Kezdőlap Blog Oldal 232

Felső Tízezer és Meg Egy Cukorka koncert az Instantban

Április 11-én az Instantban adott közös koncertet a Felső Tízezer és a Meg Egy Cukorka zenekar. Előbbi banda a vidékjáró tavaszi időszakuk közepén a budapesti közönséget is megörvendeztette Majd lesz valahogy című új lemezükkel, emellett bemutatták a lemezboltok napjára megjelenő Utálom a zenét című kislemezt, amely 30 sorszámozott példányban fog megjelenni két új dallal, néhány ritkasággal és rajta lesz az eddig csak digitálisan megjelent 2017-es Új városok épülnek EP is.

A Meg Egy Cukorka zenekar már kezd kilépni a feltörekvő jelző alól is, egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek a srácok. Tavaly első nagylemezüket, a Jöhet Bármit a Hangfoglaló támogatásával valósíthatták meg, és hamar belopták magukat a közönség szívébe, ez a mostani koncerten is határozottan látszott. Tapasztalatban is nagy löketet kaptak a srácok, hiszen az elmúlt időszakban többek között a Bagossy Brothers Company, a 30Y és a Kistehén társaságában is színpadra léphettek, és több fesztiválon is jelen voltak, így a rutin, amit magukra szedtek a színpadi mozgásban és a kommunikációban, határozottan visszatükröződik.


Herczeg Orsolya galériája


Az első Crossover est a Négyszoba Galériában

Avagy egy igazi művészeti est a város szívében

Külön-külön is öröm feltörekvő költőket, slammereket, zenészeket előadás közben látni, de ha mindezt egy este alatt teszik, az a szó legjobb értelmében szédítő élmény.

A Crossover estet a Zsebuniverzum kötet szerzője, Kemény Gabriella szervezte, azzal a szándékkal, hogy a fiatal alkotóknak lehetősége nyíljon szélesebb körben is ismertté válni.

A kezdeményezésről kijelenthető, hogy hiánypótló ötlet, hiszen önmagában a művészeti termék létrehozásával még nem lehet teljes az alkotás, ahhoz ugyanis a befogadó felekre is szükség van.

Már az este kezdete is formabontó volt: a költők (Nagy Rita, Grajzel Dániel, Bán Boglárka, Hangay Niki) felolvasása szerencsére nemcsak könyvtárszagú, poros lenyomata volt az irodalomnak, hanem egy meglepően eleven és élő jelenség, amihez hozzájárultak DAAN (Babinszky Dániel DJ) chillhop beatjei és a szervezők fénytechnikája is. Borsos Bence interaktív slamjeivel gondolati síkon és fizikailag is megdolgoztatta hallgatóságát, az este hátralévő részében pedig a zenészeké (Szente Katica, Baker Dániel, Eckhardt Bálint, Szabó Tamás, Gócza Gergő, Kemény Gabriella) volt a főszerep, akik rendkívüli minőségben szólaltak meg a legváltozatosabb zenei stílusokban. Az esemény során a vendégek is a mikrofonhoz kerülhettek, többen éltek is ezzel a lehetőséggel.

Az este családias hangulatban telt, pedig alapvetően sokan megjelentek, amit a padlón elfoglalt helyek száma is reprezentált. A Teleki-borcsalád támogatásától függetlenül is oldott, feszültségmentes hangulat uralkodott, a Fujifilm jóvoltából pedig kézzel fogható emlékeket is szerezhettek a látogatók.

Nehéz szavakba önteni azt az élményt, hogy miképp bontották le a hasonló gondolkodású fiatalok egymás előtt az idegenség falait, hogyan kerekedtek hosszas beszélgetések első találkozásokból, és hogyan ismerhettünk meg olyan szerzőket személyesen, akikre még érdemes lesz a későbbiekben odafigyelni.

A következő Crossover eseményen kizárólag a zenészeké lesz a terep (amire az alábbi linken lehet ingyenesen regisztrálni).

https://www.facebook.com/events/2384458185003117/?ti=icl


Karvaly Bence galériája


Képek forrása: Karvaly Bence (K-fotogràfia)

Chilling Adventures of Sabrina 2. évad értékelő

Tavaly decemberben már írtunk, az akkor megjelent Chilling Adventures of Sabrina című Netflix sorozatról, amely az Archie képregények univerzumában Sabrina Spellman, a tizenhat éves félig ember, félig boszorkány életét mutatja be. A sorozat második évada „Part 2” címmel április 5-én debütált a streaming szolgáltatónál, mi pedig megnéztük.

A cikk továbbiakban spoilert tartalmaz a sorozat első és második évadának történéseiből.

A sorozat első évada sem okozott csalódást a széria rajongóinak, de a második nézése közben nem árt biztos pontot találni, ugyanis képes nagyon gyorsan magával ragadni. Röviden, az első évad befejezéséről, Sabrina (Kiernan Shipka) hosszas harcok és csapások árán, de beírja nevét a Szörny könyvébe és szakít ember barátjával, Harvey Kinkle-lel (Ross Lynch), hogy megkezdhesse tanulmányait a varázslók iskolájában. Nagynénje, Zelda (Miranda Otto) pedig segít világra hozni, majd elrabolni a templom vezetőjének, Father Blackwoodnak a gyermekét, miközben Mrs. Wardwell testében Lilith (Michelle Gomez) tovább egyengeti a lány útját a Sötét Úr felé. Idáig eljutni is érdekes volt, de utólag belegondolva az első évad inkább egyfajta felkészítőnek számít a második évad történéseihez képest.

Kiernan Shipka Sabrinája nem kevésbé lázadó és tudatos, mint eddig, de ereje megismerése és kiteljesedése csak segíti céljai elérésében. Az új iskolájában sem marad csöndben és indul egy eddig csak fiúk számára elérhető vezetői pozícióért, még inkább felhívva magára a figyelmet. Ezáltal pedig, Harvey-val való szakítása után, közelebb kerül a varázsló Nicholas Scratch-hez (Gavin Leatherwood) , ezzel a készítők pedig azonnal két táborra is osztották a rajongókat, akiket nem hagy nyugodni, mégis kivel kellene lennie a boszorkánynak.

Forrás: dailydead.com

Ahogy haladunk előre, újabb boszorkányhagyományt ismerünk meg: a romantikus, Valentin-napi rituálét, a Lupercaliat. Bár a régi hitekben is fontos szerepet játszott a szexualitás, nem gondoltam, hogy ebben az esetben is ilyen nyíltak lesznek a témával. Bár a producerek a Riverdale kapcsán is sokszor elragadtatják magukat és nekem kell emlékeznem, hogy tizenhat év körüliek a karakterek. A Chilling Adventures-ben ezt sikerült picit jobban kezelni.

De Lilith története is közelebb kerül hozzánk egy színdarab formájában, aminek külön örültem, hiszen annak ellenére, hogy mindent ő irányít a háttérből, közel sem tudtunk róla eleget, hogy igazán szerethessük, vagy éppen sajnálhassuk. Rövid, ám erős szálnak nevezném még a boszorkányvadászok megjelenését, akiknek köszönhetően Sabrina kiteljesedhetett és még erősebbé vált a sorozat tempója, hogy felkészítsen minket a Sötét Úrral való találkozásra.

Be kell vallanom azonban, hogy Sabrina átlagos barátait érintő események valahogy nem maradtak velem. Szeretem Roz, Harvey és Theo karakterét is, de ha nem lettek volna még ennyit sem képernyőn, fel sem tűnt volna igazán a hiányuk. Suzie gender váltása kiszámítható volt, míg a Roz és Harvey közötti kapcsolatból számomra hiányzott mindenfajta kémia.

Jót tett azonban, hogy a készítők nem féltek az erőszak bemutatásától sem, ami valakinek sok lehet, de valójában érthető, ha átgondoljuk, kikről is szól ez a történet. Ugyanúgy alkalmazták ezt a különös operatőri megoldást, mint az első évadnál, hogy egyszerű képeknél sem hagytak mindent fókuszba, ezzel a misztikum érzete is megmaradt.

A forgatókönyvírók csavart csavarra halmoztak, így egyszerűen nem lehetett megunni ezt a történetet. Sabrina karaktere folyamatos fejlődést mutat, amely az események tükrében nem a legmeglepőbb, de szüksége is lesz az erejére, ha a Netflix úgy dönt folytatják a sorozatot, és ellátogatnak a Pokolba.

Kiemelt kép: tvinsider.com

A legyőzöttek hangja – Trójai nők a Maladype Bázison

Emberáldozat, pusztítás, hiábavaló halál. Már megtörtént, nincs mit tenni. Ki tudja, mi következik még? Számít-e a jövő, ha minden darabokban? Van-e olyan bűn, amit már az istenek sem tűrhetnek? Rengeteg kérdés zúdul nyakába azoknak a nőknek, akik a leigázott város romjain térdelve várják sorsukat. Euripidész Trójai nők című drámáját Szabó K. István állította színpadra a Maladype-ben.

Az immár kietlen földön uralkodó csendbe lép a néző az előadás kezdetén. Egy olyan térbe, ami száraz és terméketlen, akár a sivatag, de tele van megsárgult könyvlapok történeteivel Trójáról, Karthágóról, Hirosimáról. Mintha minden múltidőben volna, vagy épp ellenkezőleg: meghaladva jelenünket egy olyan elképzelt jövőbe kerülünk, ahol múltunk már a történelem része. A térben egy keretszerű faépítmény, benne homok, egy régi zubbonyra emlékeztető kabát. Ajtó mögött, műanyag mögé rejtve homályos női alak ül. Kísérteties zene fogad minket. Szakralitás. Temetés utáni tor ízei. Tengerillat és a távolban, mintha tűz ropogna valahol.

Mégis, ezek után sem kerülünk gyászhangulatba. Tudjuk, hogy valami történni fog, még akkor is, ha egy bizonyos súlyú tragédia után már minden mindegy. Athéné és Poszeidón játszmája keretet ad az előadásnak. Minden idézőjelbe került, mégsem vehetjük könnyen az emberek szenvedéseit, habár az istenek szemszögéből csak bábjáték az egész. Tragédiák sora történik vagy idéződik fel, a karakterek embersége és közelsége azonban megakadályozza azt, hogy fekete máz telepedjen az előadásra. A tér kicsinysége és a színészek elképesztő hitelessége miatt minden emberi távolságba kerül érzelmileg is. Ennek talán legékesebb bizonyítéka, hogy a szöveg, mely viszonylag archaikus, de mindenesetre nem a legteljesebben mai, egyszerűen megfeledkezteti magáról a nézőt, minimum saját szavainknak halljuk őket, de talán néhol mintha gondolatainkat tenné hallhatóvá. Nagyon kevésszer érzem színházban azt, hogy a szöveg ennyire megszűnik gátnak lenni, kevésszer érzem, hogy nem csupán érzelmeink, gondolataink árnyéklenyomatai. Legtöbbször magán hordozza az irodalmiság, vagy a színháziság tetten érhető jeleit. Az előadás nagy erényének vélem, hogy a görög mitológia témájában mozgó, Illyés Gyula múlt századi magyar nyelvére fordított, egyébként ókori szerző drámája az idegenség semmi nyomát nem mutatja. Ennek persze nagyban oka a kivételes színészi játék is.

Forrás: szinhaz.org

Bödők Zsigmond (minthogy a háborúban a férfiakon a teher, utána azonban az asszonyokon) egymagában alakít minden férfit, ami némileg stilizálja a karaktereket, ám az előadás koncepciójába ez teljesen beleillő. Szilágyi Ágota naivának álcázott manipulátorként lép színpadra Heléné szerepében, oly meggyőzően, hogy bizonyos ponton még mi is elhisszük szavait, elgondolkodunk egyébként logikusan felépített, ám nyilvánvalóan átlátszó érvelésén. Kasszandra, a jövőbe látó királylány az őrültség és a legnagyobb tudás közti szakadékban rekedve él, tragédiája a meg nem értettsége, mely fájdalmasan rajzolódik ki a darabban. Az őt alakító Tankó Erika jelmeze fehér ruha, zakó, kezén férficipő. Mert bolond, vagy mert teljes. A szűz papnő szexualitáson felül, nemi határain túllépve jelképezhet hidat isten és ember közt.

Andromache erős karaktere a férjét gyászoló asszony, majd a gyermekét elvesztő anya megindító őszinteséggel jelenik meg Huszárik Kata által. Külön tetszik, hogy a karakter itt is kettős: pusztán érzelem, vagy némi hideg előreszámítás, hatalomsiratás is? Hekabe talán a legmeghatározóbb, nem csoda, ő az egyetlen, aki végig jelen van, mindent lát és hall. Az özvegy királynét alakító Varga Mária olyan légkört teremt, ami szintén kivételes élményt jelenthet a befogadó számára. Fájdalom és büszkeség, rezignált realitástudat jellemzi, s úgy vezeti körbe a nézőt a letarolt városon, hogy egyszerűen csak a szemébe néz. Briliáns alakítások ezek, igazi katarzist nyújtó színészi jelenlétnek lehetünk tanúi.

Szabó K. István megfelelő koncepciója nélkül azonban nyilvánvalóan nem jönne létre ez a sok összetevős légkör. Az egyszerű játéktér az előadás végére egyértelműen Hekabe sírját, a hajót jelképezi, melyre rálépve elcsúszik, s a tengerbe zuhan. Több hasonló szimbólum fedezhető fel a darabban. Ilyen a homok, amely igen erőteljesen van jelen, kontrasztba állítva a porban játszó halandót a halhatatlan istenek önkényes szórakozásával. A gyermek trónörökös rongyként való megjelenítése nem csak leleményes ötlet, de többlettartalommal is bírhat, tekintve, hogy halott testének mosdatása így a bűnök feldolgozását, akár elismerését jelentheti. A bőrönd koporsó mivolta az idegen földre való utazás baljósságát vetíti elő.

A nézőt a háború hozzánk időben közelebbi formáját felidéző mozzanatok segítik a befogadásban, érzelmi azonosulásban. Emlékeztetnek arra, hogy a háború, ahogyan Polüxena halála is, csak felesleges emberáldozat. Személyesen azt gondolom, igen fontos kiemelni, hogy az előadásnak van miértje, ami bizonyos szempontból már-már kuriózum, ha erre a miértre mint valós, lefordítható társadalmi, vagy emberi célra gondolunk. A háború ugyanis örök fenyegetettség, kultúránk még mindig az előző világégés pusztításait nyögi. A borzalmakat egy még viszonylag kiaknázatlan oldalról bemutatni úgy, hogy a háború romantikáját, az olykor giccsbe hajló katonatörténeteket megkerülve hangot ad a hátramaradottaknak, hangsúlyos érdem. A kegyetlenség táptalajául szolgáló tömegszerűsítés, dehumanizálás ellentéte ugyanis a nevek, arcok, történetek megjelenítése.  

Kiemelt kép: hirado.hu

 

„A kreatív elme nem képes az önkifejezésre, hanem képtelen arra, hogy ne alkosson” – Szendrői Csaba interjú

Szendrői Csabával beszélgettünk versekről, kortársságról, művészlétről szombathelyi koncertjüket megelőzően.

Kijött egy új dalotok, a közösségi portálokon pedig többször belengettétek, hogy lehet számítani új lemezre. Várhatjuk?

Igen, már elég feszes az ütemterv, idén késznek kell lennie. Ötleteink végtelen számban vannak, a kidolgozás része a nehéz, egyre nehezebb. Egyre nehezebben vagyunk elégedettek, de talán nem is baj.

Ennyi év zenélés után hogyan kezelitek a kritikát? Megtanultad belőle kiszűrni a hasznos részeket és felhasználni őket?

Mindig eléggé külön utakat jártunk be a zenei szcénán belül, nagyon sok jót kaptunk, de persze nem szeret minket mindenki. Szerintem nagyon sokan nem is ismernek, mi folyamatosan változunk és változtatunk, remélem, hogy igazából nem lehet kiismerni minket. Azt a fajta építő jellegű kritikát, amikor egész pontosan valamit mondanak, nagyon szívesen meghallgatom. Nem esik rosszul, nem is sértődöm meg, sőt, én sokkal jobban örülök neki, ha valaki őszinte. Egyik koncert után ültem egy csávóval félrészegen valami padon és akkor elmondta, hogy kurvára szereti a zenekart, de van egy dal, amin belül utálja, ahogy lépegetek a hangok közt. Tök igaza van, igazából nem is direkt csinálom, én se szeretem, csak rossz beidegződés és azóta figyelek rá, hogy ne legyen ilyen, ez működik. Vagy mondjuk baszogattak csomó koncerten, hogy hamisan énekeltem, ezért elkezdtem énektanárhoz járni, többek között, mert tényleg rám fért. Ilyen jellegű dolgokkal nincsen baj, ilyenkor a kritikának van értelme. Ha valaki azért ignorál minket, mert nem tetszik mondjuk a hangszínem, az már kicsit rosszabb, hiszen azon nem tudok változtatni. De azért nincsenek álmatlan éjszakáim. Ízlés kérdésében úriember nem vitatkozik. Még én sem.

Akkor inkább építő jellegűnek veszed a megjegyzéseket?

Abszolút, nekem mindig sokkal furább, ha valaki odajön hozzánk, szeret minket, ismer minket, mintha nem. Azon sokkal jobban meglepődöm még mindig, ha felismernek, mint azon, hogy valaki nem hallott a zenekarról soha, az a normális. Ez általában azoknak kellemetlenebb, akik azt gondolják, hogy kellett volna rólunk hallania, mert mondjuk a barátai úgy mutatnak be, hogy az Elefánt zenekar frontembere és a csávónak fogalma sincs. Igazából ez egy tök fura szituáció, sokszor előfordult már.

De azért vannak rajongói sztorik?

Vannak, múltkor küldtek egy képet arról, ahogy az Aldiban fizetek, az mondjuk fura volt. Látni magam egy képen, úgy, hogy én észre se vettem, ezek azért parák, de egyébként már elvagyok ezekkel is.

Mennyire vagytok jóban a zenekaron belül? Vannak konfliktusok?

Áhh, soha, nem. Haha. Persze. De nincs olyan helyzet, ahol a zenekar egésze ne lenne fontosabb az egyéni akaratnál, ezért mindig sikerül kompromisszumot kötni. Egyébként mi egy elég jó csapat vagyunk, most a viccet félretéve, még ha nyilván nekünk is vannak bizonyos dolgok, amiket meg kell tudnunk beszélni. Eddig még nem volt semmi, amit ne tudtunk volna megoldani. Ez egy kicsit olyan család-dolog. Abban a pillanatban, amikor valaki megpróbál nem a család része lenni, akkor bajban van, de elkapjuk a tökeit és nyilvánosan megszégyenítjük. Pucér futás az utcában, ilyesmi… Na jó ezt azért nem, de van ültetés… Én is voltam már ilyen helyzetben. Rám fért.

Mennyire szoktatok izgulni, hogy kezelitek a koncert előtti feszültséget?

Én folyamatosan, nem is értem, most miért nem parázok. Lassan, amikor elkezdődik a beállás, majd elkezdek én is izgulni, akkor utálni fogok mindent. Pont mondtam a srácoknak, hogy én voltam az egész általános, meg középiskolás pályafutásom alatt, aki mindig, amikor lehetett, kerülte a színpadon való szereplést. Paktumokat kötöttem a tanárokkal, csak fel ne kelljen mennem a színpadra. Erre hogy, hogy nem, úgy alakult, itt vagyok 31 évesen és minden hétvégén színpadon kell lennem legalább egyszer vagy kétszer. Önmagam sem tudom, ez hogy történhetett meg, de így alakult.

Gyakran teszed közzé a közösségi felületeken verseidet, kisebb szövegeidet és gondolatokat. Költőnek tartod magad, szeretnél azzá válni? Ki az, aki számodra favorit a kortársak közül?

Szerintem nem vagyok költő. Már persze eleve az ember magáról ilyet nem mond. Nem is igazán szabad mondania, hogy művész, nem?! Azt gondolom, hogy ez így hülyeség. Meg nekem nem is feltétel. Valahol az vagyok, régebb óta írok verseket, mint dalszövegeket, de ez inkább ilyen oda-vissza dolog, talán a dalszöveg az, ami miatt ismertebb vagyok. Úgyhogy, ha engem annak tartanak, azzal nyilvánvalóan nem tudok mit csinálni, én meg megpróbálom magamat nem tartani semminek.

Én Závada Petit nagyon szeretem, bár az új kötete nem az én ízlésemnek való. Nincs is ezzel baj. A legtöbb költő barátom verseit szeretem, nem is sorolom fel mind, Simon Marcit vagy Dékány Dávidot azért mindenképp.

Mit gondolsz a polihisztorságról, annak tartod magad?

Kicsit talán az vagyok, mármint sokféle művészeti ágban kipróbáltam magam. Szeretek írni, rajzolni, kicsit a grafikához is közöm van, meg ugye filmszakos is voltam, filmes suliba jártam. Számomra sok olyan értékes művész van, aki egyébként polihisztor volt. Ha megnézel egy Dalít, ő is kipróbálta magát filmben. Rengeteg olyan író van, aki tök jól rajzolt vagy festett, ha valaki ilyen kreatív, alkotó ember, akkor elég hamar feltalálja magát minden művészeti ágban. Ha valaki zenész, de nem játszik egy adott hangszeren és azt mondjuk neki, hogy itt egy klarinét, próbálkozz… Fél óra múlva ki fog belőle hozni valamit, ami, ha nem is kellemes, de nem kellemetlen. Ezért is van az, hogy egy csomó költő, író jól tud rajzolni, esetleg festeni. A kreatív elme nem képes az önkifejezésre, hanem képtelen arra, hogy ne alkosson. Ha írni akarsz, akkor írni fogsz, ha mással nem, a véreddel a börtön falára; hadd dramatizáljam a dolgot egy picit.

Fotó: Szollár Zsófi

Hogy válik el nálad, hogy egy írás vers, vagy dalszöveg lesz?

A versek abban különböznek a dalszövegektől, hogy sokkal szabadabban kezelhető a forma. A dalszöveg általában egy kötött dolog, ott kénytelen vagy betartani azokat a szabályszerűségeket, amik miatt működni fog a zenével. Ez főleg formai követelmény. A dalszöveg nagyrészt szabályos vers, merthogy szótag-számbeli kötöttségei vannak, míg ugye egy szabadversnek nem kell ilyen jellegű kritériumoknak megfelelnie. Persze kivételek vannak, kísérletezni szokás és kell is, soráthajlások és offbeat szótagok, de például a szótagtorlódás vagy az indokolatlanul megnyújtott hangzóknál kevés kellemetlenebb dolog van a fülnek. Már az enyémnek. Kivéve persze, ha direkt és helyénvaló. Ugyanakkor, ez kicsit úgy van, hogy minden dalszöveg vers, de nem minden vers dalszöveg. Ez a bogár rovar, rovar bogár dolog itt is működik. Persze erről állandó jellegű viták folynak, hogy egy dalszövegnek kell-e versként funkcionálnia. Annak a híve vagyok, hogy akkor jó egy dalszöveg, ha egyébként vers is, de ezzel nem mindenki ért egyet.

Mitől lesz valaki költő, egyáltalán jó költő szerinted?

Nem baj, ha csonka családba születik, szomorú gyerekkora van, és az se baj, ha van pár mentális betegsége, ezek mind előnyök. Ha az ember sérült, zavart, az pont egészséges. Mondjuk ilyen szempontból viszonylag szerencsés családból származom. Mármint nem bántottak, nem üldöztek, nekem is megvannak a magam ficamai, de máshonnan erednek, de ez most nem az önelemzés helye. Valamiféle deviancia mindenképp kell, hogy valaki olyat tudjon alkotni, ami kitűnik a rengeteg dolog közül. Ahhoz valahol akarni kell fuckot mutatni, aztán hogy ez milyen, meg hogy ehhez mi kell, nem tudom, én egy igazgató gyereke vagyok. A művész egy jó kerülő szó arra, ha nem tudod, mi vagy, akkor mondhatod azt, művész, de igazából ez egy hülyeség. A dolgokon túllátás képessége szerintem egy fontos készség bármit is jelentsen ez a mondat.

Gyakran zsűrizel slam poetry versenyeken. Mit gondolsz, elfér egymás mellett a 21. században a slam poetry és a költészet kifejezés? Mit gondolsz a slamről?

Szerintem a slam jó. Tök jó, hogy a slam poetry az egy kicsit stílusokon átívelő valami, ami önálló művészeti ágként funkcionál. Mindig is furának éreztem, amikor valaki azt mondja, hogy nem szereti a slam poetryt, mert az mintha azt mondaná, nem szeretem a zenét. Olyan van, hogy valaki nem szereti a rock, a punk, vagy éppen a techno zenét, vagy egy-egy dalt, előadót, de olyan nem létezik, aki semmilyen zenét sem szeret. Amúgy ez sem igaz, de az valamiféle fóbia inkább. Azt sem tudom elképzelni, hogy van olyan, aki egyetlen verset se szeret, akkor valószínűleg nem erőltette meg magát túlságosan, nem találta meg azt, ami neki szól. Csomó élő példa van rá, hogy valaki a slam mellett költő is: Simon Marci, Závada Peti, bár most már nem aktív slammerek, de Csider Pisti vagy Pion, Dékány Dávid…

Eléggé elfolytak a határok a két ág között, nem gondolod?

Igen, ez normális. Egyébként ez kicsit a slamnek hátránya is, amiből kezd kivetkőzni, hogy nagyon sok szöveg mindenáron vers akar lenni, miközben nem volna rá szükség. Sokkal jobban működik néha a próza, sokkal nagyobb igény is van rá. Szoktam zsűrizni ilyen versenyeket, és én azt kifejezetten ki is emelem, hogy sokkal jobban szeretem az élőbeszéd jellegű slameket, ahol nincs az a rímkényszer, hogy mindenképp verses formába kell önteni amit mondani akarnak, sőt az ilyen bokorrímelős, szóviccelős stílus azért is marha nehéz, mert már megvolt szinte minden szóvicc.

Egy kis magánélet a művészet mellett: mennyire érint mélyen, hogy a macskáid átvették az Instagramod feletti uralmat?

Hát igen, ez valójában az én művem, nekik nincs saját fiókjuk. Bár van, de azt se ők csinálják, bármennyire is szeretnénk, nem sikerült rászoktatni őket, hogy maguktól csináljanak portfóliót. Nekem ez elég tudatos dolog, igyekszem is az emberek kedélyét borzolni valahol. Volt olyan nap, hogy csak macskákat posztoltam és kíváncsi voltam, mikor érkeznek, mikor kezdenek el kikövetni az emberek, meg persze tiltani. Igazából egész magas az emberek macskatűrő ingerküszöbe, úgyhogy eléggé magasra lehet tenni az egyetlen napra jutó macskaposztok számát. Körülbelül végtelenre. Én rajta voltam, nem sikerült elérnem a kritikus pontot még, most már lejöttem erről a dologról. Az a baj, hogy a macska egy annyira jó fotótéma, állandóan valami balfaszságot csinálnak, ezért mindig lehet fotózni. Ha újjászülethetnék csak macskákat fotóznék. Bár…

A jóga és a macskákon kívül mi inspirál?

Semmi, a macskák se. A jóga arra jó, hogy kikapcsoljon, de ez igaz a macskákra is. Amikor a macskákat nézem, akkor spontán meditációba kerülök, ami egyébként a jógára is igaz. Engem minden inspirál valójában, ha éppen olyan stádiumban vagyok az életemben, hogy nyitott vagyok, akkor minden tud érdekelni, viszont, ha befordulok, akkor semmi. Tizenkét órán keresztül fifázok és leszarom, mi történik a világban. Nincs tökéletes ember. A zuhanás is repülés. Most ebből egy eléggé hosszú időszak után vagyok, folyamatosan tele vagyok jó ötletekkel, vagyis hát szerintem jó ötletekkel, aztán nyolcból hét simán lehet kuka, de most ilyen van. Bármi inspirál, a séta, és a sport is. Ahogy megy a mosógép, vagy csukódik a troli ajtaja.

Mit gondolsz a politika elhelyezkedéséről a kortárs művészetben? Jelen van, vagy kizárod?

Mindenki tudja, hogyha kell, akkor mi kifelé is megmondjuk a véleményünket. Én, mint Szendrői Csaba mindenképp. Ugyanakkor, a Purgatórium nem döntés kérdése, mindennek oka van, annak is, hogy most sok szempontból nem jó irányba mennek a dolgok. Minden véget ér egyszer. Gyorsítani-lassítani a folyamaton pedig szabad.

Szerzők: Pap Melinda, Bánhelyi Judit

A kiemelt kép Bánhelyi Judit fotója

Kerekasztal-beszélgetés az f21.hu szerkesztőivel

A magyar költészet napja alkalmából az ELTE SEK BTK magyar tanszéke egy kerekasztal-beszélgetést szervez a Szombathelyről induló f21.hu szerkesztőivel.

A három éve működő online kulturális magazin négy helyi vezetője és alapító tagja, Lutor Katalin, Kocsis Marcell, Lóránt András és Vincze Bence fog válaszolni Dr. Czetter Ibolya kérdéseire. A beszélgetés során szó lesz az újság történetéről, alakulásáról, elképzelésekről, művészetről, irodalomról, a Nyolc Ág Művésztáborról és a Savaria Irodalmi Műhelyről is.

A szervezők sok szeretettel várnak minden érdeklődőt!

Időpont: 2019. április 16. 16 óra.
Helyszín: Campus Egyetemi Club – ELTE Savaria Egyetemi Központ (Szombathely, Károli Gáspár tér 4.)

Esemény: https://www.facebook.com/events/310541062967855/

A belépés díjtalan.

A ByeAlex jelenség – Idegesítő, trash vagy zseniális?

Playboy Man of the year díjátadó gála 2017. ByeAlex

Márta Alex, alias ByeAlex, mostanában inkább Senkise, erőteljesen figyel arra, hogy őt ne lehessen beskatulyázni, miközben néha kifejezetten minőségi dalokat játszik ByeAlex és a Slepp zenekarával, olykor a trash legmélyebb bugyraiba is boldogan megmerítkezik. Ezzel a kettősséggel, sőt, ha a televíziós szereplését is figyelembe vesszük, akkor hármas megnyilvánulásával a  magyar könnyűzene egyik legmegosztóbb figurájává nőtte ki magát. Ki is ő valójában, mit akar elérni? Idegesítő, trash az, amit csinál vagy szerethető, netán zseniális?

ByeAlex 2012-ben kezdett szólókarrierbe, előtte már több kislemeze megjelent, de a népszerűséget a Dalban a Kedvesem című, egyszerű szerzeménnyel elért győzelme és azzal együtt járó 2013-as Eurovíziós Dalfesztiválon való indulása (ahol tizedik lett, ezzel összességében Magyarország negyedik legjobb eredményét érve el) hozta meg neki. A vastag szemüvegkeretes, hosszabb hajú, borostás Alexre könnyen ráhúzták, hogy ő  valami elvont hipszter, aki egyszámos előadó. Gyorsan rácáfolt a kétkedőkre, még ugyanebben az évben előrukkolt első albumával (Szörpoholista), amin többek között olyan jól megírt, jól hangszerelt számok szerepelnek, mint Az én rózsám, Nekemte, vagy éppen a Csókolom. Akkori zenei irányzatáról úgy nyilatkozott, hogy kísérletező pop egy kis művészi éllel. A dalszövegeiről pedig azt mondta: „Nagyon szeretem a verseket és igyekszem jó szövegeket írni, meg szenvedélyeimet visszaadni a zenében”.

Talán kevesen tudják, hogy 2014-ben könyve is megjelent Özséb Egy öngyilkos Miskolcon címmel. Az írás sem áll távol tőle, már 2008-ban regisztrált a poet.hu-ra, ahol kezdeti költői szárnypróbálgatásait osztotta meg.

Aztán sokáig csak a zenélésre, a koncertezésre koncentrált, nem jelentetett meg új albumot, közben társakat gyűjtött maga köré, ennek hozományaként 2015-ben megalakult a ByeAlex és a Slepp. A zenei irány maradt, viszont  immáron zenekarral kiegészülve járta az országot. 2016-ban ült be először az X-Faktor zsűrijébe és itt valami megváltozott, hogy a hirtelen jött népszerűség vagy a zenei közeg fordította ilyen irányba, azt csak Alex tudná megmondani. Az biztos, hogy egyszer vérig sértődött mentortársai élcelődésén, amikor félig viccesen megkérdőjelezték tehetségét, zenei hozzáértését, énekhangját és a Kedvesemmel elért népszerűségével poénkodtak (előtte ByeAlex-hasonmás énekelte el a dalt), akkor jelentette ki, hogy azért borult ki annyira, mert „Én már nem a Kedvesem vagyok, meg az Eurovízió, mögöttem van egy rakás sláger.” A sértettsége odáig fajult, hogy azzal fenyegetőzött, feláll és hazamegy, aztán másnap elaludt és órákkal később jelent csak meg a forgatáson.

Feltűnt Senkise (eredetileg $£nKi$£), aki Márta Alex ByeAlexes énjének, zenei hitvallásának teljes ellentéte. Bugyuta szövegek, inkább az alapok hangsúlyosak, és mintha a projektben elfelejtett volna énekelni is. Ebben jelenteti meg azokat a szerzeményeket, amik mind szövegileg, mind zeneileg eléggé eltérnek a többi, könnyebben befogadható ötletétől, idéztük 2013-as nyilatkozatát a dalszövegeiről, na itt az ment a kukába.

Az igazi mélyrepülést 2017-ben érte el, Majkával kiegészülve énekelték az u,u,u című számot. Sokan kiakadtak, hogy a Nemzeti Kulturális Alap miért finanszíroz ilyen produkciókat, amiben a nők szexuális tárgyként való használata jelenik meg („Az van, hogy szexuál vagy / pörögj még rajtam”) és a mocskos vágyak kiélése („Ide fekszem ha lehet még én is / Jobb ha többen vagyunk / Tudod nekem ez olyan fétis”).  A felháborodás akkor is jogos, ha nyilván nem minden sort kell komolyan venni, és a helyén kell kezelni az egész jelenséget. 2016-ban hangsúlyosabb volt a Senkise-projekt, 2017-ben egyenlő figyelmet fordított mindkettőre, míg tavaly két ByeAlex és a Slepp szám mellett kijött öt Senkise, akkor látott napvilágot a korskorskors Hiróval. A számnak akkora sikere lett, hogy annak néhány taktusát még a divatmárka is felhasználta egyik reklámjához.

Olyan, mintha Márta Alex eddig a Senkise név mögé bújtatta volna azokat a dalokat, amiket szűkebb rétegnek szán, mert tudja, hogy ezekkel rádióba nem fog eljutni. Most viszont Pixa Apátok című számában közreműködve, igazából az egész szöveget elénekelve már ByeAlexként jelenik meg, pedig messze van a régi, kedvesemes énjétől. Arról énekel, hogy Apa mindent megvesz a lányoknak, apu egy kifogyhatatlan pénztárca („Apátok itt van / Vesz majd guccit / Mondjad melyik kell / Pénz nem számít”) , ami alatt érthető a gazdag apuka kicsi lánya effektus, de egyfajta Sugar Daddy is.

Már rég maga mögött hagyta 2013-as énjét, nem csak zeneileg, még külsőségekben is szakított akkori önmagával, az előbb említett klipben néhány snitt erejéig pólót is elfelejtett húzni, kockás hasát villogtatja, de a hajviselete, tetoválásainak száma is megváltozott. Majdnem mindegy mihez nyúl, melyik formában mutatja meg zeneiségét, az emberek figyelnek rá, három millió megtekintés fölött van az Apátok egy hónap alatt, de a két hónapja kijött Anya 4,6 millióval felülmúlja. Míg ez így marad, megtalálja célközönségét, mindkét projekt futni fog, de azt már mindenki eldöntheti, hogy figyelmet fordít-e valamelyikre.

Kiemelt kép: life.hu

Különleges plakátok a Falra fel! 2.0 plakátaukción

A múlt század magyar grafikusművészetét reprezentáló, több mint 200 tételből álló aukciót rendeznek zenei, filmes, reklám- és kiállítási plakátokból április 12-én a budapesti Kortárs Építészeti Központban.

A Múzeum Antikvárium, a Plakátfiú és a Gallery 567 szervezésében megvalósuló második árverésen eredetileg tömeggyártásra készült, hirdetménynek vagy éppen falragasznak szánt plakátok kerülnek kalapács alá.

Az árverésen – amit sajnos nem Dévényi Tibi bácsi és Keresztes „Cintula” Tibor lemezlovas apostolok vezetnek majd – látható és megvásárolható lesz olyan ritkaságnak számító, 1976-ban készült plakátműremek is, ami a KISS együttes Destroyer albumát népszerűsítette. A fejenként legalább két kiló sminket elfogyasztó csapat 1997-ben lépett fel a budapesti Pecsában a magyar közönség előtt.

A Belügyminisztérium Tiszti klubjában alakult, csak egyetlen nagylemezzel büszkélkedő Gemini 1969-es pop-art plakátja igazi szenzációnak számít. A biankó helyre, azaz az üres szóbuborékba írták a koncertek helyét és időpontját. Szintén becses relikvia az összes tag által dedikált ős-Omega fotó, ami 1970 körül készülhetett, a kislemezes pólódizájn is erre utal. És nem utolsósorban elérhető lesz egy licittel a remek fotómontázzsal készült mozdonyos LGT plakát is.

Forrás: falrafel.com

A Beatles nagy alakú poszterét a lemezhez mellékelték, de licitálhatnak a zenerajongók egy még sohasem látott, hatalmas John Lennon koncertfotóra is, ami a The Rolling Stones Rock And Roll Circus 1968. decemberi – akkor le nem adott – TV-műsorának felvételekor készült. A The Dirty Mac supergroup a műsorban a Beatles Yer Blues című dalát játszotta.

A Johnny Cash poszter A nyughatatlan című film promójához készült. Hasonló a nagy kortárs Elvis Presley-ről készült fotó, ami szintén megvásárolható lesz a plakátaukción. Nagyon hatásos a japán kiadású black&white hirdetmény is, ami Jamie Foxx hiteles alakítását mutatja a Ray című filmben.

Elérhetőek lesznek azok a késő Kádár-kori plakáttörténeti manifesztumok, amelyek az egyedi zenei- és társadalomtörténeti performanszok, programok hírmondói lettek, valamennyi a szubkultúra valós lenyomata. A kort pontosan bemutató alkotásokat jeles festők, grafikusok és amatőr, művházas népművelők tervezték.

Az alternatív zenei és képzőművészeti események origója a Fiatal Művészek Klubja volt, a legendás helyszínről készült plakátra szintén licitálhatnak majd április 12-én, de nosztalgikus party helyszínként szerepel az Ikarus Művelődési Ház is, ahol olyan nevek léptek fel, mint a Sziámi, Ági és a Fiúk, vagy a Kampec Dolores, akiknek közös fellépésére invitáló falragaszára szintén licitálhatnak a gyűjtők. Az Almássy tér a Kézi-Chopin Klubbal képviselteti magát és persze az elmaradhatatlan Pecsa, a Sziámi-féle „Elmaradott országgal”.

Forrás: facebook.com

Licitálhatunk a Pál Utcai Fiúk 1992-es albumának páratlan poszterére, amit Bernáthy Sándornak köszönhetünk. A Planetárium Zodiac asztro-lézer multimédia hirdetménye meglepően nívós Nosferatu grafikával csábította a nézőket a Népliget sarkára. A komolyzenei vonalat az opera műfaja képviseli a Trubadúr és a Rigoletto reklámjaival.

Az aukció a Múzeum Antikvárium, a Plakátfiú és a Gallery 567 szervezésében valósul meg április 12-én 19 órakor a Kortárs Építészeti Központban.

Időpont: 2019. április 12.

Helyszín: Kortárs Építészeti Központ, 1111 Budapest, Bartók Béla út 10-12.

Facebook-esemény: www.facebook.com/events/355347791991385

Kiemelt kép: https://falrafel.com/#katalogus

Csak az van, ami van ebben a pillanatban – Kiscsillag koncert a Cinema Caféban

Április 5-én Szombathelyre látogatott a Kiscsillag zenekar, hogy felrázza a város alternatív rockzene kedvelőit. A tőlük már megszokott hihetetlen kisugárzással és hangulattal ragadták magukkal a közönséget és kovácsolták egyetlen ’’masszává” őket: két órára kiszakítva őket a monotonitásból és a szürke hétköznapokból. A kis tér megtelt emberekkel és energiákkal; így a már adott jó zenének és a hálás közönségnek köszönhetően egy remek koncertélménnyel és valami megfoghatatlan ajándékkal lehetett gazdagabb fiatal és az idősebb egyaránt.


Szabados Petra galériája


Nem csak A Keresztapa – 80 éves Francis Ford Coppola

Legendás filmek, sikerek, bukások, egy nagyon híres család és négy év alatt öt Oscar-díj: az amerikai filmrendező, Francis Ford Coppola sok dolgot elért már nyolc évtizede alatt.

Az amerikai filmrendező, producer, forgatókönyvíró és zeneszerző nevének hallatán általában mindenkinek egy dolog jut eszébe: A Keresztapa-trilógia. Azonban Francis Ford Coppola jóval izgalmasabb életúttal és filmográfiával rendelkezik, ami nem csak Don Corleone és családja kalandjaiban merül ki; több kultfilm, valamint legalább annyi felejthető alkotás fűződik a nevéhez.

Coppola egy olasz származású művészcsaládba született 1939. április 7-én: már a nagyapja híres zeneszerző volt, édesanyjához a színészet kötődött, édesapja pedig vezető fuvolista volt a detroiti szimfonikusoknál, valamint közreműködött például egy rádiós műsorban, amit a Ford vállalat szponzorált: Coppola innen kapta a középső nevét. Gyerekként vírusos gyermekbénulásban szenvedett, így a karanténban töltött ideje alatt házi bábelőadások készítésével foglalta el magát. Tinédzser korában A vágy villamosa volt rá nagy hatással, eleinte a színház iránt érdeklődött, majd pedig 8 mm-es kisfilmeket kezdett csinálni. Hiába derült ki hamar a művészi véna, az iskolában közepes tanulóként Coppolát csak néhány dolog kötötte le igazán, például a technológia és a gépészet (a barátai egyébként a ,,Science” becenevet aggatták rá emiatt).

Végül mégis a művészi pályán kötött ki, drámából diplomázott, majd a UCLA-re járt filmszakra. Az 50-es évek végén, a 60-as évek elején kezdett el filmeket rendezni és írni, majd 1972-ben jött el neki az áttörés A Keresztapa első részével. Díjeső, kritikai elismerések és a közönség szeretete kéz a kézben jött el számára nagyon rövid idő leforgása alatt, hiszen a folytatás talán még jobban is sikerült, mint A Keresztapa (a harmadikat meg hagyjuk). Viszont muszáj megemlíteni, hogy Coppola életműve ezeken kívül is tartalmaz értékes és már-már kultikus darabokat, gondolok itt a Magánbeszélgetésre, az Apokalipszis mostra, a Draculára és Az esőcsinálóra.

Sajnos az ezredforduló után nem igazán tudott maradandót alkotni, emlékeim szerint egyedül a Vincent Gallo és az újdonsült Han Solónk főszereplésével készült Tetro sikerült ,,nem rosszul”. George Lucas egyébként anno Francis Ford Coppoláról mintázta Solo karakterét. Coppola védjegyei közé szakállán kívül még az tartozik, hogy a főszereplői sokszor nagyon kemény személyiségek, akik önző okoktól vezérelve valami világmegváltó dolgot akarnak véghez vinni, valamint a rendező filmjeiben gyakran feltűnik a Coppola-család apraja-nagyja. A Keresztapákban például a saját testvére és saját lánya játsszák Michael Corleone testvérét és gyermekét. Coppolának egyébként számos rokona tudott érvényesülni a szakmában: David Shire, Sofia, Roman és Gia Coppola, Jason Schwartzman és Nicolas Cage is a família része. A rendező egyébként közösen üzemeltetett egy éttermet Robert De Niróval és az azóta már elhunyt Robin Williamsszel; viszont Coppola a mai napig foglalkozik saját ételek kiadásával és borászatával. Rendszeresen segíti szintén rendező lányát producerként, no meg a 70-es években hírnevet és hatalmat szerző társai közül talán ő az egyetlen, aki azóta is együtt van feleségével. Isten éltesse!

Kiemelt kép: vanityfair.com

LEGUTÓBBI CIKKEK