Kezdőlap Blog Oldal 242

Szabad szellemmel a szabad művészetért – A Vad Art Kiállítás szervezőivel beszélgettünk

Másfél évvel ezelőtt elindult Budapesten egy izgalmas kezdeményezés, amelynek során néhány fiatal összegyűlt és szervezett egy kiállítást saját alkotásaiból. Akkor még egy felújításra váró lakás volt a befogadó otthona a programnak, mára pedig már rendszeresen szerveznek rendezvényeket olyan jelentős fővárosi kultúrhelyszíneken, mint a Dürer vagy az Anker’t. Január 25-én rendezték meg a tizedik nagy eseményüket, amelyre ismét rengetegen jelentkeztek kiállítóként, és a közönség is szép számmal képviseltette magát a fiatalos és roppant szabad szellemű összművészeti kiállításon. A Vad Art szervezői csapatának két tagjával, Vancsai Lillával és Stumpf Katával beszélgettünk a programsorozat múltjáról, érdekességeiről, jelenéről, és természetesen a jövőbeli tervek sem maradtak titokban.

Meséljetek a Vad Art történetéről. Honnan indult? Kik voltak az alapítók, mikor volt az első kiállítás?

Lilla: Akkor kezdődött, amikor Magyarországra költözött Dervla (Dervla O’Flaherty – szerk.), az alapító kollegina. Szeretett volna egy kiállítást, be akarta mutatni a festményeit. Viszont ha saját magának csinálja meg, akkor nem jöttek volna el sokan, mert nem igazán ismert senkit, ezért összeszedett néhány embert, hogy szervezzenek egy csoportos rendezvényt. Egy másik szervezőtársunknak, Viviennek pedig eszébe jutott, hogy a bátyjának pont van egy felújításra váró lakása, így a helyszín adott volt, és oda lett szervezve az első ilyen őrület 2017 szeptemberében. Megjelent egy rakás ember és innentől kezdve nem lehetett ezt abbahagyni. Folytatni kellett és növekedni, mert az a pici lakás már szűk volt ennyi embernek. Mostanra sajnos Dervla már itt hagyta köreinket, így Viviennel maradtunk ketten az alapító csapatból.

Idén már a tizedik kiállítást szerveztétek szűk másfél éves fennállásotok alatt. Milyen rendszerességgel kerül sor ezekre az eseményekre?

L.: Alapvetően az a cél, hogy egy-másfél havonta legyen valamilyen eseményünk. Ez attól is függ persze, hogy mikorra kapunk időpontot a helyszíneknél. Azzal kezdjük a szervezést, hogy felkeresünk helyeket, kérünk időpontot, és ha sikerült egyet választani, akkor belevágunk a kiállítás tervezésébe is.

Mikor történt meg a vérfrissítés, amelynek során te is a szervezők közé kerültél, Kata?

Kata: Én tavalyelőtt, a novemberi Vad Arton állítottam ki először. Alapvetően onnan indult a közeledés, hogy a szervezők mindig küldenek egy hosszabb válaszüzenetet a jelentkező kiállítóknak, amiben minden infó le van írva. Ebben a levélben van egy olyan pont, ahol megjegyzik, hogy szívesen látják az embereket, ha tudnak segíteni, mivel a fel- és lepakolásra egy nap van általában az esemény előtt és után is. Én pedig szívesen elmentem nekik segíteni. Aztán onnantól kezdve rendszeresen jelentkeztem újra meg újra, hogy mindig ki tudjak állítani három-négy képet. Ilyenkor általában besegítettem, így önkéntesként már elég hamar bekerültem a csapatba. Aztán most szeptemberben kezdtünk el arról beszélgetni, hogy mi lenne, ha én is beszállnék szervezőként, főleg, hogy Dervla mégsem tudta tovább csinálni. Szóval most októberben a Mentában már szervezőként voltam jelen az eseményen, bár sokat nem csináltam…

L.: Dehogynem, támogattál lelkileg és segítettél pakolni.

K.: Igen, első körben kábé ennyi volt a feladatköröm. Aztán a decemberire szerveztem már én is fellépőket, az Aurevoir és a DLRM zenekarokat. De sajnos nem voltam jelen magán az eseményen, szóval az egy mókás kör volt ilyen tekintetben. Most, a januárin voltam először szervezőként résztvevő, amelyiken szintén fellépők beszervezésén dolgoztam. Bár igazából nincsenek ilyen szerepek, mindenki sok dolgot csinál.

Elég jól növekszik számok tekintetében a kiállítás. Benne van, hogy tovább növelitek a létszámot a szervezők körében? Bírtátok legutóbb a tömeget?

K.: Persze, de ez most egy elég nyugis esemény volt. Fellépők terén is inkább egy chilles, relaxálós, akusztikus kiállítás. De ez nagyban függ a helyszíntől is, hogy ők mennyire segítenek nekünk.

L.: Hát, a düreres az őrület lesz február 28-án. Nem azért, mert nem segítenek, hanem mert ott sokkal nagyobb helyszínről van szó, mint máshol. Általában az egész Dürert belepjük, ott minden szobára ki kell valamit találni, így sokkal összetettebb.

Fotó: Varga Orsi

Tehát általában változó a helyszín?

L.: A Dürerben már többször is voltunk, ez most az évadban a harmadik lesz, ezen kívül meg csak Tilos Maratonoztunk, de próbálunk visszatérő helyszíneket választani. Azért is, mert amit tavaly csináltunk, azt nem lehetett bírni. Egy hónap volt általában arra, hogy keressünk egy helyet, leszervezzük a kiállítókat, fellépőket és megcsináljuk magát az eseményt is. Nem igazán működött rendesen, viszont így, hogy vannak bevált helyeink, könnyebb a kommunikáció, tudjuk, hogy mikor, mit kell keresni. Most már visszavettük a dolgot két-három helyszínre. De természetesen a Dürer a kedvencünk.

Eddig hány naposak voltak az események? Hogy tervezitek beosztani később, ha nő a kiállítás?

L.: Ezt még kitaláljuk, lesz egy egész nyarunk rá. Alapjáraton mindig egynapos, viszont szerettünk volna már tavaly is kísérletet tenni egy kétnaposra. Csak egy kicsit későn jutott eszünkbe, valamikor augusztusban, hogy kellene szeptemberre egy kétnapos event, és nyilván addigra minden fullon volt, szóval idén előre készültünk. Most már egy hónapja megvan a szeptemberi időpontunk, és ki is fogjuk próbálni, hogy működik. Egy minifesztivál lesz tulajdonképpen, hasonló, mint most, csak még több fellépővel.

Hogy néz ki egy Vad Art nap egészen reggeltől az utolsó mozzanatig?

L.: Általában odamegyünk reggel kilencre és felrakjuk a képeket. Berendezzük és kidíszítjük a teret, kirakjuk az ingyen kaját, aztán öt órakor, amikor már mindenki teljes idegbajban van, hogy még ez nincs kész, az nincs kész, akkor elkezdjük beengedni az embereket és pánikolunk.

K.: És jó esetben a zenekarok is elkezdenek hamarabb beállni, hogy még nagyobb káosz legyen.

Nehezen bírjátok?  

L.: Mi ezt már élvezzük.

Fotó: Szollár Zsófi

Csak zenével kíséritek a képzőművészeti kiállítást?

K.: Rengeteg típusú fellépő van, most az Anker’t-ben például volt egy tánciskola, akik tartottak egy negyven perces koreográfiát, ami alatt még tanították is a népet táncolni. Az kifejezetten populáris lett, elég gyorsan jó sok embert be tudtak venni ott a mókába. Szerintem mehetne egy ilyen a Dürerbe is majd, ahol több hely lenne hozzá, mert ez egy elég jó program volt. Szóval a tánc az mindig nagy szerepet kap.

L.: Voltak már hastáncosok, cirkuszosok, zsonglőrök, légtornászok…

K.: Kocsmaszínház…

L.: Meg volt egyszer western színház is, ami elég izgi volt.

Cirkuszosok, légtornászok… Hogy biztosítottatok helyet és teret ilyen típusú előadásoknak?

K.: Ez abszolút helyszínfüggő.

L.: Az ilyen előadásoknak a kertben szoktunk teret adni. Mindig úgy keresünk helyszínt, hogy legyen kerthelyiség. Ott általában elférnek, mivel nem elég nagy ezeknek a helyeknek a belmagassága. Szeptemberben voltak nálunk légtornászok a Dürerben, akiknek a kertben egy egész kötélpálya lett kifeszítve.

Mi volt az eddigi legextravagánsabb előadásotok?

K.: Nekem a vetkőző balerina volt a tavalyi Anker’tes kiállításon. A lány elkezdett balettozni minimal-elektro zenére, aztán egyszer csak lekerült róla a fűző. Én akkor még nem voltam beavatva, így elég váratlan és izgalmas volt. Persze azért visszafogottan, nem teljesen, de megvált pár ruhadarabtól.

Kik a visszatérő előadók, fellépők, kiállítók?

K.: Kiállítóból rengeteg van.

L.: Igen, kiállítóból sok kedvencünk van, akiket mindig visszahívunk. Például Solymos Peti, Szax Olivér (bár ő már egy ideje nem volt, de imádjuk a képeit), Gulácsy Vivien, Sorok Gábor is.

K.: Zenekarokkal az a helyzet, hogy igyekszünk mindig változatosak lenni, nyilván, ha egyszer már jöttek, egyszerűbb őket visszahívni, de szeretnénk tartani, hogy két fellépés között legyen szünet és legyenek új arcok.

L.: Sokkal inkább táncosok, artisták azok, akik többször vannak. Például Csillag Péter, aki egy becsatlakozós performanszt szokott csinálni, elfekszik a földön és akkor bárki odamehet hozzá, majd csinálhat vele mutatványokat.

K.: Konkrétan kártyáról kihúzhatod, hogy melyik pozíciót fogod vele most letornázni. Születnek belőle elég vicces szituációk.

A közönség hogy alakult az elmúlt másfél év alatt? Az elsőhöz képest milyen érzés átélni azt, hogy ennyi ember kíváncsi az eseményeitekre?

K.: Nekem most, hogy először lehettem ott szervezőként, elképesztően felemelő érzés volt ezt a sok embert látni.

L.: Az a durva, hogy dolgozol megbújva a háttérben, senki nem tudja, hogy ki vagy, titkos manóként szervezed a dolgokat, és akkor egyszer csak csinálsz valamit, megjelenik több száz ember és élvezi. Imádom.

Fotó: Vári Tibor

Amikor először csináltátok, gondoltad volna, hogy másfél év elteltével itt fogtok tartani?

L.: Szerintem ezt senki nem gondolta, már az elsőnél is nagyon meglepő volt, hogy nem lehetett megmozdulni abban a lakásban. Elég nagy sikere volt, és tök jó, hogy azóta is kitartanak az emberek.

Van olyan célotok, hogy idővel megéljetek belőle?

L.: Igen, hosszú távon. Reméljük, hogy olyan messze már nem vagyunk ettől.

K.: Külföldön nem nagyon láttunk még ilyen eseményeket, legalábbis nem tudok róla. Szóval erről is volt beszélgetés, hogy ha valamelyik szervezőnk ki akarna költözni esetleg külföldre, akkor ott is elindítaná ugyanezt a mozgalmat, ami szerintem egy tök jó ötlet. Mert ilyen tényleg nincs, hogy random bárki jelentkezhet egy eseményre, ahol kiállítják a dolgait, eljön, megnézi és találkozik hasonló gondolkodású emberekkel. Ez egy jó dolog lehet, ami még nincs jelen ilyen formában máshol, szóval lehet rá esély, hogy első számú munkaként tekintsünk egyszer a Vad Artra.

L.: Ez a kiállítóknak is tök jó, mert így vannak belőle eladásaik, nevet szerezhetnek vele, elindulhatnak az útjukon. Igaz, hogy ez közvetlen nem rajtunk keresztül működik, de kapcsolataik alakulnak ki, ami nem utolsó szempont, hosszú távon pedig kifizetődik. Például, ha nincs a Vad Art, én nem dolgozom galériában, Kata meg nem kap állásajánlatot fotóstúdióba.

K.: Meg alapból nem fotóznék úgy, ahogy most fotózok. Az volt az első löket, amikor ki lettek állítva a fényképeim, hogy na, akkor a következőre mit fogok hozni, és nyilván belevetettem magam egy kicsit jobban a dologba.

Stílusban mennyire állnak közel a kiállított alkotások egymáshoz?

L.: Egy alap tematika van a válogatásnál: jó, vagy nem jó. Igazából nincsen megkötve stílus és téma sem, hiszen nem erről szól. Itt mindenki bemutathatja azt, amit csinál, a lényeg, hogy egyedi, igényes legyen és jól nézzen ki. Az underground atmoszféra, mint összetartó erő létezik, de emellett pusztán az a lényeg, hogy különlegesebb látásmódja legyen a kiállítani kívánt műnek. A legfontosabb a minőségi szint. Egy festménynél – legyen az bármilyen stílusú is – lehet látni, hogy az ember mennyire képzett. Persze nem az a cél, hogy ilyen agyoniskolázott festők állítsanak ki, hanem egyszerűen a technikáját tudja annak, amit csinál.

Akkor részben tehetséggondozás?

L.: Igen, mert akárkinek a munkáját nem állítjuk ki, de cél, hogy olyan fiatalok is megmutassák magukat, akik eddig még sehol. Alapvetően szeretnénk segíteni az embereknek a fejlődésben, kiválogatjuk a jelentkezők közül a legjobbakat, de mindenki kap választ. Azon dolgozunk, hogy minél több ember legyen boldog a művészettel.

K.: Most is tartottunk egy összeülős estét, amikor boroztunk és válogattuk a műveket.

Tervben van, hogy nagyobb neveket is meghívtok?

L.: Néha-néha szoktunk. Attól függ, hogy van-e elég energiánk, mert átlag negyven alkotónk van, fejenként olyan három-négy képpel, ami nem kevés. Nevesebb festőket én hívtam már meg, például drMáriás és ef Zámbó István is állított ki velünk, úgyhogy azért igyekszünk egy-egy jobban csengő nevet is elcsalni.

K.: Bella Martin, Londonban élő fotós is tervez például hozni pár nagyobb képet a Dürerbe. Nyilván attól is függ, hogy egy nevesebb személy pénzért állítja-e ki a képeit, vagy sem. Zenekaroknál is ugyanez a helyzet.

Szeretnétek külföldi előadókat?

K.: Igen, és jelentkeznek is külföldről kiállítók, múltkor írt például egy lengyel művész, hogy szívesen küldene dolgokat. Vivien pedig hozni fog majd Angliából táncosokat, akik elvileg ingyen jönnek el fellépni. Szóval megvan ennek a külföldi visszhangja is, ami nagyon szuper.

L.: És egyébként sok külföldi is jön el a kiállításokra.

Fotó: Szollár Zsófi

Mennyire kap szerepet a kommunikáció, vannak olyan szakaszai egy ilyen kiállításnak, ahol kialakul párbeszéd a kiállító és a befogadó között, vagy nálatok ez máshogy néz ki?

L.: Ezen még dolgozunk, természetesen mindig van hová fejlődni, de igyekszünk annyira közvetlenné tenni a kiállítást, amennyire csak tudjuk. Például pont nemrég gondolkodtunk el azon, hogy kéne ilyen kerekasztal beszélgetéseket, vagy tárlatvezetést csinálni az alkotókkal. De igazából a végén együtt buliznak a fellépők a közönséggel, és ahogy elnézem, mindig megtalálják egymást. Szerintem így megvan az a közvetlen szerep a két oldal között, ami kell ehhez.

Vidékben gondolkodtok? Lesz a fővároson kívül Vad Art?

K: Tervben van, mindig beszélünk ilyen ötletekről, aztán meglátjuk, hogy mennyire van erre igény. És persze, hogy mennyire van rá kapacitásunk. Egyébként nyáron lenne jó rászervezni, amikor nekünk is több időnk van.

L.: Meg nyáron nincsenek Budapesten eseményeink a Tilos Maratonos együttműködésen kívül, mivel mindenki megy el vidékre, nyaralni meg világgá. Szóval lehet, hogy egy kis együttműködést összehozunk, vagy egy vidéki bulit lehet, hogy be tudnánk sűríteni… Még meglátjuk.

Terveztek más tematikába belenyúlni, ami mondjuk nem csoportos összművészeti dolog lenne, hanem akár egy személy munkáiból összerakni egy kiállítást?

K.: Ez igazából már létezik, most többféle eseménytípusunk is megy párhuzamban. Van az original egyestés, összművészeti Vad Art és a Mentában az Openingnek keresztelt dolog, ami szintén egynapos, viszont egy művészre fókuszál, akinek a művei ilyenkor a Menta teraszon vannak kiállítva.  

L.: Jelenleg az ötödik lesz Uzsaly Marcival (az interjú megjelenése előtt megtörtént esemény:  Vad Art Opening 5 – Uzsaly Márton, január 30. – szerk. ). Ezen kívül még van egy düreres eseménysorozat, a Vad Art Gallery. Ennél a programnál a hely egyik folyosóján van egy kialakított kiállítótér, és oda szervezünk egyhónapos tárlatokat egy-egy alkotónak a munkáiból. Most a Hódosi Józsinak vannak ott kirakva festményei, utána pedig a Dobosi Zsuzsának csináljuk. Ilyenkor főként olyan művészek közül válogatunk, akik állítottak már ki nálunk.

Mik a jövőbeli terveitek, akár személyesen, akár a Vad Art kapcsán?

K.: Biztos vagyok benne, hogy Lyonban fogok élni, ezt így kijelenthetem és majd ott is esetleg lesz Vad Art. Hosszú távú cél nálam mindenképp az, hogy kiköltözzek oda, viszont nagyon szeretném, hogy ott is el tudjak indítani valami ilyesmit. Mert egy tök jó mozgalomnak tartom, amibe biztos rengetegen becsatlakoznának. Sok művészt ismerek kint is, akik simán benne lennének egy ilyen dologban.

L.: Igyekszünk életben tartani, de ki tudja, lehet addigra mindenki szétszéled. Én azt szeretném, ha annak ellenére is, hogy a szervezők zöme valószínűleg elmegy külföldre, itt is tudnánk folytatni a Vad Artot valamilyen szinten. Egyszerre itthon és külföldön. Az a lényeg, hogy élnie kell, bármilyen formában is.

Képregényalkotó pályázatot indít a Berzsenyi Dániel Könyvtár

A szombathelyi Berzsenyi Dániel Könyvtár elKÉPzelés címen országos képregényalkotó pályázatot hirdet a 14-25 éves korosztály számára.

A pályázattal a könyvtár 2019-ben immár hatodik alkalommal tűzi ki célul irodalmi szövegek más művészeti ágba való átemelését. A felhívás célja, hogy a kapcsolódó könyvlistából a pályázó egy művet válasszon ki, melynek egy jelenetéből képregényt formál. A választható irodalmi művek válogatásánál a népszerűséget és a közvetített látványvilágot vettük figyelembe. A pályamunkák szabadon választott technikával készülhetnek, pl.: rajz, grafika, fotómontázs, számítógépes grafika, stb.

Egy pályázó több képregénnyel is nevezhet. Az alkotások minimum három, maximum tíz A4-es oldalból állhatnak.

Választható könyvek:

  1. J. R. R. Tolkien: Gyűrűk ura trilógia és A hobbit
  2. George R. R. Martin: A tűz és jég dala sorozat
  3. J. K. Rowling: Harry Potter kötetek
  4. Suzanne Collins: Az éhezők viadala kötetek
  5. Veronica Roth: A beavatott sorozat
  6. Neil Gaiman: Csillagpor, Sosehol
  7. Ernest Cline: Ready Player One
  8. Yann Martel: Pi élete
  9. Patrick Ness – Siobhan Dowd: Szólít a szörny
  10. Arthur Conan Doyle: A sátán kutyája
  11. Frank Herbert: A ​Dűne
  12. Philip K. Dick: Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?, Különvélemény
  13. William Gibson: Neurománc
  14. Dmitry Glukhovsky: Metro sorozat
  15. Orson Scott Card: Végjáték

Az elkészült képregények eredeti vagy kinyomtatott változatát és a jelentkezési lap aláírt példányát 2019. április 29-ig a Berzsenyi Dániel Könyvtár, 9700 Szombathely, Dr. Antall József tér 1. címre kérjük eljuttatni.

A pályamunkákat 300 dpi felbontásban, pdf formátumban is kérjük elküldeni a konyvhoditobdk@gmail.com email címre.

Az elkészült alkotásokat szakértő zsűri értékeli. A bírálatnál a saját fantáziavilág, egyéni kifejezőkészség élvez elsőbbséget. Elvárás, hogy a már meglévő adaptációhoz (filmváltozat, képregény, animáció, videojáték) és könyvillusztrációhoz képest újat mutasson a pályázó!

A legjobbak korosztályonként (14-18 ill. 19-25 évesek) tárgyjutalomban részesülnek, műveiket kiállításon mutatjuk be.

A kiállítás megnyitójára és az ünnepélyes eredményhirdetésre 2019. május 15-én kerül sor.

A pályázattal kapcsolatban érdeklődni lehet, Waldinger Dórától (+36-94-513-540) és Boros Ferenctől (+36-94-513-547), illetve a konyvhoditobdk@gmail.com email címen.


Pályázati menetrend:

2019. február 20. 15:00 – Egy képregény születése – Tebeli Szabolcsnak, a Kittenberger és a Helka rajzolójának előadása. A Vas megyén kívüli jelentkezők számára online visszanézhetővé tesszük az előadásról készült felvételt.

2019. április 29. – A pályaművek beküldési határideje.   

2019. május eleje – Zsűrizés.

2019. május 15. 15:00 – Eredményhirdetés a legjobb alkotások bemutatásával és alkotóik jutalmazásával.


A jelentkezési lapot az alábbi ikonra kattintva töltheted le:

Kiemelt kép: heDRAW.in

A környezettudatosság jegyében – A Végállomás Klubban járt a Kaukázus

Szombathelyre érkezett a megújult Kaukázus zenekar. A hangulat és a tartalom a régi volt, a minőség pedig semmihez sem fogható. A szöveg-centrikus dalokhoz méltó hangosítást kaptunk, valamint kedves történeteket Kardos-Horváth Jánostól. A koncert közben egy napijegy is gazdára talált az AlteRába Fesztiválra, amelynek a Kaukázus már biztos fellépője. De a lényeg csak ennyi: tartós béke.


Lutor Katalin galériája


„Csinálni kell a dolgomat” – Interjú Kardos-Horváth Jánossal

Új lemezével érkezik Szombathelyre a Kaukázus zenekar. A Végállomás Klubban Janó és csapata a KpOp című új albumot mutatja be február 2-án este. Ez alkalomból beszélgettünk vele múltról, jelenről, lelki és fizikai utazásokról és persze a jövőről is.

Egy bejegyzésben azt írod, hogy a Kaukázus újjáalakulásáról sok mindenki fog kérdezni még, de nem biztos, hogy tudsz kielégítő választ adni. Így én sem hagyhatom ki: ennyi idő elteltével letisztult már benned a válasz?

Tavaly, 2018 szilveszterén egymás után játszottunk a Bérczesi Robival, és a barátnőmmel együtt végül a Robinál kötöttünk ki éjjel. Csak hárman voltunk, nem vágytunk pörgésre: beszélgettünk, Robi eljátszotta az akkor még titkos új hiperlemezt, én meg kicsit panaszkodtam, hogy nem tudok előre jutni, pedig tele vagyok ötletekkel-dalokkal… És akkor Robi rákérdezett, hogy „Miért nem Kaukázus?”. Hebegtem, hogy így meg úgy, de végül is beültette a bogarat a fülembe. Miért kerülőutakon haladok? Úgyhogy pár hét múlva írtam a régi társaságnak, hogy én bizony ezt folytatni szeretném, de másokkal. Innentől felgyorsultak az események, jöttek a dalok régről, mindenféle merevlemezekről, és nyár elejére nagyjából összeállt az új lemez anyaga. Olyan értelemben tisztul a kép, hogy orrba vágott a „csinálni kell” effektus. Egyből nem jön össze, de csinálni kell, bénábban, újból elkezdeni, de még mindig jobb, mintha nem lenne semmi.

Fotó: Lutor Katalin

2010-ben befejeztétek, 2013-ban újra elindultatok, most pedig eltűntél két évre. Nem féltél attól, hogy ez az újabb nagy szünet megint veszélyes lesz a zenekar fennmaradása szempontjából?

De. Ez egy viharos évtized, és még nincs vége. Pimasz kiscsikóként keveredtem bele, mindenkinek jól beszóltam anno. Naná, hogy kicsit vákuumba kerültem. Az életem is fordult egyet… Nagyon durván belecsapódtam egy más összetételű gondolkodásmódba. Kicsit újra kell tanulnom a szavakat és feltölteni tartalommal a múltamból hozott vázat. Sosem akartam zenész lenni, funkciójában az lettem, de nagyon vigyázok arra, hogy ne süppedjek el ebben örökre. Én még mindig kifejezési módnak tartom e műfajt, még ha most éppen én sem nagyon tudom, hogy mit is akarok kifejezni, de csinálni kell, a helyzet majd meg fogja hozni a válaszokat.

Teljesen más lett a felállás, rajtad kívül minden tag kicserélődött. Hogy érzed, tud az a zenekar lenni, mint az első „verzió”? Vagy nem is szeretnéd, hogy ugyanaz legyen?

Minden más lett, nem érdemes összehasonlítani. Én fejben már nagyot ugrottam, és tudom, hogy mi lenne a jó, és már azt is tudjuk, hogy ehhez mit kell tenni, milyen technikát kell venni. Kilométerekre vagyunk még attól, amit szeretnénk. Én, mint KHJ nem nagyon fogok tudni kivetkőzni magamból; van ez a dalszerző karakterem, akusztikus vagy basszusgitár, netán zongora, tök mindegy! nyilván minden ugyanaz, csak másképp.

Hogy alakult ki a jelenlegi felállás? Jól kijöttök?

Jól kijövünk. Nagy ismerkedési sztori nincs, az élet évek óta sodort minket ebbe az irányba. Én féltem nagyon, hogy menni fog-e. Nagyon fincsi osztálykirándulás-feeling van a buszban, ami felszabadító, nagyon kis toleráns, empatikus csapat jött össze, felesleges rockandroll-huszárkodás nem nagyon van, mindenkinek van családja, szóval egy fokkal érettebb a dolog, a bulihangulat pedig maradt. Bár én töredéknyi alkoholt vagy ilyesmit tolok, mint anno, furcsa is, hogy csak ennyi az egész. Régen is ennyi volt, vagy csak én képzeltem hozzá többet?

Ahogy hallgatom az új lemez számait, azért azt érezni, hogy a rendszer- és társadalomkritikus hang cseppet sem változott. Az utóbbi időszak egy ilyen zenekarnak igazi ihletforrás lehet. Hogy viszonyultok a mai magyar helyzethez? Lesznek belőle dalok?

Hát kösz… Talán ez is bizonyítja, hogy nálam ez nem szerep, hanem ez jön. Én nem tudok alkalmazott művészetet alkotni, próbáltam reklámszöveget írni, de nevetségesnek tartottam, hogy tényleg egy vállalat belső kommunikációjának plakátjaira írjak szöveget? Amit kitaláltam, az megkapta a „túl művészi”, „egyszerű embereknek szóljon” kritikákat,  úgyhogy hagytam a fenébe. Sajnos vagy nem sajnos, egyre inkább látok! Látom, hogy mi van, mi van mögötte, ebből nyilván egy filozofikusabb rock and roll következik. Bár én nem vagyok szemüveges, azért sikerült elolvasnom jó néhány könyvet is. Kétségbe vagyok esve, merre megyünk tovább. De ez a kétségbeesés egy rossz, értelmiségi szerep, úgyhogy keresek valami mást majd, megígérem… Merthogy értelmiségi nem vagyok, diplomám egyelőre nincs.

Még mindig szerepet vállalsz a politikában, vagy a 2014-es országgyűlési választás óta nem tervezed aktivizálni magad?

Egy kisebb pilisi falunak szívesen lennék a polgármestere, ha adnak szolgálati lakást. Viccet félretéve, nincs nekem helyem ebben a mocsárban, kettéharapnak reggelire. Nem is értem, mit gondoltam anno, szóval ez a baloldali új alternatíva meg ilyen-olyan zöld gondolatok, amikkel én indultam, mára érdektelenségbe fulladt. Minden összekeveredett mindennel, jobb ebből nekem kimaradni. Zenélek, megfogalmazok dalokon keresztül érzéseket, talán mások is érzik így, univerzális dolgokba próbálok kapaszkodni és nem beszopni a lottót.

Egy évig a Petőfi Rádió Talpra Magyar műsorvezetője voltál. Érdekelt korábban is a rádiózás? Tervezel visszatérni, ha nem is a Petőfihez, de esetleg más csatornákhoz?

Szerintem nekem sajátot kéne csinálni, mert nincs olyan befektető, aki vállalna engem. Betanított médiamunkás nem tudok lenni, a Petőfi Rádióban is voltak kellemetlen pillanatok, de megtanultam, hogy a rádiózáshoz még vastagabb bőr kell. Én tolakodni nem szeretnék, nem fogok ármánykodni, hogy bekerüljek ide vagy oda, de az igaz, hogy nagyon szívesen lennék egy jóindulatú, jó ízlésű médiakommandó-csapat tagja!

Forrás: Kaukázus zenekar Facebook-oldala

Mikor döntötted el, hogy egyszer csak fogod magad és elindulsz Ázsiába zarándokútra?

Pontosan 2013 januárjában álltak össze a csillagok. Hihetetlennek tűnt egy csomó minden, ami miatt eljutottam ahhoz az emberhez, aki kivitt, de mára ezt teljesen természetesnek érzem.

Milyen élmény volt, hol jártál?

Négyszer megjártam az Észak-India és Nepál buddhista zarándokutat. Készítettem róla egy kisfilmet, amit Xenophobia címen feltettem a csatornámra. Élményekről talán elég annyi, hogy azt tudom mondani, amit anno Julianus barát, aki a tatárok hírét hozta IV. Bélának: „Hát szerintem Európának nagyon-nagyon fel kell kötnie a gatyáját”. India nagyon durván robban népességben, technikában, nyelvtudásban, effektíve mindenben. Olyan számok, annyi ember, olyan modern technika, olyan sok ezer éves történelem, olyan alázat a másik kultúrája, istenei iránt, akkora területen, hogy megértem azokat, akik ezt nem hajlandók felfogni és inkább még mindig a pálinkásüvegbe, a gémeskútba, Trianonba, meg a Jóisten tudja még milyen pótcselekvésekbe kapaszkodnak.

Segített az inspirálódásban?

Igen, egy zarándokút sok mindenre jó. Effektíve zenei értelemben is, de nem azért mentem oda. Tudtam én, de ennyire nem, hogy mennyire eltörpülhetek én, mint magyar legényke Ázsiában, ahol mindenből kifordultam, amiben eddig szocializálódtam, amiket eszem, amiben hittem, amit olvastam, amit tanultam. Egy egészen más valóság jött velem szembe. Szóval, elnézést, de a világ nem olyan, mint a híradókban, és a világnak nem mi, főleg nem én vagyok a közepe. Furcsa, mert az előadóművészet meg pont egy durva magamutogatásról szól… Na ez nem fér nekem össze! Én szívesen írogatok, énekelek, de a mámoros show-k, meg a fesztiválok, meg az egész rock műfaj, megmondom őszintén, nem hiányzik. Jelenleg ebben vagyok, és próbálom tenni a dolgom, mert fényévekre vagyunk még, és az én kis belemakogásom is segíthet a dolgon. Merthogy súlyos segítségre szorulunk. Be kell engedni az infót a fejekbe.

Abban volt szerepe, hogy újra nagyszínpadra vágyj és ne egyszálgitáros chillesebb estékre?

Végül is igen. Rávilágított a távollét, hogy  csinálni kell a dolgomat még akkor is, ha éppen nincs kedvem, vagy éppen nagyobb fokú agymenésre lenne szükségem. Csinálni, folytatni kell az utat, és megbecsülni adott esetben minden felém nyúló kezet vagy szempárt. Nem leszek Laár András vagy Pajor Tamás, viszont nagyon leszek Kardos-Horváth János!

2006-ban az Amerika nem hazudik című album elég magasra tette a lécet, mit gondolsz a decemberben megjelent KpOp lemezetekről? Elégedett vagy vele?

Nem. Majd alakul. Ennek a lemeznek végre én voltam producere, és ez nem csak a májamat növeszti, hanem a visszajelzések alapján végre megszülettem, felnőttem a feladathoz, merthogy jó lett. Nem nagy feladat ez, de van, akinek sokat jelent.

Forrás: Kaukázus zenekar Facebook-oldala

Szombathely a hatodik állomása a lemezbemutató-országjáró turnétoknak. Hogy fogadták eddig az emberek? Megvan még a régi közönség?

Nincs, hát rengetegen elvándoroltak. Én a gyerekeim miatt maradtam itt és kalandvágyból is, örülök, hogy így alakult. Nagyon szuper hangulat volt eddig a turnén, amihez minden támogatást köszönünk! De azért érződik még, hogy a közönséggel ízlelgetjük egymást… Nekem még nincs meg a megfelelő erősítőm, ez kicsit nyomaszt, de mindig csak a koncert végén veszem észre, hogy vége. Sokkal finomabb lett a muzsikánk az előző meg a mostani dobosok stílusa miatt, ezt egyelőre szokni kell mindenkinek. Nagyon-nagyon köszönöm a bizalmat, amit kap még mindig ez az egész ügy. Ide-oda sodor és mardos az élet, a biztosítók, a behajtók, a szervezések, a sok minden hülyeség, de még ezeken is átsejlik valami kötődés a Kaukázus és ő feléjük. Én nagyon sokat és talán túl korán kaptam a közönségtől, amit elherdáltam. Hát akkor jelentkezem, a tékozló fiú visszatér, lehet levágni a bárányt.

Melyik fesztiválokon léptek fel idén? Szeretnél újra, jobban berobbanni a vérkeringésbe?

Az AlteRába Fesztivál volt az első, aki „megvette” a produkciót. Ez jólesett. Úgyhogy mást nem is mondok…

Kell tartania a rajongóknak attól, hogy újra el fogsz tűnni a jövőben?

Hát, ha sikerül megkapaszkodni, akkor boldogan maradok és prüntyögök. Nagyon sokkal tartozom a magyar nemzetnek. Végül is, ha úgy nézzük, itt tanultam, itt ettem, itt fektetett belém jó sokat az állam, itt lettem az, aki vagyok, három okos gyermekem már van, szívesen vállalok még hármat, de ahhoz még nagyon sokat kell dolgoznom, koncerteznem…

A kiemelt kép Lutor Katalin fotója

Narancsorgia és lázadás – Brecht a Kecskeméti Katona József Színházban

Két évvel ezelőtt nagy sikert aratott Kecskeméten a Zsótér Sándor rendezésében színpadra vitt A jóember Szecsuánból, most, 2019 januárjában pedig a rendező Bertold Brecht egy másik, meglehetősen korai művét mutatta be. A Baal egy olyan ember életét veszi górcső alá, aki a végletekig szembe megy a társadalmi konvenciókkal, olyan művészeti eszközök és jelenetek segítségével, amik a végletekig szembe mennek a hagyományos kőszínház konvencióival.

Nem véletlen említettem rögtön A jóember Szecsuánból című darabot – a két Brecht dráma közötti viszony önmagában sokat elmond Baalról, a dráma címszereplőjéről, és Baalról, a drámáról. Amíg Brecht A jóembert a negyvenes évei derekán írta, a Baal legkorábbi drámái egyike volt, első verzióját mindössze húszévesen vetette papírra (a legenda szerint egyetlen éjszaka alatt, fogadásból). A drámának aztán öt különböző verziója is született, a kecskeméti színház előadásában rögtön kettőbe is betekintést nyerhetünk: míg az első felvonás a negyedik, 1926-ban írt változatot, a második felvonás az első, 1918/19-ben született drámát dolgozza fel.

Míg Brecht A jóemberben egy érett, mindig jóra törekvő főszereplőt keltett életre Sen Te személyében, addig Baal tulajdonképpen az ideológiamentesség és a felelősségvállalás elutasításának ikonja is lehetne. A két – látszólag – ellentétes üzenetet közvetítő dráma összevetése azért is lehet érdekes, mert ugyanazon író tollából született, ezáltal pedig egy ember életen át tartó gondolatívét, és a társadalomhoz való viszonyulásának változását is jól szemléltetheti. S bár Baal minden elvárással szemben áll, mégsem mondhatjuk azt, hogy egy, a felnőttséget visszautasító kamasz szerepét venné magára, a karakter zsenialitása ugyanis éppen a minden szerepet visszautasító, az élet értelmét nem kutató hedonista ember kibontakoztatásában rejlik.

 

A darab metaforikussága és líraisága talán a narancsok erotikus jelenetekben való használásában csúcsosodik ki leginkább, az orgiákat szimbolizáló mozdulatok és a zongorán fekvő és éneklő Baal után. Az egész darab egy olyan szürreális élményt nyújt, amit elsősorban talán nem is érteni, sokkal inkább érezni kell, ennek érdekében Zsótér Sándor és a színészek minden emberileg lehetséges eszközt be is vetettek.

Az előadásnak a Ruszt József Stúdiószínház ad helyszínt, a színpadon berendezett egyszerű díszlet jól szolgálja feladatát, nem dominál, de a kellő pillanatokban a szereplők rendelkezésére áll. Kocsis Pál Baal szerepében zseniálisan eleveníti meg a hedonista költőt, Zayzon Zsolt, Csombor Teréz és Koltai-Nagy Balázs színészi játéka pedig elképesztő ügyességgel kalauzol és teszi igazán izgalmassá a néhol igen erős koncentrációt igénylő darabot.

 

A darab ajánlója szerint Baal egy antihős, aki gátlástalanul használja ki a körülötte lévő világot – nem akar megfelelni és igazodni, férfiak és nők mégis nagy elánnal vetik térdre magukat előtte. Személyes vonzereje talán éppen a meg-nem-felelésben rejlik, az erős szexuális utalásokat hordozó darab felajzott szereplőinek késztetései talán éppen az efféle lázadás iránt érzett vágyakozásból táplálkoznak. Baal az „ember” szó elvont értelmezésének legnegatívabb értelmében emberi, végső soron önazonossága taszítja magányba, ami aztán saját maga felemésztésébe torkollik. Baal nem üzletel, csupán elveszi azt, amire szüksége van, nem ad magából semmit a világnak, nem célja karriert csinálni vagy családot alapítani. Ez a kívülállósság táplálja az állandó konfliktusait a környezetével, s bár nem szándékosan bánt, de mégis, a végletekig domináló önzősége taszítja halálba a körülötte élőket és végül önmagát is. Aki beáll a sorba, megfizet, de az is, aki nem – talán így lehetne röviden összefoglalni azt, mit üzen a Baal.  

Fotók: kecskemetikatona.hu

„Magyar föld lesz Jeruzsálem” – A szélsőséges nacionalizmust kifigurázó rapper, Dé:Nash

Üstökösként csapódott Dé:Nash Turul című száma a hazai zenei világba, vagy úgy is mondhatnám, leereszkedett az égből és belemarta éles karmait a felpuhult, belterjes, a megszokottól eltérni képtelenekbe. Vegyék végre észre, van élet azokon túl, akiket a rádió előszeretettel futtat, hisz kellően egyszerűek, rádióbarátok, de ezzel már-már unalmassá és bosszantóvá vált a jelenlétük.

Zenés videó geneziselméletéről, így hivatkozik rá, amelyben először a saját születését meséli el, majd azt, mire volt képes egykor a magyarság, és most mit kellene a nemzetnek cselekednie, hogy ismét régi fényében tündököljön, „Nagy lesz és dicső e szép ország, mint régen”. A szám néhány sorában tekinthető a 21. századi Nemzeti dalnak, miközben persze egy erős kifigurázása a nagymagyarkodásnak, a nacionalista szélsőségeknek (emiatt kellő irónia szükséges a fogyasztásához). Azt az üzenetet hordozza, hogy magyarnak születtünk, itt kell élnünk, az országért kötelesek vagyunk mindent megtenni, akár vérünket is áldozni a honért, „Ezért a hazáért éljetek, haljatok!”.

Hallgassátok tehát a számot, az útmutatást, büszke magyarok, alatta pedig érdemes elolvasni a kommenteket, csak néhány gyöngyszem a több, mint ezerből: „Baszki ettől elkezdtem hátrafelé nyilazni”, „Olyan hangosan hallgattam hogy google maps-en újra magyar neve lett a szlovák városoknak.”, „Te$tvérem akkorát csergetett ez a rege, hogy a puli kutyám már csak rovásírásban ugat.” (szerk.: a szöveg rovásírással a klipben).

A közelgő EP-ről (Tarsolylemez) a Turul sikerén felbuzdulva gyorsan megjelentette második szerzeményét V4 KRÚ címmel, amelyet szintén megtámogattak egy erős képi világgal, még ha a Turul klip szintjét nem is tudták megugrani, bár a zenei alap itt sokkal jobb. A saját genezise, népünk tettei a nagymagyarkodás után most aktuálpolitikával, globalitással, Európa szétesésével foglalkozik. Míg a nyugat a vesztébe rohan a migránshordákkal, melegekkel, azzal, hogy a nők nem hajlandóak szülni, addig a V4 országai (Magyarország, Lengyelország, Csehország és Szlovákia) „Erős, önálló, homogén nemzetek”. Ahhoz, hogy ez továbbra is így maradjon, a jelszót, a helyes irányt is megfogalmazza: „Kereszténység, hagyomány, megerősített határ.”

A V4 Krú után jött ki Krúbival közös dala, a Keresztes Hadjárat 2019; már korábban (kilenc hónapja) is dolgoztak együtt, de akkor Krúbi számában (SCHMUCK) működött közre Dé:Nash. A Keresztes Hadjárat 2019 egy fiktív történetet mond el, arról, hogy ők ketten felkerekednek, és visszaszerzik a Szentföldet, a szakrális területet („Magyar föld lesz Jeruzsálem”). Most, a vészterhes időkben égető szükség van a kereszténység erejére, és mint tudjuk (ha máshonnan nem is, miniszterelnökünk beszédeiből biztosan), mi, magyarok vagyunk a kereszténység legfőbb védelmezői. A klip elején megérkeznek a Kövér László Általános Iskolába, ahol egy tanóra keretében elregélik, hogy mit kellett kiállniuk a szentföldért indított hadjáratban. A végén pedig egy hatalmas össznépi örömünneppel zárul a videó, mert végre „Magyar föld lett Jeruzsálem, Atya, fia, szentlélek nevében ámen”.

A Lehel Skrtjében is a nyugat felé üzenget: „Legyél te német vagy angolszász / Ne bántsd a magyart, mert pórul jársz / Lesújtott régen a kürt / Lesújt hát újra a kürt”,. Újra előjön a migránsok betelepítésének kardinális kérdése („Telepítenétek menekült / Hordákat hazánkba pedig nem / Kérünk mi belőle, elég lesz / Jön a kürt, jön a kürt / Vigyázz EU, jön a kürt”), de Magyarországnak ártani kívánó politikusokra, politikai ellenfelekre (Sargentini, Juncker, Verhofstadt, szocdemek, libsik, Zöldpárt) is lesújt a kürt, senkit nem kímél, aki a hazánk ellensége. A szám elején az 955-ös augsburgi csatát idézi fel, amely történelmileg magyar vereséggel ért véget a német seregekkel szemben, de itt Lehel „rábasz” I. Ottó császár fülére a kürttel.

A Dé:Nash művésznéven alkotó zenész egyébként Budakeszin született, középosztálybeli, keresztény családban nőtt fel, jelenleg szociológiát tanul az ELTE-n, néha cigányfalvakban önkénteskedik, saját elmondása szerint az EP-jét Mr. Busta és a Kárpátia inspirálta. Korábbi munkásságáról keveset tudni, 2015-ben töltötte fel első trackjét a Youtube-ra A gettóban az úr címmel, amit évekig nem követett új dal. Aztán hosszú hallgatás után tavaly tavasszal hallatott magáról újra, a már említett Krúbi számban működött közre, újabb szerzeményére 2018 decemberéig kellett várni, akkor debütált a Turul.

A számokban erősen visszaköszönnek a kormánypropaganda által ismételgetett mondatok (nehéz, szinte lehetetlen figyelmen kívül hagyni a mai Magyarországon azt, ami évek óta hazánkban zajlik, amit a kormány sulykol a honpolgárokba – Brüsszel, migránsok, Sargentini, Soros a fő ellenfelek); korábban írtunk egy cikket aktuálpolitikai zeneszámokról, most pedig gyakorlatilag itt egy egész lemez a témában, csak egy kicsit átírva, kiforgatva és van, hogy a hatás kedvéért káromkodásokkal megtűzdelve. Mindezt mégis olyan faarccal képes előadni, mintha nem érintené meg a téma, miközben belül forrhat az indulattól, különben nem erről rappelne. Érdekes kérdés, hogy Dé:Nash az öt szám (ötödik: Rekonkviszta Diszkó), a kislemez kiadása után hogyan képes megújulni a jövőben, mert a számok témája kis eltéréssel ugyanaz.

Nehéz meghatározni, hogy milyen előadó Dé:Nash, a rap, hiphop zenei alapjaira építkezik, de valami egészen újat alkot, a szélsőséges nacionalizmus, a nagymagyarkodás áll szövegei célkeresztjében. FankaDeli hozott valami hasonló stílust a dalszövegeket tekintve, de ő minden szavát komolyan is gondolta, míg Dé:Nash művészetét iróniával kell kezelni, rap és hiphop mindkettő, mégis ég és föld a különbség.

Felhasznált források:

https://index.hu/kultur/zene/2019/01/18/lesujtott_regen_a_kurt_lesujt_hat_ujra_a_kurt/

https://index.hu/kultur/zene/2018/12/04/vegre_most_mar_turulrap_is_van_kis_hazankban/

Kiemelt kép: index.hu

Szexterápia tinédzsereknek – Sex Education sorozatajánló

Bár még csak most kezdődött az év, a Netflix máris újabb remek sorozatot ajándékozott nézőinek. A Nagy-Britanniában élő Otis Milburn (Asa Butterfield) mindennapjait követhetjük nyolc részen keresztül, aki a legújabb tanév kezdetéig csak a szürke kisegér szerepében volt ismert, de egyik napról a másikra megismerkedik a belevaló Maeve Wileyvel (Emma Mackey), hogy szexterápiás klinikát nyissanak az iskola diákjainak.

Bár az American Vandalt két évad után elkaszálta a streaming szolgáltató, a Netflix láthatóan kárpótolni akarta nézőit, így az olyan sikerek, mint a Chilling Adventures of Sabrina és az Elite, vagy a bukásnak is tekinthető, de végül megmentett Insatiable után újabb fiatalokról, fiataloknak szóló sorozattal álltak elől – ezúttal azonban valamit nagyon jól csináltak.

A Sex Education Laurie Nunn forgatókönyvíró tollából érkezett egészen Nagy-Britanniáig, és egy „socially awkward” szűz tinédzser napjait követi, aki édesanyjával, az ismert szexuálterapeuta Jeannel (Gillian Anderson) él együtt, feltételezhetően egy brit kisvárosban. Történetünk szerint, miután anyja munkája nyilvánosságra kerül az iskola többi tanulója előtt, klinikát nyit a szintén kissé kívülálló, de belevaló Maeve-vel, hogy szexszel és szerelemmel kapcsolatos tanácsokkal lássa el az iskola diákjait.

Forrás: imdb.com

A brit produkcióknak megvan az az előnye, hogy nem kertelnek, hanem valóban kimondják, vagy éppen megmutatják az adott szituációkat, amitől a sorozataik vagy filmjeik egyaránt életszerűbbnek tűnnek. A The End of the F**king Worldhöz hasonlóan itt sem finomkodtak a fiatalokkal, ezért pedig nagyon hálásak lehetünk nekik.

Azonban a Sex Education sokkal többről szól, mint pár kamasz szexuális életéről. A sorozat erősen, tabudöntögető stílusban belemegy olyan témákba, mint a másság, a homoszexualitás megélése és elfogadása, vagy éppen megmutatja, mit élhetnek át azok, akik fiatalon abortuszra kényszerülnek – és egyedül kell átesniük rajta. Barátságokat ingatnak meg, és határokat döntögetnek, miközben örömet okoznak és olykor könnyeket csalnak a szemünkbe.

Forrás: imdb.com

A készítők olyan ismertebb színészek, mint Asa Butterfield (A leleményes Hugo, Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei), Gillian Anderson (X-akták, Hajsza) és Alistair Petrie (Banki meló, Hajsza a győzelemért) mellett teret adtak új, vagy eddig kevésbé ismert színészeknek, ezzel színesítve a szereplőgárdát. Ez a húzásuk rosszul is elsülhetett volna, hiszen kifejezetten jó forgatókönyvvel és történettel dolgoztak, ami kárba veszhetne egy esetleges rossz casting miatt, de szerencsére nem ez történt – mellék- és főbb szereplők egyaránt remekül teljesítenek a képernyőn.

A Sex Education nagyon szerethető, szórakoztató lett – és tényleg jó. Arról azonban, hogy a sorozat kap-e lehetőséget második évadra, még nem érkezett hivatalos információ. Mindenesetre a brit Cosmopolitan-nel készített interjújuk szerint a Butterfield melletti két főszereplő, Emma Mackey és Ncuti Gatwa reménykednek a folytatásban, ahogyan a rajongók is.

A sorozat a Netflix kínálatában megtekinthető.

Kiemelt kép: imdb.com

Kis MondoCon Szombathelyen – Anime nap a LvL Up Esport Bárban

A szombathelyi LvL Up Esport Bár ugyan még nyitásának fél éves évfordulóját sem ünnepelte, múlt hét szombaton mégis sokakkal megismertette magát a megyeszékhelyen. Szervezésükben ugyanis létrejöhetett egy anime tematikájú nap, amire korábban csak a sokak által kedvelt budapesti MondoConon volt lehetőség.

Mindenféle maskarába bújt emberek, japán mondatok, anime főcímdalok a karaokegépben – egy igazi rajongónak ennél nem is kell több. Szombat este a LvL Up szombathelyi bárja felöltötte kimonóját és szeretettel várta az anime-fanokat. A bár kínálata egyébként is hasonló stílust mutat. A falakon online játékok, animék, mindenféle filmek képei díszelegnek, a lépten-nyomon kiállított Star Wars figurákról nem is beszélve, amik között igazi relikviák is rejtőznek. Az itallapon minden koktél egy fantázianevet kapott, szintén valamely filmes vagy játékbeli karakter után. Már ez is maga a Paradicsom egy „kocka” számára, azonban ez a szombat kicsit más volt. Meghirdetett cosplay (anime jelmez) versenyre, karaokeversenyre érkeztek a szórakozni vágyók, akik közül sokan tényleg kitetettek magukért, időt és pénzt nem sajnálva készítettek jobbnál jobb ruháikat. Miközben sokan elkezdtek a barátaikkal társasozni, a bátrabbak kiálltak a közönség elé, hogy elénekeljék kedvenc anime főcímdalaikat.

Végül este tíz órakor mindkét verseny közönségszavazása lezárult, és a nyertesek italkuponok boldog tulajdonosai lettek. A jó hangulatban éjfélig folytatódott az éneklés és a játék, sokan pedig az emeletre indultak a barátaikkal, hogy valamelyik konzolon, vagy számítógépen csépeljék egymást. Pontban éjfélkor pedig megkezdődött a tombolasorsolás. A nyeremények között volt a bárban beváltható italkupon, ingyenes játékidő és persze animés ajándéktárgyak is. 

Simon Gábor, a hely egyik tulajdonosa elárulta, hogy sok ilyen és ehhez hasonló programmal készülnek még a jövőben, ezért aki most lemaradt, ne csüggedjen, hiszen lesz még alkalma máskor is részt venni ilyen rendezvényen.


Lutor Katalin galériája


Ennio Morricone – Búcsúkoncert

A filmzenék egyik legelismertebb és bátran mondható, hogy leghosszabb ideje a közönséget elvarázsoló alakja idén újra és utoljára (?!) látogatott el hazánkba. Maestro Ennio Morricone az idei évig hat alkalommal járt Magyarországon.

Elsőként még 1995-ben, legutóbb pedig 2017-ben a „The 60 Years of Music World Tour” keretein belül adott koncertet hazánkban, amivel hivatásos zeneszerzői és karmesteri pályájának 60. évfordulóját ünnepelte.
Akkoriban a legtöbb helyen lehetett hallani, hogy az lesz utolsó turnéja, ezért lepődött meg mindenki, amikor bejelentette, hogy tart még egy exkluzív koncertsorozatot Európában. Természetesen ez is egy rendhagyó eseményhez kötődik, mégpedig a Maestro 90. életévéhez.
Az exkluzív turné január 19-én Krakkóban kezdődött, majd január 23-án ért el Budapestre a Papp László Sportarénába. Több mint ötszáz alkalommal komponált zeneműveket különböző filmekhez vagy  sorozatokhoz, amelyekbe természetesen beletartoznak kisebb olasz szériák, de mindenki számára ismert klasszikusok is. Egyes műveinek még magyar kötődése is van, hiszen a Sorstalanságnak is ő szerezte a zenéjét.

Az ezúttal is telt házas koncert első tapsvihara a Cseh Nemzeti Szimfonikus Zenekar belépésére kezdődött el, – akiket a turné alatt Morricone vezényelt – majd az ováció hatványozódott, amikor feltűnt a színpadon a Maestro és elfoglalta a helyét. Mindig káprázatos élmény látni és hallani, amikor egy nagy színpadot száznál több fő tölt meg hangszerekkel, és együttesen csendülnek fel a lelkeket megmozgató dallamok. Az első pillanatok mozgolódását követően, szerencsére néhány perc elteltével teljes nyugalom uralkodott a nézőtéren, és nyitott füllel-szívvel lehetett hallgatni a mesterdarabokat.

Többek között Bernardo Bertolucci Huszadik század című alkotásához készített filmzenéi is elhangoztak az előadás első negyedében, amelyet a Kötözz meg és ölelj! dallamai követtek. 1996-ban készült egy minisorozat Nostromo címmel, amelynek a zenei részéből egy szeletet kapott a hallgatóság.

Sergio Leone és Morricone neve majdhogynem összeforr a mozivilágban, hiszen kiemelkedőt alkottak a filmművészet és a zenetörténet területén. A két zseni közös munkájából, olyan klasszikusok születtek, mint a Volt egyszer egy Amerika ez Leone utolsó rendezése – amely nem csak történetében, de az azt kísérő muzsika szempontjából is lélekbe markoló.

A koncert egész ideje alatt a zenekar mögötti háttér erőteljes kék megvilágításban pompázott, egy szakasz kivételével. Susanna Rigacci, svéd születésű olasz szoprán énekesnő sétált fel a színpadra, akit szintén a közönség öröme kísért és a háttér vörössé változott, érzékeltetve, hogy valami különleges következik. Bizony a szintén klasszikus és örök, Leone által rendezett westernek érkeztek. Szinte megjelent előttünk Charles Bronson alakja a harmonikájával a Volt egyszer egy vadnyugatból a Man with a Harmonica című szám előadása során, és szintúgy leforgott egy jelenet képzeletben A Jó, a Rossz és a Csúf-ból, amikor Clint Eastwood ágyúlövése után Eli Wallach azt a bizonyos sírhelyet keresi a The Ecstasy of Gold könnyeket csalogatóan szép taktusaira, amit Susanna elképesztő vokállal koronázott meg. A Maestro egy ilyen hangvételű fináléval zárta az első részt.

Forrás: langologitarok.blog.hu

A szünet után a legfrissebb híres darabjával nyitott, amely Quentin Tarantino szintén legutóbbi filmjének nyitánya, az Aljas nyolcasé. Két fontos különlegessége is van ennek a remekműnek: az egyik, hogy Ennio Morricone élete első Oscar-díját kapta ezért az alkotásáért, hiszen összesen hatszor jelölték és csak a 2015-ös, azaz a hatodik jelölést sikerült díjra váltania – volt már 2007-ből egy aranyszobra, de azt nem konkrét filmzenéért kapta, hanem életműdíjjal jutalmazta meg az Akadémia. A másik érdekesség, hogy az Aljas nyolcas zenéjét azzal a zenekarral vette fel, akiket éppen a színpadon vezényelt.

A háborús témák is előkerültek, mint a 2003-as spanyol La luz prodigiosa című alkotásból vagy az 1966-os Az algíri csatából, amelyeknek szintén Morricone készítette a filmzenéjét. Ebben a szekcióban többször hallható volt Dulce Pontes portugál énekesnő is.

A koncert utolsó szakasza pedig A misszió dallamainak adott helyet, amely után elismerő tapsvihar vette kezdetét. Természetesen ráadásra is sor került, amely sok embert meglepett, hisz nem egyszer, hanem háromszor is visszatért a Maestro. Elsőként Giuseppe Tornatore Cinema Paradisója csendült fel a maga kellemes és érzéki hangjaival, majd Morricone az életkorát meghazudtoló lendülettel lement a színpadról és külön-külön kezén fogva felvezette Susanna Rigaccit és Dulce Pontes énekesnőket, hogy ők is elbúcsúzzanak egy-egy dallal.

Egy telt házas koncerttel és vastapssal búcsúztatta Magyarország a filmzeneszerzés egyik legkiemelkedőbb alakját. Életkorát meghazudtolóan, töretlen odaadással és alázattal vezényelte végig az előadást, felejthetetlen élményt szerezve közönségének.

Kiemelt kép: artandgo.hu

A legjobb megfilmesített regények

A filmkészítők számára sokféle alapanyag áll rendelkezésre, lehet az egy már korábbi film, más művészeti alkotás, és természetesen van, hogy egy film forgatókönyve teljesen az alkotók agyszüleményének eredménye. Az alábbiakban olyan filmeket veszünk sorra, amelyek regényeken alapulnak és kifejezetten jól sikerültek.

Egy regényt feldolgozó film értékelésénél az egyik legnehezebb feladat az, hogy eldöntsük, milyen szempontokon keresztül nézünk rá az alkotásra. Sokan nem tudnak elvonatkoztatni az alapműtől; az adott filmet az alapján szemlélik, hogy mennyire hű a regényhez, mind történet, mind karakterábrázolás, esetleg a hangulat szintjére is értve. Másokat szinte egyáltalán nem érdekli az (vagy talán nincsenek is tisztában vele), hogy egy regény feldolgozását látják, így teljesen el tudnak határolódni az irodalmi műtől. A legjobb talán az ­– már persze ha ismerjük vagy olvastuk a regényt -, ha a filmet elsősorban különálló alkotásként kezeljük, ha pedig érdekes vagy dicsérendő összefüggéseket, illetve eltéréseket mutat az alapanyaghoz képest, azokat csak plusz adalékként értelmezzük. Léteznek olyan filmek, amelyek több aspektusban is tökéletesen követik a regényt, amin alapulnak, de mégsem jók; és több olyan példa is van, hogy az alkotók totális szabadsággal álltak az irodalmi műhöz, és csak néhány részlet egyezik meg közte és a létrejött mozgókép között, mégis értékes filmekről beszélhetünk (például: Annihilation).

A másik nagy probléma ezzel a témával kapcsolatban az, hogy rengeteg figyelemre méltó és jó feldolgozás született a film történetének elmúlt egy százada alatt. Az alábbiakban megpróbálok kiemelni pár érdekes, klasszikus vagy szimplán kiemelkedő művet, de ha egy hiányzók nélküli listát kéne összerakni, annak nem lenne könnyű a végére érni. A modern amerikai irodalom egyik kiemelkedő alkotását, Harper Lee regényét, a Ne bántsátok a feketerigót! a megjelenése után mindössze két évvel (1962) a filmvászonra is feldolgozták – és remekül sikerült. A regény lényeges üzeneteit a toleranciáról, az elfogadásról tökéletesen átadja a Gregory Peck főszereplésével készült film, és a nézők szívét is ugyanúgy eléri, mint Lee klasszikusa.

Az egyik legnépszerűbb regényen alapuló film a nemrég elhunyt Milos Forman rendezése, Jack Nicholson legendás alakításával. A Száll a kakukk fészkére (1975) Ken Kesey regényének feldolgozása, a kritika és a közönség körében is sikeres volt (talán egyedül Kesey nem szerette). Maradva a 20. századnál, megemlíteném Andrej Tarkovszkij (szinte frenetikus) filmográfiájának egyik darabját, a Solarist (1971). A rendezőlegenda elég szabadon bánt az alapanyaggal (ami egyébként Stanislaw Lem fantasztikus regénye), legfőképpen vizuális értelemben. A film részben pont attól lett ilyen jó, hogy a rendező teljesen más rétegekre helyezte a fókuszt a könyvhöz képest, és minden bizonnyal ezért nem nyerte el a lengyel sci-fi író tetszését (az előbb említett Kesey-hez hasonlóan). Egyébként még létezik egy 2002-es adaptáció, de azt gyorsan felejtsük is el!

Forrás: ascmag.com

Eddig kizárólag olyan filmekről és regényekről volt szó, amelyek egyaránt klasszikusok – ­nincs ez másképp Stanley Kubrick Ragyogásával (1980) sem, ami Stephen King regényén alapul. A film nem követi teljesen hűen azt, mégis hatalmas presztízst szerzett magának az évek alatt és ajándékozott számunkra még egy zseniális Jack Nicholson-alakítást. 1987-ben jelent meg a mozikban A Nap birodalma, Steven Spielberg rendezésében és a kölyök Christian Bale főszereplésével. A film maratoni hosszúságú és nem volt kasszasiker, de ugyanolyan szívbemarkoló módon szemlélteti ,,az ártatlanság elvesztését”, mint J.G. Ballard regénye.

Irvine Welsh regényét, a Trainspottingot 1996-ban adaptálta Danny Boyle. A rendező zseniálisan bánt a regény karaktereivel és a témával, ennek eredményeképp az alkotás abszolút kultuszfilmnek számít. Bár a kasszáknál nagyot hasalt, hasonló, ha nem magasabb kultstátuszt ért el David Fincher 1999-es rendezése, a Harcosok klubja. Óriási teljesítmény a film, és azon ritka esetek közé tartozik, amikor a filmadaptáció magasan felülmúlja a regényt, amely alapján készült. Chuck Palahniuktól nem vehetjük el azt, hogy az X-generáció kiemelkedő írójának számít, de kellett Fincher ahhoz, hogy a Narrátor és Tyler Durden története ilyen magasságokba emelkedhessen. Ezen eset fordítottjára példa a 2000-ben készült Amerikai pszicho című film. A regény ismerete, olvasata nélkül a mű nagyon magával ragadja és lenyűgözi a nézőt (már ha van gyomra hozzá), ezért is került be a felsorolt filmek közé. Azonban Bret Easton Ellis zseniális agymenéséhez képest szinte minden szempontból (a narráció elképesztő felépítése, a médiaszocilógiai rétegek áthallása) eltörpül, Christian Bale alakítását leszámítva.

Forrás: deep-focus.com

A 21. századból még három filmet emelek ki – hogy a franchise-okról se feledkezzünk meg, muszáj megemlíteni a Harry Potter és az azkabani fogoly (2004) című filmet, ami a varázsló kalandjaiból készült nyolc film közül magasan a legjobb. Alfonso Cuarón reményeim szerint nemsokára kétszeres Oscar-díjas rendezővé avanzsál, de már itt csodálatos dolgokat vitt véghez, különleges hangulatot adva az addig kissé gyermeteg szériának. Ian McEwan népszerű regényének feldolgozása, a Vágy és vezeklés (2007) az egyik legmegindítóbb szerelmes (vagy inkább háborús?) film az elmúlt évekből, ami jó darabig teljesen hülyére veszi a nézőjét, majd egy olyan gyomrost visz be a fináléval, hogy arra mindenki emlékezni fog. Gyönyörű képek, alakítások és zene – Joe Wright rendező sajnos azóta sem tudta megugrani a saját mércéjét, amit ezzel a filmmel felállított.

Végül a skandináv krimik egyik klasszikusa, a Millenium Trilógia első darabjának feldolgozásairól pár szó: 2009-ben bombaként robbant be Niels Arden Oplev filmje, A tetovált lány; Hollywood gyorsan fel is dolgozta rá két évre, és a lehető legjobb rendezőre bízták a feladatot, David Fincherre. Nagyon megoszlanak a vélemények a két filmről, szinte mindenki összehasonlítja őket, azonban ha a regényt is figyelembe vesszük az értékelésnél, az amerikai feldolgozás közelebb áll Stieg Larsson könyvéhez, kevesebbet változtattak a történeten, és a saját Lisbeth interpretációmhoz közelebb áll Rooney Mara alakítása, mint az egyébként szintén zseniális Noomi Rapace-é. A svéd egy remek thriller, az amerikai egy lassú folyású krimi – mindkettőt lehet szeretni.

Szerencsére az irodalom és a filmművészet kapcsolata rengeteg remek alkotást ajándékozott az emberek számára, és azt külön pozitív hatásnak tartom, hogy sok filmet látva az embereknek kedve támad elolvasni az azon alapuló regényeket is. További emlékezetes adaptációk, a teljesség igénye nélkül: A keresztapa, Szárnyas fejvadász, A bárányok hallgatnak, Szigorúan bizalmas, Hideg nyomon, Egy különc srác feljegyzései.

Kiemelt kép: letterboxd.com

LEGUTÓBBI CIKKEK