Szendrői Csabával beszélgettünk versekről, kortársságról, művészlétről szombathelyi koncertjüket megelőzően.
Kijött egy új dalotok, a közösségi portálokon pedig többször belengettétek, hogy lehet számítani új lemezre. Várhatjuk?
Igen, már elég feszes az ütemterv, idén késznek kell lennie. Ötleteink végtelen számban vannak, a kidolgozás része a nehéz, egyre nehezebb. Egyre nehezebben vagyunk elégedettek, de talán nem is baj.
Ennyi év zenélés után hogyan kezelitek a kritikát? Megtanultad belőle kiszűrni a hasznos részeket és felhasználni őket?
Mindig eléggé külön utakat jártunk be a zenei szcénán belül, nagyon sok jót kaptunk, de persze nem szeret minket mindenki. Szerintem nagyon sokan nem is ismernek, mi folyamatosan változunk és változtatunk, remélem, hogy igazából nem lehet kiismerni minket. Azt a fajta építő jellegű kritikát, amikor egész pontosan valamit mondanak, nagyon szívesen meghallgatom. Nem esik rosszul, nem is sértődöm meg, sőt, én sokkal jobban örülök neki, ha valaki őszinte. Egyik koncert után ültem egy csávóval félrészegen valami padon és akkor elmondta, hogy kurvára szereti a zenekart, de van egy dal, amin belül utálja, ahogy lépegetek a hangok közt. Tök igaza van, igazából nem is direkt csinálom, én se szeretem, csak rossz beidegződés és azóta figyelek rá, hogy ne legyen ilyen, ez működik. Vagy mondjuk baszogattak csomó koncerten, hogy hamisan énekeltem, ezért elkezdtem énektanárhoz járni, többek között, mert tényleg rám fért. Ilyen jellegű dolgokkal nincsen baj, ilyenkor a kritikának van értelme. Ha valaki azért ignorál minket, mert nem tetszik mondjuk a hangszínem, az már kicsit rosszabb, hiszen azon nem tudok változtatni. De azért nincsenek álmatlan éjszakáim. Ízlés kérdésében úriember nem vitatkozik. Még én sem.
Akkor inkább építő jellegűnek veszed a megjegyzéseket?
Abszolút, nekem mindig sokkal furább, ha valaki odajön hozzánk, szeret minket, ismer minket, mintha nem. Azon sokkal jobban meglepődöm még mindig, ha felismernek, mint azon, hogy valaki nem hallott a zenekarról soha, az a normális. Ez általában azoknak kellemetlenebb, akik azt gondolják, hogy kellett volna rólunk hallania, mert mondjuk a barátai úgy mutatnak be, hogy az Elefánt zenekar frontembere és a csávónak fogalma sincs. Igazából ez egy tök fura szituáció, sokszor előfordult már.
De azért vannak rajongói sztorik?
Vannak, múltkor küldtek egy képet arról, ahogy az Aldiban fizetek, az mondjuk fura volt. Látni magam egy képen, úgy, hogy én észre se vettem, ezek azért parák, de egyébként már elvagyok ezekkel is.
Mennyire vagytok jóban a zenekaron belül? Vannak konfliktusok?
Áhh, soha, nem. Haha. Persze. De nincs olyan helyzet, ahol a zenekar egésze ne lenne fontosabb az egyéni akaratnál, ezért mindig sikerül kompromisszumot kötni. Egyébként mi egy elég jó csapat vagyunk, most a viccet félretéve, még ha nyilván nekünk is vannak bizonyos dolgok, amiket meg kell tudnunk beszélni. Eddig még nem volt semmi, amit ne tudtunk volna megoldani. Ez egy kicsit olyan család-dolog. Abban a pillanatban, amikor valaki megpróbál nem a család része lenni, akkor bajban van, de elkapjuk a tökeit és nyilvánosan megszégyenítjük. Pucér futás az utcában, ilyesmi… Na jó ezt azért nem, de van ültetés… Én is voltam már ilyen helyzetben. Rám fért.
Mennyire szoktatok izgulni, hogy kezelitek a koncert előtti feszültséget?
Én folyamatosan, nem is értem, most miért nem parázok. Lassan, amikor elkezdődik a beállás, majd elkezdek én is izgulni, akkor utálni fogok mindent. Pont mondtam a srácoknak, hogy én voltam az egész általános, meg középiskolás pályafutásom alatt, aki mindig, amikor lehetett, kerülte a színpadon való szereplést. Paktumokat kötöttem a tanárokkal, csak fel ne kelljen mennem a színpadra. Erre hogy, hogy nem, úgy alakult, itt vagyok 31 évesen és minden hétvégén színpadon kell lennem legalább egyszer vagy kétszer. Önmagam sem tudom, ez hogy történhetett meg, de így alakult.
Gyakran teszed közzé a közösségi felületeken verseidet, kisebb szövegeidet és gondolatokat. Költőnek tartod magad, szeretnél azzá válni? Ki az, aki számodra favorit a kortársak közül?
Szerintem nem vagyok költő. Már persze eleve az ember magáról ilyet nem mond. Nem is igazán szabad mondania, hogy művész, nem?! Azt gondolom, hogy ez így hülyeség. Meg nekem nem is feltétel. Valahol az vagyok, régebb óta írok verseket, mint dalszövegeket, de ez inkább ilyen oda-vissza dolog, talán a dalszöveg az, ami miatt ismertebb vagyok. Úgyhogy, ha engem annak tartanak, azzal nyilvánvalóan nem tudok mit csinálni, én meg megpróbálom magamat nem tartani semminek.
Én Závada Petit nagyon szeretem, bár az új kötete nem az én ízlésemnek való. Nincs is ezzel baj. A legtöbb költő barátom verseit szeretem, nem is sorolom fel mind, Simon Marcit vagy Dékány Dávidot azért mindenképp.
Mit gondolsz a polihisztorságról, annak tartod magad?
Kicsit talán az vagyok, mármint sokféle művészeti ágban kipróbáltam magam. Szeretek írni, rajzolni, kicsit a grafikához is közöm van, meg ugye filmszakos is voltam, filmes suliba jártam. Számomra sok olyan értékes művész van, aki egyébként polihisztor volt. Ha megnézel egy Dalít, ő is kipróbálta magát filmben. Rengeteg olyan író van, aki tök jól rajzolt vagy festett, ha valaki ilyen kreatív, alkotó ember, akkor elég hamar feltalálja magát minden művészeti ágban. Ha valaki zenész, de nem játszik egy adott hangszeren és azt mondjuk neki, hogy itt egy klarinét, próbálkozz… Fél óra múlva ki fog belőle hozni valamit, ami, ha nem is kellemes, de nem kellemetlen. Ezért is van az, hogy egy csomó költő, író jól tud rajzolni, esetleg festeni. A kreatív elme nem képes az önkifejezésre, hanem képtelen arra, hogy ne alkosson. Ha írni akarsz, akkor írni fogsz, ha mással nem, a véreddel a börtön falára; hadd dramatizáljam a dolgot egy picit.
Hogy válik el nálad, hogy egy írás vers, vagy dalszöveg lesz?
A versek abban különböznek a dalszövegektől, hogy sokkal szabadabban kezelhető a forma. A dalszöveg általában egy kötött dolog, ott kénytelen vagy betartani azokat a szabályszerűségeket, amik miatt működni fog a zenével. Ez főleg formai követelmény. A dalszöveg nagyrészt szabályos vers, merthogy szótag-számbeli kötöttségei vannak, míg ugye egy szabadversnek nem kell ilyen jellegű kritériumoknak megfelelnie. Persze kivételek vannak, kísérletezni szokás és kell is, soráthajlások és offbeat szótagok, de például a szótagtorlódás vagy az indokolatlanul megnyújtott hangzóknál kevés kellemetlenebb dolog van a fülnek. Már az enyémnek. Kivéve persze, ha direkt és helyénvaló. Ugyanakkor, ez kicsit úgy van, hogy minden dalszöveg vers, de nem minden vers dalszöveg. Ez a bogár rovar, rovar bogár dolog itt is működik. Persze erről állandó jellegű viták folynak, hogy egy dalszövegnek kell-e versként funkcionálnia. Annak a híve vagyok, hogy akkor jó egy dalszöveg, ha egyébként vers is, de ezzel nem mindenki ért egyet.
Mitől lesz valaki költő, egyáltalán jó költő szerinted?
Nem baj, ha csonka családba születik, szomorú gyerekkora van, és az se baj, ha van pár mentális betegsége, ezek mind előnyök. Ha az ember sérült, zavart, az pont egészséges. Mondjuk ilyen szempontból viszonylag szerencsés családból származom. Mármint nem bántottak, nem üldöztek, nekem is megvannak a magam ficamai, de máshonnan erednek, de ez most nem az önelemzés helye. Valamiféle deviancia mindenképp kell, hogy valaki olyat tudjon alkotni, ami kitűnik a rengeteg dolog közül. Ahhoz valahol akarni kell fuckot mutatni, aztán hogy ez milyen, meg hogy ehhez mi kell, nem tudom, én egy igazgató gyereke vagyok. A művész egy jó kerülő szó arra, ha nem tudod, mi vagy, akkor mondhatod azt, művész, de igazából ez egy hülyeség. A dolgokon túllátás képessége szerintem egy fontos készség bármit is jelentsen ez a mondat.
Gyakran zsűrizel slam poetry versenyeken. Mit gondolsz, elfér egymás mellett a 21. században a slam poetry és a költészet kifejezés? Mit gondolsz a slamről?
Szerintem a slam jó. Tök jó, hogy a slam poetry az egy kicsit stílusokon átívelő valami, ami önálló művészeti ágként funkcionál. Mindig is furának éreztem, amikor valaki azt mondja, hogy nem szereti a slam poetryt, mert az mintha azt mondaná, nem szeretem a zenét. Olyan van, hogy valaki nem szereti a rock, a punk, vagy éppen a techno zenét, vagy egy-egy dalt, előadót, de olyan nem létezik, aki semmilyen zenét sem szeret. Amúgy ez sem igaz, de az valamiféle fóbia inkább. Azt sem tudom elképzelni, hogy van olyan, aki egyetlen verset se szeret, akkor valószínűleg nem erőltette meg magát túlságosan, nem találta meg azt, ami neki szól. Csomó élő példa van rá, hogy valaki a slam mellett költő is: Simon Marci, Závada Peti, bár most már nem aktív slammerek, de Csider Pisti vagy Pion, Dékány Dávid…
Eléggé elfolytak a határok a két ág között, nem gondolod?
Igen, ez normális. Egyébként ez kicsit a slamnek hátránya is, amiből kezd kivetkőzni, hogy nagyon sok szöveg mindenáron vers akar lenni, miközben nem volna rá szükség. Sokkal jobban működik néha a próza, sokkal nagyobb igény is van rá. Szoktam zsűrizni ilyen versenyeket, és én azt kifejezetten ki is emelem, hogy sokkal jobban szeretem az élőbeszéd jellegű slameket, ahol nincs az a rímkényszer, hogy mindenképp verses formába kell önteni amit mondani akarnak, sőt az ilyen bokorrímelős, szóviccelős stílus azért is marha nehéz, mert már megvolt szinte minden szóvicc.
Egy kis magánélet a művészet mellett: mennyire érint mélyen, hogy a macskáid átvették az Instagramod feletti uralmat?
Hát igen, ez valójában az én művem, nekik nincs saját fiókjuk. Bár van, de azt se ők csinálják, bármennyire is szeretnénk, nem sikerült rászoktatni őket, hogy maguktól csináljanak portfóliót. Nekem ez elég tudatos dolog, igyekszem is az emberek kedélyét borzolni valahol. Volt olyan nap, hogy csak macskákat posztoltam és kíváncsi voltam, mikor érkeznek, mikor kezdenek el kikövetni az emberek, meg persze tiltani. Igazából egész magas az emberek macskatűrő ingerküszöbe, úgyhogy eléggé magasra lehet tenni az egyetlen napra jutó macskaposztok számát. Körülbelül végtelenre. Én rajta voltam, nem sikerült elérnem a kritikus pontot még, most már lejöttem erről a dologról. Az a baj, hogy a macska egy annyira jó fotótéma, állandóan valami balfaszságot csinálnak, ezért mindig lehet fotózni. Ha újjászülethetnék csak macskákat fotóznék. Bár…
A jóga és a macskákon kívül mi inspirál?
Semmi, a macskák se. A jóga arra jó, hogy kikapcsoljon, de ez igaz a macskákra is. Amikor a macskákat nézem, akkor spontán meditációba kerülök, ami egyébként a jógára is igaz. Engem minden inspirál valójában, ha éppen olyan stádiumban vagyok az életemben, hogy nyitott vagyok, akkor minden tud érdekelni, viszont, ha befordulok, akkor semmi. Tizenkét órán keresztül fifázok és leszarom, mi történik a világban. Nincs tökéletes ember. A zuhanás is repülés. Most ebből egy eléggé hosszú időszak után vagyok, folyamatosan tele vagyok jó ötletekkel, vagyis hát szerintem jó ötletekkel, aztán nyolcból hét simán lehet kuka, de most ilyen van. Bármi inspirál, a séta, és a sport is. Ahogy megy a mosógép, vagy csukódik a troli ajtaja.
Mit gondolsz a politika elhelyezkedéséről a kortárs művészetben? Jelen van, vagy kizárod?
Mindenki tudja, hogyha kell, akkor mi kifelé is megmondjuk a véleményünket. Én, mint Szendrői Csaba mindenképp. Ugyanakkor, a Purgatórium nem döntés kérdése, mindennek oka van, annak is, hogy most sok szempontból nem jó irányba mennek a dolgok. Minden véget ér egyszer. Gyorsítani-lassítani a folyamaton pedig szabad.
Szerzők: Pap Melinda, Bánhelyi Judit
A kiemelt kép Bánhelyi Judit fotója
