Szabad szellemmel a szabad művészetért – A Vad Art Kiállítás szervezőivel beszélgettünk

Vincze Bence 2019. feb. 4. 0 3

Másfél évvel ezelőtt elindult Budapesten egy izgalmas kezdeményezés, amelynek során néhány fiatal összegyűlt és szervezett egy kiállítást saját alkotásaiból. Akkor még egy felújításra váró lakás volt a befogadó otthona a programnak, mára pedig már rendszeresen szerveznek rendezvényeket olyan jelentős fővárosi kultúrhelyszíneken, mint a Dürer vagy az Anker’t. Január 25-én rendezték meg a tizedik nagy eseményüket, amelyre ismét rengetegen jelentkeztek kiállítóként, és a közönség is szép számmal képviseltette magát a fiatalos és roppant szabad szellemű összművészeti kiállításon. A Vad Art szervezői csapatának két tagjával, Vancsai Lillával és Stumpf Katával beszélgettünk a programsorozat múltjáról, érdekességeiről, jelenéről, és természetesen a jövőbeli tervek sem maradtak titokban.

Meséljetek a Vad Art történetéről. Honnan indult? Kik voltak az alapítók, mikor volt az első kiállítás?

Lilla: Akkor kezdődött, amikor Magyarországra költözött Dervla (Dervla O’Flaherty – szerk.), az alapító kollegina. Szeretett volna egy kiállítást, be akarta mutatni a festményeit. Viszont ha saját magának csinálja meg, akkor nem jöttek volna el sokan, mert nem igazán ismert senkit, ezért összeszedett néhány embert, hogy szervezzenek egy csoportos rendezvényt. Egy másik szervezőtársunknak, Viviennek pedig eszébe jutott, hogy a bátyjának pont van egy felújításra váró lakása, így a helyszín adott volt, és oda lett szervezve az első ilyen őrület 2017 szeptemberében. Megjelent egy rakás ember és innentől kezdve nem lehetett ezt abbahagyni. Folytatni kellett és növekedni, mert az a pici lakás már szűk volt ennyi embernek. Mostanra sajnos Dervla már itt hagyta köreinket, így Viviennel maradtunk ketten az alapító csapatból.

Idén már a tizedik kiállítást szerveztétek szűk másfél éves fennállásotok alatt. Milyen rendszerességgel kerül sor ezekre az eseményekre?

L.: Alapvetően az a cél, hogy egy-másfél havonta legyen valamilyen eseményünk. Ez attól is függ persze, hogy mikorra kapunk időpontot a helyszíneknél. Azzal kezdjük a szervezést, hogy felkeresünk helyeket, kérünk időpontot, és ha sikerült egyet választani, akkor belevágunk a kiállítás tervezésébe is.

Mikor történt meg a vérfrissítés, amelynek során te is a szervezők közé kerültél, Kata?

Kata: Én tavalyelőtt, a novemberi Vad Arton állítottam ki először. Alapvetően onnan indult a közeledés, hogy a szervezők mindig küldenek egy hosszabb válaszüzenetet a jelentkező kiállítóknak, amiben minden infó le van írva. Ebben a levélben van egy olyan pont, ahol megjegyzik, hogy szívesen látják az embereket, ha tudnak segíteni, mivel a fel- és lepakolásra egy nap van általában az esemény előtt és után is. Én pedig szívesen elmentem nekik segíteni. Aztán onnantól kezdve rendszeresen jelentkeztem újra meg újra, hogy mindig ki tudjak állítani három-négy képet. Ilyenkor általában besegítettem, így önkéntesként már elég hamar bekerültem a csapatba. Aztán most szeptemberben kezdtünk el arról beszélgetni, hogy mi lenne, ha én is beszállnék szervezőként, főleg, hogy Dervla mégsem tudta tovább csinálni. Szóval most októberben a Mentában már szervezőként voltam jelen az eseményen, bár sokat nem csináltam…

L.: Dehogynem, támogattál lelkileg és segítettél pakolni.

K.: Igen, első körben kábé ennyi volt a feladatköröm. Aztán a decemberire szerveztem már én is fellépőket, az Aurevoir és a DLRM zenekarokat. De sajnos nem voltam jelen magán az eseményen, szóval az egy mókás kör volt ilyen tekintetben. Most, a januárin voltam először szervezőként résztvevő, amelyiken szintén fellépők beszervezésén dolgoztam. Bár igazából nincsenek ilyen szerepek, mindenki sok dolgot csinál.

Elég jól növekszik számok tekintetében a kiállítás. Benne van, hogy tovább növelitek a létszámot a szervezők körében? Bírtátok legutóbb a tömeget?

K.: Persze, de ez most egy elég nyugis esemény volt. Fellépők terén is inkább egy chilles, relaxálós, akusztikus kiállítás. De ez nagyban függ a helyszíntől is, hogy ők mennyire segítenek nekünk.

L.: Hát, a düreres az őrület lesz február 28-án. Nem azért, mert nem segítenek, hanem mert ott sokkal nagyobb helyszínről van szó, mint máshol. Általában az egész Dürert belepjük, ott minden szobára ki kell valamit találni, így sokkal összetettebb.

Fotó: Varga Orsi

Tehát általában változó a helyszín?

L.: A Dürerben már többször is voltunk, ez most az évadban a harmadik lesz, ezen kívül meg csak Tilos Maratonoztunk, de próbálunk visszatérő helyszíneket választani. Azért is, mert amit tavaly csináltunk, azt nem lehetett bírni. Egy hónap volt általában arra, hogy keressünk egy helyet, leszervezzük a kiállítókat, fellépőket és megcsináljuk magát az eseményt is. Nem igazán működött rendesen, viszont így, hogy vannak bevált helyeink, könnyebb a kommunikáció, tudjuk, hogy mikor, mit kell keresni. Most már visszavettük a dolgot két-három helyszínre. De természetesen a Dürer a kedvencünk.

Eddig hány naposak voltak az események? Hogy tervezitek beosztani később, ha nő a kiállítás?

L.: Ezt még kitaláljuk, lesz egy egész nyarunk rá. Alapjáraton mindig egynapos, viszont szerettünk volna már tavaly is kísérletet tenni egy kétnaposra. Csak egy kicsit későn jutott eszünkbe, valamikor augusztusban, hogy kellene szeptemberre egy kétnapos event, és nyilván addigra minden fullon volt, szóval idén előre készültünk. Most már egy hónapja megvan a szeptemberi időpontunk, és ki is fogjuk próbálni, hogy működik. Egy minifesztivál lesz tulajdonképpen, hasonló, mint most, csak még több fellépővel.

Hogy néz ki egy Vad Art nap egészen reggeltől az utolsó mozzanatig?

L.: Általában odamegyünk reggel kilencre és felrakjuk a képeket. Berendezzük és kidíszítjük a teret, kirakjuk az ingyen kaját, aztán öt órakor, amikor már mindenki teljes idegbajban van, hogy még ez nincs kész, az nincs kész, akkor elkezdjük beengedni az embereket és pánikolunk.

K.: És jó esetben a zenekarok is elkezdenek hamarabb beállni, hogy még nagyobb káosz legyen.

Nehezen bírjátok?  

L.: Mi ezt már élvezzük.

Fotó: Szollár Zsófi

Csak zenével kíséritek a képzőművészeti kiállítást?

K.: Rengeteg típusú fellépő van, most az Anker’t-ben például volt egy tánciskola, akik tartottak egy negyven perces koreográfiát, ami alatt még tanították is a népet táncolni. Az kifejezetten populáris lett, elég gyorsan jó sok embert be tudtak venni ott a mókába. Szerintem mehetne egy ilyen a Dürerbe is majd, ahol több hely lenne hozzá, mert ez egy elég jó program volt. Szóval a tánc az mindig nagy szerepet kap.

L.: Voltak már hastáncosok, cirkuszosok, zsonglőrök, légtornászok…

K.: Kocsmaszínház…

L.: Meg volt egyszer western színház is, ami elég izgi volt.

Cirkuszosok, légtornászok… Hogy biztosítottatok helyet és teret ilyen típusú előadásoknak?

K.: Ez abszolút helyszínfüggő.

L.: Az ilyen előadásoknak a kertben szoktunk teret adni. Mindig úgy keresünk helyszínt, hogy legyen kerthelyiség. Ott általában elférnek, mivel nem elég nagy ezeknek a helyeknek a belmagassága. Szeptemberben voltak nálunk légtornászok a Dürerben, akiknek a kertben egy egész kötélpálya lett kifeszítve.

Mi volt az eddigi legextravagánsabb előadásotok?

K.: Nekem a vetkőző balerina volt a tavalyi Anker’tes kiállításon. A lány elkezdett balettozni minimal-elektro zenére, aztán egyszer csak lekerült róla a fűző. Én akkor még nem voltam beavatva, így elég váratlan és izgalmas volt. Persze azért visszafogottan, nem teljesen, de megvált pár ruhadarabtól.

Kik a visszatérő előadók, fellépők, kiállítók?

K.: Kiállítóból rengeteg van.

L.: Igen, kiállítóból sok kedvencünk van, akiket mindig visszahívunk. Például Solymos Peti, Szax Olivér (bár ő már egy ideje nem volt, de imádjuk a képeit), Gulácsy Vivien, Sorok Gábor is.

K.: Zenekarokkal az a helyzet, hogy igyekszünk mindig változatosak lenni, nyilván, ha egyszer már jöttek, egyszerűbb őket visszahívni, de szeretnénk tartani, hogy két fellépés között legyen szünet és legyenek új arcok.

L.: Sokkal inkább táncosok, artisták azok, akik többször vannak. Például Csillag Péter, aki egy becsatlakozós performanszt szokott csinálni, elfekszik a földön és akkor bárki odamehet hozzá, majd csinálhat vele mutatványokat.

K.: Konkrétan kártyáról kihúzhatod, hogy melyik pozíciót fogod vele most letornázni. Születnek belőle elég vicces szituációk.

A közönség hogy alakult az elmúlt másfél év alatt? Az elsőhöz képest milyen érzés átélni azt, hogy ennyi ember kíváncsi az eseményeitekre?

K.: Nekem most, hogy először lehettem ott szervezőként, elképesztően felemelő érzés volt ezt a sok embert látni.

L.: Az a durva, hogy dolgozol megbújva a háttérben, senki nem tudja, hogy ki vagy, titkos manóként szervezed a dolgokat, és akkor egyszer csak csinálsz valamit, megjelenik több száz ember és élvezi. Imádom.

Fotó: Vári Tibor

Amikor először csináltátok, gondoltad volna, hogy másfél év elteltével itt fogtok tartani?

L.: Szerintem ezt senki nem gondolta, már az elsőnél is nagyon meglepő volt, hogy nem lehetett megmozdulni abban a lakásban. Elég nagy sikere volt, és tök jó, hogy azóta is kitartanak az emberek.

Van olyan célotok, hogy idővel megéljetek belőle?

L.: Igen, hosszú távon. Reméljük, hogy olyan messze már nem vagyunk ettől.

K.: Külföldön nem nagyon láttunk még ilyen eseményeket, legalábbis nem tudok róla. Szóval erről is volt beszélgetés, hogy ha valamelyik szervezőnk ki akarna költözni esetleg külföldre, akkor ott is elindítaná ugyanezt a mozgalmat, ami szerintem egy tök jó ötlet. Mert ilyen tényleg nincs, hogy random bárki jelentkezhet egy eseményre, ahol kiállítják a dolgait, eljön, megnézi és találkozik hasonló gondolkodású emberekkel. Ez egy jó dolog lehet, ami még nincs jelen ilyen formában máshol, szóval lehet rá esély, hogy első számú munkaként tekintsünk egyszer a Vad Artra.

L.: Ez a kiállítóknak is tök jó, mert így vannak belőle eladásaik, nevet szerezhetnek vele, elindulhatnak az útjukon. Igaz, hogy ez közvetlen nem rajtunk keresztül működik, de kapcsolataik alakulnak ki, ami nem utolsó szempont, hosszú távon pedig kifizetődik. Például, ha nincs a Vad Art, én nem dolgozom galériában, Kata meg nem kap állásajánlatot fotóstúdióba.

K.: Meg alapból nem fotóznék úgy, ahogy most fotózok. Az volt az első löket, amikor ki lettek állítva a fényképeim, hogy na, akkor a következőre mit fogok hozni, és nyilván belevetettem magam egy kicsit jobban a dologba.

Stílusban mennyire állnak közel a kiállított alkotások egymáshoz?

L.: Egy alap tematika van a válogatásnál: jó, vagy nem jó. Igazából nincsen megkötve stílus és téma sem, hiszen nem erről szól. Itt mindenki bemutathatja azt, amit csinál, a lényeg, hogy egyedi, igényes legyen és jól nézzen ki. Az underground atmoszféra, mint összetartó erő létezik, de emellett pusztán az a lényeg, hogy különlegesebb látásmódja legyen a kiállítani kívánt műnek. A legfontosabb a minőségi szint. Egy festménynél – legyen az bármilyen stílusú is – lehet látni, hogy az ember mennyire képzett. Persze nem az a cél, hogy ilyen agyoniskolázott festők állítsanak ki, hanem egyszerűen a technikáját tudja annak, amit csinál.

Akkor részben tehetséggondozás?

L.: Igen, mert akárkinek a munkáját nem állítjuk ki, de cél, hogy olyan fiatalok is megmutassák magukat, akik eddig még sehol. Alapvetően szeretnénk segíteni az embereknek a fejlődésben, kiválogatjuk a jelentkezők közül a legjobbakat, de mindenki kap választ. Azon dolgozunk, hogy minél több ember legyen boldog a művészettel.

K.: Most is tartottunk egy összeülős estét, amikor boroztunk és válogattuk a műveket.

Tervben van, hogy nagyobb neveket is meghívtok?

L.: Néha-néha szoktunk. Attól függ, hogy van-e elég energiánk, mert átlag negyven alkotónk van, fejenként olyan három-négy képpel, ami nem kevés. Nevesebb festőket én hívtam már meg, például drMáriás és ef Zámbó István is állított ki velünk, úgyhogy azért igyekszünk egy-egy jobban csengő nevet is elcsalni.

K.: Bella Martin, Londonban élő fotós is tervez például hozni pár nagyobb képet a Dürerbe. Nyilván attól is függ, hogy egy nevesebb személy pénzért állítja-e ki a képeit, vagy sem. Zenekaroknál is ugyanez a helyzet.

Szeretnétek külföldi előadókat?

K.: Igen, és jelentkeznek is külföldről kiállítók, múltkor írt például egy lengyel művész, hogy szívesen küldene dolgokat. Vivien pedig hozni fog majd Angliából táncosokat, akik elvileg ingyen jönnek el fellépni. Szóval megvan ennek a külföldi visszhangja is, ami nagyon szuper.

L.: És egyébként sok külföldi is jön el a kiállításokra.

Fotó: Szollár Zsófi

Mennyire kap szerepet a kommunikáció, vannak olyan szakaszai egy ilyen kiállításnak, ahol kialakul párbeszéd a kiállító és a befogadó között, vagy nálatok ez máshogy néz ki?

L.: Ezen még dolgozunk, természetesen mindig van hová fejlődni, de igyekszünk annyira közvetlenné tenni a kiállítást, amennyire csak tudjuk. Például pont nemrég gondolkodtunk el azon, hogy kéne ilyen kerekasztal beszélgetéseket, vagy tárlatvezetést csinálni az alkotókkal. De igazából a végén együtt buliznak a fellépők a közönséggel, és ahogy elnézem, mindig megtalálják egymást. Szerintem így megvan az a közvetlen szerep a két oldal között, ami kell ehhez.

Vidékben gondolkodtok? Lesz a fővároson kívül Vad Art?

K: Tervben van, mindig beszélünk ilyen ötletekről, aztán meglátjuk, hogy mennyire van erre igény. És persze, hogy mennyire van rá kapacitásunk. Egyébként nyáron lenne jó rászervezni, amikor nekünk is több időnk van.

L.: Meg nyáron nincsenek Budapesten eseményeink a Tilos Maratonos együttműködésen kívül, mivel mindenki megy el vidékre, nyaralni meg világgá. Szóval lehet, hogy egy kis együttműködést összehozunk, vagy egy vidéki bulit lehet, hogy be tudnánk sűríteni… Még meglátjuk.

Terveztek más tematikába belenyúlni, ami mondjuk nem csoportos összművészeti dolog lenne, hanem akár egy személy munkáiból összerakni egy kiállítást?

K.: Ez igazából már létezik, most többféle eseménytípusunk is megy párhuzamban. Van az original egyestés, összművészeti Vad Art és a Mentában az Openingnek keresztelt dolog, ami szintén egynapos, viszont egy művészre fókuszál, akinek a művei ilyenkor a Menta teraszon vannak kiállítva.  

L.: Jelenleg az ötödik lesz Uzsaly Marcival (az interjú megjelenése előtt megtörtént esemény:  Vad Art Opening 5 – Uzsaly Márton, január 30. – szerk. ). Ezen kívül még van egy düreres eseménysorozat, a Vad Art Gallery. Ennél a programnál a hely egyik folyosóján van egy kialakított kiállítótér, és oda szervezünk egyhónapos tárlatokat egy-egy alkotónak a munkáiból. Most a Hódosi Józsinak vannak ott kirakva festményei, utána pedig a Dobosi Zsuzsának csináljuk. Ilyenkor főként olyan művészek közül válogatunk, akik állítottak már ki nálunk.

Mik a jövőbeli terveitek, akár személyesen, akár a Vad Art kapcsán?

K.: Biztos vagyok benne, hogy Lyonban fogok élni, ezt így kijelenthetem és majd ott is esetleg lesz Vad Art. Hosszú távú cél nálam mindenképp az, hogy kiköltözzek oda, viszont nagyon szeretném, hogy ott is el tudjak indítani valami ilyesmit. Mert egy tök jó mozgalomnak tartom, amibe biztos rengetegen becsatlakoznának. Sok művészt ismerek kint is, akik simán benne lennének egy ilyen dologban.

L.: Igyekszünk életben tartani, de ki tudja, lehet addigra mindenki szétszéled. Én azt szeretném, ha annak ellenére is, hogy a szervezők zöme valószínűleg elmegy külföldre, itt is tudnánk folytatni a Vad Artot valamilyen szinten. Egyszerre itthon és külföldön. Az a lényeg, hogy élnie kell, bármilyen formában is.

Tags: Anker't, Budapest, Dervla O'Flaherty, Dürer, esemény, festészet, fotó, interjú, irodalom, kiállítás, kultúra, művészet, összművészet, portré, program, sorozat, Stumpf Kata, tánc, Tilos Maraton, Tilos Rádió, Vad Art, Vancsai Lilla, zene Categories: PORTRÉ
Related Posts