek. Nos, ezek azok a dolgok, amik egyáltalán nem jellemzőek egy Trafós előadásra!
De mi is az a Trafó?
A második világháború alatt transzformátor házként látta el árammal Pest déli részét, majd a háború után, körülbelül a kilencvenes évekig, hol raktárként, hol üresen állt. A kilencvenes években francia anarchista művészcsoport „játszott” házfoglalósat, természetesen illegálisan. Már ebben az időben a budapesti fiatalság művészetkedvelő rétege gyakran látogatta az akkoriban nyílt titoknak számító kultúrhelyet.
Később a Budapesti Önkormányzat vásárolta meg az épületet, így 1998-ban immáron legálisan megnyitotta kapuit Trafó- Kortárs Művészetek Háza néven. Igen, kortárs művészetek háza… De még mennyire kortárs! A ház többfunkciós, kiállításoktól, új cirkuszi előadásoktól kezdve, koncerteken át, egészen a színházi előadásig bármire képes ez a nem túl nagy építmény. Több szempontból is egyedülálló, hiszen nem rendelkezik saját társulattal, mint a legtöbb színház. Nem dolgoznak náluk rendezők, vagy színészek, helyettük kurátorok és programszervezők igazgatnak.
Gyakran elsétáltam már a Trafó előtt, de egészen az előadásig nem jártam bent. A kezdésnél jóval hamarabb odaértem, így volt alkalmam rendesen körülnézni. Rögtön a bejárat melletti tűzfalon meghökkentő képekkel találkozhatunk. A februári előadásból láthatunk videorészleteket kivetítve, én pont egy olyan előadás képeit kaptam el, ahol fiatal lányok a hajukba font fémkarikán lógnak. „Na jó, ez bizarr lesz” gondoltam és bementem.
Ruhatár, helyes beülős-kávézós rész, háttérben halkan Zaz számok szólnak, az asztaloknál fiataloktól kezdve idősekig mindenki beszélget, olvas. Kóboroltam egy keveset és egy egészen furcsa pincébe tévedtem: japán kortárs kiállításra, mely a Hangjaink címet viselte. A kiállítók (legalábbis szerintem) valami olyasmit próbáltak bebizonyítani, hogy a hangot nem csak a fülünkkel érzékelhetjük. Gitárra eszkábált fúró-babával, lemezjátszóra szerelt turmixszal gondolkodtatták el a látogatókat a japán művészek. A legbizarrabb azonban egy videó volt, ahol Orimoto Tatsumi egy idős nő haján „játszott” (úgy ledöbbentem, hogy erről elfelejtettem képet készíteni).
Krétakör: A harag napja
Érdemes tudni, hogy a Krétakör Színház meglehetősen új irányt képvisel a színházi előadások között. Az 1995 óta működő Krétakört Schilling Árpád alapította, és hamar az egyik legismertebb magyar színházi társulattá vált.
Már félórával a kezdés előtt tekintélyes sor kígyózott a nagyterem bejáratánál. Nyolc óra előtt öt perccel kinyitották a kapukat, és a tömeg megindult. Furcsálltam, hogy a jegyeken nem szerepelnek ülésszámok, de tulajdonképpen nem is volt rájuk szükség: a terem bármelyik pontjáról jól lehetett látni a színpadot. A Trafó különlegessége a fekete, dobozszerű nagyterem, ahol nincsen épített színpad vagy függöny. A székek hasonlóan vannak elhelyezve, mint egy nagyobb moziban, tehát felfelé emelkednek, és lefelé nézve figyelhetjük az előadást.
Szeretek úgy megnézni egy darabot, hogy keveset tudok róla. Ebben az esetben is csak annyi információm volt, hogy a fekete ruhás nővér története ihlette az előadást, melynek plusz különlegessége, hogy maga Schilling Árpád rendezte, de a forgatókönyv a szereplők és a rendező közös munkájával született meg. A kortárs hatás az első pillanattól kezdve áthatotta az előadást. A díszlet abszolút minimalista, sőt az egész darab meztelen volt! Tökéletesen bebizonyították, hogy egy jó előadáshoz nincs szükség milliós forgószínpadra vagy szárazjégre, csupán a megfelelő színészekre és mondanivalóra, hogy ne céltanul bolyongjunk a történetben és hazafelé sem unatkozzunk. A közönséget is megszólították, így a kapcsolat még jobban elmélyült a hallgatóság és az előadás között. Annak ellenére, hogy a téma, melyet feldolgoztak nem vidám, mégis volt alkalom, hogy a nézőközönség felnevetett.
Januárban összesen három napon keresztül volt megtekinthető a Harag napja, és általában az előadás előtt egy héttel már nem lehet jegyet szerezni, így ajánlott mindig résen lenni és figyelni a Krétakörös előadásokat! Ha érdekel a színház, de valami szokatlanra vágysz, mindenképpen érdemes ellátogatnod a Trafóba, hiszen egy teljesen újszerű (esetleg bizarr) élménnyel gazdagodhatsz!
ítélt pénzügyi struktúrából. Izgalmasan hangzik?! Ja, szerintem is. A megvalósítás viszont…
