Így lesz az alpári vérfürdőből magas művészet

Mohos Máté 2019. jan. 5. 0 -2

Van egy félkész teóriám arról, hogy a Titus Andronicus egy apáról és elidegenedett lányáról szól, akik vész idején egymásra találnak a bosszúban.

William Shakespeare: Titus Andronicus – Weöres Sándor Színház

Ez a teória valószínűleg azért hibádzik, mert Shakespeare biztosan nem értene egyet vele. (Bár tudjuk, a szerző halott. A szerk.) A Bárd ugyanis az első oldaltól kezdve úgy kezelte a karaktereket, mint a másnapos Trónok harca író a Vörös nászon a Stark-katonákat játszó statisztákat: a címszereplő Titustól elkezdve, egészen az egysoros figurákig mindenki azért lép színre, hogy kimondhatatlan kegyetlenséget okozzon szereplőtársainak, majd egy hasonló aktus áldozata legyen. Ezt pedig nem csak én mondom: a szakma olyan értői, mint Henry Bloom vagy Roger Ebert is egyetértenek velem abban, hogy a Titus Andronicus egy értelmetlen, szívtelen, alig minősíthető vérpornó, amit legjobb esetben a tragédia műfajának paródiájaként lehet kezelni.

Fotó: Mészáros Zsolt/Weöres Sándor Színház

És itt jön a dolog viszontja. Attól még, hogy a Titus Andronicus egy szar tragédia, a megfelelő kezekben elég jó vígjátékká tud válni. Tudta ezt Julie Taymor, amikor Anthony Hopkins főszereplésével leforgatta a sztorit 1999-ben, és tudja ezt Pálfi György most, amikor egy metál-együttes menedzserének arányérzékével állítja színpadra a Weöres Sándor Színházban. A nyugalom megzavarására alkalmas fény és hangeffektekre való figyelmeztetés egyáltalán nem túlzás: a darab az első pillanattól az utolsóig annyi érzékszervünket ostromolja, amennyit csak tud, ordítozó színészek, villogó fények, és a szükségesnél jóval több füst használatával.

Mindezek alatt, akár hisszük, akár nem, egy történet is elkezdődik: a lány, akiről szót már ejtettem, Lavinia (Gonda Kata), nem mellesleg az egyetlen karakter a darabban, akivel azonosulni lehet, az apa pedig Titus Andronicus (Bajomi Nagy György), egy gótokkal való háborúból visszatérő hadvezér, aki ideális esetben tiltott szerelembe eső, elhidegült lányával egymásra találhatna az őket kisemmiző és megalázó Saturninus császár (Orosz Róbert) és Tamara, gót királynő (Gubík Ági) ellenében. Ez már azért sem sikerülhet, mert Titus egy érzéketlen, öntörvényű idióta, aki ellen jobbról-balról bosszúra esküsznek, Laviniának pedig éppen emiatt a bosszú miatt az egyik első jelenetben kitépik a nyelvét, miután megerőszakolták; ez a bosszú utáni bosszúba belekever egy saját kis magánbosszút, ami akkor kerül sorra, amikor az épp ellenük irányuló bosszú… (sóhajt) Folytassam?

Fotó:: Mészáros Zsolt/Weöres Sándor Színház

Az eredmény egy három órán keresztül tartó, értelmetlen erőszakorgia, ami egy percre sem törődik mással, minthogy embertelenségével taglózza le a nagyérdeműt, és ami pontosan ugyanolyan érdektelen volt négyszáz éve, mint ma. Szerencse, hogy mindenki, aki részt vesz a produkcióban, érti a viccet. Bajomi Nagy György a főszerepben úgy szenved és gonoszkodik, mint egy gigantikusra nőtt durcás kisgyerek, Gubík Ági Tamora szerepében a femme fatale archetípusának, meg úgy általában az emberi szexualitás ideájának kigúnyolása, a fiait játszó Jámbor Nándor és Kenderes Csaba pedig ízléses könnyedséggel kombinálják egy Mad Max-film másodfőgonosza és Ramsay Bolton finom varázsát.

Fotó: Mészáros Zsolt/Weöres Sándor Színház

A feszes rendezés és a pontos színészi játék ugyan nem emelik másik szférába a darabot, de segítenek megérteni, hogy miről is van itt szó. A három óra gyorsan eltelik, kevesebb gondolkodással, mint polgári kultúrvérszomjjal, amit a tévé-minőségű cselekmény színpadra emelése ébreszt a nézőben. Ha valamin mégis elgondolkodunk, az az, hogy ez az egész hacacáré akár egy “jövő héten folytatjuk” felirattal is végződhetett volna, és akkor talán lehetne várni arra, hogy a maradék még élő szereplő hogyan követi el ugyanazokat a hibákat, esik ugyanazokba a csapdákba, mint már felkoncolt társaik. És igen, létezik egy párhuzamos univerzum is, ahol Lavinia és Titus csendes egymásra találásával, nem pedig egy füstgéppel és elektronikus gitárzenével stilizált vérfürdőben ér véget az egész. De arra talán még várnunk kell pár évadot.

Kiemelt kép: Mészáros Zsolt/Weöres Sándor Színház

Tags: Anthony Hopkins, Bajomi Nagy György, Gonda Kata, Gubík Ági, Henry Bloom, Jámbor Nándor, Julie Taymor, Kenderes Csaba, kritika, Orosz Róbert, Pálfi György, Roger Ebert, shakespeare, Színház, Szombathely, Titus Andronicus, Weöres Sándor Színház, William Shakespeare Categories: SZÍNHÁZ
Related Posts