Kezdőlap Blog Oldal 245

A párnaember – Esti mesék, amiket nem akarsz majd az unokáidnak felolvasni

Martin McDonagh: A párnaember – Radnóti Színház

Történetünk egy vallatószobává alakított templomban indul, ahol egy meg nem nevezett diktatúrát kiszolgáló nyomozópáros vallatja a megszeppent Katuriant (Pál András), akinek bizarr novellái gyanúsan emlékeztetnek néhány, a közelmúltban elkövetett gyerekgyilkosság körülményeire. Katurian minden igyekezete ellenére gyanúba keveredik szellemileg sérült testvére, Michal (Rusznák András) is, és az ügyet felgöngyölni igyekvő Tupolski (Köles Ferenc) és Ariel (Schneider Zoltán) „szennyese” sem marad kiteregetetlenül. Martin McDonagh kortárs ír-angol író egyik bizarr történetét vitte színpadra Szikszai Rémusz, nem kis sikerrel.

Aki a jó krimit szereti, az biztosan nem fog unatkozni. Bennem felmerült a kérdés, hogy egy ilyen jó történetet lehet-e egyáltalán rosszul feldolgozni? Jelenetről jelenetre dinamikusan tisztulnak ki az események, és több csavar van a sztoriban, mint egy nagyobbfajta szerszámosládában. A kiemelkedő színészi játék szinte már csak hab a tortán. Főhősünk, Katurian a szó hagyományos értelmében vett hősfigura. Kevés mozgatórugója van az életének, egészen pontosan kettő: bátyja védelme és novellái zsenialitásába vetett hite. Ezekhez aztán körmeszakadtáig ragaszkodik, aminek meg is lesz a bonyolult eredménye. Ellentmondó személyiség, aki egyszerre gyilkos és gondoskodó testvér, fennhéjázó, pimasz író, majd meghunyászkodott, életét féltő elítélt, isten- és túlvilágtagadó pogány, de azért mégis bízik benne, hogy novelláiban tovább él majd. Furcsa módon ezek a szélsőségek kioltják egymást, és összességében egy szimpatikus, végtelenül emberi karaktert kapunk.

Őt izzasztja a minden hájjal megkent Tupolski, aki látszólag mindent csak a nyomozás sikerességének céljából tesz, de hamar kiderül, hogy egy kiégett, embergyűlölő, empátiáról még hírből sem halló nyomozóról beszélünk, akinek egyedüli célja, hogy a lehető legtöbb papírmunkától kímélje meg magát. Szinte tökéletes ellentéte a verbális és fizikai erőszakot előszeretettel alkalmazó Ariel, akiben lobog a szent kötelességtudat, és vakon bízik benne, hogy amit csinál, az jó. Sok párhuzam vonható közte és Katurian között, talán nem véletlen, hogy milyen fontos szerepe lesz a végkifejletben.

Michal ugyebár egy autisztikus jellem, aki csakis saját értékrendszerén belül mozogva képes felfogni a külvilágot, mégis meglepően racionális ezen kereteken belül. Bizonyos szempontból a legjózanabb karakter az egész műben. Érvelései nehezen vitathatók, és bennünk hagyja azt a kényelmetlen érzést, hogy tulajdonképpen végig igaza volt.

A díszlet külön megér egy misét. A templom belseje egyszerűen gyönyörű, atmoszferikus, és ezzel éles ellentétet állít a benne zajló cselekménytől. A szent tér metafizikai magaslatokba emeli a történéseket, és tovább erősíti a darab vallási színezetét. Újra meg újra felbukkannak a keresztény hit elemei, beszéljünk akár a falon függő X. Ince pápát ábrázoló festményről, a túlvilág létéről vagy nem létéről, vagy akár egy rendkívül morbid passiójátékról, a Kis Jézus történetéről. Igen, ez lesz a pont, ahol az eddig sem kis lángon égő fekete humor eléri maximumát, és jámborabb keresztény felebarátaink lefordulnak a székről. A Kis Jézus történetében ugyanis egy magát Jézusnak képzelő hatéves kislány szenvedéstörténetét kísérhetjük figyelemmel, amint gonosz nevelőszülei megkorbácsolják, a nappaliban körbehordoztatnak vele egy ikeás keresztet, majd a használati útmutató szerint keresztre feszítik, végül élve eltemetik. Ja! A jelenet élességét ugyan tompítja, hogy csak bábjátékról beszélünk, és hogy rengeteg szürreális elemmel van tűzdelve, amik komolyan vehetetlenné teszik az egészet, de azért garantáltan emlékezetes élmény végignézni. Igen, ha esetleg eddig nem lett volna egyértelmű, 16 éven aluli gyermekeket kéretik otthon hagyni, és a nagymamák közül is csak a keményebb fajtát célszerű magunkkal vinni.

Felmerül a kérdés, hogy akkor ez csak egy jól megírt krimi, egy ponyva, ami a történetén kívül nem szól semmiről? Nos, éppen ellenkezőleg. Számos komolyabb, filozofikus témába kezd bele, szinte csak érintőlegesen, majd komolyabb magyarázat, vagy állásfoglalás nélkül egyszerűen tovább fűzi a történetet. Erkölcsi szempontból nehezen feloldható helyzeteket teremt, amiket nem is próbál feloldani. Legyen szó akár a történetmesélés céljáról, a szülők nevelésben betöltött szerepéről, a halhatatlanságról, múltunk kihatásáról a jelenünkre, vagy arról, hogy lehet-e indokolt egy (vagy több) gyilkosság, véleményt nem mond ezekről, az ránk van hagyva. A kettősség és a nézők érzelmi világával való játszadozás fontos eleme a darabnak. Az egyébként dinamikusan mozgó színpadkép szinte kínos, de jól felhasználva tartalmas csenddé tud lassulni, fészkelődésre és fojtott krákogásra ingerelve a türelmetlenebb egyéneket (itt jegyezném meg, hogy az ilyen türelmetlenebb egyéneknek külön hely van fenntartva a pokol kilencedik bugyrában). Nevetésre ösztökél, de csak azért, hogy a következő másodpercben az arcunkra fagyassza a mosolyt. Feszült figyelmünk ellenére (vagy éppen ezért) sikerül elérnie, hogy a végkifejlet egyik jelenetében egy emberként ugorjon mindenki egy nagyot ültében az ijedtségtől. Ez jól áll a darabnak, hiszen az érzelmi vihartól (kis túlzással) romba döntött lelki világunkban legalább az egyik felvetett gondolat biztosan gyökeret ereszt majd, további gondolkodásra sarkallva szellemünket.

Egy szó, mint száz, ez a színdarab kihagyhatatlan a tarantinói fekete humort kedvelőknek, provokatív jellege miatt viszont valószínűsíthetően nem fogja mindenki tetszését elnyerni. Abszurditásában vicces, humorában megindító, komolytalanságában megrázó, megnézésre érdemes.

Kiemelt kép: Radnóti Színház

Grimm-mesék modern pszichothrillerben – Mondj egy mesét sorozatajánló

2018 októberében debütált Magyarországon az HBO forgalmazásában Mondj egy mesét címmel a CBS legújabb, Mexikóból adaptált pszichológiai thrillere, ami három klasszikust, a Három kismalac és a farkas, a Jancsi és Juliska és a Piroska és a farkas történetét eleveníti meg huszonegyedik századi köntösben, New Yorkban.

A mesék kezdetektől fontos szerepet játszottak az emberek életében. Törzseknek, népeknek mind megvoltak a saját klasszikusaik, amelyeket maguk között adtak tovább, meséltek, és az olyan mesegyűjtőknek köszönhetően, mint a Grimm testvérek, egészen a huszonegyedik századig fennmaradhattak. Az erdőben elveszett testvérpár, a vörös ruhás Piroska vagy a házakat építő kismalacok harca az ordas farkassal évszázadok óta él, még ha más változatokban is, a különböző nemzetek mesetárában.

Forrás: imdb.com

Ezek az ismert mesék tehát az alapjai Kevin Williams adaptációjának, aki többek között a Vámpírnaplókat és a Sikoly filmeket is magáénak nevezheti. A meséket szétválasztva a történetben három szálon futnak a cselekmények, de egy kis írói csavarral már az első rész után észrevesszük a finom összeköttetéseket. Remek a forgatókönyv, amely minden rész után sokkolja és minden pillanatra magához csatolja a nézőt; egyre több dolog tisztul ki előttünk, és a feszültség néhol pattanásig feszül.

A szereplőgárda számomra igen meglepő volt, hiszen már ismert színészek mellett kevésbé ismert arcokkal is találkozhatunk, de ennek ellenére nagyon jó castinggal van dolgunk. A három kismalac egyik tagja például a Vámpírnaplók egyik főszereplője, Paul Wesley, de feltűnik még a Jancsi és Juliska szálon Dania Ramirez vagy Piroskaként Danielle Campbell, nagymamájaként pedig mindenki kedvenc Samanthája, a Szex és New Yorkból Kim Cattrall.

Forrás: imdb.com

Tudni kell rólam, hogy én nagyon szeretem a meséket – de az ilyen feldolgozásokkal mindig óvatosan bánok. Szerencsére azért vannak pozitív példák, mint a hat évadot megélt Grimm vagy az ABC-s Egyszer volt, hol nem volt, de mindenki találkozott már legalább eggyel a megszámlálhatatlan Hamupipőke feldolgozások közül, amikből aligha tudnánk igazán jót választani. Így, bár ígéretesnek tűnt az előzetes alapján a Tell me a story, de nem igazán tudtam mire számíthatok.

Szerencsére a sorozat egyelőre legyőz minden kihívást és remekül teljesít. A varázslatot, és a misztikumot kivették, így a „száraz” jelenkor a történetek háttere. A szereplők is más nevet kaptak, így az általunk ismert Juliskát is Hannah-nak hívják, de ez nem okoz nagy problémát, hiszen így is pontosan tudjuk, melyik történetet követjük éppen. Ennél többet azonban félek leírni, hiszen már az első rész is kiváló fordulatokat tartogat, amiből ha picit is kiemelnék, már elveszne a nagyon jól sikerült első epizód meglepetés érzete. A karakterek azonban szerethetőek és jól megformáltak – ami néha önmagunk megkérdőjelezésében is segít, hiszen mi pontosan tudjuk, mi az eredeti történetek vége, így amikor egy eddig általunk negatív szereplőként ismert karakterről van szó, az teszi igazán érdekessé a sorozat nézését.

Forrás: imdb.com

Azt viszont elárulhatom, hogy ennek a sorozatnak van a leggyönyörűbb előzetese, amivel valaha találkoztam, bár ez már csak hab a hatalmas torta tetején. Nem mellesleg a műsor sikerének köszönhetően a CBS hivatalosan is berendelte a második évadot, amely újabb izgalmas tündérmeséket fedez fel, új karakterekkel.

A sorozat jelenleg a magyarországi HBO és HBO GO hálózatán érhető el.

Kiemelt kép: imdb.com

Idegenként az ismeretlenbe – Török hallgatók meséltek magyarországi élményeikről

Az ELTE Savaria Egyetemi Központban évek óta hagyomány, hogy Erasmus pályázatot nyert diákokat fogadnak egy-egy szemeszterre, vagy akár egész évre. Tavaly sem volt ez másképp, öt török nemzetiségű diák (Burak, Tolunay, Hicran, Ezgi és Burcu) kezdte el tanulmányait 2018 szeptemberében. Az első félévük végén kérdeztük őket tapasztalataikról, élményeikről és Magyarországról is.

Miért pont Magyarországot választottátok?

Burak: Igazából nem én választottam, hogy Magyarországra jöjjek, az egyetem, ahova járok, küldött ide, de egyáltalán nem bántam meg.

Hicran: Először két választásunk volt: Lengyelország és Magyarország. Később pedig már csak ide jöhettünk. Nagyon izgatottak lettünk, hiszen ez a kicsi ország Európa szívében van, innen sok helyre utazhattunk határon belül és kívül is.

Mikor érkeztetek ide? Milyen volt az első benyomás az országról?

Tolunay: Augusztus végén érkeztünk. Első benyomásra már megtetszett az ország, különböző emberek élnek itt, különböző kultúrával, életvitellel. Tetszett, hogy más a kultúra, mint nálunk, és ami nagyon szokatlan volt, hogy más az építészet is. Nálunk Törökországban olyan zsúfolt minden, itt Magyarországon egyáltalán nem az. Összességében, az első benyomásom jónak bizonyult, csak azt láttam, hogy mindenki sétáltatja a kutyáját, mindenki nyugodt. Törökországban például nincs meg ez a szokás, az emberek nem mennek ki az utcára és nem sétálnak a háziállatukkal. Számomra a legfontosabb, hogy a magyar emberek nagyon segítőkészek voltak. Ha még nem is tudtak angolul, akkor is próbáltak segíteni.

Milyen itt Szombathelyen? Hogy tetszik az egyetem?

Ezgi: Amikor először Szombathelyre jöttem, volt egy kis problémám a vasúttal, ezért nem volt szimpatikus a város elsőre. Most már, hogy itt töltöttem több hónapot, nagyon megszerettem ezt az országot. Az emberek nagyon kedvesek és segítőkészek velünk, nagyon barátságosak. Az egyetem nagyon felszerelt, az oktatók kedvesek és mindig segítenek bármiben, ahogy a szaktársaink is. Az első pár hétben nem nagyon kommunikáltak velünk a diákok, de később egyre többet és többet beszélgettünk, páran pedig jó barátságot is kötöttek velünk.

Hicran: Az egyetemet először nem szerettem, most őszintén, ki akar iskolába járni? Viszont már egyre jobban szeretem, szeretek az órákra járni, szeretem a tanárokat hallgatni, egyszerűen jó itt lenni.

Hol voltatok még az országon belül? Milyen volt?

Burak: Sopron, Sárvár, Balatonfüred, Keszthely, Tihany és még sorolhatnám. Természetesen Budapesten is jártunk többször is, ott nagyon imádtunk lenni, de nekem az egyik legnagyobb kedvencem Balatonfüred volt.

Hicran: Én egyszerűen imádtam Budapestet. Nagyon gyönyörű és az épületek csodálatosak.

Hogyan viszonyultok a magyar szokásokhoz? Mik a legnagyobb különbségek és hasonlóságok a két kultúra között?

Burak: A magyar emberek nagyon sok alkoholt isznak. Ha őszinte lehetek, nem nagyon érzem, hogy a magyar konyhának nagy tradíciója lenne, legalábbis a törökhöz viszonyítva. Nálunk nagyon sok hagyományos étel van, amit csak mi tudunk elkészíteni tökéletesre, itt szerintem nincs annyi. Ami viszont nagyon tetszett, hogy az emberek itt imádnak élni és élvezik az életet. Szeretnek jó nagyokat sétálni és nagyon kedvesek egymáshoz, sosem láttam két srácot még például verekedni sem itt Magyarországon.

Próbálkoztatok a magyar nyelv tanulásával is? Hogy megy?

Hicran: A ti nyelvetek nagyon-nagyon nehéz. Ha megtanulok egy új szót, az olyan nekem, mint egy játék. Annyi különleges szó van, egyik sem hasonlít a másikhoz, kicsit nehéz megtanulni, de ha megjegyzem, akkor nem tudom elfelejteni.

Ezgi: Nagy kihívás nekünk magyarul mondani valamit. Nálunk nincsenek kettős mássalhangzók, azok mennek a legnehezebben, szinte nem is tudjuk kimondani, csak néha sikerül. Azt gondolom, hogy ez egy nagyon jó nyelv, de egyben nehéz is.

Tolunay: Igazából azért jelentkeztünk Erasmusra, hogy az angol nyelvtudásunkat fejlesszük. Ám Magyarországon magyarul beszélnek az emberek, így alkalmazkodnunk kell, amennyire tudunk, hiszen sajnos nem mindenki beszél itt angolul. A magyar nyelv nagyon bájos számunkra. Ha új szavakat, kifejezéseket tanulhatunk magyarul és mondjuk is azokat az embereknek, akkor nagyon örülnek nekünk, hiszen úgy gondolják, hogy tiszteletben tartjuk a nyelvüket azáltal, hogy csak keveset is, de pár dolgot megjegyzünk. De például tetszik, hogy a sapka, sál és papucs szavakat ugyanígy mondjuk mi is törökül.

Burcu: Megpróbáltam az angol mellett magyarul is tanulni egy kicsit, ha már itt vagyok. Nagyon kellemes érzés, amikor valamit megtanulok magyarul, próbálunk kommunikálni a magyar emberekkel. Például amikor azt mondom „köszi”, akkor az emberek elkezdenek mosolyogni és olyankor nagyon büszke vagyok magamra.

Milyen élményekkel tértek haza Törökországba?

Burcu: A legnagyobb élmény számomra az volt, hogy megismerhettünk egy új kultúrát és új embereket.

Hicran: Mielőtt idejöttem, megfogadtam magamnak, hogy akivel lesz lehetőségem, biztos, hogy beszélgetni fogok. Nagyon sokan kedvesek voltak velünk, ezt soha nem fogjuk elfelejteni.

Ezgi: Meg fogom osztani a családommal a gulyás és a lángos receptjét, talán megpróbálom otthon is elkészíteni ezeket az ételeket. El fogom mondani mindenkinek a magyar szavakat, amiket megtanultam, remélem majd egyszer, ha alkalmam lesz rá, még visszajöhetek Magyarországra.

Mert kell egy hely – A Vígszínház padlása

Presser Gábor – Sztevanovity Dusán – Horváth Péter: A padlás. Vígszínház, Marton László rendezése

Minden amerikai filmben, és talán minden gyerek elméjében a pince után a padlás a legigazgalmasabb, legmisztikusabb hely egy házban: csodákat, kincseket és titkokat rejt. A Vígszínház padlása már majdnem 31 éve tartja a frontot kelet és nyugat, az ég és föld között, méghozzá töretlen sikerrel.

Amikor elmondtam a szüleimnek, hogy A padlást fogom megnézni, megjegyezték: „De hát az már vagy 30 éves!”. Ennél pontosabban pedig aligha találhatták volna el, ugyanis A padlás 1988 óta bűvöl el kicsiket és nagyokat.

A főszereplő Wunderlich Józsefet és Csapó Attilát A Pál utcai fiúkban láttam először színpadon, úgyhogy elvárásokkal, egy kicsit félve, de nagyon izgatottan érkeztem, mert egyszer már elkápráztattak, azt az előadást pedig annyira katartikus élményként éltem meg, hogy rettegtem, ezúttal csalódni fogok.

A nézőtérre belépve azonnal feltűnik a valós háztető és padlás, ami a színpad közepén áll, a tetején kéménnyel, antennákkal, mindenféle drótokkal. Ha nem a saját szememmel látnám, aligha hinném el, hogy ez csak díszlet (Fehér Miklós munkája), de az, méghozzá a legjobb, amit valaha láttam.

Éjszakába borul a Vígszínház épülete, amikor elkezdődik az előadás, igazi csillagos égbolt terül el a tető fölött, majd megszólal egy misztikus, földöntúli zene, miközben az eget szintén nem e világi fény világítja meg. Elgondolkodom azon, hogy jó helyen és jó előadáson vagyok-e, mivel olyan a hangulat, mintha mindjárt részese lennék egy nyolcadik típusú találkozásnak, mert egy csapat kicsi, zöld űrlény úgy döntött, hogy beül egy előadásra a Vígszínházba. Mielőtt azonban teljesen kétségbe vonnám a saját ép elmémet, megjelenik a tetőn Kölyök, ezt követően pedig felbukkan Herceg, Lámpás, végül pedig Meglökő, a szellemek, akik évszázadok óta keresik a megfelelő helyet, ami kelet és nyugat, az ég és a föld között terül el, hogy értük jöjjön Révész, és átvigye őket a másvilágra. Mindezt megzavarja Barrabás, a körözött gengszter, aki szintén ezen a háztetőn garázdálkodik.

500 évnyi sikertelen keresés áll a szellemek mögött, mégsem veszítik el a reményt, bár Lámpás, a nyolcadik a hét törpe közül, elég morcos, de nagyon mókás karakter, akit Tóth András értő „kézzel” formál meg. Herceg érzi, hogy ez a hely különlegesebb, mint a többi, ahol eddig jártak, és bár Lámpás folyton elbizonytalanítja, az igaza bebizonyosodik, amikor Mamóka, azaz Igó Éva felmászik a lépcsőn és látja őket, utána pedig a tudós fia, Rádi, de még a szomszéd lány, Süni is; pedig őket csak a legtisztább lelkű emberek láthatják.

Forrás: szinhaz.org

A darab központi konfliktusa, hogy megjelenik Témüller úr, akinek hobbija a szomszédai feljelentése, és ezúttal szerencséje is van, mert észreveszi a padláson rejtőzködő gengsztert. Amikor Rádi rájön, hogy rajtuk kívül valóban senki sem látja a szellemeket, beleegyezik, hogy a szuperintelligens számítógépével „megidézze” Révészt, a kapcsolat viszont megszakad, mert eközben a tetőn Barrabás tűzpárbajba keveredik a rendőrökkel és kirántja az egyik vezetéket, ami Robinson működéséhez szükséges; ezzel együtt pedig megrázza az áram, és lezuhan. Révész az ő testébe költözik bele, mert szeretné megtapasztalni, hogy milyen embernek lenni, ezzel viszont óriási galibát csinál, mivel odalent a rendőrök nem találnak holttestet, így Rádiék lakását 24 órára lezárják, és követelik, hogy adják elő Barrabást élve vagy halva.

Rengeteg poénos, kedves jelenet tarkítja, kezdve azzal, hogy az unokák hiánya miatt kesergő Mamóka latinos táncra perdül a színpadon, majd a szellemek mókásan előadják saját tragikus haláluk történeteit, elénekelnek egy dalt a szilvás gombócról, Robinson pedig még akkor is nevetésre bírja a közönséget, amikor épp nem működik. A pontot az i-re viszont abszolút Csapó Attila teszi fel, aki a korábbi gonosz gengszterből átalakul a kedves, kicsit bárgyú Révésszé, akinek minden újdonság, és akaratán kívül csinált akkora bajt, hogy miatta a hatóságok helikopterrel jönnek leszedni a padlás tetejét.

A történet mélysége számomra ott mutatkozik meg leginkább, hogy mindegyik szellem saját történettel bír. Lámpás, a nyolcadik a hét törpe közül, akit Hófehérke megjelenésével társai a bányában felejtettek, Herceg az a herceg, akinek meg kellett volna csókolnia Csipkerózsikát, de amilyen lelkes és drámai költő, annyira bátortalan. Kölyök és Meglökő története pedig összekapcsolódik, mert Kölyök valóban egy kölyök, aki hangosan felhívta a figyelmet a király meztelenségére, emiatt halálra ítélték, de a hóhér, azaz Meglökő nem végezte el a munkáját, inkább menteni próbálta. Rádiós, Süni, Mamóka, Barrabás, de még Témüller úr sem csak ebben az előadásban léteznek, mert ha csak bújtatva és röviden is, de említésre kerül valahogyan a magánéletük, hogy mit csináltak az elmúlt években, mik a terveik. Nagyon fontosnak tartom, hogy a szereplők ne csak addig létezzenek, amíg a színpadon vannak, ez a darab pedig tökéletesen teljesíti ezeket az elvárásaimat, hiszen az előadás után tovább tudom gondolni a történetet, a szereplők velem maradnak a hétköznapokban is.

Presser Gábor, Sztevanovity Dusán, és Horváth Péter miatt a daloktól is nagyon sokat várok, de ebben sem találok kivetnivalót, mert a dalszövegek teljes mértékben beleillenek a darab dramaturgiájába, és egyszer sem ráncolom a homlokom, hogy vajon most miért perdülnek táncra, és miért kezdenek énekelni. Rengeteg olyan musicalt láttam, ahol néha egyszerűen tényleg nem értettem, hogy pont ott és pont akkor miért van szükség az éneklésre, de A padlás nem tartozik ezek közé. Wunderlich József óriásit énekel a Fényév távolsággal, a korábban nevető és jól szórakozó néző torka könnyektől szorul össze.

Talán azért, mert 30 éve fut, de kerek egész ez a darab, amennyire az csak lehetséges. A fények összhangban vannak a zenével és a teljes színpadi képpel, a szellemek „korhű” ruhákat viselnek, Wunderlich József valóban egy kicsit zakkant és magányos tudósnak tűnik a kerek szemüvegével és a szürkés hajával, ahogy Süni sem akar több lenni egy zeneakadémiás fiatal lánynál.

https://www.youtube.com/watch?v=4LxlOW7qPuc

Receptre íratnám fel A padlást kivétel nélkül minden felnőttnek, hogy egy kicsit újra gyerek legyen, a gyerekeknek pedig azért, hogy megtapasztalják, mennyire különleges hely a színház, és mennyire különleges egy 30 éves darab, amit ma is vastapssal ünnepel a közönség, és amit ikonikus dalaival együtt egy egész ország szeret.

Kiemelt kép: Vígszínház

„Kokain is fog kelleni” – Félelem és reszketés Las Vegasban filmajánló

Valamikor a ’70-es években járhattunk, amikor a drogok hatni kezdtek és megszületett a gonzó újságírás. Ez a fogalom kifejezetten Hunter S. Thompson nevéhez kötődik, lényege a szubjektivitás. Egy cikk esetén az újságíró és véleménye áll a középpontban és a valóság erőteljesen keveredik a fikcióval. Természetesen van egy másik jellemzője is ennek a műfajnak, ez pedig a tudatmódosító szerek használata az újságíró részéről, amely érezhető a cikk vagy a mű esetében. A fogalom atyja éppen egy ilyen gonzó műfajt előtérbe helyező élményéről írta meg egyik leghíresebb művét a Félelem és reszketés Las Vegasban címmel.

Raul Duke (Johnny Depp) sportriporter, újságíró és ügyvédje, Dr. Gonzo (Benicio del Toro) útnak indulnak Las Vegasba a hetvenes évek legelején, hiszen Duke megbízást kapott, hogy tudósítson a 400 Mint elnevezésű motorosversenyről. Azonban a bűn városa beszippantja őket és keresnek valamit, ami a ’60-as években maradt, az amerikai álmot. A szerencsejátéktól és az erkölcstelenségtől sugárzó környezetet csak felerősíti, hogy elképzelhetetlen mértéktelenséggel kerülnek különböző tudatmódosító szerek hatása alá szereplőink. Erről tanúskodik a nyitójelenetek közül a csomagtartó tartalmát felsoroló rész; kijelenthető, hogy egy józan pillanatuk sincsen. Duke folyamatosan nosztalgikus gondolatokkal betakarózva bizonyítja be, mennyire különös élettér volt a hatvanas évek: elsősorban a hippimozgalmak és azok szellemisége kerül elő és az akkori drogrobbanás, amelynek főhősünk is részese volt.

A film egészében vannak kikacsintások az aktuálpolitikai helyzetre, amelyek pár másodpercre a rádióban vagy éppen tv-ben hallhatók. Itt a történet idején még zajló vietnámi háború és azzal kapcsolatos események jelennek meg – ide köthető a hippimozgalom is.

Forrás: mafab.hu

Egészen különös az operatőri munka és a képek az alkotásban, de abszolút illeszkedik a témához, amely próbálja éreztetni kicsit, milyen az, amikor az ember mondjuk többek között LSD használata után beül egy bárba. Igen, van egy abszurd, már-már félelmetes jelenet, amikor Duke hüllőnek lát mindenkit és retteg. A kameramozgások sokszor szervezetlenül hatnak, amely zavaró egy idő után, de ez is csak azért van, mert segít a furcsa élmény átélésében. A bárban történt trip mellett meg kell említeni azt, amikor Duke visszaemlékezik egy ’65-ös bulijára: amit ebben az esetben figyelni érdemes a kanapé, amire leül a flash előtt.

A színészek játékára a legjobb szó az, hogy félelmetes. Johnny Depp és Benicio del Toro alakítása biztosan megmarad bennünk, ahogyan életre keltik a narkós karaktereket, akiknek szinte az ereikben is ez csordogál. A kábítószereken kívül a filmet végigkíséri a narráció is, amely főszereplőnk gondolataiban merül ki. Az egyik gondolat, ami egy reggelen hangzik el a brutális állapotú hotelszoba láttán, talán a legjobban szemlélteti mennyire keményen éltek a szerekkel: „Tele volt a szoba minden 1544 óta ismert kábítószer kipróbálásának bizonyítékával.”

A történet intenzív, de lényegében egy szomorú tényt tár az amerikai álmot kereső szereplőink elé, hogy annak bizony vége, lezárult egy korszak. Azonban az is egy tény, hogy a néző ezt az amúgy is nyughatatlan alkotásból elsőre nem biztos, hogy le tudja szűrni, mert ki kell mondani, ez nem egy könnyen nézhető film. Azt azonban mindenképpen érezzük a történet folyásából, hogy nem egy egyszerűen drogos vízió, van benne valami más, valami mély szomorúság.

A Félelem és reszketés Las Vegasban bár hivatalosan már a ’98-as Cannes-i Film Fesztiválon látható volt, Magyarországon 1999. január 7-én mutatták be, amelynek éppen most volt a 20. évfordulója.

Kiemelt kép: mafab.hu

Döntéseink és következményeik: megérkezett a Black Mirror interaktív filmje

Robert Lawson egyszer azt írta: „Minden cselekedeted következményekkel jár, ahogy annak is meg vannak a maga utóhatásai, ha valamit nem teszel meg.” Nem tudom, mi foglalná jobban össze a brit Black Mirror ötödik évadának beharangozó epizódjaként is emlegetett Bandersnatch-et.

Nem egyszer éreztem már én is azt egy könyv, film vagy éppen egy sorozat nézése közben, hogy szeretnék változtatni azon, amit az aktuális karakter tesz – legyenek ezek kis cselekedetek, vagy akár a történet szempontjából hatalmas fordulatot jelentő sikerek vagy bukások. „Néha jó lenne egy kicsit belenyúlni.” – gondoltam én, majd meg is kaptam a lehetőséget mindenki mással együtt.

December 28-án debütált a Netflixen a Black Mirror című brit antológia-sorozatuk legújabb filmje, ami a streaming szolgáltatáson igazán formabontónak számít. A produkció ugyanis teljesen interaktív lett, így az olyanok, mint én, és a türelmes nézők is dönthettünk, akár az összes (körülbelül tíz) esetleges végkifejlettel is megismerkedhettünk.

Forrás: imbd.com

Az angol sikersorozat előtt eddig az HBO próbálkozott egyedül ehhez hasonlóval, Steven Soderbergh rendezésében a Mozaik című sorozatuknál – de a Netflixszel ellentétben náluk nem a streaming szolgáltatásukon, az HBO GO-n belül volt elérhető ez az opció, hanem egy külön alkalmazást kellett letölteni, hogy a sorozat interaktív formában legyen elérhető. Talán ennek is volt köszönhető, hogy a sorozat megbukott és egy évad után búcsúzott.

A Bandersnatch 1984-be kalauzol minket, főszereplője pedig a tizenkilenc éves videójáték programozó, Stefan Butler (Fionn Whitehead), aki anyja halála után édesapjával (Craig Parkinson) él. Már a történet első perceiben dönthetünk arról, hogy a főszereplő mit egyen reggelire, miközben megtudjuk, éppen új játékán dolgozik, amit egy kalandkönyv, a Bandersnatch alapján készített, és amelynek lényege, hogy a történetet és vele a végkifejletet egyaránt az olvasó döntései határozzák meg. (Magyarországon ehhez hasonló könyv először 1989-ben jelent meg a Rakéta Kiadó Kaland-Játék-Kockázat sorozatában.) Amikor Stefan demó anyagát elfogadja a Tuckersoft nevű videójáték-gyártó cég és megismerkedik példaképével, a szintén tervező Colin Ritmannel (Will Poulter). Az idő előrehaladtával még erősebb lesz megszállottsága a könyv megfelelő adaptálásával kapcsolatban, annyira hogy önmaga is elkezdi megkérdőjelezni a szabadság és saját szabad akaratának kérdését – és innen válik igazán érdekessé a történet. Miközben Stefan őrülete növekszik miattunk (hiszen igaza van, tényleg mi irányítjuk), a döntéseinknek is egyre nagyobb jelentősége és hatása lesz Stefanra.

A részhez egyébként a különböző cselekményszálak miatt más-más hosszúság társul, ennek ellenére, ha olyan véghez érünk, akkor a Netflix felajánlja, hogy visszamehetünk és másik opciót választhatunk, annak érdekében, hogy folytathassuk a történetet egy hosszabb szálon. Ez egyrészt jó, másrészt megalapozza a film egyik fontos mondanivalóját: mi is azt hisszük, szabad akarattal rendelkezünk, de a készítők végül elérik, hogy az általuk leginkább preferált vég teljesedjen be, mert rávezetnek minket.

A kíváncsiság ugyanis mindenkit hajt. A sorozat rajongói addig is eljutottak, hogy már komoly ábrákat készítettek, bemutatva mely döntésük vezet komoly vagy éppen gyengébb végkifejlethez. Mivel ez a fajta „kalandvágy” engem is hajtott, egy végen kívül sikerült mindet megtekintenem – ez is annak volt betudható, hogy a program egyszerűen úgy hozta, hogy a sorozatban nem azt a választási opciót nyújtotta, ami az utolsóhoz vezetett volna, így azt nem tudtam megnézni.

Forrás: imbd.com

Ennek ellenére szerintem a Bandersnatch hozta a tőle elvártakat. Elgondolkodtatott és voltak pillanatok, amikor őszintén rosszul éreztem magam, hiszen nem egy boldog filmről beszélünk –valljuk be, kettőnél több boldog befejezéssel bíró Black Mirror epizódot nem ismerünk, de ezért is szeretjük.

Charlie Brooker eddig is bizonyította, hogy jól tud forgatókönyvet írni, és David Slade rendezői munkája is segített abban, hogy ne akarjunk mással foglalkozni. A casting pedig szerintem zseniálisnak is mondható – nem mintha a készítők ezzel valaha nagyot tévedtek volna. Fionn Whitehead Stefanján remekül átjön a fokozódó őrület érzete, míg Will Poultert eddig azt hittem nem fogom tudni soha többnek látni, mint a Narnia krónikáiból Eustace, de most lejátszotta nekem a képernyőt.

Rejtett jelek

A cikk a továbbiakban spoilert tartalmazhat a Bandersnatch-ből és a Black Mirror további epizódjaiból.

A sorozat ismerői már tudhatják, hogy a Black Mirror univerzumban bár minden rész egy külön történetet mesél el, a készítők előszeretettel rejtenek el különböző utalásokat már megjelent epizódokra és ez itt sem lett másképp. Érdekességképp néhány példát is kiemeltünk:

Kezdetnek például a Colin által tervezett egyik játék címe METLHEDD, ami a negyedik évad ötödik epizódjára utal, ami azonos címen Metalheadként jelent meg a benne szereplő robotkutyákkal, amelyek a videójáték borítóján is megtalálhatóak. Másik játéka, a Nohzdyve szintén egy másik részre, a Nosedive-ra referál, amely a harmadik évad kezdő epizódja.

Nagyon érdekesnek találtam még, amit egy Hack Happy néven futó youtuber fedezett fel az egyik eseménylánc végén. A videójában kifejti, hogy ebben a jelenetben a főszereplő Stefan az elejéről ismert buszon ül, de zene helyett egy olyan kazettát hallgat, ami különös gépi hangot ad ki. A hangfájlt végül addig konvertálta, míg egy QR kódot nem kapott, amit beolvasva az epizódból ismert videójátékgyártó, a Tuckersoft „hivatalos” oldalára vezette.

A film jelenleg a Netflixen tekinthető meg, de már azt is megerősítették, hogy az ötödik évad 2019-ben érkezik – friss információk szerint Miley Cyrus is közreműködik majd az újabb évadon.

https://www.youtube.com/watch?v=XM0xWpBYlNM

Kiemelt kép: imbd.com

Tankred Dorst: A birkózó dala – Szabó Tamás fordítása

Szabó Tamás lelkes fordító, oldalunkon már több fordítása is megjelent. Ezúttal a német drámaíró, Tankred Dorst Merlin avagy a puszta ország című darabjának egyik részletét, A birkózó dalát fordította magyarra.

Tankred Dorst: A birkózó dala

Yorkshire-ben élt egy asszony,
Egy agg Yorkshire-i nő,
Jó férje volt, de akadt
Neki számos szerető.

Egy nap az orvoshoz ment
Segítségét kérni:
Mivel tudná férjurát
Könnyen vakká tenni?

Az velős csontot ajánlott,
Hogy jól morzsolja át
S az öreg szemébe szórja,
Míg többé mit se lát.

Az úr szólt: „Vesszek vízbe!
Nem látlak, és ez fáj!”
S a nő mondta: „Veled megyek,
Hogy biztos odatalálj.”

Kéz a kézben kerestek
A parton jó helyet;
A férfi gáncsolt s a nő
A vízbe beesett.

Hogy üvöltözött szegény!
Mint addig még sosem!
„Nem segíthetek- így a férj-,
Hisz nem látlak, szívem!”

Partra evickélt a nő,
Majdnem a tóba fúlt,
A vénember tolt egyet rajt’
És menten visszahullt.

Itt bevégzem én dalom,
A Nap reám ragyog,
A vénasszony megfulladt
S én életben vagyok.

Kiemelt kép: sossafetymagazine.com

Így lesz az alpári vérfürdőből magasművészet

Van egy félkész teóriám arról, hogy a Titus Andronicus egy apáról és elidegenedett lányáról szól, akik vész idején egymásra találnak a bosszúban.

William Shakespeare: Titus Andronicus – Weöres Sándor Színház

Ez a teória valószínűleg azért hibádzik, mert Shakespeare biztosan nem értene egyet vele. (Bár tudjuk, a szerző halott. A szerk.) A Bárd ugyanis az első oldaltól kezdve úgy kezelte a karaktereket, mint a másnapos Trónok harca író a Vörös nászon a Stark-katonákat játszó statisztákat: a címszereplő Titustól elkezdve, egészen az egysoros figurákig mindenki azért lép színre, hogy kimondhatatlan kegyetlenséget okozzon szereplőtársainak, majd egy hasonló aktus áldozata legyen. Ezt pedig nem csak én mondom: a szakma olyan értői, mint Henry Bloom vagy Roger Ebert is egyetértenek velem abban, hogy a Titus Andronicus egy értelmetlen, szívtelen, alig minősíthető vérpornó, amit legjobb esetben a tragédia műfajának paródiájaként lehet kezelni.

Fotó: Mészáros Zsolt/Weöres Sándor Színház

És itt jön a dolog viszontja. Attól még, hogy a Titus Andronicus egy szar tragédia, a megfelelő kezekben elég jó vígjátékká tud válni. Tudta ezt Julie Taymor, amikor Anthony Hopkins főszereplésével leforgatta a sztorit 1999-ben, és tudja ezt Pálfi György most, amikor egy metál-együttes menedzserének arányérzékével állítja színpadra a Weöres Sándor Színházban. A nyugalom megzavarására alkalmas fény és hangeffektekre való figyelmeztetés egyáltalán nem túlzás: a darab az első pillanattól az utolsóig annyi érzékszervünket ostromolja, amennyit csak tud, ordítozó színészek, villogó fények, és a szükségesnél jóval több füst használatával.

Mindezek alatt, akár hisszük, akár nem, egy történet is elkezdődik: a lány, akiről szót már ejtettem, Lavinia (Gonda Kata), nem mellesleg az egyetlen karakter a darabban, akivel azonosulni lehet, az apa pedig Titus Andronicus (Bajomi Nagy György), egy gótokkal való háborúból visszatérő hadvezér, aki ideális esetben tiltott szerelembe eső, elhidegült lányával egymásra találhatna az őket kisemmiző és megalázó Saturninus császár (Orosz Róbert) és Tamara, gót királynő (Gubík Ági) ellenében. Ez már azért sem sikerülhet, mert Titus egy érzéketlen, öntörvényű idióta, aki ellen jobbról-balról bosszúra esküsznek, Laviniának pedig éppen emiatt a bosszú miatt az egyik első jelenetben kitépik a nyelvét, miután megerőszakolták; ez a bosszú utáni bosszúba belekever egy saját kis magánbosszút, ami akkor kerül sorra, amikor az épp ellenük irányuló bosszú… (sóhajt) Folytassam?

Fotó: Mészáros Zsolt/Weöres Sándor Színház

Az eredmény egy három órán keresztül tartó, értelmetlen erőszakorgia, ami egy percre sem törődik mással, minthogy embertelenségével taglózza le a nagyérdeműt, és ami pontosan ugyanolyan érdektelen volt négyszáz éve, mint ma. Szerencse, hogy mindenki, aki részt vesz a produkcióban, érti a viccet. Bajomi Nagy György a főszerepben úgy szenved és gonoszkodik, mint egy gigantikusra nőtt durcás kisgyerek, Gubík Ági Tamora szerepében a femme fatale archetípusának, meg úgy általában az emberi szexualitás ideájának kigúnyolása, a fiait játszó Jámbor Nándor és Kenderes Csaba pedig ízléses könnyedséggel kombinálják egy Mad Max-film másodfőgonosza és Ramsay Bolton finom varázsát.

Fotó: Mészáros Zsolt/Weöres Sándor Színház

A feszes rendezés és a pontos színészi játék ugyan nem emelik másik szférába a darabot, de segítenek megérteni, hogy miről is van itt szó. A három óra gyorsan eltelik, kevesebb gondolkodással, mint polgári kultúrvérszomjjal, amit a tévé-minőségű cselekmény színpadra emelése ébreszt a nézőben. Ha valamin mégis elgondolkodunk, az az, hogy ez az egész hacacáré akár egy “jövő héten folytatjuk” felirattal is végződhetett volna, és akkor talán lehetne várni arra, hogy a maradék még élő szereplő hogyan követi el ugyanazokat a hibákat, esik ugyanazokba a csapdákba, mint már felkoncolt társaik. És igen, létezik egy párhuzamos univerzum is, ahol Lavinia és Titus csendes egymásra találásával, nem pedig egy füstgéppel és elektronikus gitárzenével stilizált vérfürdőben ér véget az egész. De arra talán még várnunk kell pár évadot.

Kiemelt kép: Mészáros Zsolt/Weöres Sándor Színház

HUNCUT(S) profizmus – Interjú a Sátor-testvérekkel

Budapest utcáit járva gyakran eszembe jutott, hogy miért mindenhol csak a megszokott, gyakran ízléstelen és közhelyes ajándéktárgyakat lehet megvásárolni fővárosunkkal, országunkkal, identitásunkkal kapcsolatban. Nemrég azonban találkoztam az interneten olyan szuvenírekkel, amelyek megváltoztatták a véleményemet. Egy felvidéki testvérpár ugyanis olyan projektbe fogott bele, ami nem csak az én megítélésemet változtatta meg, hanem országos elismeréshez is vezette a Sátor testvéreket, Tamást és Dénest. Velük beszélgettem alkotásaikról és a Sator Space-ről.

Bár alkotásaitok elég népszerűek, rólatok nem sok mindent lehet tudni. Honnan származtok, mit tanultatok, mivel foglalkoztatok a Sator Space előtt?

Tamás: Hat év korkülönbség van közöttünk, mindketten a Csallóközből, Alistálból származunk. Én először Budapesten jártam a Corvinus Egyetemre, ahol közgazdaságtant és marketinget, majd Hollandiában a Maastrichti Egyetemen online médiakultúrát tanultam. Ide először fél évre cserediákként kerültem, majd kimentem elvégezni még egy mesterképzést. Ezt követően dolgoztam négy évig a Google európai központjában, Dublinban, ahol online hirdetésekkel foglalkoztam. Két éve jöttem haza, azóta csináljuk ezt a közös vállalkozást Dénessel. Nekem most a Sator Space a főprofil, vannak kiegészítő projektek is, de egyre kevesebb idő jut azokra.

Dénes: Én a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemre jártam, szintén Budapesten, és a középiskolát is itt, Magyarországon végeztem el. Egészen pontosan Győrben, ahol képzőművészetet tanultam. A sulik befejezése után elkezdtem tanítani szobrászatot és emellett van a tervezés-vonal, vagyis a közös projektünk

Mi volt az első ötlet?

D.: A legelső ötletünk az EggMap volt. Ebből még sajnos nincs megvásárolható termék. Ez egy egyetem melletti szerelemgyermek volt. Magát a koncepciót egy lufis ötlet adta, amikor egy meglepetés bulira szövegeket írtunk a lufikra, és megfigyeltük, hogy rugalmasságuknak köszönhetően miként viselkednek a szövegek, ha felfújjuk, vagy ha leengedjük a lufikat. Sikert hozott, de nincs legyártva, csak a koncepció, a prototípusok vannak készen. Ennek a legfőbb oka, hogy a tömeggyártás finanszírozása csúszott, először egy sikertelen közösségi Kickstarter kampány, majd egy visszavont pályázat miatt, jelenleg viszont piaci befektetőt keresünk, így bízunk benne, hogy sikerül megvalósítanunk mielőbb a gyártást. A HUNCUTS vagy ezKÉSZ termékvonalunk előállítása viszont sokkal egyszerűbb, csak magyarországi gyártókkal és alvállalkozókkal dolgozunk, ezek a termékeink már elérhetőek és nagyon népszerűek itthon és a külföldi turisták körében is

Forrás: Sator Space hivatalos

Mikor döntöttétek el, hogy ezzel komolyan kell foglalkozni?

T.: Két éve döntöttünk az EggMap nagyon pozitív médiavisszhangja után, hogy ebbe belevágunk. Ekkor jöttem haza Dublinból és elkezdtünk valami sajátot, közösen, családi vállalkozásként létrehozni.

Hol vagytok elérhetőek?

D.: A termékek elérhetőek és megrendelhetőek online a saját webshopunkon, ezenkívül eladókon keresztül számos design- és szuvenírboltban megtalálhatóak a HUNCUTS-ok Budapesten. Igyekszünk a turisták körében népszerű pontokon megjelenni, így kint vannak a termékek a Várban, a Vörösmarty téren, a Széchenyi fürdőben vagy a Király utcán is különböző izgalmas helyszínen, mint a most ősszel nyílt Spájzban vagy a Pálinkamúzeumban is. Emellett részt veszünk vásárokon, fesztiválokon, nyáron például kint voltunk végig a Szigeten is

Mindketten ugyanúgy kiveszitek a részetek a vállalkozásból?

T.: Klasszikusan elkülönített, szigorú munkamegosztás nincsen közöttünk, hiszen csak ketten vagyunk, pici cég, vannak olyan helyzetek, amikor mindenki csinál mindent. A feladatok operatív része abszolút közös munka, az elméleti tervezés általában Dénestől indul, és onnan pedig közösen fejlesztjük az ötleteket piacon is értékesíthető termékekké.

Milyen sikereket hozott eddig a közös vállalkozás?

D.: Az EggMap koncepciója a Highlights of Hungary versenyen Magyarország legkreatívabb projektje díjat nyerte el 2016-ban. Kreatív szakemberekből, egyetemi tanárokból, neves szakértőkből állt fel a kurátori bizottság, akik beválasztottak minket is a jelöltek közé, a díj sorsa pedig nyílt online szavazáson dőlt el.

T.: 2017-ben Szlovákiában az Év Fiatal Magyar Vállalkozója versenyen a 2. helyezést hoztuk el a Magyar Nemzeti Kereskedőház különdíjával, aminek szintén borzasztóan örültünk. Idén pedig a Best of Budapest and Hungary megmérettetésén a Legjobb szuvenírbolt elismerést kaptuk meg a HUNCUTS termékcsalád miatt, ami óriási meglepetés és öröm volt mindkettőnknek.

Külföldön is rendelhetőek a termékek, oda is szállítotok?

D.: A termékek rendelhetőek online külföldön is természetesen. A rendelések többsége Magyarországról érkezik, de akadt már számos európai megrendelés is, sőt a Metrjoskából már Tokióba is küldtünk karácsonyi csomagot.

Miért pont HUNCUTS? Ez a legismertebb, legelismertebb termékcsalád.

T.: Ez egy szójáték, ami magyarul és angolul is értelmezhető, és az elnevezés is a tárgyak játékosságára, humorára utal; magyarul a huncut szóval, angolul pedig a Hungarian cuts (magyar szeletek) rövidítése.

Milyen termékek vannak még?

D.: A legújabb termékünk ebből a családból a mézeskalácsos autóillatosító a karácsonyi szezonra. Ezenkívül továbbra is újdonság a több mint 80 modellre elérhető ezKÉSZ telefontokok, amikkel a nyáron jelentünk meg. A család hat különböző kollekcióból áll (1873, Hunoir, Tecsodás, Riviéra, Ella, Megéregyestet), amelyek a budapesti barangolások és a balcsis hétvégék különböző hangulatait ragadják meg; a lényeg, hogy ezeknek a pillanatoknak egy darabja mindig veled maradhat. Nem porfogóként, hanem funkcionális tárgyként a mindennapokban

Mik a tervek a jövőben?

T.: A legnagyob prioritású jövőbeli tervünk az EggMap legyártása, a fókuszunkban így ez áll majd 2019-ben. Emellett szeretnénk a HUNCUTS mintájára több külföldi termékcsaládot, amik az adott helyi kulturális sajátosságokat képezik le egyedi tárgyak formájában. Nagyon szeretnénk például egy szlovákiai vagy ausztriai vonalat is, sőt számos egyéb országgal kapcsolatban is több ötlet van még a tarsolyunkban.

A kiemelt kép Bozzai Kriszti fotója

 

Baranyai Barna: Elvitte a cica

Imádok hazaérni.

Valahányszor az udvarba lépek, Sony cica olyan tekintettel mered rám, mintha felgyújtottam, szétkaszaboltam, majd megint felgyújtottam volna a családját, és kész lenne álmomban megfojtani egy gombolyaggal. Mióta nyáron elkergettem a kandúrokat, akiket hazahozott orgiázni, egyszerűen nem jövünk ki. Természetesen lánycica, nevét unokatesómtól kapta, aki kreatív módon a garázsban megpillantott első dologról nevezte el a kismacskákat. Nike és Babetta cica már nem él.

Most is ugyanúgy felnyársal a tekintetével. Előkotrom a táskából a kulcsom, rajta egy lila, bolyhos, zoológiailag nem besorolható, enyhén debil plüssállatkával. Nyitnám az ajtót, de véletlen kiejtem a kezemből. Sony mintha csak erre várt volna, rakétasebességgel lövell ki öreganyám rohadó pampafüve alól, felkapja a plüssöm, vele együtt a kulcsom, és felszambázik a garázs tetejére. Kergetőzni akar, de tőlem aztán meg is rohadhat a palatetőn. Tárcsázom muttert.

– Szia, hol a pótkulcs?
– Miért, tied hol van?
– Elvitte a cica.
– Mész a picsába, kisfiam.
– Anya, tényleg elvitte a cica.
(mély sóhaj) Ott van a szekrényben.
– …a konyhában?
– Igen.
– Bent a házban?
– A házban.
– Az a kulcs, ami akkor kell, ha be akarunk menni a házba?
– Igen, az.
– Bent van a szekrényben? A házban?
– Igen, hányszor moóóó… baszd meg. Csak négy óra múlva érek haza.

Leroskadok a fal tövébe, és farkasszemet nézek a tetőn kempelő gennyládával. Tudja, hogy kicseszett velem, látom a szemén, hogy tudja. Gondolatban már slaggal veretem le onnan, pitbull kutyákkal kergetem végig az udvaron, és órákra kikötöm az Asztro TV elé, de nem, nem adom meg neki az örömöt, hogy lásson kínlódni a kulcsért. Negyed óra múlva megunja a bámészkodást, és a zsákmánya nélkül elindul lefelé a tetőről. Félvállról még odanyávog egyet, – egész biztos vagyok benne, hogy az anyám szidja – majd diadalittasan bevonul a sufniba. Egy instabil kempingbicón egyensúlyozva nekiállok lekotorni seprűnyéllel a kulcsom, sikeresen az arcomba hull némi szárított madárszar kíséretében. Felérek, ledobom a cuccom, tárcsázom muttert.

– Bent vagyok. Hozol mályvateát?
– Minek neked hashajtó?
– Nem nekem, anya. Nem nekem.


Humoreszk

A humoreszk prózai kisepikai műfaj. Fő jellemvonása a karcolatszerű, rövid terjedelem és az ennek megfelelő, fő vonásokra redukált kidolgozás, valamint a könnyed, kedélyesen derűs hangulatú humor. A 19. századi, klasszikusnak nevezett válfajára az anekdotikus elemek a jellemzőek. A század első évtizedeiben a műfaj egyre népszerűbbé vált, az újságírás és a kabarépódium jellemző formáinak egyike lett. A modern humoreszk a századforduló idején alakult ki; könnyed groteszkség, a nyelvi humor hangsúlyozottabb jellege és az anekdotikus hangnem hiánya jellemzi. (Stephen Leacock Humoreszkek-válogatás, 1926; Karinthy Frigyes Görbe tükör, 1912. )


Kiemelt kép: Unsplash

LEGUTÓBBI CIKKEK