Megtelt a Fonó: Voodoo Papa & Szokolay Dongó Balázs, majd később Ripoff Raskolnikov szórakoztatta magas színvonalú muzsikával a Sztregova utcába látogatókat. Különféle elegyet alkotó hangszerek a színpadon, kellemes atmoszféra, kisebb, de annál lelkesebb tömeg, a kinti hideget elfeledtető borozós kedv, minőségi zene – ez jellemezte tegnap este a Fonó hangulatát. A Budai Zeneház hű maradt nevéhez, zenéből kínált sokat, sokfélét, nem is akármilyent…
A Fonó Budapest egyik leghangulatosabb helye, a magyar népi szokások 21. századi helytartója. Aki nem ismerné, annak talán így mutatnám be: minden, ami színvonalas, minden, ami a magyar népi hagyományokhoz köthető, minden, ami értékőrző. „A Fonó Budai Zeneház programjai 1995 óta a hagyományőrzés és az értékteremtés non-profit szektorába tartoznak. Állandó megszólalási lehetőséget nyújt a magyar népzene és -tánc eredeti forrásainak, a legjobb jazz-előadóknak illetve a kísérleti jellegű műfajok tehetséges képviselőinek.” – olvashatjuk a zeneház hivatalos honlapján.
Fonó Budai Zeneház
A hagyományokhoz híven ez tegnap sem volt másként, két mondhatni teljes különböző, ám maguk stílusában rendkívül tehetséges zenészegyüttes lépett fel a Fonó színpadán. Elsőként Voodoo Papa Duo (Szert Zsigmond és Fejér Simon Pál) kiegészülve a magyar népzene ikonikus alakjával, Szokolay Dongó Balázzsal. Gitár, dob, szájharmónika, furulya és némi ének – ebből állt össze az így kialakult trió zenei repertoárja. Bevallom, kétségek gyötörtek, hogy mégis hogyan lehet összeegyeztetni az electric blues stílusát magyar népzene igazán erőteljesen jellegzetes hangszerelésével. Mondanom sem kell, a banda egy szám eljátszása után eloszlatta minden kételyemet, a két stílus eggyé olvadt, és ebből az összeolvadásból létrejött egy új minőség, ami nívós, egyedi, ugyanakkor valóban szórakoztató muzsikálást eredményezett. A banda egyébként nagy rajongóközönségre tett szert, ezt a helyszínen lévők mind tapasztalhatták. Ha lelkes rajongótábor és az elsőrangú zenélés nem lett volna elég, minderre rátett egy lapáttal a zenekar jó humora, ötletes megnyilvánulásai, amik akár az olykor hosszadalmas, bár előre bejelentett hangolásokat is elfeledtették mindenkivel.
Hogy egyik számukból idézzek:
Ecc-pecc kimehetsz, nyugatra, hogy gazdag lehess!
A banda az élő példája annak, hogy igen is Magyarországon is lehet színvonalas rétegzenét csinálni. Előadásuk tüzes, pörgős, élvezetes. Mindenkinek csak ajánlani tudom! Voodoo Papáék soron következő fellépéseiről hivatalos honlapukon olvashattok.
Amíg az este első felét tüzesség és a lendületesség jellemezte, addig a második felében inkább könnyed, lágy, megnyugtató dallamoknak lehettünk fültanúi. Az osztrák származású Ripoff Raskolnikov és zenésztársa, Nagy Szabolcs hangulatos blues koncertje más minőséget képviselt az est további részében. Két, zenét igazán élvező és átélő ember a színpadon – ez volt az érzésem, miközben őket néztem, és ez az életérzés a közönségre is átragadt. Dalaik képesek voltak arra az egy órára elfeledtetni az élet minden apró-cseprő gondját, a néző átadhatta magát a blues zene szívmelengető dallamainak,. Nyugalom, béke, gitár, zongoraszó és persze nem hiányozhatott az a hangulatcsináló egy pohár borocska sem. A fellépésen a zeneszerző legújabb albumáról – Odds And Ends (CD, Album – XLNT Records) 2016 – is halhattunk dalokat.
Ripoff Raskolnikov következő fellépéseiről hivatalos oldalán informálódhattok.
A koncertről készült fotókat itt tekinthetitek meg:
A művészet az emberiség kezében lévő eszköz, amelyet már a kezdetektől fogva, ha kell mankóként, ha pedig a szükség megköveteli, akkor fegyverként használhatunk. Viszont vitatott, és sok embert foglalkoztató kérdés az elmúlt években, évtizedekben, hogy mit jelent ma, a XXI. század technológiai forradalmakkal tűzdelt társadalmának a művészet?
A mai felgyorsult világban nehéz egészen pontosan definiálni a művészet fogalmát. Tele vagyunk ellentmondásokkal és dilemmákkal, amelyek hatására a tartalom sokszor teljesen elszakad a megjelenített formától. A nehezen behatárolhatóság főként a posztmodernt jellemzi. Azt az irányzatot, melyet maguk az irodalomtudományban is elismert személyek is nehezen tudnak pontosan megfogalmazni. A posztmodern indulása előtt, a reneszánsztól kezdve a modern kor uralta a művészet világát, melynek Max Weber német szociológus és közgazdász a gondolkodásmódját a „varázstalanítás” szóval jellemezte. A köztudatba úgy égett be ez a rendszerezés, hogy az egymást követő korszakok feladata, hogy felülírják, megváltoztassák a korábbi látásmódokat. Ez valamiképp máshogy alakult e két gondolkodásmód között, és a posztmodern nem csak felülírja, de építkezik is az elődeiből, meghatározása ezért is nehézkes. Orbán Ottó, a 20. század végi magyar irodalom egyik legjelesebb alakja szerint a posztmodern akkor vette kezdetét, mikor a könyvtárakba elhelyezték a központi számítógépeket, melyek hatására az ember nem veszi a fáradtságot arra, hogy maga fedezze fel ily módon a papírra kódolt „művészeteket”, hanem erre egy számítógép memóriáját és virtuális egységeit hívja segítségül. Neves munkája Vörösmarty Mihály Gondolatok a könyvtárban című versének parafrázisa, ami hűen tükrözi a fent említett gondolkodásmódot és a romantika költőjéhez hasonlóan erős iróniát és cinizmust ró a társadalom orra alá:
Orbán Ottó: Gondolatok egy személyi számítógép szövegszerkesztő programjának memóriájába elmentve
Hová lépsz most, gondold meg, Időutazó, a tizenkilencedik század hírhedett balekjai közé, a honfikörbe, ahol a hímsoviniszta macho férfiak tiszte a rendrakás a világ dolgai közt, miközben a fennkölt eszmék úgy szállonganak fürtös fejük körül akár a pipafüst… De röhöghetünk-e elődeink romantikus túlzásain? A stílusukon példának okáért? „A csillagászat egy vak koldusasszony condráin méri a világokat?” – Naná – vigyorgunk –, nem csak koldusasszony, hanem még vak is! – A költészet mindig is nagyon értett ehhez: látomást lobbantani ésszerű alku helyett. Hanem egy őrült világban mi az, hogy ésszerű? És másfél évszázaddal több csalódás bölcsebbé tesz-e? Előre megy-e a világ vagy hátra? Vagy épp egyhelyben áll? Vagy egy adott pont körül kering? Vagy hullámként mozog? Egy-két emberöltő, és láthattunk kipukkadni két utópiát is… Két világháború, százmillió halott. Az emberfaj sárkányfog vetemény. A termőtalajt ezután előírás szerint bőven trágyázzuk tudományos kreativitással, s kihajt a történelem szerencsevirága; lottón húzzák ki, pusztít-e, teremt-e? Minden kor megtermi a maga szörnyeit: Hitlert, Caligulát, embernyúzó asszír királyokat (ez nem költői kép: szép asszír szokás volt elevenen megnyúzni a hadifoglyokat) – a rossz mindig logikusan következik a világszerkezetből, a jó viszont mindig szabálytalan, kavics a fogaskerekek közt, géphiba… Szavakban, költészetben, szappanbuborékban reménytelenül reménykedőknek, mi dolgunk egy legújabb extrákkal szerelt és minden eddiginél tökéletesebb világban, hol hallani már a gének énekét? Kimondani, amit elődeink, a balgák és balekok már annyiszor kimondtak, a hagyományos, közép-európai „mégis”-t? Világnagy éjszaka. A rádióban Ekhnáton himnusza szól: fordítsd felénk fénylő orcádat, Napvilág!
René Magritte: A képek árulása Magritte a pipa alá a következő szöveget festette: „ez nem egy pipa” (Ceci n est pas une pipe), mely ellentmondásnak tűnik, de gyakorlatilag igaz – a festmény nem egy pipa, ez a pipa képe. Ahogy maga mondja: „Egy képet nem szabad felcserélni a dologgal, amit az ember megérinthet. Meg tudja tömni az én pipámat ? Természetesen nem. Ez csak egy vázlat. Ahogy rá is írtam a képre, hogy ez nem egy pipa, az úgy is van. A narancsszelet másolata egyáltalán nem ehető.”
A technikai fejlődés során rengeteg, eddig ismeretlen felületen adódik lehetőség új irányzatok kibontakozására. A klasszikus művészeti ágak skálája elképesztő ütemben szélesedik, így már beszélhetünk tetoválóművészekről, graffitikről, a testfestészetről és egyre több digitális művészeti ág jelenik meg, például a számítógépes grafika vagy az animáció. Bár ezek az új ágazatok sok, konzervatívabb gondolkodású műkedvelő számára messze állnak bármilyen művészeti alkotómunkától. – Ezzel feltétlenül nincs is gond, mondhatjuk akár azt is, hogy a technológia gyors, szinte pár évtized alatt berobbant elképesztő fejlődési tendenciája azt a problémát hozta magával, hogy túl szűk változási határvonalat húzott egy ideje múlt és egy futurisztikusan új gondolkodásmód, világlátás közé. Nem beszélhetünk lefolyási, vagy megszokási időszakokról, hiszen bőven egy emberöltőn belül történt meg a drasztikus változás.
Az újítások összességében nem változtatnak az alapvető elemen, a keresésen, amely a lényegét adja az alkotásnak, legyen szó akár a lázadás valamely formájáról, vagy egy nyugalmat nyújtó, csendes dimenziókat feszegető műről. A művészet a modernizálódás által frissességet kap. Mivel nehezen tudjuk behatárolni magát az esztétikumot, így sajnos akaratlanul is felületet biztosítunk az „álművészeknek”, hiszen nincs egy meghatározott sémánk ami alapján elkülöníthető lehetne a valódi érték a látszólagostól. Idő kell, míg kialakulnak az ideák és az elvárások egy új művészeti ág minőségi meghatározásában. Természetesen ezzel semmi probléma sincs, mert ha a művészetet bizonyos keretek közé akarnánk zárni, az olyan lenne mintha egy madárnak levágnánk a szárnyait és kilöknénk a fészekből, mondván, hogy hát ennek így kell lennie, de azért repüljön. A szabadság rettenetesen fontos, és még, ha oly áttekinthetetlennek is tűnik a kor embere és a kapcsolat a művészettel, akkor is tisztában kell lennünk a jelentőségével.
Igaz, hogy sokszor érezzük; a kortárs művészet a peremre sodródott, de bízzunk benne, hogy sikerül kilábalni ebből a zűrzavarból és felülkerekedni rajta. Abban, hogy azok akik komolyan foglalkozni szeretnének ezzel és az életüket is feltenni rá, azok megtalálják a módját hogy a rengeteg „készen csomagolt”, futószalagon gyártott művészet helyett valami egészen esztétikailag és minőségileg is értékesebb dolgot adhassanak tovább a jövőnek. Helyet és lehetőséget kapnak arra, hogy ne kelljen beolvadniuk, hanem eredetiségüket megőrizve érvényesülhessenek.
Vasilij Vasiljevič Kandinskij festménye
Marcell Duchamp, a dadaizmus – amely irányzat a mai művészeti irányzatok egyik meghatározó elődje volt – atyja nyilatkozta ezeket a gondolatokat egy vele készített interjú során. Az általa megfogalmazott sorok azt gondolom, hogy ma is határozottan érvényesek, ha a művészet és a korunk kapcsolatát vizsgáljuk:
„Mert úgy vélem, hogy ha egy úriember, egy akármekkora lángész Afrika szívében lakna és nap mint nap rendkívüli képeket festene, anélkül, hogy ezeket bárki is látná, akkor nem is létezne. Más szóval: a művész csak akkor létezik, ha ismerik. Következésképpen: százezer olyan lángésszel számolhatunk, akik öngyilkosok lesznek, megölik magukat, eltűnnek csak azért, mert nem tudták, mit kellett volna tenniük, hogy ismertté tegyék magukat, hogy tiszteletet ébresszenek és megismerjék a dicsőséget. Nagyon hiszek a művész „médium” voltában. A művész csinál valamit, s egy napon a közönség, a néző közbelépésével, közvetítésével elismerik, s így később az utókorra hagyományozódik. Nem hagyhatjuk el ezt, mert végül is ez a két pólus eredménye. Az egyik póluson áll az, aki létrehozza a művet, a másikon az, aki nézi.”
Éppen tíz éve jelent meg a Vampire Weekend első lemeze, ami talán a korszak egyik legkiválóbb indie albumának bizonyult. Ráadásul az együttes ma jelentette be, hogy négy év után újra koncertezni fognak. Az évforduló és a nagy örömet kiváltó bejelentés kapcsán visszaemlékezünk az egyik első együttesre, amely az internet segítségével lett igazán sikeres, sőt, a világzene népszerűsítésében is nagy szerepet játszott.
Hogy szalad az idő… Már tíz éve, hogy a new yorki egyetemistákból álló banda kiadta debütáló albumát, ami a 2007-2008 tájékán robbanó indie pop hullám egyik legegyedibb darabjává vált. Ezra Koenig-ék az egyetemistákról szóló, értelmiségi fiataloknak íródott dalaikkal mondhatni újraélesztették a collage rock műfaját. Olyan nagy sikerű zeneszámokat írtak, mint pl. a Campus vagy az Oxford Comma, amelyeket egy egyetemi Facebook csoport inspirált. Az együttes már 2006 óta működik, a tagjai a Columbia Egyetemen találkoztak.
A zenekar a kevéssel előttük berobbanó Arctic Monkeys-hoz hasonlóan azon együttesek közé tartozik, akiket az internet tett ismertté, s ez a hírnév egészen a teltházas arénakoncertekig vezetett. A bandát a legtöbb zenei magazin felfedezte, egyik számuk, a Cape Cod Kwassa Kwassa 2007-ben szerepelt Rolling Stone év végi 100 legjobb dalának listáján, és a kritikusok is az egekbe magasztalták az együttest.
Ezt követően 2008 januárjában megjelent a self-titled lemezük, amit „indie módon”, egyedül rögzítettek az együttes multi-instrumentalista producerének, Rostam Batmanglij-nek a házában. Az album stílusát meghatározza a zenekar által felállított manifesto, ami „tiltotta” a torzított gitárokat, a poszt-punk hangzást és az akkor nagyon menő trip hop-ot. Ezzel szemben egyedi újítás jelent meg hangzásvilágukban azzal, hogy világzenei elemeket is felhasználtak repertoárjukhoz.
A Vampire Weekend az afrikai népzene elemeit ötvözi vidám attitűdjével, valamint álmodozó dalszövegeiket fülbemászó pop melódiákkal teszik különlegessé. Ezzel – és a „nerdes” megjelenésükkel – teljesen egyedivé váltak Ezráék az indie piacon. A szemfüles kritikusoknak azonban feltűnt a hasonlóság Paul Simon 1986-os nagy visszatérő albumával, a Graceland-el, aki szintén a népzenéből inspirálódott, amikor dél-afrikai utazása során helyi zenészekkel dolgozott. Később az ő segítségükkel vette fel a lemezét, ami újra beindította a karrierjét. Simon szerint – aki hamarosan végleg elbúcsúzik a nagyközönségtől – a Vampire Weekeend-re valóban hatással volt a Graceland. azonban szerinte inkább beszélhetünk közös forrásról, mint másolásról. Vampire Weekeend azonban a jangle pop, a punk és a klasszikus zene elemeivel is megfűszerezte munkáját.
A jangle pop és punk előtti tisztelgés egyik ékes példája az A-Punk című track a lemezről, ami azóta is az indie bulik elmaradhatatlan kedvence. Alapvetően a kislemezek adják az album gerincét, de meg kell említenünk a Cod-félszigetről menekülő Walcott történetét is, ami általában a koncertek záródarabja. Cape Cod mellett érdemes azt is megjegyezni, hogy a Kwassa Kwassa a dal címében egy tradicionális afrikai ritmusképlet neve. A szinte már klasszikus zenei, a barokk-popos hangszerelés sem ritka a lemezen – ilyen például az M79.
Így 10 év távlatából elmondhatjuk, hogy a Vampire Weekend emelte be a világzenét az indie pop világába, még ha ez a 2013-as albumukon kissé a háttérbe is szorult. Számtalan slágert tudhatnak maguk mögött, mint például a Cousins, a 2013-as albumukért pedig még a Grammy-t is elnyerték. Ez a lemez mindent magába foglal, amit ez az eklektikus zenekar meg tud mutatni. Rostam Batmanglij már sajnos nem tagja a csapatnak, viszont idén – hosszú kihagyás után – új koronggal jelentkezik a banda, amin már az utolsó simításokat végzik. Nemrég pedig bejelentették, hogy idén újra koncertezni fognak 2014 után először!
A napokban jelent meg Kollányi Zsuzsi legújabb videoklipje Új Világ címmel, ami „egyedülálló 360° technikával készült…”- írja az énekesnő hivatalon oldalán. Ez a technika bár önmagában egyedi, nem egyedüli, külföldi és hazai előadók előszeretettel alkalmazzák videóikban, ugyanis egy különleges élvezeti minőséget nyújt a nézőközönségnek, úgy érezzük, mintha mi is jelen lennénk a videóban. De vajon ez a technikai újítás valóban hozzáad a dalhoz, segíti kifejezni annak mondanivalóját vagy csupán vizuálisan számít modernnek és trendinek?
A 360°-os kép illetve videókészítés manapság nagy divatját éli mind a világporondon, mind idehaza, egyre több ilyen technikával készített videóval találkozhatunk a YouTube-on és más közösségi médiafelületeken. A technika lényege, hogy virtuálisan körbenézhetünk egy adott helyszínen, megfordulhatunk, fel-le, jobbra-balra nézhetünk, mintha csak a helyszínen lennénk. Tulajdonképpen élő szereplőjévé válunk a klipnek. Ez persze nagyon jó és izgalmas, de mennyire hatásos egy művészi értékeket kifejező zenei videóban? Úgy vélem a legtöbb esetben csak a kattintásvadászat szüli az ilyesfajta klipeket, pl. DominikaKét elem című száma is hasonlatos technikával készült, azonban a videó megnézése során ötletem se volt, miért jelent meg ez a változat.
Sajnos -véleményem szerint- Kollányi Zsuzsi videója sem ad semmilyen plusz élményt, amely alátámasztaná az elkészítés ezen módjának szükségességét. Úgy vélem, nagyon sok „zenéljük körbe a kamerát” koncepcióval találkozhatunk manapság, ami művészetileg indokolatlan, felesleges. Az első ilyen típusú hazai klipÁkosMég egyszer című számához készült, azonban a végeredmény eléggé semmitmondó lett.
Bár nem tartom rossznak az ilyen típusú zenei videókat, mégis úgy gondolom, hogy ennél sokkal több lehetőség van ebben, jobban meg lehet ragad ezen technika előnyét.
Az alábbiakban felsorolt zenekarok alátámasztják, hogy így is lehet körbeforgatni a világot:
Hello Hurricane – Aphrodite
Lukáts Márton diplomamunkájaként készült el a Hello Hurricane videoklipje, amely csodálatos atmoszférával rendelkezik. Itt ugyanis sikerült a kamerát körbeölelő sötétséget olyan mértékben kihasználni, mintha valami misztikus erőben lengene a zenekar, amire a 360 fokos megtekinthetőség csak még jobban ráerősít. A háttérbe beolvadó zenekar, vagy a fel-feltűnő női alak pedig arra készteti az embert, hogy folyamatosan pásztázza a képet.
Muse – Revolt
2025-ben járunk, amikor is aktivisták egy kisebb tömege áll ki a kiborg rendőrség ellen. Az eseményeket a kormány kicsiny kis drónjai által követhetjük végig. Nemcsak egy izgalommal teli cyberpunk világba kapunk betekintést, hanem valóban olyan érzésük lehet, mintha egy repülő robot szemszögéből láthatnánk a csetepatét. A videoklipet Guy Shelmerdine rendezte, és a technikai megvalósíthatóságban az Apple Music a Vrse.works cég segédkezett.
OneRepublic – Kids
Egy fiatal párt találkozásának történetét ismerhetjük meg, amely végül a kültéri sikátorban tartott OneRepublic koncerten való részvétellel teljesül be. A dalhoz készült egy normális és egy 360° verzió is. Úgy vélem utóbbiban sokkal jobban is sikerült ábrázolniuk, és sokkal természetesebbének hat a történetük a végétől eltekintve, ahol a találkozásukat nem feltétlenül felülnézetből kellet volna elkapni.A klipet Hal Kirkland rendezte, amelyet Mexikóvárosban egy Nokia OZO kamerával rögzítettek.
Gorillaz – Saturnz Barz
A Gorillaz Saturnz Barz című számához is két klip készült, amelyeket Jamie Hewlett rendezett. A normál 2D-s változat is remekül sikerült, de 360-as párja eszméletlenül jó és kifejezetten ötletesen adja át ennek az elborult, szörnyekkel teli háznak a sötét hangulatát. Van egy jelenet, amikor Murdoc egy kád vízben elmerül, és elkezd zuhanni a sötétségben. Itt még mi magunk is irányítjuk a képet, érezni lehet a körbeölelő fény nélküli hátteret. De számos más hasonló jelenettel van tele a klip, amelyhez nagyon sokat ad, hogy forgathatjuk a képet.
„Ideas worth spreading”, vagyis megosztásra érdemes gondolatok. Ez a jelszava a mára már globálisan működő konferenciasorozatnak, mely körülbelül 30 éves pályafutása során több mint 130 országba eljutott. Manapság kevesen vannak, akik ne hallottak volna az előadások inspiratív univerzumáról. De miben rejlik a siker titka?
A TED az angol Technology, Entertainment, és Design fogalmakból alkotott mozaikszó. Szervezői tehát kezdetekben a technológia, szórakoztatás, és dizájn tematikus körét határozták meg előadássorozatuk alappilléreként, mely a non-profit Sapling Foundation alapítvány rendezésében tevékenykedik. Ugyan az alapítvány csak 1996-ban jött létre, az első konferencia már 1984-ben lezajlott a kaliforniai Motereyban. Az Egyesült Államok megmaradt a birodalom bázisaként, ami az évek során olyan neves előadókat vonultatott fel, mint Bill Gates, James Cameron, Bill Clinton, vagy a Google alapítói, LarryPage és Sergey Brin. De tartott már beszédet számos Nobel-díj nyertes is.
Terjeszkedés
Néhány év elteltével a TED hagyománya és szabályai alapján, mégis független rendezvénysorozatként, létrejött a TEDx egyéni világa, mely önálló működése révén maga választja ki előadóit. Ezek az előadások a helyi közösségekre koncentrálnak helyi hangokkal, az eredeti betűkapcsolathoz hozzátoldott x pedig az érintett témák színesebbnél színesebb skáláját hivatott jelképezni. Ezeken a konferenciákon a korábbi területek mellett megjelenik a társadalom- és természettudomány, üzlet, menedzsment, kultúra, művészet; de szó esik társadalmi ügyekről, esetleges problémákról; vagy olyan egyetemes filozófiai kérdéskörről, mint a boldogság titka.
A non-profit szervezet alatt licenszek révén folyamatosan terjeszkedő konferenciák mára mind az öt kontinenst meghódították. 2011-ben a TED útjára bocsátotta a „TEDx in a box” programot, mely a fejlődő országok számára is lehetővé tette, hogy rendezvényeket tartsanak. Majd megalakultak a TEDxYouth események, amik a fiatalok felé nyitották meg e határtalan dimenzió kapuit, így az sem ritka, ha 12-13 éves kamaszok állnak az ikonikus piros körre. 2012-ben tartották az első TEDxWomen napot, ami nemzetközi szinten több város olyan konferenciáját ölelte körül, melyen kizárólag női előadók szerepeltek. Vannak egyetemek, amik külön, belső szervezésű előadásokat tartanak. Ilyen például a Harvard-, vagy a Cambridge Egyetem. De pár éve már a TEDxMusicProject is bontogatja szárnyait, mely kifejezetten zenei performanszoknak ad helyet.
Magyarországon
Hazánkban az első TEDx rendezvény 2010-ben, Budapesten került megrendezésre TEDxDanubia néven. Ugyanebben az évben, szintén a fővárosban megtartották az első TEDxYouth konferenciát is. 2012-ben Debrecent is elérte a változás szele, melynek eredménye a TEDxNagyerdő lett. Négy évvel később ugyanitt napvilágot látott az első egyetemi közegben működő konferencia, a TEDxUniversityDebrecen. Ugyanebben az esztendőben egy másik vidéki város, Veszprém is felvonultatta első rendezvényét TEDxBendekhegy néven. Tavaly pedig két újabb konferenciával bővült a fővárosi paletta, melyek a TEDxLibertyBridge-Woman és a TEDxMETU névre hallgatnak. Előbbi kizárólag női előadók rendezvényeként, utóbbi a Metropolitan Egyetem szervezésében működik. Az említett konferenciák minden év őszén megrendezésre kerülnek, és kitörő lelkesedéssel várják a résztvevőket. Korábbi, ma azonban már nem tevékenykedő konferencia a TEDxBalaton és a TEDxSomlóiStWoman. Külön érdekesség, hogy 2017-ben a Sziget is helyet adott egy TEDx rendezvénynek.
Színes paletta
Úgy vélem ezt a különös jelenséget, ami maga a TEDx, méltán nevezhetjük univerzumnak, hiszen minden komponense globálisan mérhető. Öt kontinensen évente 1500 körüli számban rendeznek konferenciákat többszázezer résztvevővel. Vegyük számba, minek köszönhető ez az átütő siker! Elsősorban annak, hogy mindenki felé megnyitja kapuit. Hatalmas és rendkívül változatos az a témamennyiség, ami az előadásokon palettára kerül, felszólalói pedig a legkülönfélébb területekről érkeznek. Színpadra léptek már tudósok, informatikusok, üzletemberek forradalmi ötleteik prezentálásával; írók, színészek, művészek, pszichológusok; de tartott már beszédet bűvész, cukrász, háztartásbeli édesanya, sőt diák is. Számos országban gyakori előadók olyan indiánok, akik az ember és a természet viszonyáról, vagy saját kultúrájukról mesélnek a közönségnek. Igen, mesélnek, ugyanis a TEDx a technológiai újítások, és innovatív elképzelések mellett teret enged az emberi történeteknek is, melyek szélsőséges vagy mindennapi küzdelmeket állítanak reflektorfénybe. Úgymint a félelemmel való szembenézés, a pánik- illetve komfortzónából való kilépés, gyász és traumaélmény feldolgozása, vagy a skizofréniával, autizmussal, egyéb betegségekkel való együttélés. De tartott már előadást börtönviselt férfi, és korábban drogfüggőségben szenvedő nő is, akik a társadalomba való visszailleszkedésről beszéltek. A TEDx-en nincsenek határok, korlátok, bárki kiállhat, akinek átadnivalója van, így minden résztvevő megtalálhatja a számára legérdekesebb témákat, előadókat.
Kérdezhetnénk, akkor mégis mi a közös nevező? Mi tartja egyben a konferenciákat? A beszédek azon tulajdonsága, hogy mind az emberről szólnak. Az egyénről önmagában, közösségben, társadalomban, sőt globális szinten. A különféle megközelítések valójában egy nagy központi gondolat köré csoportosulnak: hogy mennyi mindenre képes az ember. Hiszen ha csak történelmünkre gondolunk –például az államalapításokra, emberjogi törvényekre-, láthatjuk, menyit ér a szavak és tettek ereje. De senkinek sem kell világmegváltó babérokra törnie ahhoz, hogy büszkén tekinthessen magára. Elvégre a siker – akár az idő – relatív, és csak az egyéni célok függvényében határozható meg. Ez az eszme tüntethető fel a TEDx konferenciák népszerűségének második komponenseként: minden gondolat, cselekedet, győzelem – függetlenül attól milyen mértékűnek látszik – egyaránt fontos és értékes.
A felszólalók nem kiválasztottak, eleve elrendelt hősök. Ugyanolyan emberek, mint bármelyikünk. Viszont egy dolog mindenképpen összeköti őket, az a fajta pozitív életfelfogás, mely átsegíti őket a nehézségeken és kikövezi az utat céljaik elérése felé. Közös a szemléletük abban, hogy gondolkodásmódunk formálható, ennek révén pedig mi magunk és cselekedeteink is, melyek képessé tesznek minket a világ alakítására. A fejlődés és haladás alapja az akarat, a beszédek pedig egytől egyig döntéseink jelentőségét domborítják ki. Katona Klaudia előadásában azt mondja: „… akkor döntök jól, ha minden egyes gondolatomat és cselekedetemet aszerint formálom, amit valójában szeretnék.”Morandini Viktor pedig arról beszél, hogy a boldogság sokban függ a világhoz és embertársainkhoz való hozzáállásunkon.
A konferenciák lényege az átadás, a történetek és gondolatok generálta inspiráció megosztása, mely minden résztvevőt változásra ösztökél. Ezért buzdítanék minden kedves olvasót arra, hogy keresse fel a Youtube-on elérhető TEDx talks csatornát, ami számos konferencia felvételét tartalmazza, vagy keresse fel a magyarországi rendezvények honlapjait, Facebook oldalait, amiken információkat talál az események időpontjáról, előadóiról, és amire még kíváncsi. Úgy vélem, mindannyian találni fogtok olyan tartalmakat, amik felkeltik az érdeklődéseteket, és talán új perspektívából világítanak rá olyan dolgokra, amikkel ti is nap, mint nap foglalkoztok.
Liszt daraboktól, lehengerlő zongorajátéktól és hatalmas tapsvihartól zengett a Zeneakadémia Balázs János koncertjén. A különleges és érdekes koncepció mellett a zongorista által közvetített zeneiség teremtette meg az idilli hangulatot az MVM koncertsorozatában megrendezett eseményen. Régen tapasztalhattunk ekkora lelkesedést és alázatot mind a közönségtől, mint a fellépő előadóművésztől a Nagyteremben. Ha a vendégek a harmadik ráadás után felállva tapsolnak, az már nem lehet véletlen.
Balázs János munkássága igen szerteágazó a zenei palettán. Sokaknak jazz ihletésű improvizációi, a Virtuózok című tehetségkutató, esetleg a Cziffra Fesztivál jut eszébe neve hallatán. A sokoldalúság ellenére azonban nem szabad megfeledkezünk arról, hogy elsősorban egy kiváló szólistával állunk szemben. Technikai és érzelmi szempontból is páratlan játéka, valamint pozitív kisugárzása a magyarázat arra, miért nem láttunk üres széket vagy unatkozó tekintetet a koncerten. A zenész mellett a felvonultatott repertoár sem nevezhető szokványosnak. Liszt Ferenc átiratait, valamint egy saját művét hallhattuk ugyanabban kontextusban, mint ahogyan azt a zeneszerző 1842-ben előadta Szentpéterváron. Úgy látszik, a bevált dolgokon tényleg nem érdemes változtatni…
A koncert Rossini Tell Vilmos nyitányával indult, amelynél figyelemfelkeltőbb és hatásosabb kezdést keresve sem találhattunk volna. A darab Liszt Ferenc átiratában valósult meg a színpadon. Az eredeti műhöz viszonyítva egy sokkal változatosabb és sokszínűbb darabot hallhattunk, Balázs János előadásmódja pedig tovább fokozta a váratlan fordulatokat. Az újragondolt mű három részre bontható fel. Leheletfinom, gyengéd játék uralta az indítást. A kellemes, egyszerűen követhető motívum nem vág egyből a közepébe a dolgoknak, tudatosan készíti elő a folytatást. Az zenész által közvetített nyugodt, harmonikus érzelemvilág pedig egy új oldalát mutatta meg az átiratnak, amire eddig nem hallhattunk példát.
Ezt követi a vihart megidéző rész, amely már egy sokkal látványosabb, zongoristát nem kímélő szakasz. Az intonációk ennek ellenére mégsem voltak hevesek vagy túlzóak. A fokozás a hangerő mellett a közvetített képekben nyilvánult meg igazán, sejtetve, hogy még várnunk kell az igazi katarzisra. Ezt a Finálé mindenki által jól ismert fő motívuma hozta el. A várakoztatás mellett a Liszt Ferencre jellemző hangzatok és stílusbeli keveredések uralják a bejezést. Annak ellenére, hogy az eredeti műre itt reflektált a legintenzívebben a szerző, mégis megjelennek a modern zongoradarabokat uraló, hatásvadász elemek és az ebbe ügyesen beleszőtt magyar dallamkombinációk. Balázs János egyénisége pedig tökéletesen kiegészítette ezt az elképzelést.
A második mű szintén egy operából merített ihletet. A Donizetti Lammermoori Lucia-parafrázis a modernség jegyében született újjá Liszt Ferenc átiratában. A darab elsőre talán kevésbé ígéretes, hiszen ugyanazt a gondolatmenetet viszi végig, nincsenek benne váratlan fordulatok. A koncerten Balázs János interpretációjában azonban éppen ennek ellenkezőjét tapasztalhattuk. Az egyik különlegességet az intonációknak köszönhetően az adta, hogy jobb és a bal kéz szólama szinte teljesen elvált egymástól. Akár csukott szemmel is megmondhattuk volna, melyik kéz játssza a dallamot. Ez a fajta kettősség megteremtette azt a struktúrát, ami miatt a darab máris érdekesebb, egyedibb. Az egyenes, mértékletes játék által megteremtett harmónia cseppet sem tette egysíkúvá az előadást, inkább még jobban kihangsúlyozta a zongorista szellemi tudását. Folytatásként a bécsi klasszikus és Liszt stíluskeveredését hallhattuk Mozart Don Juan-parafrázisában.
Ezt követte a két Schubert-darab átirata, ami talán az est fénypontja címet is kiérdemelhetné. A Szerenád zongorára újragondolt változata teljes egészében az eredeti műre támaszkodik. Nincsenek benne erőteljesen átértelmezett motívumok, szabályosan követhetjük a dallamot, amely végigvonul az egész darabon. Nyugodt, kiegyensúlyozott előadásmódot hallhattunk, amelynél az egyszerűség a lehető legpozitívabb jelzőként használható. Balázs János játékában az a legszimpatikusabb, hogy tudja, mikor kell megőrülni, és mikor mértékletesnek lenni. Az Erlkönig átiratánál az előbbi volt érvényben. A halál közelsége, a feszültség és a félelem uralja a darabot az első perctől kezdve. A sorozatosan visszatérő lüktetés nem engedett egyetlen nyugvópontot sem. Ha mégis találtunk volna egy kisebb kapaszkodót, hogy enyhítsük a halál közeledtét, az éles, határozott befejezés az elmúlás ellen folytatott sikertelen küzdelem kicsengését hagyta bennünk. Tökéletesen visszatükrözte azt, amit a Schuber-darab, illetve a Goethe-vers el akart mondani.
https://www.youtube.com/watch?v=yxX6ZGHCP0I
Beethoven Adelaide című műve szintén egy versből merített ihletet, ezt fűzte tovább Liszt a zongoradarabjában. A koncert vége felé közeledve éppen ez klasszikus és egyben modern dallamvilág volt az, amit hallani akartunk. Teret adott az érzelmeknek, a hevesség helyett azonban ismét zenei intelligencia és pontosság volt meghatározó. Végül Liszt Ferenc Nagy kromatikus galopp című darabja zárta az estet, amely stílusával keretbe foglalta a koncertet. A Tell Vilmos nyitányra reflektálva ugyanazzal az érzéssel zárult a sorozat, mint ahogyan indult, mégis egy sokkal lendületesebb formában. Ez a dinamikus és drámai befejezés kellőképpen felpezsdítette a hallgatóságot. Nemcsak lezárt, hanem előre is mutatott – mint kiderült a következő három darabra, amelyekkel Balázs János megörvendeztette a hálás közönséget.
A szombathelyi Agora Filmszínház volt következő állomása a nagy sikerű rendező, Szász János közönségtalálkozóval egybekötött filmvetítésének. A hentes, a kurva és a félszemű megtekintése előtt Vágvölgyi András filmesztéta és tanár készített fel minket a látottakra: eredménytelenül. Miután megnéztük a filmet, a közönség kérdésekkel bombázhatta mind a rendezőt, mind a film egyik főszereplőjét, Hegedűs D. Gézát. Mondanom sem kell, nem kíméltük őket.
Na, de mindent szépen sorjában! Először is a filmről szeretnék pár szót ejteni, ami tartalmazza majd a személyes benyomásomat és a mű tárgyilagos, objektív kritikáját, majd a beszélgetésből emelnék ki fontos momentumokat.
Filmkritika
A film alaptörténete 1925-ben játszódik és a két világháború közötti időszak egyik legborzalmasabb történését, a Kodelka-gyilkosságot dolgozza fel. Léderer Gusztáv (Nagy Zsolt) volt csendőrtiszt „jótékonyan” kivette részét a fehérterrorból így kegyvesztetté válik és körözést adnak ki rá. Miközben az öngyilkosságon gondolkodik, megmenti egy hölgy életét, Máriáét (Gryllus Dorka), aki megunta a pesti kurva létet és szintén véget akar vetni az életének. Miután Gusztáv megmenti, „hálából” vele marad és követi őt szülőfalujába, ahol kiskirály Kodelka Ferenc (Hegedűs D. Géza) uralkodik. Rajta akar egy tartozást behajtani, de a vagyonos úr beleszeret az ex-prostituált Máriába és mindenképp meg akarja szerezni magának. Ez az alaptörténet, és azért valljuk be, ez több mint érdekes.
A film fekete-fehér, teljesen borongós hangulatot áraszt, igazi noir. Kezdetben azt hittem, a történeten lesz a hangsúly, de utólag már rájöttem, hogy a hangulatteremtés az, ami igazán a film lelke, ebben remekel. Teljes egészében beleélhetjük magunkat az első világháború okozta nyomorba, a vidéki élet kilátástalanságába, s erre ráerősít a groteszk humor, amely bele lett csempészve az alkotásba.
Magának a filmnek az erőssége mégsem az említett izgalmas történetben rejlik, a forgatókönyv nem igazán hű a valós történtekhez, de ez utóbbit el lehet nézni. Helyenként logikai követhetetlenségek is tarkítják a szkriptet, sajnos ez főleg az utolsó jelenetekben érződik: akár egy rendezői változat is indokolt lenne az elvarratlan szálak kibontásához. Látszott készítőkön, hogy igyekeztek minél jobbá tenni a filmet, ennek ellenére a vakfoltok miatt olykor hiányérzetet kelt a nézőben. Ezzel a történettel, rövidsége miatt, nehéz volt kitölteni a standard játékidőt, így sajnos sok „üresjárat” van, amikor éppen nem történik semmi.
A színészek viszont kiválóak. Gryllus Dorka és Hegedűs D. Géza talán az eddigi legjobb formájukat hozták a filmvásznon, közös jeleneteik egyértelműen a mozi fénypontjai. Hegedűs D. Géza alakítását és a szerephez viszonyulását külön ki kell emelnem, hatalmas alázat van benne a színészet iránt és ég a tenni akarástól, olyannyira, hogy körülbelül negyven kilót hízott a szerep kedvéért. Mikor a közönségtalálkozón megjelent, rá sem lehetett ismerni, ugyanis az utómunkálat alatt visszanyerte versenysúlyát (ahogy ő fogalmazott) és visszanövesztette haját is. Hatalmas tisztelet neki az alázatért, amit a filmművészet és a színjátszás felé mutat!
Kép: WeLoveBudapest
Nagy Zsolt is kiváló választás volt, maga a szerepe ugyan hagy némi kívánnivalót, főleg a szájába rágott mondatok. Két dologról tudott beszélni: arról, hogy Kodelka tartozik neki és arról, hogy Mária hozzá tartozik. Ez egy nagy foltja a filmnek, a lelketlen csendőrtiszt sokkal árnyaltabb jellemet is kaphatott volna.
A film akkor is erős, ha hangulatteremtésről van szó, ez az, amit mindenképp meg kell említeni a színészi bravúrok mellett. Számomra olyan érzés volt, mintha a rendező szándékosan hátat fordítana a hollywoodi filmeszméknek, és megmutatja nekünk azt, mi a filmművészet. Egy olyan film, amelyben a történeten van a hangsúly, hasonlatos egy könyvhöz. Elolvassuk, egy (szerencsés esetben) jól megírt eseménysorozatot ismerhettünk meg. Szász János megmutatta nekünk, miért érdemes a történetalapú alkotásoktól kissé másfajta audiovizuális élményt választani. Inkább egy érzést próbál nekünk átadni, egy élményt, amelyen órák hosszat elmélkedhetünk.
Kép: magyar.film.hu
Először haragudtam a filmre. Jó rendező, remek színészek és senki nem vette észre, hogy a forgatókönyv helyenként sebekből vérzik. Kellett idő, hogy leülepedjen és rájöjjek arra, hogy nem ez volt a lényeg. Egy olyan társadalomkritikát kaptunk Szász Jánostól, amit eddig nem produkált a magyar mozi. Külön kiemelendő a Mária (a kurva) és Szűz Mária (igen, szűz) párhuzam, amely abszolút megnyert magának (a dalválasztás csillagos ötös).
Szász Jánosnak egy nem mindennapi élményt köszönhettünk, egyedi és ötletes megoldásokkal fűszerezve. A film azonban nem mindenkinek szól. Aki nem szereti a durva, naturalista ábrázolásmódot (a film egy tetemes része vágóhídon játszódik), vagy aki meg akar maradni abban a hitében, hogy az ember jó, inkább kerülje az alkotást.
Közönségtalálkozó
A film megtekintése után körünkben üdvözölhettük a karmestert és első számú hegedűsét (bocsánat a rossz szóviccért). A közönség (köztük én is) nagyon megdöbbent Hegedűs D. Gézát látva, akit, ahogyan már fentebb említettem, sehogy sem lehetett összeegyeztetni filmbeli mivoltával.
Az első beszélgetések tehát főleg a színész alakváltozásaira terelődtek, aki elmondta, hogy számára maga a hízás is nagy feladat volt, mivel tizennyolc éve vegetáriánus. Továbbá beszélt arról is, hogyan képzelte el saját karakterét, hogyan alkották meg azt a rendezővel karöltve. Fontos kérdések hangzottak el a castinngal kapcsolatban is, a rendező elárulta, hogy elsőként Hegedűs D. Gézát szerződtette, nagyon bízott tehetségében már az első pillanattól kezdve. A női főszereppel kisebb komplikációk akadtak, Gryllus Dorka neve kezdetben nem merült fel az esélyesek között, majd Nagy Zsolttal közös meghallgatásukon mindketten nagyon jól teljesítettek, így egyértelművé vált rátermettségük a szerepeikre.
Szász János, Hegedűs D. Géza és, aki kérdez, Vágvölgyi András Fotó: Szép Kornél
A forgatási helyszínről is beszélt nekünk a rendező egy vicces történetet: „Rónabányát ugyanis úgy találtuk meg, hogy megkértem egy operatőr barátomat, hogy mondjon már egy olyan helyet, amelyre ha rágondol, elsírja magát. Egyértelműen Rónabányát mondta.” Hegedűs D. Gézához szólt egy kérdés, hogy hogyan tudja elvonatkoztatni szerepét a magánéletétől. Azt válaszolta, hogy nem szeret a szerepről beszélni, amint vége van a forgatásnak sok nevetéssel és bohóckodással tereli el figyelmét negatív karakteréről: „Ez nem Kudelka Ferenc, ez én vagyok.”
Első kérdésem a rendezőhöz az volt, hogy az elvárásokat, amelyeket filmje elé támasztott, úgy érzi-e, sikerült teljesítenie. Válaszában kitért arra, hogy a filmet úgy készítették, hogy nem szólt bele senki, nem kooperatív produkcióban készült, mint a Nagy füzet című filmje, gyakorlatilag teljes szabadságot éreztek a gyártás alatt. Beszélt a rendezői feladatairól, magát vadászkutyához hasonlítva, aki kiszagolja a jó ötleteket. Mivel a film szinte teljes mértékben improvizatív volt, nem voltak különösebb elvárásai vele szemben. Tartott a fogadtatástól, szerinte a rendezőt filmje után vagy megkövezik, vagy kezet csókolnak neki, de ő inkább a rosszabbra készül fel.
Fotó: Szép Kornél
Említette azt is, hogy a stáb szinte már családként működött. Nem kellett megjátszaniuk magukat, mindenki jól érezte magát a forgatási szünetekben is, a borongós hangulatú film ellenére. Nagyon tetszett a hasonlata, amely szerint: „A film egy bárka, amit a tengerre engednek, nincsen hajtómotorja és elkezdi valamerre vinni a szél. Viszi jobbra, s balra és egy hét után világos útja lesz, hogy merre akar menni. Én, mint rendező két dolgot csinálhatok: az egyik az, hogy visszahúzhatom a vitorlákat, vagy élvezettel személem azt, hogy a szelek merre viszik ezt a bárkát.” Nagyon tartott filmje fogadtatásától, attól hogy a nézőkből milyen reakciót vált majd ki és élvezhető lesz-e egyáltalán.
Fotó: Szép Kornél
Következő kérdésemet annak az örömteli hírnek a fényében tettem fel, hogy újra Oscar-esélyes produkciónk van, mégpedig Enyedi IldikóTestről és lélekről című filmje. A kérdésem pedig így szólt: „Hogyan látja jelenleg a hazai filmkészítés jövőjét?” Ő teljes bizonyossággal állította, hogy a legjobbakat gondolja és reméli, ő is említette a legendás filmet, és hogy a magyar filmművészet és filmgyártás is egyre jobb és jobb lesz. Szerinte, jelenleg ennél jobban nem állhat hazánk helyzete a filmek tekintetében. Megemlítette, hogy sok filmet, sok műfajban készítenek, a sokféleség pedig garancia arra, hogy időnként mestermunkák szülessenek.
A beszélgetés befejezése után személyesen is beszélhettünk a vendégekkel és aláírást is kérhettünk. Mint magánemberek, nagyon kedvesek és közvetlenek voltak velünk, hihetetlen élmény volt ezt testközelből megtapasztalni. Ezúton szeretném megköszönni az Agora Filmszínház munkatárainak a lehetőséget, hogy részt vehettünk egy ilyen jeles eseményen, és köszönjük a rendező Szász Jánosnak, hogy ilyen korszakalkotó művel öregbítette országunk hírnevét!
A fák ágai összeérnek, a ketrecek eresztékei is megadják magukat a hőingadozás mantraszerű körforgásának: lehetséges, hogy a szívek és terek ezek után egybenyithatóak lesznek? A léterejüket időlegesen feladó fák is közelebb húzódnak egymáshoz, hogy benntartsák szöveteik között a nyár melegét, de mit tehet az ember, akinek kérge sincs, levele sincs, ága sincs, ellenben szép és takaros ketrece van?
Sárközi Balázs: Jégvirágos ablakban
A fák ágacskái levéltelen
összeérnek.
S mikor a langyos télben félnek
kaparva bekopognak az ablakon.
Bekopoghatsz. S mit tehetek?
Jégvirágos üvegként
párásan fogadom téli rügyeid.
– Belül vagyok, és kívülről nézlek.
Tényleg bekopoghatsz –
de mi lehet az én kezemben?
¬ Beengedlek; s az egymáson
átrohanó integrált ketrecek, melyek
külön örökre üzemelnek
nem tudod, az eresztékek mentén
vagy a több hőt eresztő töréseknél
hajlatokban, fémmel fércelt varratokban
elernyednek.
Kiállok a hóesésbe.
A halmokra rakódó morzsák
meglebbenve ereszkednek
törött gallyakra,
belopóznak, s ott, fagyos
kis szilánkok, feszítő ékek,
beülnek,
mint hideg vándor
vendégek, minden résbe.
Elmosódott üvegen át
az elhulló szilánkok fáradt
hajlása új halmot rajzol,
amely életként lélegzi ki
a betakart ágak lehűlő árnyát.
A gallyak
összeérnek.
Kérgük között a résekben
valami meleg összeszorul –
rügyeik bekopognak
a párásan rájuk omló
morzsák tejüvegablakán.
A kiemelt kép Lutor Katalin fotója
Sárközi Balázs Pápán él, a közelmúltig az ELTE Savaria Egyetemi Központ magyar-történelem tanár szakos hallgatója volt, a napokban fejezte be sikerrel tanulmányait. Az f21.hu újságírója és oszlopos tagja már a kezdetektől fogva. Több alkalommal is jelentettük meg már mind szépirodalmi, mind publicisztikai alkotásait.
Olvasóink közül biztosan sokaknak ismerősek lesznek a következő nyalánkságok, hiszen nem is olyan régen ezek gyermekkorunk meghatározó finomságai voltak. Mára azonban kimentek a divatból, sokkal kevesebb figyelmet kapnak. Ezekből készítettünk egy tízes válogatást. Gyertek, nosztalgiázzatok velünk!
1. Maci kávé
Ez, a jellegzetes kávé ízű koffeinmentes ital talán mindenkinek ismerős. Ha éppen nem kakaót ittunk, vagy csak csatlakozni akartunk a kávézó felnőttekhez, akkor gyakran választottuk ezt a lehetőséget. Kicsit mi is felnőttesnek, komolynak gondolhattuk magunkat és mindemellett nagyon finom volt. Néha ma is találni a boltok polcain, ám egy időben teljesen eltűnt a piacról.
2. Golyórágó
Szintén gyermekkorunk egyik nagy kedvence volt. Annak ellenére, hogy az íze pár perc alatt elmegy, nagyon kedvelt volt a gyerekek körében. De miért is ne lenne? Hiszen nagy színes gömbökről beszélünk, amiket meg lehet enni és egy ideig még finom is. Az már csak a ráadás volt, hogy micsoda versenyeket lehetett rendezni, hogy ki fújja belőle a nagyobb lufit, vagy egyáltalán mennyit lehet belőle egyszerre összerágni.
3. Pattogós cukor
Ez sem maradhat le a listáról, hiszen ez is egy olyan mulatságos édesség volt, amit legalább egyszer minden gyerek kipróbált. Tudjátok, ez az a cukorka, amit a szádba veszel és pezseg, pattog, nagyon vicces hangokat ad. Később aztán különböző csokikba is beletették az élmény kedvéért.
4. PEZ cukor
Egy újabb hatalmas őrület a ’90-es évekből, a PEZ cukor, pontosabban a PEZ cukor adagolója mindenféle figurákban. Komolyan, tegye fel a kezét, aki az ezredforduló előtt született és nem volt legalább egy ilyen figurás tartója! Egy kis érdekesség: egész Európát Magyarország látja el ezzel az édességgel.
5. Kapucíner, Bohóc, Szamba, Lottó stb.
A listán talán a legmegosztóbb édességek közé tartozik ez a termékcsalád. Mindenki kóstolta, többször is, ám sokan mégsem szeretik őket. Alapvetően magyar gyártmányokról beszélünk, így a világon csakis a magyar gyerekeknek volt lehetősége ilyenen felnőni.
6. Cigirágó
A listán a második rágófajta, minőségre hasonlítanak is, ám funkciójuk eltérő. Ugyanis a cigirágónak nem volt más feladata, mint pár percre menővé tenni az azt fogyasztó gyereket. Tulajdonképpen nincs szó másról, mint egy rágóról, amit cigi alakúra és csomagolásban arra hasonlítóra csináltak meg. Az igazán jó cigirágót ráadásul fogyasztás és kicsomagolás előtt, ha megfújtuk, valamilyen fehér por szállt ki, mintha füstölne.
7. Téli fagyi
Szintén egy mindenki által jól ismert íz. A tölcsér és a benne lévő csokis töltelék. Talán különösebb kommentár nem is kell hozzá, a neve mindent elárul. Édesség hidegebb időkre is.
8. Kojak
A Kojak nyalóka, ami a filmes karakterről kapta a nevét, szintén a régebbi idők gyerekeinek volt a kedvence. A híres sorozatban a nyomozó és a színész egyaránt próbált leszokni a dohányzásról, ezért pótcselekvésként nyalókázott. Egy csokiba mártott vanília ízű keménycukor volt tulajdonképpen az egész, mégis nagyon finom volt.
9. Dianás cukor
A mentolos ízű, alkoholos cukor a nagymama szekrényéből, nem más, mint a Dianás cukor. Gyerekeknek azonban nem igazán ajánlott, ugyanis a csokibevonat alatt sósborszesz található.
10. Zizi
A listát ezzel a gyümölcsízű rizspehellyel zárjuk, amit biztosan sokan ugyanolyan előszeretettel fogyasztottak, mint én, amikor gyerekként két pofára tömtem a színes cukorkákat.
Megállapíthatjuk tehát, hogy a 21. században sokkal nagyobb a választék, talán a modernebb termékek minősége is jobb, mégis boldogan, nosztalgiázva emlékszünk vissza gyerekkorunk finomságaira, hiszen nem is volt az olyan rossz!
Jó tanács: ha a cikk hatására megkívántátok volna ezeket a csodás édességeket, akkor az edessegek.hu oldalán akár meg is rendelheted őket és visszatérhetsz a gyermekkori ízekhez.
70 éve, január 30-án halt meg Mohandász Karamcsand Gandhi, ismertebb nevén Mahátma Gandhi, az indiai függetlenségi mozgalom vezéralakja. Cikkünkkel rá emlékezünk.
Mohandász Karamcsand Gandhi az indiai Gudzsarát államban született 1869. október 2.-án. Szüleitől a buddhista és hindu tanokat összekötő, azokat egy szinten és egy éterben kezelő, csaknem ötezer éves dzsaina vallást örökölte, amelynek elsajátítása nagy szerepet játszott későbbi erőszakmentes politikájában.
Érettségi után három évig jogot hallgatott Londonban, majd rövid hazatérés után Dél-Afrikában kapott jogászi megbízatást, ahol nagy benyomást tett rá a hindu kisebbség diszkriminációja. Már itt körvonalazódott benne a passzív ellenállás gondolata, amelyet a gyakorlatban a hindu kisebbségnek a fő direktívaként adott át– s melyet később kamatoztatni tudott hazájában is.
Ennek lényege, hogy a függetlenség kizárólag fegyver és erőszak nélkül vívható ki; felfogása szerint csak a szeretet képes legyőzni a gyűlöletet. Az ellenállónak joga van megtagadni az általa illegitimnek tartott állami törvényeket és utasításokat, és adott esetben a börtönt is vállalnia kell vélt vagy valós igazáért – így a morális mérleg mindenképp az ellenálló oldalára billen el, ami a nemzetközi közvéleményt is a rezisztens felé irányítja. Annyira hitt ezen gondolatok igazában, hogy nem egyszer ő maga is töltött rövidebb és hosszabb idejű börtönbüntetéseket fiatal korától kezdve egészen élete végéig. Kedvelt eszköze volt az éhségsztrájk, amivel szintén presszionálni tudta a hatalmat bármiféle erőszak nélkül. Gandhi az általa vezetett mozgalmat Szatjágrahának (a szatjá szó az indiai filozófiában igazságot jelent) keresztelte, melynek alapvetéséről így nyilatkozott:
„Az igazság kizárja az erőszak alkalmazását, miután az ember nem képes felismerni az abszolút igazságot, ezért ahhoz sincs joga, hogy büntessen.”
A fotó 1939. november 6-án készült
Kevesen tudják hazánkban, de Gandhi gondolataiban és filozofikus eszméiben magyar vonatkozás is található. Kifejezetten sokat merített a Deák Ferenc-féle passzív ellenállási mozgalomból, amelyre többször is utalt nyilatkozatai során és Az erkölcsiség vallása című könyvében meg is említi a magyar gondolkodót, mint a passzív rezisztencia megálmodóját.
Hatására egyre többen kezdtek ellenállásba Indián belül, megbénítva ezzel a brit apparátust- olyannyira, hogy hosszas küzdelem során 1947-ben a brit korona elismerte a gyarmat függetlenségét. Azonban ez Gandhi számára nem jelentett euforikus sikert – megtörtént ugyanis, amitől a gondolkodó leginkább tartott: Indiai két részre szakadt, létrejött a hindu többségű India és a muzulmán Pakisztán. A kontinensnyi államban korábban sem voltak ismeretlenek a vallási-etnikai ellentétek, azonban a brit kormányzat jórészt korlátot szabott ezeknek; a fennhatóság megszűnése után viszont újra fellángolt a gyűlölet.
Gandhi többször is megpróbálta kibékíteni a harcoló feleket, nem egyszer végigjárta a háború által letarolt falvakat, ahol a túlélőket biztatta a megbékélésre mindkét oldalról. Bár hindu volt, az igazságba vetett hitét olyannyira fontosnak érezte, hogy 1948-ban azért éhségsztrájkolt, hogy India adja át a nemzeti vagyon Pakisztánnak kijáró részét– méghozzá sikerrel.
Ez okozta halálát is: ugyanebben az évben Újdelhiben, egy hindu szélsőséges, Náthúrám Vinájaka Godsze – aki korábban maga is követője volt – India árulójának tartva lelőtte. Elbúcsúztatását követően hamvait több urnába osztották szét és India különböző részein állították ki. Családja kérésére halála 60. évfordulóján hindu szokásoknak megfelelően a hamvakat a tenger fölött szórták szét.
Így, ilyen borzasztó körülmények között ment el az az ember, aki anélkül vívta ki egy kontinensnyi ország függetlenségét, hogy egy csepp vért is kiontott volna. Gandhi máig India legmélyebben tisztelt személye, aki a hindu törvények szerint bírálhatatlan, bármilyen formában történő negatív színben való feltüntetése börtönbüntetést von maga után. Az ENSZ 2007-ben Gandhi születésnapját, október 3.-át az erőszakmentesség világnapjává nyilvánította, ezzel tisztelegve a valaha volt egyik legnagyobb filozófusnak, aki élete minden pillanatát a békének szentelte.
„Az emberiséget a szeretet törvénye uralja. Ha az erőszak, azaz a gyűlölet uralkodna, már rég kihaltunk volna. És mégis a tragédiája a dolognak, hogy az úgynevezett civilizált emberek és nemzetek úgy viselkednek, mintha a társadalom alapja az erőszak lenne.”
Végezetül egy rövid történet Dan Millman A békés harcos útja című könyvéből, ami megmutatja Gandhi valós személyiségét és felfogását az egyenlőségről:
„Egy anya elvitte Mahatma Gandhihoz a kisfiát. Így könyörgött: – Kérlek Mahatma, mondd meg a fiamnak, hogy ne egyen cukrot. Gandhi egy pillanatra megállt, aztán azt mondta: – Két hét múlva hozd vissza a fiadat. – A meglepett asszony megköszönte a dolgot és azt mondta, így is fog tenni. Két héttel később az asszony visszatért a fiával. Gandhi a gyerek szemébe nézett és azt mondta: – Ne egyél cukrot! Hálásan, de meghökkenve kérdezte meg a nő: – Miért mondtad azt, hogy két hét múlva hozzam vissza? Akkor is megmondhattad volna neki ugyanezt. Gandhi azt válaszolta: – Két héttel ezelőtt még én is ettem cukrot.”
„Testesítsd meg azt, amit tanítasz, és csak azt tanítsd, amit megtestesítesz.”
