Liszt daraboktól, lehengerlő zongorajátéktól és hatalmas tapsvihartól zengett a Zeneakadémia Balázs János koncertjén. A különleges és érdekes koncepció mellett a zongorista által közvetített zeneiség teremtette meg az idilli hangulatot az MVM koncertsorozatában megrendezett eseményen. Régen tapasztalhattunk ekkora lelkesedést és alázatot mind a közönségtől, mint a fellépő előadóművésztől a Nagyteremben. Ha a vendégek a harmadik ráadás után felállva tapsolnak, az már nem lehet véletlen.
Balázs János munkássága igen szerteágazó a zenei palettán. Sokaknak jazz ihletésű improvizációi, a Virtuózok című tehetségkutató, esetleg a Cziffra Fesztivál jut eszébe neve hallatán. A sokoldalúság ellenére azonban nem szabad megfeledkezünk arról, hogy elsősorban egy kiváló szólistával állunk szemben. Technikai és érzelmi szempontból is páratlan játéka, valamint pozitív kisugárzása a magyarázat arra, miért nem láttunk üres széket vagy unatkozó tekintetet a koncerten. A zenész mellett a felvonultatott repertoár sem nevezhető szokványosnak. Liszt Ferenc átiratait, valamint egy saját művét hallhattuk ugyanabban kontextusban, mint ahogyan azt a zeneszerző 1842-ben előadta Szentpéterváron. Úgy látszik, a bevált dolgokon tényleg nem érdemes változtatni…
A koncert Rossini Tell Vilmos nyitányával indult, amelynél figyelemfelkeltőbb és hatásosabb kezdést keresve sem találhattunk volna. A darab Liszt Ferenc átiratában valósult meg a színpadon. Az eredeti műhöz viszonyítva egy sokkal változatosabb és sokszínűbb darabot hallhattunk, Balázs János előadásmódja pedig tovább fokozta a váratlan fordulatokat. Az újragondolt mű három részre bontható fel. Leheletfinom, gyengéd játék uralta az indítást. A kellemes, egyszerűen követhető motívum nem vág egyből a közepébe a dolgoknak, tudatosan készíti elő a folytatást. Az zenész által közvetített nyugodt, harmonikus érzelemvilág pedig egy új oldalát mutatta meg az átiratnak, amire eddig nem hallhattunk példát.
Ezt követi a vihart megidéző rész, amely már egy sokkal látványosabb, zongoristát nem kímélő szakasz. Az intonációk ennek ellenére mégsem voltak hevesek vagy túlzóak. A fokozás a hangerő mellett a közvetített képekben nyilvánult meg igazán, sejtetve, hogy még várnunk kell az igazi katarzisra. Ezt a Finálé mindenki által jól ismert fő motívuma hozta el. A várakoztatás mellett a Liszt Ferencre jellemző hangzatok és stílusbeli keveredések uralják a bejezést. Annak ellenére, hogy az eredeti műre itt reflektált a legintenzívebben a szerző, mégis megjelennek a modern zongoradarabokat uraló, hatásvadász elemek és az ebbe ügyesen beleszőtt magyar dallamkombinációk. Balázs János egyénisége pedig tökéletesen kiegészítette ezt az elképzelést.
A második mű szintén egy operából merített ihletet. A Donizetti Lammermoori Lucia-parafrázis a modernség jegyében született újjá Liszt Ferenc átiratában. A darab elsőre talán kevésbé ígéretes, hiszen ugyanazt a gondolatmenetet viszi végig, nincsenek benne váratlan fordulatok. A koncerten Balázs János interpretációjában azonban éppen ennek ellenkezőjét tapasztalhattuk. Az egyik különlegességet az intonációknak köszönhetően az adta, hogy jobb és a bal kéz szólama szinte teljesen elvált egymástól. Akár csukott szemmel is megmondhattuk volna, melyik kéz játssza a dallamot. Ez a fajta kettősség megteremtette azt a struktúrát, ami miatt a darab máris érdekesebb, egyedibb. Az egyenes, mértékletes játék által megteremtett harmónia cseppet sem tette egysíkúvá az előadást, inkább még jobban kihangsúlyozta a zongorista szellemi tudását. Folytatásként a bécsi klasszikus és Liszt stíluskeveredését hallhattuk Mozart Don Juan-parafrázisában.
Ezt követte a két Schubert-darab átirata, ami talán az est fénypontja címet is kiérdemelhetné. A Szerenád zongorára újragondolt változata teljes egészében az eredeti műre támaszkodik. Nincsenek benne erőteljesen átértelmezett motívumok, szabályosan követhetjük a dallamot, amely végigvonul az egész darabon. Nyugodt, kiegyensúlyozott előadásmódot hallhattunk, amelynél az egyszerűség a lehető legpozitívabb jelzőként használható. Balázs János játékában az a legszimpatikusabb, hogy tudja, mikor kell megőrülni, és mikor mértékletesnek lenni. Az Erlkönig átiratánál az előbbi volt érvényben. A halál közelsége, a feszültség és a félelem uralja a darabot az első perctől kezdve. A sorozatosan visszatérő lüktetés nem engedett egyetlen nyugvópontot sem. Ha mégis találtunk volna egy kisebb kapaszkodót, hogy enyhítsük a halál közeledtét, az éles, határozott befejezés az elmúlás ellen folytatott sikertelen küzdelem kicsengését hagyta bennünk. Tökéletesen visszatükrözte azt, amit a Schuber-darab, illetve a Goethe-vers el akart mondani.
https://www.youtube.com/watch?v=yxX6ZGHCP0I
Beethoven Adelaide című műve szintén egy versből merített ihletet, ezt fűzte tovább Liszt a zongoradarabjában. A koncert vége felé közeledve éppen ez klasszikus és egyben modern dallamvilág volt az, amit hallani akartunk. Teret adott az érzelmeknek, a hevesség helyett azonban ismét zenei intelligencia és pontosság volt meghatározó. Végül Liszt Ferenc Nagy kromatikus galopp című darabja zárta az estet, amely stílusával keretbe foglalta a koncertet. A Tell Vilmos nyitányra reflektálva ugyanazzal az érzéssel zárult a sorozat, mint ahogyan indult, mégis egy sokkal lendületesebb formában. Ez a dinamikus és drámai befejezés kellőképpen felpezsdítette a hallgatóságot. Nemcsak lezárt, hanem előre is mutatott – mint kiderült a következő három darabra, amelyekkel Balázs János megörvendeztette a hálás közönséget.
