Mindennapi, mégis különleges történetek, kimondhatatlannak tűnő sorsok – ők mégis kimondják, elmesélik, előadják. A Mivanveletek-embertárlaton a közönség különböző terekben, szobákban, termekben mozogva találkozhat a történetekkel. Akár csak egy múzeumban, a résztvevők az Embertárlaton is maguk döntik el, mennyi időt töltenek egy adott alkotásnál, történetnél, és mennyire engedik, hogy azok megérintsék őket.
Eldönthetik, hogy közelről akarják-e szemlélni az előadást, hallgatni a történeteket, vagy esetleg bele is kapcsolódnak az előadásba. Hogyan él meg valaki egy evészavart, egy szerelmet, saját identitását, és egyáltalán, mi van velük? Az előadás nem egy klasszikus színházi darab, a néző akkor érkezik és addig marad, ameddig szeretne, és a különböző előadásokból, történetekből is annyit néz, amennyit látni akar. A terek, történetek között akár folyamatosan mozogva, akár egy-egy darabnál maradva élvezhetik ezt a nem szokványos befogadói pozíciót.
A Mivanveletek-embertárlatot ezúttal egy új helyszínen, a KuglerArt Szalonban láthatják az érdeklődők, legközelebb február 11-én, este 18–22 óráig.
emberek – művészek civilben a KuglerArtban, kisszobában, nagyszobában, folyosón, fürdőszobában, konyhában, gangon – élő kiállítási tárgyak – mozdulatlanok, mozgók – némák, beszédesek, arról beszélnek, amiről csak ők tudnak – kimondják, amit nehéz kimondani – megmutatják, amit nem lehet szavakba önteni – kiadják magukat – lépj közel az egyikhez, ha akarod, egész közel – valami történni fog – vagy ne lépj közel, szemlélődj messziről – mint egy kiállításon, ha elég volt, sétálj tovább – más valakibe fogsz botlani, másik történetbe, másik titokba – ha elfáradtál, tarts pihenőt, néha a szereplők is tartanak – beszélgess – hallgatózz – kukucskálj – vegyél részt – tarts távolságot
Február 13-án folytatódik a Bolygó Bogozó című gyerekirodalmi rendezvénysorozat az SZTE BTK Kulturális Örökség és Humán Információtudományi Tanszék és a Bakonyi Alapítvány szervezésében. A beszélgetések középpontjában idén az ifjúsági könyvek állnak.
A Bolygó Bogozó keretein belül megvalósuló író-olvasó találkozók és irodalomterápiás foglalkozások vendégeiként ezúttal olyan kiemelkedő, a kortárs (határon inneni és határon túli) magyar ifjúsági irodalmat meghatározó szerzők látogatnak Szegedre, mint Szakács Eszter, Szabó Tibor Benjámin, Laboda Kornél, Krizsán Szilvia, Totth Benedek, Vészits Andrea, Tékiss Tamás, Lipták Ildikó, Sepsi László és Dávid Ádám.
A február 13. és április 24. között tíz alkalmat számláló rendezvénysorozat minden eseménye két részből áll majd: a kreatív írásműhely és az irodalomterápiás foglalkozások – az Informatikus könyvtáros BA iskolai és gyermekkönyvtáros specializációján tanuló hallgatók kivételével – zártkörűek, azonban a hétfőnként 16 órakor kezdődő író-olvasó találkozókra minden érdeklődőt szeretettel várnak a szervezők az SZTE BTK-n található Informatóriumba.
A beszélgetések helyszínéül szolgáló Informatórium (forrás: KÖrHInTa)
A 2023-as Bolygó Bogozó teljes programja
2023. február 13.
Ami körül keringünk – Szakács Eszter: A Szelek Tornya
A hét további részében a felsőoktatás neoliberalizációjáról, transzkulturális emlékezetkutatásról, valamint a 2021-es előválasztásról szóló beszélgetéseken vehettek részt, és egy mindenki számára nyitott, zöld közösségi tér megnyitóját is figyelmetekbe ajánljuk.
02.08. | Transzkulturális emlékezetkutatás – a Helikon 2022/3. számának bemutatója
Forrás: A Helikon Facebook oldala
A Helikon Irodalom- és Kultúratudományi Szemle 2023. február 8-án 18:00 órától tartja Transzkulturális emlékezetkutatás című (2022/3.) számának bemutatóját a Kelet Kávézó és Galériában. A résztvevők: Jablonczay Tímea, a szám szerkesztője, valamint Vilmos Eszter és Agárdi Izabella szerzők.
„Transzkulturális emlékezetkutatás című számával a A Helikon Irodalom- és Kultúratudományi Szemle a kutatási mezőben az utóbbi évtizedben végbement paradigmatikus változások tétjeit, elméleti keretrendszerét, irányait tekinti át, a többirányú, palimpszeszt és konnektív emlékezet fogalmait kidolgozó teoretikusok egy-egy tanulmányát fordításban adja közre (Michael Rothberg, Max Silverman, Marianne Hirsch), valamint az elméletekhez kapcsolódó, azokkal néhol vitába is szálló magyar kutatásokból ad ízelőt” — írja a lapszámról a Helikon.
02.09. | Elit-újratermelés vagy szavazatmaximalizálás? A 2021-es előválasztás empirikus vizsgálata
Forrás: IDEA Intézet
„Az IDEA Intézet a 2021. évi előválasztás »hatásosságának« adatközpontú elemzését a 2022. évi ellenzéki közös egyéni jelöltek teljesítményének tükrében vizsgálta. A megjelenő elemzésünkben nem pusztán arra fókuszáltunk, hogy az előválasztási eljárás elérte-e az egyéni jelöltek szavazatmaximalizáló céljait, hanem arra is, hogy milyen körülményektől függően tudta növelni vagy éppen csökkenteni az ellenzéki összefogás közös egyéni jelöltjeinek áprilisi teljesítményét. Többek között az egyik fő kérdés: az előválasztás hatással lehetett-e az ellenzéki jelöltek eredményességére vagy sem?”
A tanulmány bemutatását követően az előválasztás értékéléséről és jövőbeli perspektíváiról megosztja véleményét Szabó Andrea politikatudós, Tóth Csaba politológus (Mentat Consulting) és Böcskei Balázs kutatási igazgató (IDEA Intézet). A beszélgetést Nagy Gergely Miklós újságíró (24.hu) moderálja.
Pénteken nyit a Bolygó, amely „egy mindenki számára nyitott zöld közösségi tér, ahol aktivizmussal, kultúrával, művészetekkel, környezetvédelemmel, társadalmi ügyekkel kapcsolatos programokon vehettek részt! Célunk, hogy meglévő kezdeményezéseket, mozgalmakat, szervezeteket összekössük egymással, teret adjunk nekik, és bázist biztosítsunk minden zöldülni vágyó, aktív fiatalnak.”
Az eseményen társasjátékozás és egy koncert is lesz, a pontos programért katt ide!
02.10. | Fiktív árucikk-e az egyetemi oktatás? / pódiumbeszélgetés
Forrás: Az esemény Facebook-oldala.
A PTE BTK Kerényi Károly Szakkollégiuma minden érdeklődőt szeretettel vár az egyetemi oktatás neoliberalizációjának témáját körüljáró pódiumbeszélgetésre.
A beszélgetés résztvevői: Melegh Attila, a Budapesti Corvinus Egyetem docense Nagy Beáta, a Budapesti Corvinus Egyetem professzora Feischmidt Margit, a PTE BTK Kommunikáció és Médiatudományi Tanszék egyetemi tanára, az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat, Kisebbségszociológiai és Antropológiai Osztály vezetője.
Moderátor: Daradics Boglárka, a PTE BTK Kerényi Károly Szakkollégium mentora
A szűk Latitudes Könyvesboltban sorakoznak a székek. Az érdeklődők alig férnek be a helyiségbe, még a szervezők sem számítottak ekkora részvételre. A találkozó végén odalépek Mohamed Mbougar Sarrhoz, zavartan motyogok neki valamit Az emberek legtitkosabb emlékezetével kapcsolatban, miközben ő azt írja a könyvbe: „Merci d’avoir rejoint Elimane dans son labyrinthe” („Köszönöm, hogy csatlakoztál Elimane-hoz a labirintusába”).
Szerző: Paták Balázs
Elimane labirintusában bolyongva az élet, az irodalom, pontosabban az írói lét megválaszolhatatlan kérdései törnek felszínre: mikortól számít szerzőnek valaki? Ki az író? Hogyan bánjunk a zsörtölődő és igazságtalan kritikusokkal? Hogyan tudja egy színesbőrű, afrikai szerző lebontani az előítéleteket?
Minden egy szenegáli íróval, egy bizonyos Marème Siga D.-vel veszi kezdetét. A csábító asszony metaforikus képe az anyapók, aki megmutatja az elbeszélőnek a fiktív író, Elimane megtalálhatatlan könyvét, Az embertelenség labirintusát. Diégane Latyr Faye beleragad a pókhálóba, mint a legyek, és azonnal beleszeret az olvasmányba:
Olvasni kezdett, és én három oldal után már teljes testemben borzongtam.
– Bizony, bizony. Jobb, mint a fű – csukta be a könyvet Siga D.”
Az embertelenség labirintusa az 1930-as és ’40-es évek sokat támadott regénye. A rasszista és idegengyűlölő kritika által „néger Rimbaud”-nak keresztelt Elimane-nak a sorozatos támadások és a plágiumvád után nyoma vész, pontosan úgy, mint a valós inspirációként szolgáló Yambo Ouologuemnek. Sarr neki ajánlja a könyvét, hiszen a fiktív Elimane és a Maliban született Ouologuem sorsa számos ponton egyezik. Mindketten afrikaiként lettek ismertek Franciaországban, és (habár a frankofón irodalom kiemelkedő szerzői) mindkettejüket franciák dehonesztálják.
Ouologuem 1968-ban elnyeri a Renaudot-díjat a Le Devoir de violence című, magyarra le nem fordított regényéért, a díjazása pedig hasonló vihart kavar, mint a négritude mozgalom kiemelkedő alkotójának, René Marannak az 1921-es Goncourt-díja. Ouologuem esetében ugyanakkor plágiumgyanú is felmerült, a vád szerint a 20. század angol sztárírójától, Graham Greene-től lopott.
Amíg Ouologuem váratlan eltűnése már-már lezárja az irodalmi vitát, addig Elimane köddé válása éppen Diégane irodalmi nyomozásának elindítója. Az egész regény tulajdonképpen Elimane életének krimiszerű felderítése, egyfajta hajsza à la recherche de l’écrivain perdu (az eltűnt író nyomában). Elénk tárul egy kizárólag az írásnak élő szerző sorsa, aki elefántcsonttoronyból szemlélné a világot, és aki az irodalom által létezik:
Elimane olyan volt, mint az első ember a teremtésben, aki kiűzetve az édenkertből sehol máshol nem talál menedéket, csak ugyanott, igaz, az éden rejtett oldalán. A visszáján. És mi az éden visszája? Hipotézis: az éden visszája nem a pokol, hanem az irodalom. Tehát: Elimane-nak azután, hogy íróként megölték, nincs más választása, csak az irodalom általi halál.”
Ez a megszállott alak egyre többször bukkan fel a kortárs világirodalomban. Elimane hozzáállása erőteljesen hajaz Pedro Camacho alakjára, Mario Vargas LlosaJúlia néni és a tollnok című regényéből, vagy éppen gondolhatunk Adrià Ardèvol elvarázsoltságára Jaume CabréÉn vétkem című alkotásából. Az előbb idézett rész egyébként az ismert hamleti kérdés formájában zárja le a regényt: „Írni vagy nem írni?” Ha pedig azt állítjuk, hogy az írással elzárkózunk a világtól, akkor akár Jorge Semprún regényének a címével is feltehetnénk ugyanezt a kérdést: Írni vagy élni? Sarr regényének egyik erőssége, hogy ezeket a létfilozófiai vívódásokat könnyedén tárja az olvasó elé.
Diégane nyomozása hatalmas idő- és térbeli távlatokat nyit. Az olvasó megfordul Szenegálban, Franciaországban és Argentínában, valamint megelevenedik előtte a 20. század egészen napjainkig, ahogy ennek az időszaknak a legnagyobb kihívásai is, aminek következtében elegyednek a fiktív és a megtörtént események. Gondoljunk például a gyarmatosítás utóhatásaira többek között Diégane barátjának a történetében, aki kisgyermekként tanúja lesz annak, miként mészárolják le a milicisták a szüleit.
Szó esik a zsidók helyzetéről a nácik által megszállt Franciaországban, amely Charles Ellenstein sorsában jelenik meg (ő Az embertelenség labirintusának szerkesztője). De megemlítendő Fatima Diop halála is, akinek megrendítő története kormányellenes tüntetéseket indít el Dakarban, felhívva a figyelmet a nőjogok silány helyzetére Szenegálban. Ugyanakkor ez a szál mintha kissé kilógna a cselekményből. Ennek oka, hogy feleslegesen tereli el a figyelmet Diégane-ról, aki a sokrétű narráció ellenére egyértelműen a regény központi figurája. Hiába szól a mű Elimane-ról, a fókuszban mégis Diégane áll, mert a kontinenseken átívelő nyomozás olvasható az ő saját útkereséseként is.
Diégane voltaképpen Sarr alteregója. Mindketten tanulóként érkeznek Szenegálból Franciaországba, írói ambíciókkal rendelkeznek, amelyek nem hagyják nyugodni őket, és Diégane alakja rezonőr Sarr irodalmi eszmefuttatásainak kifejezéséhez. Ilyen érzékeny kérdés a megírandó könyv témája. Diégane képtelen megfogalmazni, hogy miről is szeretne írni. Nem érdekli őt, miről szól a könyv („különben is utálom ezt a kérdést”), jobban foglalkoztatja a hogyan témája. Mindez visszavezet minket a livre sur rien, a semmiről szóló könyv gondolatára, melynek igényét Flaubert fogalmazta meg egy Louise Colet-nek írt levélben.
Flaubert gondolatai alapján kizárólag a stílusnak kell hatást gyakorolnia a befogadóra, a cselekménynek pedig majdhogynem láthatatlannak kell maradnia. Flaubert-nek meggyőződése volt, hogy a művészet jövője ezen az úton fog haladni. Úgy tűnik, Diégane meg is találja ezt a prototípust Az embertelenség labirintusában, mivel sokkal kevesebbet tudunk meg az általa csodált alkotás cselekményéről, mint a könyv Diégane-ra és környezetére gyakarolt katartikus hatásáról, amelyet viszont alaposan megismerünk: „Még mindig akkora hatással volt rám, hogy nem bírtam kijönni a szobámból, csak hevertem megsemmisülve”.
Az emberek legtitkosabb emlékezetének zsenialitása a narrációs technikában rejlik. A polifonikus megszerkesztettségre is vonatkozhatna a korábban említett pókmetafora, hiszen lépésről lépésre bontakozik ki a cselekmény – pont úgy, ahogy a pók sző hálót. Több elbeszélő munkálkodik egyszerre, ezáltal történetek jelennek meg a történetben, amelynek során újabb és újabb alakok jutnak fontos szerephez. Szemléletes példa erre Diégane találkozása Siga D.-vel, aki elmeséli a főszereplőnek, miként ismerte meg Brigitte Bolème-et, az újságírót. A perspektívaváltás folyamatos; egyik pillanatban Bolème beszél Siga D.-hez, aztán Siga D. Diégane-hoz. A sok szubjektív beszámoló mögött pedig ott dereng az objektív igazság Elimane-ról. Sarr képes a szerteágazó történetet összefogni, a cselekmény nem esik szét.
Mindemellett a regény a változatos narrációnak köszönhetően számos irodalmi és publicisztikai műfaj sajátosságait is felidézi. Olvashatunk tudományos cikkeket, kritikákat, recenziókat, tárcákat, baráti dialógusokat, naplóbejegyzéseket és természetesen a választékos, mégis könnyed és hétköznapi elbeszélőt, aki nem riad vissza a finom iróniától sem. A rendkívül színes stílus komoly fordítói kihívásokkal járhatott Bognár Róbertnek, aki ennek ellenére kiválóan adja vissza a műfajok sajátosságait és nyelvi különbségeit.
Összefoglalva a leírtakat megállapíthatjuk, ha csatlakozunk Elimane-hoz az embertelenség labirintusába, nem kell tartanunk az eltévedéstől. Sarr remekműve ugyanis úgy vezet minket körbe az útvesztőben, mint a legfelkészültebb idegenvezető egy ismeretlen városban.
Recenzió a Két távoli idegen (Two Distant Strangers) című filmről, amely 2021-ben Oscar-díjat nyert legjobb élőszereplős rövidfilm kategóriájában.
Összetett társadalmi kérdéseket játékfilmes formában tematizálni azért is nehéz feladat, mert a történet automatikusan két szinten működik: egyfelől hús-vér emberek között zajló, egyedi és megismételhetetlen konfliktusról mesél, másrészt önmagán túlmutató allegóriává válik – a kicsiben a nagyot, a tendenciózust sejteti. Hogyan legyen érvényes, ha természeténél fogva nem reprezentatív? Hogyan állítson, de ne általánosítson? Hol ér össze a mikro- és makroszint igazsága? Úgy gondolom, a rasszizmus működését és egyéb bonyolult problémákat feszegető alkotóknak ilyen jellegű kérdéseket kell feltenniük maguknak. És ennek hiánya érződik ki fájdalmasan a Két távoli idegenből.
Travon Free forgatókönyvíró-társrendező ugyanis nem ütköztet valódi, egymásnak feszülő akaratokat, csupán annyit skandál 32 percen keresztül: Black Lives Matter. A történet szerint a jópofa, fekete főszereplő fiú felébred jópofa, fekete alkalmi barátnője lakásán, és hazafelé indul megetetni szeretett kutyáját. Azaz csak indulna, ha egy pszichopata, fehér rendőr nem gyilkolná meg ok nélkül – a George Floyddal szemben alkalmazott bánásmódot imitálva – egy néző- és Hollywood-barát, pár másodperces jelenetben.
Főszereplőnk ezután időhurokba kerül: újra és újra a lány lakásán ébred. Hiába javítja ki az első alkalom „hibáit” – nem koccan össze a válla az utcán elhaladó arrogáns, fehér férfival; nem ejt ki a zsebéből pénzköteget; nem húz elő cigarettát, amit a rendőr valamiért drognak gondol –, a hazajutási kísérlet vége mindig rendőri brutalitás és halál. Ha el sem hagyja a lakást, a hatóság akkor is rátöri az ajtót, és kivégzi.
A 99. alkalom után arra jut: az egyetlen kiút a hurokból, ha bebizonyítja a rendőrnek, hogy egy ideje pusztán folyamatosan a közös jelenetük ismétlődik. (Elmondja, melyik járókelő mit fog csinálni a következő másodpercben.) A megoldás tehát a beszélgetés – lebegteti meg a film. Miközben a járőrkocsival a főszereplő lakása felé tartanak, a legfárasztóbb lélektani közhelyek kerülnek elő: a rendőrt gyerekkorában vegzálták társai, most ő vegzálhat másokat; milyen furcsa, hosszú évek alatt egy feketével sem beszélgetett, és így tovább.
A történet azonban tartogat még egy végső csavart, amelyet kénytelen vagyok ismertetni, mert ebben rejlik a film valódi esszenciája. Pszichologizálás ide-vagy oda, valójában az „ellenség” megismerése sem megoldás, a búcsú pillanatában ugyanis a hatóság embere ismét megmutatja valódi énjét: eszelős tekintettel megtapsolja a „produkciót”, és századszor is lelövi hősünket. Hogy miért? Nem tudjuk, hiszen a karakterek a bőrszínükön túl fejenként egy darab tulajdonsággal rendelkeznek. Vélhetően ilyen a természete, mint a tanmesebéli skorpiónak.
A film egyszerű ellentétekkel dolgozik (forrás: Netflix)
Nehéz megítélni, hogy az egydimenziós karakterábrázolás a tehetség hiányából fakad, vagy tudatos döntés, amely arra igyekszik rávilágítani: az intézményes rasszizmus világában teljesen mindegy, milyen ember vagy, úgysem ez alapján ítéltetsz meg. Így vagy úgy, a Két távoli idegen eleve nem több, mint illusztráció, egy jelszó mozgóképes megfelelője. Ha az Oscar-díj zsűrije a politikai aktivizmust önmagában értéknek gondolja, lelkük rajta. Ugyanakkor amikor az alkotók az ügyet hiteltelen történettel igyekeznek hitelesíteni, az a veszély fenyeget, hogy az egyszeri néző a záró képsor láttán – lassan terjedő, Afrika alakú vértócsa – önkéntelen nevethetnéket fojt el. Én a magam részéről a legkevésbé sem szerettem volna ezt érezni.
Kiemelt kép: Jelenet a Két távoli idegen c. filmből (forrás: Port.hu)
Az orosz filmnek nincs oka panaszra, hiszen a mozgóképgyártás majd’ minden korszakából felmutathat nagy neveket és nemzetközi hírű alkotásokat. Eizensteintől és Pudovkintól indulva Tarkovszkijon és Mihalkovon át vezet az út, melynek egyik friss és emlékezetes megállója Andrej Zvjagincev. A rendező nemcsak A visszatérés (2003) és a Szeretet nélkül (2017) című fontos darabokat jegyzi, a legjobb idegennyelvű Oscar-jelölést bezsebelő Leviatán szintén hozzá köthető. Cannes-ban 2014-ben sikerült díjra is váltani az utóbbit illető elismerést, mégpedig a legjobb forgatókönyv kategóriájában (az írók Zvjagincev és Oleg Negin voltak). A mozi ezenkívül a legjobb idegennyelvű filmnek járó Golden Globe-ot is megszerezte egy évvel később, a 72. gálán.
Orosz kisváros a Barents-tenger mellett. Az autószerelő Kolja (Alekszej Szerebrjakov) szép, fiatal feleségével, Liljával (Yelena Lyadova) és előző házasságából született fiával, Romkával (Szergej Pokhodaev) tengeti mindennapjait. Az állóvizet a hatalmaskodó, álszent polgármester, Vagyim (Roman Magyanov) kavarja fel, aki rá szeretné tenni a kezét a férfi házára és az annak otthont adó telekre. Kolja moszkvai ügyvéd barátjától, Dmitritől (Vladimir Vdovichenkov) kér segítséget a peres ügyben.
A régi ismerős felbukkanása azonban csak tovább ront a helyzeten: nemcsak a jogi nehézségeket fokozza zsarolási kísérlete, de a Lilja és közte kibontakozó viszony révén Koljáék családi élete is megbicsaklik. A házasságtörő kapcsolat tiszavirág-életű, ugyanis a férj gyorsan rájön, mi történik a háta mögött, az okozott kár azonban jóval túléli az elkövetett baklövést. Sőt egy végzetes tragédia összetevőjévé is válik, hiszen a cselekmény kiugró csúcspontja Lilja eltűnése, majd vízbe fulladt holttestének a megtalálása. A film zárlatában Kolját letartóztatják gyilkosság vádjával, Romkát magához veszi egy baráti házaspár, Angela (Anna Ukolova) és Pása (Alekszej Rozin), a családi házat pedig a földdel teszik egyenlővé a polgármester emberei. Vagyim győzött, hiszen a telek az övé, így megvalósíthatja tervét: egy új templom felállítását.
A film cselekményvezetésének egyik legmeghatározóbb jellegzetessége az ellipszisek és elhallgatások okozta homály, amely bizonyos mozzanatokat hosszú ideig vagy a közel két és fél órás mozi egészében övez. Számos előzményre, okra vagy következményre csak lassan, apró utalások egymás utáni elejtése révén derül fény. Az első jelenetekben a befogadó csupán annyit tud meg, hogy Koljának peres ügye van Vagyimmal, akit múltjának sötét foltjaival szeretne megzsarolni Dmitri. A konfliktus tétje csak később válik világossá, Vagyim bűneinek pontos lajstroma azonban mindvégig ismeretlen marad a néző számára.
Azt, hogy a polgármesternek mi célból van szüksége a telekre, csak a zárlat utolsó percei egyértelműsítik. Így az is visszamenőleg válik világossá, miért folytatott baráti hangvételű tárgyalásokat a város feje a pappal (Valerij Grisko). Kolja előző házasságára és arra, hogy Romka vér szerinti anyja nem Lilja, szintén csak két megjegyzés utal – egy az alkotás elején, valamint egy a végén. Azt pedig egyáltalán nem tisztázza a film, valóban Kolja ölte-e meg feleségét. A férj aggodalma és gyakori telefonhívásai ártatlansága mellett vallanak, ahogy Lilja önkéntes szökése és az idő is, amit az asszony a tengerparton tölt, elveszve a víz szemlélésében. Az igazságszolgáltatás bizonyítékai – többek között a vélt gyilkos fegyver – viszont a férfi bűnösségét hirdetik. Nincs okunk azt feltételezni, hogy e látszólagos ellentmondás az alkotó gondatlanságából fakadó hiba lenne – tekintsük inkább e feszültséget a magánélet, az emberi érzések és a közélet, a személytelen bürokrácia közti konfliktus érzékletes leképezésének, esetleg az igazság relativitását bizonyító allegóriának.
Zvjagincev filmjének egyik leghangsúlyosabb témája a magánélet és a hivatalos ügyintézés ellentéte. A saját érdekeit érvényesíteni akaró kisember helyzetét nagy mértékben megnehezíti, esetenként teljes mértékben ellehetetleníti a rideg, személytelen, empátiát nem ismerő bürokrácia. Noha Kolja hivatását és személyiségét tekintve sem emlékeztet a csinovnyik figurájára, a kisember jelentéktelenségének tematizálása révén a Leviatán lazán, de kapcsolódik az orosz irodalmi realizmus hagyományához.
A hivatalos ügymenet, a jogi élet cselekménybe emelése termékeny lehetőséget nyújt egy beszédes társadalmi metszet felvázolására, hiszen mindennapi környezetükben láttatja a rendőröket, a polgármestert, illetve alkalmazottait. Vagyim álszent ember. Rendszeres társasága egy pap, hithű vallásos emberként látogatja a templomot, adakozik egyházának, sőt maga is szeretne egy templomot építtetni. Mindeközben múltját súlyos bűnök terhelik, Dmitrit pedig a törvényes, egyenes út választása helyett kegyetlen, piszkos eszközökkel hallgattatja el. A buzgó érzelmek és a felebaráti szeretet álarca tehát képmutató embert rejt, akinek csak az a fontos, hogy önmagát minél jobb színben tüntesse fel. Másrészről a pap Vagyimmal való együttműködése az egyház alakoskodását is komoly kritikával illeti, hiszen az atya minden bizonnyal tisztában van a polgármester megkérdőjelezhető eszközeivel.
A társadalombírálat nem merül ki az állami gépezet és az egyház pellengérre állításában. A női-férfi kapcsolatok egyoldalúan maszkulin dominanciájú bemutatásában benne rejlik a patriarchális családmodell létjogosultságának kérdéses volta. A férjek rendszeresen lekezelően beszélnek feleségeikkel, alacsonyabb rendűnek, maguknál kevésbé intelligensnek tekintik őket. Dmitri hasonlóan viselkedik Liljával: rendkívül beszédes, hogy még igen rövid viszonyuk során is „van ideje” az ügyvédnek a nő lealacsonyítására. Miután elmenekülnek a feldühödött Kolja elől, a férfi a hálószobában úgy löki el magától az asszonyt, mint egy használati tárgyat vagy játékszert, melyre nincs többé szüksége.
Általános érvényű, férfire, nőre és gyermekre egyaránt kiterjesztett az alkoholizmus kritikai ábrázolása. Alig van a filmben jelenet, melyben a szereplők ne fogyasztanának sört vagy vodkát. A szó szoros értelmében „alkoholba fojtják bánatukat”: legyen szó hirtelen tragédiákról – mint a telek elvesztése, a férj felszarvazása vagy a feleség halála – vagy a mindennapok szürke apátiájáról, a válasz minden esetben a pohár fenekén rejlik. A traumafeldolgozás ilyen jellegű módszere pedig többnyire nem áll meg egy egészséges határnál, hanem a mértéktelen ivás okozta tehetetlenségig és kiszolgáltatottságig fajul. A jelenség általánossága miatt a valóban extrém esetnek minősíthető Kolját sem bélyegezhetjük meg: nem ő alkoholista, hanem a társadalom egésze, amelyben él.
A Leviatán többrétegű történetét rendkívül különleges képi világ egészíti ki. Mikhail Krichman operatőr a hosszú beállításokkal, melyek kevés vágással kerülnek vászonra, lassú tempót kölcsönöz a filmnek – ez az iram épp ideális arra, hogy általa a család egyéni romlástörténete a mindennapok gyakori és nem egyedülálló eseményei közé kerüljön. A kamera többnyire „megvárja”, hogy az éppen középpontban lévő szereplő vagy jármű kilépjen a látható térből, és azután is forog néhány másodpercig, így állóképszerűvé téve a felvételt. E fényképezési stílus egyfajta csendességgel egészül ki: csak a film elején és végén találkozunk nem-diegetikus hangokkal (az anyag rövidsége ellenére is hatásos zene Philip Glass és Andrej Dergacsev érdeme), egyébként a cselekményvilágon belülről származó zörejek dominálnak, melyek viszont olykor a képen kívülről érkeznek. Az auditív készletben a beszéd a legdominánsabb elem – ez nem meglepő, mivel a moziban az akcióval szemben szintén megfigyelhető a dikció túlsúlya. Számtalan jelenetben nem történik egyéb, mint hogy a szereplők egy asztalnál (egy-két pohár vodka társaságában) beszélgetnek.
Néhány szót mindenképp ejtenünk kell a címről. Leviatán: bibliai tengeri szörnyeteg, amely leginkább egy kígyószerű hüllőre hasonlít. Minden vadállat királya, amelynek csak Isten parancsolhat. Elsősorban Jób könyve ad útmutatást e lényről, mely a gonoszság szimbóluma úgy az említett szövegegységben, mint Zvjagincev filmjében. A moziban csupán egyszer esik explicit módon szó a címbéli szörnyről, mikor Vaszilij atya (Vjacseszlav Goncsar) idéz a Szentírásból. „Talán ki tudod fogni horoggal a leviatánt, vagy nyelvénél fogva megkötözni? Fog-e irgalomért könyörögni, fog-e jámbor szavakkal szólni hozzád? Nincs a Földön hozzá hasonló. Ő a cár a büszkeség fiai fölött.” Implicit értelemben azonban másról sem szól a díjnyertes alkotás, mint a bestiáról, akinek egy ember sem parancsolhat. Hiszen minden jelenetben ott bujkál a pokoli gonoszság, amely elől senki nem menekülhet, mert mindenki a kiszolgáltatottja. Úgy a bűnös, mint az ártatlan; úgy a férfi; mint a nő; úgy a felnőtt, mint a gyermek; és úgy a pap, mint a hitetlen.
Kiemelt kép: Jelenet a Leviatán c. filmből (forrás: Port.hu)
A közvélemény nem lát mást a híres festményekben, csupán turistacsalogatót vagy értékes árut. A kifejezés meg valahol elveszik a selfiek és az árcédulák közt. Májá-fátyollá változott a képek áradata.
Ez egy konceptuális munka
Amikor szembejöttek velem a hírek, hogy környezetvédelmi aktivisták paradicsomkonzervvel locsolták le Van Gogh egyik festményét, először arra gondoltam, hogy elmúlt valami és nem lehet visszaforgatni. Mint egy ember halála. Megsemmisült minden idők egyik legnagyobb művészének alkotása, kész, volt, nincs, most már csak a fotók maradtak, a reprodukciók által emlékezhetünk meg a nagy posztimpresszionista alkotó egyik képéről.
Aztán amikor tudatosult bennem, hogy valójában nem történt baj, a festményt természetesen üveg védi, ami letakarítható, az aktivisták pusztán gesztus szintjén jártak el, fel szerették volna hívni a figyelmet egy általuk fontosnak vélt problémára, akkor már egyből arra gondoltam, hogy ez egy művészeti alkotás, a tett mint művészeti alkotás, tehát performansz.
A Just Stop Oil! aktivistái tavaly októberben öntötték le egy konzerv paradicsomlevessel a brit Nemzeti Képtárban kiállított Van Gogh-festményt. Forrás: twitter.com
Aztán amikor láttam, hogy ezen a performanszon mindenki a nyelvét köszörüli, átkozódik, ócsárol, botránkozik, azt is láttam, hogy ismertetnem kell a magam álláspontját is, hiszen itt egészen másról van szó, mint a rosszakarás. Itt az önvizsgálatról, a dolgok fetisizálásának tudomásul-nem-vételéről és a művészetről van szó.
Három dolgot szeretnék leszögezni:
Az egyik, hogy jelen szöveget konceptuális munkának tekintem. Valamit kezdeni szerettem volna az interneten fent lévő, akciókról készült videókkal. Gondolkodtam egy keveset, és a kisajátítás egy ilyen, társadalmilag elfogadottabb módját választottam.
A másik, hogy „belülről” beszélek olyan értelemben, mint egy művészeti iskolát megjárt egyén. Öt éves korom óta rendszeresen járok különféle művészeti kiállításokra, óvodás koromban felismertem, ha Rembrandt-festmény került a szemem elé, van Gogh-hoz, Munkácsyhoz, Csontváryhoz, Monet-hoz, Rhotko-hoz vagy Warhol-hoz olyan viszony fűz, mint a legrégebbi és legjobb barátaimhoz. Ezeket nem nagyzolásból írom, hanem azért, mert ha valakinek logikusan meg kellene botránkoznia azon, hogy festményeket öntenek le paradicsomlével, az én vagyok.
A Just Stop Oil! aktivistáinak egyik útzárlat-akciója. Forrás: juststopoil.org
A harmadik, hogy jelen írás nem ezen akciók témájával kíván foglalkozni, továbbá nem is egy közéleti kérdés kapcsán szeretne állást foglalni. Nem szeretne ezen munkák társadalmi beágyazottságával, az akciókat végrehajtó tömörülések történetével, felépítésével, kapcsolataival foglalkozni, ahogy azzal sem, hogy igazuk van-e. Jelen írás a művészetről szeretne szólni, azon keresztül, pontosabban művészeti alkotások vizsgálatán keresztül szeretné artikulálni, amit artikulál; továbbá egy kérdést szeretne megvizsgálni: műalkotásnak tekinthetők-e ezek az akciók? A kérdés nagyon is releváns, hiszen ha igen, akkor egészen más megítélés alá kell, hogy essenek, mint a közönséges vandalizmus, hiszen akkor nem egyszerű cselekvésekről, hanem az esztétika és a művészettudományok komplex rendszerének vizsgálati körébe tartozó tettekről van szó.
A múzeum mint kripta
A múzeumok létrejötte a történeti tudat megjelenésével vált időszerűvé: konzerválják a múlt értékesnek ítélt darabjait, és egy korlátozottan nyilvános térbe helyezik el a bizonyos narratíva szerint összeválogatott tárgyakat. Ezzel egyúttal cezúrát húznak a múlt és jelen, a megőrzésre alkalmas és megőrzésre alkalmatlan, az értékes és értéktelen közé. Ami a múzeumba kerül, az szükségszerűen értékesnek, konzerválásra alkalmasnak és történelminek van mondva. Olyan fétistárgynak, mely megbonthatatlan, és csak megbonthatatlan egységében hozható dialógusba más megbonthatatlan egységekkel, vagyis a múzeum egyéb tárgyaival.
Forrás: pixabay.com
A múzeum önmaga gyűjteményi darabjait logikájából adódóan megfosztja tárgy-jellegétől, és beolvasztja a fogyasztói társadalom spektakuláris gyakorlataiba. Látványosságok sorozatává alakítja a maga tárgyi kultúráját, ezáltal tárgyait, mint jeleket tételezi, hogy aztán a múzeum felett hatalmat gyakorló tudat ezen jelek segítségével építse narratíváit. A múzeum tárgyainak eredeti aurája így átalakul az adott időpontban éppen jelenlévő narratíva jeleivé.
Szemelvények a történelemből
A múzeumi tárgyak fetisizált jel-jellegét meg lehet hekkelni, a múltból is hozhatunk példákat. Banksy, a kétezres évek elején sorozatban követett el akciókat, melyek során ballonkabátban bement a világ leghíresebb múzeumaiba, hogy aztán egy szabadon hagyott falfelületen otthagyja saját alkotását, ami rendszerint egy klasszikus festmény groteszk átirata volt (gázmaszkot viselő lányportré, graffitiző katona, TESCO-s paradicsomleves-konzerv). A kultúra egyik klasszikus hordozója (a nagy közgyűjteményekben helyet kapó tradicionális festmény) jelentése így megváltozik (a szituacionisták az „eltérítés” szóval fejezik ezt ki), és pusztán keretéül szolgál a „lényegi” információnak, a mindennapokban jelenlévő társadalmi problémákat tematizáló elemeknek.
Ha még régebbre tekintünk vissza, a hatvanas-hetvenes években, a konceptualizmus virágkorában is találunk a művészeti tereket kisajátítani, és az abban történő konvencionális gyakorlatokat kiforgatni szándékozó munkákat. Robert Barry az alábbi mondatot függesztette ki a kiállításának helyszínéül szolgáltató galériára: „A kiállítás ideje alatt a Galéria zárva.” Hasonló művet hozott létre Daniel Buren is, aki védjegyének számító csíkos struktúrájával fedte be kiállítóterének bejáratát. Magyar vonatkozásban pedig Július Gyulát említhetnénk meg, aki egy sor budapesti intézményt záratott be egy napra.
Részlet Daniel Buren egy installációjából. Forrás: widewalls.ch
Az ilyen munkák alapvetően alapanyagként kezelik a kiállítóteret, és mondanivalójukat a kép és képzelet, láthatóság és láthatatlanság, rejtély és misztikum paradigmáiban fogalmazzák meg, így rombolva a múzeum mint materiális tér konstrukcióját, és építve fel a befogadó fejében egy rejtélyes, és csak képzeletben létező kiállítást. A kiállítótér ilyenkor megszűnik önmagát jelentő materiális térként funkcionálni, és művészi intenció útján szimbolikus töltettel ruházódik fel.
A harmadik példa tulajdonképpen egy politikai térben megvalósult kiállítás; így itt az ellenkezője történik, mint a többi eset során, ám mégis ide illik, mivel ez is a fétisrombolás igényével lép fel – csak ez pont, hogy a művészet segítségével (még ha nem is tudatosan). A Fidesz 1990-es parlamentbe kerülése alkalmával, az első ülésnapon mindegyik képviselői ülőhelyre egy-egy narancsot helyezett. Ez a munka azért is érdekes számunkra, mert itt jól látszik, hogy egy alapvetően nem művészi intencióval történő (politikai) cselekvés a szimbólumok, szimbolikus gesztusok és az esztétikai gondolkodást beindító mechanizmusok által mégis művészetté válik. A narancs ebben az installációban szimbólummá, a feltörekvő fiatalság politikai ambíciójának szimbólumává változott. A képviselői ülőhelyek így eltérítődtek, a narancs oda nem illő tárgyként újraírta az egyébkénti környezetre irányuló figyelmet, és így aktív diskurzusba került az országgyűlés üléstermével. Az így létrejövő installáció be képes indítani az esztétikai értelmezést, tehát semmi okunk nincs rá, hogy ne tételezzük műalkotásnak.
A negyedik példám akár a mostani akciók szélsőségesebb testvérének is tekinthető. 1997-ben az akcióművész, Alexander Brener spray-vel egy dollárjelet fújt Kazimir MalevicsSzuprematizmus (fehér kereszt) című képére. A képnek nem volt üvegborítása, így a spray a vászonra és a festékre került, helyrehozhatatlan kárt okozva a festményben. Brener azt nyilatkozta, hogy: „Amit csináltam az NEM a festmény ellen volt. Úgy tekintek a tettemre, mint egy dialógusra Maleviccsel.”
Politika a művészettől
Ezek a példák, akár művészi intenció alapján történtek, akár nem, egyszerre „munkák” a szó képzőművészeti értelmében, és egyszerre politikai tettek. A nyilvános tér kisajátítása, elterelése és bizonyos témák mentén szervezése politikai tett – mint ahogy minden más is, viszont ezeknek célzott üzenete, propagandisztikuma van. Propagálni a kép deszakralizálását, propagálni a művészet kritikai tetté tételét, propagálni magunkat, mint politikai aktorokat a szimbólumok által, propagálni a „halott művészet” vagy a kiállítótér aktív dialógusba hozatalát.
Banksy: Tesco Value Tomato Soup. 2004. Forrás: bonhams.com
Így hát nem járunk el rosszul akkor, ha magát a műtárgyak megtámadását is művészeti alkotásként fogjuk fel. A fentebb felhozott négyféle példából mind a négyben találhatóak elemek, melyek a Just Stop Oil! alkotásaira is ráilleszthetőek.
Brener akciója tulajdonképpen szélsőségesebb, de jobban a művészetbe ágyazott mása a jelen akcióinak. A konceptualisták installációiból a kép- és térromboló jelleg köszön vissza. A Banksy-analógia pedig a múzeumi tér kisajátítása miatt lehet indokolt. a Fidesz-akcióból végül ismerős lehet, hogy alapvetően nem művészi szándékkal állnak hozzá akcióikhoz, ám az erős szimbolizáció mégis megteremti ezt a fajta értelmezési lehetőséget.
Ezeknek az akcióknak megvan a maga esztétikuma. Az étel mint a vélemény kinyilvánításának vulgáris szimbóluma, a középkori megszégyenítéseket idézi. Az aktivisták megszégyenítik a bűnöst, vagyis a fétistárgyként jelenlévő képet. Tágabban értelmezve „A Képet”, mint a kapitalista hatalomgyakorlás első számú médiumát. Az aktivisták egyik alkalommal sem mulasztják el hangoztatni, hogy ne képekkel, vagy műkincsekkel törődjünk, hanem valós társadalmi problémákkal, melyek az egész emberiség létét fenyegetik. Ki kell lépnünk a múzeumból, azaz a kultúra és a kapitalizmus által felépített látszatvilágból, hogy a látszatvilág által eltakart valódi problémákkal foglalkozzunk. Le kell vetni a Májá fátylát. Az aktivisták továbbá oda is ragasztják magukat valamihez, a védőüveghez, talapzathoz, falhoz, hogy ezáltal még jobban akadályozzák hekkjük megsemmisítését, még nagyobb rést üssenek a látszatvilágon.
Szükség van erre a pusztításra. Az egyik aktivisták által készített videón a festmény leöntésének pillanatában hallatszik, ahogy az egyik látogató felordít. Mintha tényleg azt látná, hogy egy ember leszúr egy másikat. Pedig ezek csak képek. A látszatvilágot építő kultúrális beágyazódásokat le kell rombolni. Semmi sem szent, ami a világot pusztító kapitalizmus spektakuláris gyakorlatait építi, így azok a festmények sem, melyek kulturális konstrukciók útján olyan vastag aurát kaptak, hogy egy ember életével való összevetésnél sokan elgondolkodnak, hogy melyik az értékesebb. Ez így rossz, hamis, és elferdíti a valóságot. Ezt üzenik nekünk a Just Stop Oli! aktivistái.
A mostanság történő figyelemfelhívó akciók tehát lényegüket tekintve nemcsak politikai, hanem művészeti tettek, s így teljesen más megítélés alá kell essenek, mint az egyszerű nyárspolgári felháborodás. Ha pedig ezt belátjuk, ugyanabba a hagyományba illeszthetőek, mint a festmények és szobrok, melyek ellen akcióikat elkövetik. Tehát egyenértékűek velük (hiszen egyéni preferencia kérdése, hogy kinek melyik alkotás tetszik jobban). És ha ez így van, ideje azt várni tőlük, amit egy művészeti alkotástól várunk: hogy kifejezzen valamit, hogy fokozott figyelemmel legyünk iránta, hogy értelmezni és érezni kezdjük, hogy katarzist hozzon az életünkbe.
Így hát, hogy tisztáztuk, hogy ezek is művészeti alkotások, elkezdhetünk arra figyelni, hogy miről is beszélnek az azt létrehozó aktivisták.
Kiemelt kép: Részlet Vimvrm Vsn Gogh: Váza tizenöt napraforgóval című festményéből (Arles, 1888. augusztus – National Gallery, London)
A The Record című svájci animációs rövidfilm vetítésével kezdődik február 9-én a Budapest Independent Film Festival (BIFF) a Kino Cafe Moziban.
Az idei BIFF-en február 9-én és 10-én fikciós és dokumentumfilmeket, rövidfilmeket, animációkat és zenei videókat láthat a közönség.
Az esemény két kiemelt alkotása a migrációval, a kitelepítéssel foglalkozik. A guatemalai Andres RodriguezRoza című drámája, amely a legjobb játékfilmnek járó díjért száll versenybe a fesztiválon, a migrációt, valamint annak az emberekre és a társadalomra gyakorolt hatását vizsgálja. A szerb Ana LazarevicThe Game című alkotása pedig egy embercsempész történetét meséli el, aki megváltoztatja az életről alkotott nézeteit.
A fesztivál rövidfilmes kategóriájának válogatása a párkapcsolati és nemi kérdésekre fókuszál, előtérbe helyezve a test autonómiáját és önrendelkezését. Abortuszra készülő iráni nő történetét mutatja be Aslan MaleknegahZa című alkotása, míg Berényi AndorVacsora című filmje egy szülői szerepre készülő pár kapcsolatát vizsgálja.
A dokumentumfilmes kategória válogatásában szerepel a tavalyi Berlinalén bemutatott Diva című rövid dokumentumfilm, amely Cat Thy Díváról, vietnami transznőről, utcai ételárusról és előadóművészről szól, aki nap mint nap megosztja életét és küzdelmeit a közösségi médiában.
MTI
Kiemelt kép: Jelenet a Roza c. filmből (forrás: IMDb.com)
Március 1-12. között 26 kortárs – köztük több díjnyertes – frankofón filmet láthat a magyar közönség.
Egy hónap múlva, március 2-án a 75. Cannes-i Filmfesztivál nyitófilmjével, a Csapó! című vígjátékkal kezdődik a 13. Frankofón Filmnapok. Március 2-12. között a budapesti Uránia és Toldi moziban, az Art+ Cinemában és a Francia Intézetben 26 kortárs frankofón – francia, belga, kanadai, koszovói, marokkói, román, svájci és tunéziai – alkotást nézhet meg a hazai közönség eredeti nyelven, magyar felirattal.
A Velencei, a Cannes-i, a Berlini és a Torontói Nemzetközi Filmfesztivál programjából több film és díjnyertes alkotás is szerepel a kínálatban. Többek között olyan nagyszerű színészeket láthatunk majd, mint Isabelle Huppert, François Cluzet, Chiara Mastroianni, Matthieu Kassovitz, Virginie Efira, Charlotte Gainsbourg és Romain Duris, Louis Garrelt pedig rendezőként is megismerheti a magyar közönség. Március 4. és április 4. között több vidéki városban mutatnak be egy szűkebb válogatást a 13. Frankofón Filmnapok programjából.
Március 2-án, csütörtökön 20 órakor az Uránia Nemzeti Filmszínházban a 75. Cannes-i Filmfesztivál nyitófilmje, az Oscar-díjas The Artist – A némafilmes rendezőjének legújabb alkotása, a Csapó!(Coupez!) című vígjáték nyitja majd a 13. Frankofón Filmnapokat. Michel Hazanavicius ellenállhatatlan alkotása egy viccelődésbe burkolt szerelmi vallomás a Mozihoz.
Tavaly Cannes-ban a Kritikusok Hetén a legjobb alakítás díjával és a legjobb játékfilmnek járó Arany Sín díjjal méltatták a Dalva című belga drámát, melyben a 12 éves Dalva úgy öltözködik, sminkel, viselkedik, mint egy felnőtt nő. Egy este aztán a családsegítők váratlanul elviszik apja otthonából.
Részlet a Dalvából
Szintén Cannes-ban debütált Louis Garrel rendezésében és főszereplésével az Ártatlan(L’innocent). Ebben az őrült és szeretnivaló vígjátékban amikor Abel megtudja, hogy az anyja egy börtönviselt férfihoz készül hozzámenni, bepánikol. A legjobb barátnőjével elkezdi követni a mostohaapa-jelöltet…
A 2022-es Berlinalen volt a világpremierje az Éjszakai átutazók (Les passagers de la nuit) című kifinomult alkotásnak Charlotte Gainsbourggel és Emmanuelle Béart-ral a főszerepben. A két kamasz gyerekét egyedül nevelő Elisabeth egy éjszakai rádióműsornál kezd el dolgozni, ahol megisrmerkedik a kallódó Talulah-val, akinek szabad szelleme hamarosan erős hatást gyakorol rá és gyermekeire.
Tavaly Velencében mutatták be A vád (Les choses humaines) című francia drámát. Egy srác megerőszakolt egy lányt. Állítólag. Ki ez a fiú? Bűnös vagy ártatlan? És ki ez a lány? Áldozat, vagy épp bosszút akar állni? Charlotte Gainsbourg mellett Matthieu Kassovitz is emlékezetes alakítást nyújt a filmben.
A Torontói Nemzetközi Filmfesztivál Kortárs alkotások szekciójában és a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál Horizontok szekciójában egyaránt nagy sikert aratott A bűn melegágya(L’Origine du mal) című francia thriller, melyben a tengerparti luxusvillába betoppan egy fiatal nő, hogy megismerje sosem látott, dúsgazdag apját. Ezzel egy titkolózással és gyanúsítgatással teli hitchcocki lavina indul el.
A bűn melegágya
A Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon a Kritikusok Hetének zárófilmje, a Királynők (Reines) című marokkói dráma szintén szerepel a Frankofón Filmnapok kínálatában. A fordulatokban gazdag menekülős road-movie csodálatos tájakon, az Atlasz-hegység vörös szikláitól virágba borult völgyeken át egészen az Atlanti-óceán partjáig száguld keresztül.
Végül a tavaly Cannes -ban debütált, majd az idei Goya Filmfesztiválon 17 jelölést begyűjtött Szörnyetegek (As Bestas) című francia-spanyol thriller is gazdagítja az esemény kínálatát. Egy francia házaspár, Antoine és Olga már jó ideje egy kis spanyol faluban él. Az idejüket növénytermesztéssel és romos házak megóvásával töltik, békésen, ám viszonyuk a helyiekkel közel sem idilli. Olyannyira, hogy végül az életük is veszélybe kerül.
Lindsay Galvin Barátom, az oktopusz című ifjúsági kalandregényében (Manó Könyvek, 2022) egy lehetetlennek tűnő barátság segít megoldani egy hosszú évek óta lappangó rejtélyt. A feminista szociográfia, a történelmi regény, a családi dráma, a természetrajz és a krimi stílusjegyeit ötvöző történet elsősorban a (mély)tengeri állatvilág és a viktoriánus Anglia jellegzetességei, vívmányai iránt érdeklődő olvasók számára nyújthat kivételes élményt.
1893-ban akváriumlázban ég Anglia, s a „lángolás” tárgyaként egy különös, intelligenciájáról, kiváló probléma- és feladatmegoldó képességéről ismert lény, az ördöghal öleli nyolc karja közé az országot. A köztudatban egyszerűen polipként vagy oktopuszként lebegő állat lábasfejében és karjaiban összesen kilenc agyat, valamint három szívet hord, ezeket követve pedig ügyesen imitálja környezete színeit. A Barátom, az oktopusz a polip három szívének megfeleltetve három részben meséli el az édesanyja londoni kalapszalonjában segédkező, művészi beállítottságú tizenkét éves lány, Lavinia (avagy Vinnie) Fyfe történetét. Vinnie anyja, a tehetséges, bár talán túl ambiciózus Rosamund Párizsban szeretne új üzletet nyitni, s első odaútja alatt addig már-már burokban nevelt lányát brightoni unokanővére, Elizabeth gondjaira bízza.
A szülőtől való különválás sokkjában Vinnie számára Bets néni akvárium melletti teázója fokozatosan válik az önállóság színterévé. Bár a történetvezetés többször centralizálódik aköré, hogy „a törvény az egyedülálló nők számára kedvezőtlen” (309), az anya hirtelen elutazása előtérbe léptet egy szabadabb, Vinnie-t sokkal inkább az önállóságra biztató anyafigurát, aki kerekesfürdőkabinban mártózik a tengerbe és a biciklizéshez még mindig kissé restriktív, de már a szabad női mozgást elősegítő ruhát visel.
A hihetetlen gyorsasággal fejlődő Angliában is hívogatóan izgalmasnak tetsző Brighton a világ legrégebbi, folyamatosan működő akváriumának ad otthont, melybe Vinnie érkezésével egy időben költözik új „lakó”, a mesebeli szörny, a rettegett kraken. A hordóból kikerülő, Szellemnek keresztelt polip „mintha pépessé vált volna, olyan lett, mint a tubusból kinyomott olajfesték” (90), s mint ilyen, a hatalmas, a lányhoz simogatással közelítő állat rögtön elnyeri Vinnie szimpátiáját.
A bájosan illusztrált könyv mind küllemében, mind tartalmában (és annak gyönyörű vizuális kiegészítésében) hangsúlyozottan színes, s ezzel párhuzamosan a gazdagon díszített női kalapokat tervező, fantasztikus kézügyességű Vinnie a polippal is a színek segítségével tud kommunikálni. Szellemben művészi kihívásra lel, hisz a polip egész teste festővászon, s alapszínének megváltoztatásával tudja jelezni zavarát (ilyenkor halványsárga színt ölt), vagy azt, hogy felismeri emberbarátjának jelenlétét (leutánozva a lány köpenyének színeit és mintázatát).
Szellemhez hasonlóan a regény többi lenyűgöző vízi lénye és a helyenként kevésbé lenyűgöző emberszereplők fokozatosak mutatják meg valódi színeiket, baljós tónusaikat és komplex komplementereiket. A Barátom, az oktopusz egyik tragikus alapszíne a Párizs helyett Angliában rejtőző Rosamund kedvence, a párizsi zöld, melyhez a viktoriánus korban méltányos áron és méltó munkakörülmények közül, nem kizsákmányolt munkások termékeként szinte lehetetlen volt hozzájutni.
A regény ügyesen idézi meg a korabeli (házi)állat-imádatot, kiegészítve azt a korszak egzotikumokhoz való vonzalmával. Az oktopusz „kifejezése sokkal értelmesebb volt, mint akármelyik macskáé vagy kutyáé, mégis valahogy nem emberi” (163), de emellett kannibalizmusra hajlamos és felfalja a szomszédos akváriumban élő tengeri nyúlhalat is. Ezektől nem rettenve Vinnie a boldogtalanságba süllyedés helyett elmerül a mélytengeri állatvilág tanulmányozásában, bizonyítva, hogy „az okos állatok gyakran jobban kedvelik a gyerekeket, mint a felnőtteket” (190). Mind a gyermekek, mind pedig az állatok fölött ugyanolyan szabadon gyakorolnak hatalmat a regény felnőtt karakterei, akik közül Bets néni mellett a leghihetőbb az egykori akvaristáról mintázott Mr. Henry Lee, kinek 1875-ös* A polip, avagy az „ördöghal” a képzeletben és a valóságban című munkájából származik a regény három részének mottója.
Vinnie Mr. Lee mellett hamar összebarátkozik az akváriumvezető unokaöcsével, a tizennégy éves, újságírónak készülő Charlie-val, valamint a Mary Randall Pose-ként bemutatott Temitayoval, a szerteágazó tehetségű nigériai árvával. E két szimpatikusra rajzolt, ám korukhoz és korszakukhoz képest meglepően aktív és önálló gyerek segít fényt deríteni a Vinnie édesanyját üldöző egykori alkalmazott, Enoch Jedders párizsi zöldre festett rémtetteire, melyekben az anya, Rosamund is bűnösnek bizonyul.
Ezen cselekményszálak gyerekkönyves történetvezetésükből felnőve olyan történelmi témákat és sajnos a mai napig aktuális jelenségeket, emberi jogi kérdéseket boncolgatnak, mint például a rasszizmus vagy az embertelen munkakörülmények, melyek narratívába illesztése nem válik didaktikussá a célzott olvasóközönség számára sem. Érdemes megfigyelni, hogy a könyv már bátor témafelvetéseiben is mennyire hangsúlyosan mai fiataloknak íródott, akik – más aspektusaikban ugyan, de – éppoly felnőttesek, mint a viktoriánus kor gyermekei.
Fontos azonban megemlíteni, hogy még ez a rejtélyeivel és borzalmaival együtt is csupaszív történet, mely megmutatja az állatok közelében töltött (sokszor sajnos túlságosan rövid) idő fontosságát és szépségét, valamint a beszélt nyelven túli érthetőség és cinkosság csodáját, sem mentes a sutaságoktól. A regényben előfordulnak olyan apró, ám kibontatlan motívumok, mint hogy az úrikisasszonyként nevelt Vinnie mennyire küszködik az olvasással, a szeme előtt a betűk szinte táncra kelnek. A lassan folydogáló történet befejezése váratlan, az összes addigi szálat egybefűző végső fordulatok sem képesek egy mederbe terelni a lezárást, hisz a főszereplők addig egyszer sem említett országba költöztetése például kifejezetten „lusta” írói megoldásnak tűnik. A kötet talán legnagyobb gyengéje azonban mindezeken túl a valószínűleg a mind a viktoriánus kori fiatalokétól, mind pedig a mai tizenévesek nyelvétől igen távolinak ható, idegenszerű és sajnos rengeteg elgépelést, elszámolást, plusz szóközt tartalmazó magyar fordítás.
Kár ezekért, hiszen a Barátom, az oktopusz, bár ajánlott korosztálya a tíz év fölöttieké, igazi Bildungs-, sőt Künstlerroman, teli filmes flashbackekkel és extenzív írói kutatómunkáról tanúskodó kultúrtörténeti és tudományos utalásokkal. Utóbbiak közé tartoznak például olyan apróságok, mint Sara Forbes Bonetta említése (igaz, a magyar fordításban el van írva a neve), aki a valóságban Viktória királynő gondozottja és keresztlánya volt, s Temitayohoz hasonlóan afrikai árvaságból került Angliába, valamint a három szíve miatt kedvesre „tervezett” Szellem teljes természetrajza is.
Az utóbbi mintegy tíz évben valamiért megnőtt a kereslet a polipos történetek iránt (ennek egyik újabb példája Shelby Van Pelt Remarkably Bright Creatures című, magyarul eddig még nem megjelent regénye), és a Lindsay Galvin alkotta Szellemről olvasva értjük is, miért. A téma kedvelőinek hasonló pozitív élmény lehet a 2020-as netflixes dokumentumfilm, a Tanítóm, a polip, melyben szintén ember és polip köt lenyűgöző, s az egyikük teljes életére szóló barátságot. Ilyeneket látva-olvasva már szinte vágyunk rá, hogy nekünk is három szívünk legyen, mint Szellemnek, és „[a]kkor talán nem lenne annyira fájdalmas, ha az egyik összetörik” (387).
*Bár a regény 1893-ban játszódik, Mr. Lee valójában 1826. és 1888. között élt.
