Április 27-én a fővárosból kimozdulva Baján, az Armstrong Clubban, Magyarország legrégebbi élőzenés klubjában adott közös koncertet a Kelenføld és a Grand Club zenekar. Az est vendége a helyi Illuminated Raccoons volt.
Bár első benyomásra azt gondolhatnánk, hogy az Armstrong mérete nem túl nagy egész zenekaros fellépésekhez, ahogyan kezdték megtölteni az emberek és a zene, igazán barátságos, családias és igényes koncerthelyszínné alakult. A zenekarok elvárásait felülmúlva elég szépen megtelt a színpad előtti tér, és az érkezők lelkesen énekelték együtt a dalokat a bandákkal. Ez egyrészt – saját bevallásuk szerint – meglepte a fellépőket, másrészt pedig hatalmas energiát adott nekik, így sokkal felszabadultabbak voltak a mikrofonok és a hangszerek mögött.
Az estét a Grand Club nyitotta meg este nyolckor, őket egy órával később a hazai pályán mozgó Kelenføld követte, akikhez a koncert ötlete is köthető. Év elején keresték meg a Grand Clubot azzal a céllal, hogy szeretnének egy kisebb vidéki turnét tartani velük karöltve, többek között Győrben és Szegeden, de bajai kötődésüknek köszönhetően a bács-kiskuni város sem maradhatott ki az állomások közül. Végül az estét a helyi gimnazistákból álló Illuminated Raccoons zárta, akik igazán igényes feldolgozásokkal lepték meg a közönséget. A zenekarok bevallása szerint fennállásuk egyik legjobb élménye volt ez a koncert.
A vidéki „kisturné” következő állomása a győri Dongó Klub lesz május 3-án.
Ma a stoner rock egyik legfontosabb képviselője, a Queens of the Stone Age (QOTSA) talán legkevésbé stoneres, de annál jelentősebb albumát ajánljuk.
A zenekar 1996-ban, a Kyuss felbomlása után alakult. A volt Kyuss-tag, a QOTSA frontembere, az akkor még csak huszonévesJosh Homme megtartotta a jól bevált receptet: előző zenekarának stílusához hasonlóan a QOTSA első albuma is tele volt nyers, kemény hangzású, de pszichedelikus számokkal. Az ezt követő albumokon aztán a banda folyamatos változáson esett át, melyet leginkább a 2000-2010-ig kiadott négy albumukon lehet tetten érni.
A 2007-ben kiadott Era Vulgaris után hat évig nem jelentkeztek új lemezzel, majd 2013-ban jelent meg a …Like Clockwork.
Ez a felvétel sokkal sötétebb, egyúttal szebb is mint az előtte kiadott albumaik. A rock’n’roll, drogozás témaköréről sokszor váratlanul erősen eltolódik a hangsúly a halál, elmúlás, depresszió témakörére – például a melankolikus, szépen megszerkesztett The Vampyre of Time and Memoryben.
Ne gondoljuk azonban, hogy a nagy depresszió közepette Josh Hommékteljesen elfejetették, hogyan kell zúzni és bulizni. A szakítás utáni, tengerparton iszogatós búfelejtő, az I Sat by the Ocean, a karcos-darabos Smooth Sailing, valamint a napot istenítő zúzda, a My God is the Sun jól kiegyensúlyozzák a mélyebb hangvételű dalokat.
Az album csúcspontjaként értelmezhető hatperces I Appear Missingben Josh Hommemetaforákban meséli el egy, az album hangulatát meghatározó élményét. A frontember elmondása szerint2010 körül – tisztázatlan körülmények között – meghalt, majd pár perccel később újraélesztették. Az énekes nem tudta feldolgozni az élményt, az azt követő három hónapig ágyban volt, és képtelen volt emberekkel érintkezni. Ez az élmény az egész albumot meghatározza, azonban leginkább ebben a számban érhető tetten. A track felépítésében bonyolult, kigondolt és szépen építkező – jól megágyaz az albumot záró tizedik, egyben címadó dalnak.
A lemezt kifejezetten nem ajánlom vezetéshez, főzéshez, bármit csináláshoz, azonban melegen ajánlom nyugodt környezetben meghallgatva, semmit csináláshoz.
A 2011. óta kétévenként, azaz immár ötödik alkalommal meghirdetett Leopold Bloom Díj célja, hogy a hazai képzőművészek nemzetközi karrierépítését támogassa. A tízezer euró díjazású elismerés nyertesét idén június 15-én, vagyis a nemzetközi Bloomsday ünnepének előestéjén hirdetik ki a Ludwig Múzeumban, ahol a Westkunst-Ostkunst című gyűjteményes kiállítás terében mutatkoznak be a díj döntősei.
A díjra a korábbiakhoz hasonlóan idén is félszáz pályázat érkezett, közülük választotta ki a háromfős nemzetközi zsűri azt a hat alkotót, akik ezzel a júniusi díjátadó döntősei, kiállítói lettek.
A 2019-es Leopold Bloom Díj finalistái: Asztalos Zsolt, Ember Sári, Erdei Krisztina, Kútvölgyi-Szabó Áron, Molnár Zsolt és Tranker Kata.
A díjat egy ír házaspár, Mary McLoughlin és John Ward műgyűjtők, a Maurice Ward szállító és műtárgyszállító cég tulajdonosai alapították. A díj elnevezése a huszadik századi világirodalom egyik alapművéből, James JoyceUlysseséből ered: annak magyar származású főhősén, Leopold Bloom figuráján keresztül hirdeti a független és újító művészet, a nemzetközi kulturális kapcsolatok fontosságát. Joyce az Ulysses cselekményének egyetlen napjaként 1904. június 16-át választotta, az egykori fiktív napból mára pedig valódi nemzetközi ünnepnap lett, ehhez igazodtak idén a díjátadó szervezői is. A díj nyertese egy külföldi kiállítás létrehozására kap támogatást.
A díj egyik különlegessége, hogy korhatár nélküli. Angol nyelvű pályázataikat április elejéig adhatták le a magyarországi képzőművészeti közegben aktívan jelenlevő alkotók. A pályázati anyagnak a tervezett kiállítás koncepciója mellett tartalmaznia kellett a művészek digitális portfólióját, szakmai életrajzát, valamint a works.io nevű online portfólió platformra kellett feltölteni a jelentkezőknek egy tetszőlegesen választott külföldi kiállítóhely befogadói szándéknyilatkozatát is. Ez utóbbi feltétel voltaképpen a pályázat egyik fő üzenetét, a hálózatépítés nélkülözhetetlenségét hangsúlyozta. A shortlist kialakítása után válik a zsűritagok munkája még érdekesebbé, személyesebbé, a díjátadó előtt Budapestre érkező szakemberek ugyanis személyes műterem-látogatások során ismerkednek meg a díj döntőseivel, s rajtuk keresztül a kortárs magyarországi képzőművészettel.
Az is a Leopold Bloom Díj különlegessége, hogy alapítói és szervezői semmiféle módon nem vesznek részt a döntésben, egyetlen kitételük, hogy ők kérik fel a nemzetközi zsűri ír elnökét. A 2019-es zsűri elnöke Paul O’Neill a Helsinkiben működő PUBLICS kurátori ügynökség, rendezvényhelyszín és könyvtár művészeti vezetője. 2013 és 2017 között a Center for Curatorial Studies doktori programjának igazgatója volt a Bard College-on. Munkássága széles körben ismert, sokan az egyik legfontosabb kutatás-orientált kurátorként, illetve a kurátori gyakorlat, a köztéri művészet és a kiállítástörténet egyik legfontosabb szaktekintélyeként hivatkoznak rá. A zsűri további tagjai: Gabriela Kotiková és Noor Mertens. Gabriela Kotiková a Prágai Kortárs Művészeti Központ munkatársa, s hosszú évek óta a feltörekvő cseh művészeti közeg egyik legfontosabb kiállítóhelyének, a Jeleni Galériának a vezető kurátora. Noor Mertens 2016-ig az egyik legjelentősebb hollandiai múzeum, a rotterdami Museum Boijmans Van Beuningen modern és kortárs művészeti, valamint városi gyűjteményének kurátora volt, jelenleg pedig a németországi Kunstverein Langenhagen igazgatónője.
A díj finalistáinak névsora izgalmas együttállásokat sejtet, és az biztosan kijelenthető, hogy a kiállítás uralkodó műfaja az installáció lesz. Asztalos Zsolt, aki 2013-ban a Velencei Képzőművészeti Biennálén a Kilőtték, de nem robbant fel című alkotásával képviselte Magyarországot, a konceptuális irányzatot képviseli, az emlékezés kérdéseit vizsgálja. Az utóbbi időszak egyik legaktívabb, legtöbbet utazó képzőművésze, Ember Sári a portréfotó felől jutott el az emberi fej absztrakciójához, redukciójához és a legkülönfélébb művészi médiumok (papírkollázs, márványszobor) használatához. Erdei Krisztina finom humorú, poétikus fényképei a szociálisan elkötelezett művészet lehetőségeit vizsgálják, az eredetileg szobrász végzettségű Kútvölgyi-Szabó Áront a posztigazság korának dilemmái érdeklik. Molnár Zsolt a képgrafika felől jutott el az installációkig, művei az absztrakció és a funkció közös játékterében rendezkednek be, jellemzőjük az izgalmas és talányos vonatkozási rendszer, az utóbbi időszakban leginkább a mezőgazdaság. Tranker Kata kis méretű elemekből építkező, részletgazdag, finom munkái intimitást sugallva foglalkoznak mindennapjaink általános kérdéseivel, az efemer anyagok, a sérülékeny, finom illesztések és összeállítások a törékenység, ideiglenesség fogalmait idézik.
Minden típusú díjátadó kedves jellemzője, hogy a szakma és a közönség egyaránt szeret tippelni a győztes személyét illetően. A korábbi Leopold Bloom Díjakhoz hasonlóan, az idei illusztris névsort is tekintve ez a tippelés egyáltalán nem lesz könnyű. A Ludwig Múzeumban látható, a döntősök műveiből rendezendő kiállítás pedig a szervezők reményei szerint azt is messzemenőkig igazolja, hogy a résztvevők már mindannyian nyertesek.
Idén is elkészült hazánk boldogságtérképe. Ebből a kutatásból kiderül, hogy tavaly Szombathely volt a legboldogabb megyeszékhely, idén azonban visszaesett a listán. Vajon minek köszönhető az egy évvel korábbi előkelő helyezés? Vajon miért került most lejjebb a rangsorban? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ az utca embereivel.
Szerzők: Kardos Laura és Szabó Laura
Az ELTE PPK Pozitív Pszichológiai Kutatócsoportja és a Jobb Veled a Világ Alapítvány 2016 óta minden évben megrajzolja Magyarország boldogságtérképét, amelyet hagyományosan március 20-án, a boldogság világnapján hoznak nyilvánosságra. Ehhez idén 6770 mintára kiterjedő sztenderdizált, pszichometriailag hiteles és validált kérdőíveket alkalmazó internetes vizsgálatot végeztek el. Tavaly a megyeszékhelyek rangsorában Szombathely került a lista élére, ám a felmérés szerint idén – 2017-hez hasonlóan – Tatabánya lett a legboldogabb magyar város. Elkezdett foglalkoztatni minket a téma, ezért úgy gondoltuk, hogy nyakunkba vesszük a várost és megkérdezzük az eredményről az utca emberét. A szombathelyi lakosok közül nyolcat – négy férfit és négy nőt – interjúvoltunk meg. Válaszaikból természetesen nem vonhatunk le messzemenő következtetéseket, de arra megfelelőek, hogy felvillanthassunk egy-egy véleményt, reflektálva a kutatási eredményekre.
Először is vegyük sorra az interjúalanyainkat, akiket igyekeztünk különböző korosztályokból kiválasztani. Adél (18, tanuló) és Áron (18, tanuló) a legfiatalabbak közülük, ők egy helyi középiskola diákjaiként a Z-generáció véleményét képviselték a felmérésünkben. Az Y-okat Martina (25, pincérnő) és Dávid (33, webshop menedzser), az X-eket István (46, tanár) és Edit (51, munkanélküli), míg az úgynevezett baby boom nemzedéket Zoltán (62, nyugdíjas) és Ilona (63, nyugdíjas) reprezentálta a mintánkban.
Mindenekelőtt arra voltunk kíváncsiak, hogy a megkérdezettek hogyan definiálják a boldogságot. Erre kapott válaszainkat az életkor alapján sorolhatjuk két csoportba. A fiatalabbaknál a boldogság egy szabad és örömteli állapot, „ami egy szavakkal leírhatatlanul pozitív érzésekkel telített pillanat vagy periódus”, amikor az illető jól érzi magát a bőrében, valamint a körülötte lévő emberek is feltöltik és pozitívumot adnak az életéhez. Ellenben – a válaszadók szerint – az idősebb generáció számára ez az érzés úgy érhető el, ha az életük „kiegyensúlyozott, harmonikus, békés, nyugodt”, melyben a legnagyobb szerepet a család tölti be.
A következő kérdésre adott válaszuk során egytől négyig terjedő skálán kellett értékelniük azt, hogy mennyire tartják reálisnak (1: egyáltalán nem, 2: inkább nem, 3: inkább igen, 4: egyértelműen igen) a tavalyi eredményt, miszerint a vasi megyeszékhely volt a legboldogabb. Erre a válaszadók 62%-a hármassal felelt (inkább reálisnak tartja), a maradék viszont egyértelműen helytállónak tartotta azt, hogy Szombathely került a lista élére. Vajon miért gondolják úgy, hogy jó eredmény jött ki? – ennek is utánajártunk. Áron (18) szerint a város „nem túl nagy és nem is túl kicsi, kifejezetten békés, az ország viszonylatában pedig előnyös a nyugati fekvése”. Ilona (63) a megfelelő közrendvédelmet emelte ki, szerinte Szombathely „rendkívül biztonságos”. Hozzáfűzte: „a munkahelyek száma, a jó megélhetés”, valamint a más nagyvárosokhoz képest jobb szociális helyzet(„kevesebb hajléktalan”) mind-mind elősegíti azt, hogy az itt élők elégedettek legyenek városukkal. Adél (18) és István (46) ugyanakkor a kulturális életet tartja a boldogság legfőbb forrásának: szerintük 2017-ben „nőtt a kulturális programok száma és diverzitása”, de alapvetően is „jó kulturális életünk van”; példaként a Weöres Sándor Színházat említették. Ilona (63) és Zoltán (62) véleménye pedig nem más, mint az, hogy egyszerűen olyanokat kérdeztek meg, akik elégedettek az itteni élettel.
Forrás: zoom.hu
Kíváncsiak voltunk arra is, hogy az általunk felsoroltak mennyire járulnak hozzá a megkérdezettek boldogságához. Ezeket egytől háromig terjedő skálán kellett értékelniük (1: kevésbé járul hozzá, 2: inkább hozzájárul, 3: nagyon hozzájárul). Legnagyobb arányban a munkalehetőségek járulnak hozzá a válaszadók boldogságához – derül ki az összesített eredményből. Második helyen a kulturális élet, harmadik helyen pedig a határ közelsége szerepel. Negyedikként a vásárlási opciók jelentenek boldogságforrást a helyiek számára, hiszen – ahogy Edit (51) fogalmazott – mindenki be tud vásárolni a pénztárcájához szabottan. Ötödik helyen a sportolási alternatívák szerepelnek, így ezekkel már kevésbé elégedettek a megkérdezettek. „Még nyitottabbá kellene tenni ezeket a civilek számára. A Csónakázótó melletti fitnesz parkot például remek ötletnek tartom” – mondta Edit (51). A rangsorban a szórakozási lehetőségek és a helyi egészségügyi ellátórendszer került az utolsó helyekre; ezeken a válaszadók szerint mindenképpen szükséges lenne javítani.
Az idei évben mégis visszaesett Szombathely a rangsorban. „Valószínűleg nem állt be jelentős változás 2017/2018-hoz képest, és ez visszavetette az itt élők elégedettségét” – fejtegette Adél (18), míg Áron egyértelműen az elmúlt évek botrányait („Stadion-ügy”) és „az egyre problémásabb tizenévesek”-et tartja a boldogságcsökkenés fő okának. Edit (51) szerint 2018-ban nehezebb volt elhelyezkedni is: „Jelenleg én is munkanélküli vagyok, pedig igyekszem elhelyezkedni. Sajnos nem kell már a korombeli a munkáltatóknak, és ez nagyon elszomorít engem. Az utóbbi időben csak a lányom és az unokáim tesznek boldoggá” – tette hozzá. Ilona (63) és Zoltán (62) mind a tisztaságot, mind a szabadprogramokat hiányolják; szerintük, ha nem változtatunk ezen, jövőre megint nem fogunk a lista élére kerülni.
Vélemények tehát vannak Szombathellyel mint exlegboldogabb várossal kapcsolatban, de vajon mi lenne a megoldás? Hogyan lehetne még boldogabb itt az élet?„Jobban kellene ügyelni a tisztaságra!” – vágta rá Ilona (63), majd kiemelte azt is, hogy „Mindenképpen több szabadprogramra (koncertre, műsorra) lenne szükség, s fontos lenne ezeket ingyenessé tenni”. Zoltán (62) teljes mértékben egyetértett az utóbbi gondolattal, és elmondta, hogy az internetet böngészve gyakran belefut tatabányai programokba. „Én magam is többször jártam már Tatabányán. Meg kell mondjam, nagyon szép, tiszta és rendezett város! Úgy hallottam, smart city koncepciója van a városnak, ez alapján fejlesztik. Pontosan nem tudom, hogy ez mit jelent, de feltételezem, a hangzatos név mögött rengeteg beruházás húzódik meg, melyeknek egyetlen célja van: jobbá, élhetőbbé tenni a környezetet. Hol lehetne boldogabb az ember, mint egy dinamikusan fejlődő megyeszékhelyen?” – fejtegette. Ilona (63) szerint jobban kellene figyelnie a városvezetésnek az emberek szavára, ő például szorgalmazná azt, ha „Lehetne a Fő téren havonta vagy kéthavonta fórum, ahol mindenki elmondhatná a gondolatait”. Dávid (33) hasonlóan vélekedik, szerinte sokkal nagyobb hangsúlyt kellene fektetni a fiatalok véleményére, sőt, „ha támogatnák a kezdeményezéseiket akár a sport, akár a kultúra terén”, akkor meggyőződése, hogy boldogabb városban élhetnénk. Adél (18), Martina (25) és István (46) szerint fontos lenne növelni a fiatalok számára elérhető szórakozási és szabadidős tevékenységek körét, hiszen az ő boldogságukhoz ez egészen biztosan nagymértékben hozzájárulna. „Több játszótér, több zöldterület, alternatív iskolák (mint a Waldorf) és jobb szakképzés”– Edit (51) úgy véli, az ezeken való javítás elengedhetetlen lenne Szombathelyen a boldogság növeléséhez.
Felmérésünk azt mutatja, hogy a megkérdezett nyolc helyi lakos boldogan él Szombathelyen, reálisnak is tartja a tavalyi előkelő helyezést a megyeszékhelyek versenyében, ám ha javítanánk bizonyos dolgokon, még élhetőbb város lehetne a miénk. Ehhez szükség volna a lakosok – főként a fiatalok – szavának meghallgatására, szerintük ugyanis csak így van esélyünk a dobogó újbóli megszerzésére.
Április 17-én a Savaria Slam Poetry megtartotta a hetedik évad utolsó előtti nagyestés rendezvényét, amelyen ezúttal a türelem volt a versenytéma. A tavaszi szünet nyitányához képest sokan eljöttek, a lépcsőtől a babzsákokig alig lehetett felfedezni üres helyet.
Az utóbbi időszakban öröm látni, hogy egyfajta megfiatalodási “újhullám” érte el a szombathelyi slam klubot. Ezt a jelenséget főként az elmúlt két tavaszi eseményen lehetett megfigyelni. Bár alapvetően a közönség lélekszáma nagyobb ugrást nem mutatott, a tavaly őszi időszak 60-100 fő között mozgó törzsgárdája idén is hűen megjelent az eseményeken, így véleményem szerint inkább a hely/atmoszféra/személyek megszokása alakíthatta így a dolgokat. A szeptemberi költözést követően forrott ki ez a törzsközönség, akik közül sokan, bátorságukat összeszedve most már színpadra is ki mernek állni. (Pedig feltehetően sokuk nem is hallott még szeptember előtt a slam poetryről.) Azt hiszem, főként ez lehet az oka annak, hogy mostanában az Open Mic etap vége még plusz három-négy helyben jelentkezővel is kiegészül, vagy hogy a tavaszi félév minden rendezvényén volt legalább egy slamszűz a versenyzők soraiban.
Ehhez persze az is hozzátesz, hogy elég egyedi módon a szombathelyiek – a nagy estékhez képest ritkább időközönként – szerveznek slam poetry workshopot is, ami különkiadásként fut. Ezen a közönség soraiban ülők megismerkedhetnek közelebbről is a rutinosabb slammerekkel, lefolytathatnak mélyebb eszmecseréket, játékok, feladatok és gondolatbontó beszélgetések során pedig közelebb kerülhetnek a műfajhoz.
Fotó: Lutor Katalin
Egy szó mint száz, úgy tűnik az SSP utánpótláscsapata is alakul, és egyre színvonalasabb szövegekkel lépnek fel a slampalánták az AGORA Savaria Művelődési- és Sportház színpadára. Ez a minőségbeli ugrás kiütközött a versenyen is, ahol igazán szoros felállás alakult ki, több pozícióban pontegyezéssel. A türelem témát rendre jól dolgozták fel a fellépők, hallhattunk velős kritikákat, elkeseredett, de örömteli szövegeket is, a változatosság pedig a közönség figyelmét intenzíven a színpadhoz szögezte. A konferanszok ezúttal is Paukovics Gergely és Székely Zoárd voltak, akiknek az Open Mic alatt hallhattuk a Team Slam OB-ra készített nagyszerű előadásukat is.
A szervezők mellett a zsűrit is dicséret illeti, nemcsak Krausz Dávid visszatérése (múlt hónapban versenyzett) jelentette a minőségi véleményadás biztosítékát, hanem az is, hogy egy nagyon figyelmes, kritikus csapat alakult ki a bézs fotelok ölelésében, így minden fellépő összeszedett, teljes véleménnyel távozott a mikrofon mögül.
A TÜRELEM dobogója:
I. helyezett: Vincze Bence II. helyezett: Lutor Katalin III. helyezett: Szabó Laura ‘Lala’
A szerelmes Freddie rabja Miranda szépségének. Miranda pedig rabja Freddie-nek. Egy pincében. A lepkegyűjtő hálójába immár kétszázadszor került áldozat a Centrál Színházban.
A lepkegyűjtő című darab John Fowles regénye alapján színpadra vitt kétszereplős thriller, amely minden túlzás nélkül túlmutat annak műfajiságán. A Horgas Ádám rendezte előadás ugyanis nem csupán rettegést, félelmet, gyötrelmet, az elrabolt és elrablója történetét meséli el, hanem az emberi lélek és gondolat torzulását, a legbenső romlottság és elnyomott, elrejtett rútságot tárja a közönség szeme elé Freddie és Miranda karakterén keresztül.
Ferdinand (Bereczki Zoltán), aki ártatlanul becézve Freddie-nek nevezi magát, a lepkék buzgó gyűjtője. Megszámlálhatatlan lepkepreparátumot rejt a háza, mely éppen azért sokkoló, mert a lepke a szín, a szépség, a szabadság és az élettel teliség megtestesítője. Különös, hogy elfogásuk után éppen az veszik ki belőlük, ami a legcsodálatosabb bennük: az élet. Nem sok idő rádöbbenni, hogy bár Freddie pillangókat gyűjt, a valódi fogoly tulajdonképpen Miranda (Ágoston Katalin), aki így a lepke metaforapárja a darabban. A fiatal lány, aki egy igazi bohém művész, kreativitással próbál menekülési terveket készíteni, és ahogyan a szabad lepke szárnyal, akképpen Miranda is szárnycsapásait láttatja; újabb próbálkozások az életben maradásért. Barátságot színlel, megjátszott kedvességet és érdeklődést csempész elrablója napjaiba, ám még a női csábítás praktikáinak bevetése sem menti meg Freddie-től.
Freddie a történet elején egy félénk, a közelségtől rettegő férfi, aki félszegsége és bizonytalansága ellenére mégis bármit megtenne egy nő szeretetéért. És nem csak tenne, hanem tesz is: elrabolja Mirandát, egy húszéves lányt. Freddie elsőre gyámolításra szoruló, lelki sérültként jelenik meg a színpadon, az előadás előrehaladtával azonban egyre nyilvánvalóbb lesz, hogy egy pszichopata, aki torz önképéből, tudatából és romlottságából fakadóan, nem szerelemből cselekszik. Először egy kedves, szerelemtől elvakított karaktert ismerünk meg, akiben épp kedvessége, illedelmessége és a lány iránti figyelmessége miatt válik a későbbiekben egyre borzalmasabbá, rémisztőbbé, sokkolóbbá. Élményeit, terveit és gondolatait ugyanis a lepkegyűjtő titkos videóblogjában fogalmazza meg és rögzíti, a gyanútlan lányt pedig mindvégig a szabadulás reményével kecsegteti, holott eszében sincs elengedni őt. A kloroformos elrablás után már kedvességével, hazugságaival kábítja Mirandát úgy, hogy mindeközben talán a lepkegyűjtő maga sem biztos benne, hogy végleg magához láncolja foglyát vagy sem. A történet végén Freddie-nek mindössze egy sérelme marad: nem szereti senki sem úgy, ahogyan azt ő akarná. Ekkor jön az igazi felismerés a számára: más lány kell.
Az előadás két szereplője meggyőzően, lebilincselő alakítással mutatja be Freddie és Miranda kálváriáját. A színészi játék minden mesterkéltséget, minden művien megalkotott mozzanatot mellőz. A színészek mintha a lélek mélységeiből merítenének a két karakter megformálásakor, ezzel a közönség elé tárva a minden emberben ott rejlő romlottság lehetőségét, melyet mindenki tagad, eltakar. A néző figyelme egy pillanatra sem lankad, miközben a jó és rossz, az ártatlan és velejéig romlott, az egészséges és a betegesen eltorzult elme egyetemes harcát ülteti át a darab egy konkrét történetbe.
Különleges az előadásba illesztett dal, amely amellett, hogy magyarázatként szolgál az elrabló rémisztő gondolatainak és mélyebb indítékának megfogalmazására, súlyos hatáskeltő szereppel is bír. A dalszövegben említett kisbabácska, bábocska, álmokba bábozódás, sötét szárnyak, lepkeszárnyak, fény, hallgatás, a két karba átfogás és ringatás, siratás motívumai az előadás kulcsmozzanatait is megfogalmazhatják. A tehetetlen lányt foglyul ejtő Freddie saját beteges világába kényszeríti bele, majd saját sötétsége által elpusztítja a begyűjtött lepkét. A karjaiban tartás és ringatás, az átfogás és a siratás a kötődést szimbolizálja. Az értelmezési lehetőség azonban itt is nyitott marad, hiszen homályba vész, hogy Freddie a lányt siratja vagy a be nem teljesült álmot, amelyhez tudat alatt kötődik. Miranda ugyanis, bár szerelem tárgya, mindössze eszköz Freddie tervében, hogy szeresse valaki.
Érdekes a díszlet, melyben a függöny elhúzása jelzi a fent-lent, lakás és pince helyszíneinek váltakozását. A pincében berendezett szoba egy sivár, fehér környezet, ablakára és falára gyakran kivetül a lepke képe, Miranda rémálmait és válságos élethelyzetét szimbolizálva. A napszak is itt jelenik meg a kivetített kép segítségével, a lányt is az ablak elsötétítésével bünteti Freddie. A pince nem csak egy ablakot rejt, itt van ugyanis elrejtve a lepkegyűjtemény egy része. A halott lepkék között fogva tartott lány ezt látva megfogalmazza élethelyzetét, de mintegy előreutal saját végzetére is: a lepkék halottak, ő is halott.
Horgas Ádám rendezése összetett, mély emberi problémákat mutat be. A cselekmény vezetése, a videónapló narrációja és a kivetített videó, melyen Freddie minden arcvonása, mimikájának minden részlete tisztán látszik, rendkívül komplex képet ad a pszichopata önmaga által megalkotott világáról. Ahogyan Freddie egyre magabiztosabb lesz Miranda közelében, ahogyan egyre inkább fölényben érzi magát, ahogyan egyre inkább hisz a lány megjátszott érzelmeiben, a videóblog hangvétele is megváltozik. Videóról videóra ugyanis egy adott ponton mintha hangosabban, magabiztosabban beszélne, Mirandát is felviszi a számítógéphez, majd a nem engedhetem el felismerésekor mintha újra elhalkulna egy kicsit, mintegy jelezve, hogy bár hamis reményeket még tud dédelgetni, de olyannyira eltorzult már, hogy ezen a ponton valódi változásra már képtelen.
Egy évvel Thanos csettintése után újra beültünk a moziba, hogy lássuk, milyen utóhatással járt a globális katasztrófa. Az MCU legújabb darabja megváltoztatott mindent, amit eddig az univerzumról hittünk. Olvasd el spoilermentes kritikánkat!
Nem köntörfalazok, a Végjáték az egyik legjobb képregényfilm, amihez eddig szerencsém volt. Több tekintetben is tökéletesnek nevezhetjük, és összhangjában maguk a részletek nemcsak hogy megállják a helyüket, de gyönyörködtetnek és szórakoztatnak is.
Forrás: inverse.com
A történet a csettintés utáni pillanatokban veszi fel újra a fonalat, tehát a Végtelen háború közvetlen folytatásának tekinthetjük. A megmaradt Bosszúállók azon fáradoznak, hogy megbosszulják és visszacsinálják az Őrült Titán munkáját. A film cselekmény szerint két részre bontható, az első kettő és az utolsó egy óra jelenetei alkotnak egy nagy koherens egészet. Sorsdöntő cselekményekre számítottunk, a játékidő pedig dugig van ezekkel. A három óra rengeteg lehetőséget nyújtott, amit az alkotók maximálisan ki is használtak, nincs olyan momentum, ami gyengébb lenne a többinél. Már elidőzhetünk szinte az összes karakteren, akik eddig csak a háttérben asszisztáltak, most nagyobb szerephez jutottak (pl. Clint Barton vagy Nebula). Szívvel és méltósággal bántak minden szereplővel. Az előzetesek alapján sokan gondolhatták úgy, hogy a Russo tesók minden töltényüket ellőtték, de megnyugtatok mindenkit, a Végjáték rengeteg meglepetést tartogat. A közlemény, amely szerint az előzetesben látható jelenetek a film első 20-30 percéből származnak, kamunak bizonyult, hisz a film végi jeleneteket is viszontláthatjuk. Ahogy a Végtelen háborúnál, úgy itt is pár helyen megváltoztatták a kedvcsináló képkockáit.
Az MCU szerves része a humor és a dráma. Már a Civil Warban is megfigyelhettük, hogy egyre jobban képesek kihangsúlyozni ezeket az aspektusokat, ennyi film után pedig sikerült szinte tökélyre fejleszteni. Ez a film is tömve van humoros és abszurd jelenetekkel és persze beszólásokkal. Ennek ellenére nem tolják túl a kreténkedést, ügyesen lavíroznak a nevettetés és a drámázás között. A humor fő forrásának ezúttal a vihar istenét pécézték ki, akinek újbóli felbukkanása is külön misét érdemelne.
Forrás: bgr.com
A látványvilágtól ezúttal szintén leesett az állunk. A szuperhősök eljátszásához pedig továbbra sem szükséges Oscar-esélyes színészi talentum, egészében véve a szereplőgárdára nem lehet semmi panaszunk. A sorból a Clint Bartont alakító Jeremy Renner emelkedik ki, akin jóval több időt tölt a kamera, mint eddig bármikor.
A Végtelen háborúhoz hasonlóan a film vége most is egy monumentális csatát tartogat, amely az egész MCU legepikusabb jelenetével veszi kezdetét. A Russo testvérek ezúttal nemcsak megütötték előző mesterművük szintjét, de sikerült túlszárnyalni is azt, és elhozták a legszebb pillanatokat nekünk.
Az egész film egy érzelmi hullámvasút, ahol egyik pillanatban még nevetünk, a másikban elérzékenyülünk. A Marvel univerzum ezen fázisának lezárása olyan film, amit minden rajongónak látni kell, ám a frissen becsatlakozás nem ajánlott. Akinek már van megfelelő tudása az MCU-ban, annak ezt a filmet meg kell nézni, aki pedig még nem mélyült eléggé bele a korábbi részekbe, jobb, ha most elkezdi, hiszen ehhez hasonló alkotásra nemigen számíthatunk a közeljövőben.
Modern lakás a Central Park Westen, ahol minden bútor és dekoráció az egyszerűséget és a letisztult stílust tükrözi. Az igazi színt a kibontakozó szituáció viszi be a lakásba: szerelem, válás, kaland, önirónia, humor és tragikum elegye bontakozik ki Woody Allen egyfelvonásosában. A színpadon Básti Juli, Nagy-Kálózy Eszter, Rudolf Péter, Sztarenki Dóra és Puskás Tamás brillírozik; Puskás Tamás rendezése, Prekop Gabriella fordítása.
A humoros beszólásokkal, néhol öniróniával és nemtörődömséggel eltúlzott, mégis életszerű jelenetekben egyre súlyosabb gondok elevenednek meg: a pszichológust megcsalják, a barátnő más bőrébe akar bújni, a megcsalt írónak még az öngyilkossági kísérlete is kudarcba fullad, a sikeres jogászt pedig otthagyja fiatal szeretője, akitől egy boldog igen helyett mindössze egy véletlenül ellőtt golyót kap. A szereplők kálváriája egyre abszurdabb, a végén pedig mintha csak foxtrottot táncolnának, minden visszafordul az eredeti alaphelyzetbe. A szerető elmegy, a csalfa barátnő és író férje együtt megy haza, a jogász és pszichológus felesége pedig egyedül maradnak nappalijukban.
A cselekmény tulajdonképpen egyre borzasztóbb események láncolata, melyben egyre súlyosabb titkok derülnek ki, a jól megformált karakterek önironikus reakciói miatt azonban a komikum jellemzi leginkább az előadást. Az élethelyzet komolysága és a szereplők reakciója abszurdumot teremt, hiszen még a nem-sikerült öngyilkosságon is nevet a néző. Ugyanezt erősítik a szereplők is, akik maguk sem veszik komolyan a saját problémáikat.
A hisztérikus, zaklatott barátnő fél, hogy kiderül az igazság a megcsalásról. Szerelmesen abba a téveszmébe ringatja magát, hogy elhagyja férjét barátnője válófélben levő férjéért. Mindig valaki más akar lenni, ennek érdekében még gyermekéről is lemond. A pszichológus saját helyzetét nem látja tisztán, és miközben másnak ad tanácsot, éppen ő kerül házassági válságba. A mániás depresszióval küzdő író, aki felszarvazott férjként sikertelen öngyilkossági kísérletet tesz, végül főzni megy, mintha mi se történne a nappaliban. A nőcsábászt megtestesítő sikeres ügyvéd egy fiatal lányért hagyná el feleségét. A románcnak azonban vége szakad és a 21 éves lány visszamegy terápiára, ahhoz a pszichológushoz, akit vele csalt a férje.
A felszínen minden rendben, a szereplők életében azonban komoly problémák gyökereznek. A lezárás azonban nem tartogat megoldást: aki el akar menni, az végül marad, és aki új szerelemre vágyik, azt visszautasítják. Különlegesen jól megrendezett és humorral teli a szerelmi vallomás jelenete, melyben a felszarvazott férj és a csalfa férj verseng a fiatal szerető kegyeiért, feleségeik jelenlétében.
A kellékek is humorosak: az eltört Mickey egér szobor, az italok, a bundára tett utalás, a zacskók és papírok, a telefon, a pisztoly, a távirányító és a véletlenül vagy akarattal elindított zene mind újabb humoros helyzetet teremtenek, ezáltal bővítve a komikum forrásait. A helyzetek és szavak mellett komikumot jelentenek a cselekmény apró mozzanatai is: a szereplő örömében táncol, a felszarvazott férj kötényben jelenik meg és a készülő étel foglalkoztatja, a pszichológus spontán analizálja a megcsalt férjet.
A szituációk abszurd jellegét a szóhasználat hétköznapisága, természetessége ellenpontozza, de néhol rá is erősít. A különböző utalások, a csúnya szavak, a túlzások, az indulatosság és a gesztusok annyira beépültek a mindennapokba, hogy észrevétlenül beépülnek a színpadi világba is, és ami egyébként illetlenség volna, az a darabban a humorra erősít rá.
Nevetünk a darabon, de kicsit mintha a világon, a társadalmon és talán önmagunkon is nevetnénk. Mindenkinek vannak hibái és problémái, amiket észre sem vesz. Bizonyos helyzetek, megoldatlan problémák, profán szavak szintén annyira beleszövődtek a mindennapokba, hogy vagy észre sem vesszük őket, vagy már mi is kínunkban vagy tehetetlenségünkben nevetünk rajtuk.
Egy fecske – mint tudjuk – nem csinál nyarat. A slam poetryben is olykor kell hozzá minimum kettő legény avagy leány, hogy a szövegtest kiteljesedhessen. Az Anker’tben nagycsütörtökön válogatták ki a legjobb tizenkettő csapatot, akik a májusi döntőben versenyezhetnek a Team Slam bajnoki címért a tavalyi győztes Harmadik Vonallal. A továbbjutó csapatok pedig a következők: a BBSM (Baranyai Barna, Sallai Márk), a PÉKNÉtükörből (Dénes Szilveszter Kertvéllesy András/Raptor Tengler Gergely/ +/), A CBA-gyilkosságok (Gömöri Eszter, D. Nagy Bence), az Apukalipszis (Nagy Gábor és Kicsi Dzsó), A Komädiash (Nagy Sándor, Ragályi-Szabó Dávid), a Munkatársak (Juhász Márton, Maier Péter), a tesa (Babaitisz Jorgosz, Pintér Kristóf, Varga Zoltán), a nempar (Lukács Gergely, Erdős Kristóf), a Tessék?! (Proszt Kata, Sztyehlik Anna), a Beton Hofi (Schwarcz Ádám, Borsos Bence), a Főútvonal vége (Bánóczi Bea, Fazekas Viktor) és a Colors (Promise Frank Ejiofor, Aly Talibab, Molnár Péter).
Az ötven éves Kaláka vezetőjéhez, Gryllus Dánielhez érkezem, hogy egy kicsit felidézzük a Kaláka eddigi életét. Belépve az együttes irodájába felsejlik egy érzés: Gryllus Dániel egyik törzshelyén vagyok, aki mesélni fog nekem. Annak a Gryllus Dánielnek a törzshelyén, aki megtanította nekünk a hangszerek neveit. Akinek zenéjén generációk nőttek, nőnek fel, köztük én is.
Nem kezdjük el egyből a beszélgetést, még egy másik riport szövegét olvassa át feleségével, Kőváry Katalinnal: közben postás érkezik, telefon csöng.
Mindig ekkora a nyüzsgés?
Mikor hogy, ez most teljesen véletlenül jött ki így. Elég sok minden alakul: fesztiválok, aztán ma kettőtől próbálunk is.
Mai napig rengeteget koncerteznek. Nem vágyik nyugalomra?
Van azért nyugalmam, nem érzem úgy, hogy folyton dolgoznék. Meg az embert élteti ez a dolog, örömet szerez neki, tehát nem csak arról van szó, hogy lestrapálja. Ezen a héten például csak rövidebb dolgok voltak, mint egy rádiós istentisztelet, ahol közreműködtem, ezenkívül gyerekekkel énekeltünk egy dalt egy iskolában, de kifejezetten Kaláka-koncert nem volt. Húsvétkor egyébként sem szoktunk sokat koncertezni, cserébe a karácsonyt végigjátsszuk.
Nem félnek attól, hogy – mivel a hobbiból induló zenélés már hivatássá vált – egyszer a zenélésnek valami keserű íze, „munka szaga”, kötelező jellege lesz?
Nem gondoltam erre. Mintha rendeltetés szerint alakult volna így. Egy olyan dologba vágtunk bele a költészet éneklésével, amiből nagyon sokat lehet táplálkozni, töltődni vele. Nem valószínű, hogy ezt a dolgot fásultan lehet csinálni. Nem mondom, hogy nincsen fáradtság, amikor éjjel kettőkor érünk haza, vagy éppen tizenöt órát repülünk, de valahogy nem ezek maradnak meg, hanem a jó érzések, hogy örömet tudtunk szerezni, élményt a közönségünknek. Szerintem soha nem gondoltam erre az elfásultságra, még akkor sem, amikor nemrég decemberben tizenegy nap alatt tizenkilencszer játszottuk le ugyanazt a betlehemes előadást Erdélyben. A közönség mindig más, és az impulzus is változik, ami az embert éri.
Tudatos elhatározás volt a tanító jelleg? Gondolok itt az átkötő szövegekre, amikor a hangszerek neveit ismertetik…
Nem is tanításnak mondanám, sokkal inkább szórakoztatásnak. Valamit egyébként is muszáj kommunikálni a közönséggel, és a koncert után amúgy is odajönnének, hogy érdeklődjenek a hangszerekről. Én a költők nevével is így vagyok: el szoktam mondani a gyerekeknek, hiába mondják sokan, hogy felesleges.
Hiszen megjegyzik ők!
Szerintem is megjegyzik. Én azt szeretem, amikor a közönség sorai közel vannak hozzánk. Ha valaki ugrálni akar, azt is lehet, de az tegye meg hátul, hogy a többi tudjon figyelni.
Fotó: Raffay Zsófi
Nagy felelősség versekhez nyúlni. Hogyan történik a „húzások” technikai része?
Tulajdonképpen ahány dal, annyi történet, de nem kell valamit feltétlenül ától cettig elénekelni. Tinódinak az ötszáz strófáját például nem lehet. Úgy gondolom, hogy a zeneszerzőnek jobbára szíve joga dönteni erről. Törekszünk arra, hogy a közönség a vers nagyszerűségére emlékezzen és ne a harmóniai fordulatokra. De ettől még lehet jó a zene. A húzások teljesen normálisak, főleg, hogy azért nem öncélúan tesszük, hanem a jó cél érdekében. Egyszer Weöres Sándornak mutattunk egy új dalt, ő meg áthúzta a saját verses kötetében a sort, és azt mondta: „Ez így jobban passzol a dallamotokra.”. Sándor bácsi (Kányádi Sándor – a szerk.) pedig a Fakatonáról mondta, hogy mi csináltunk belőle verset.
Amikor a hetvenes években felkértek bennünket, hogy csináljunk gyerekműsort, akkor átnéztük a már meglévő repertoárt, hogy mégis miket tudnánk énekelni a gyerekeknek. Így került be a Bőrönd Ödön, a Tengerecki Pál, amelyekről kiderült, nem kifejezetten gyerekversek. Weöres Sándor mondta, hogy ő soha nem írt gyerekverseket, később a könyvszerkesztők válogatták össze azokat a költeményeket, amelyeket gyerekeknek „szánhatott”, de gondoljunk csak bele: a Bóbita például hol gyerekvers? Viszont, nem árt nekik! A kisgyerekek nem értik a humoros tartalmakat, szóvicceket, hanem a darabok lüktetését érzik, és a dallamot, a ritmust jegyzik meg. Sokszor átírják a verseket, teljesen érthetetlen szövegre, és természetes, hogy nem zavarja őket. A világ többi dolgát sem értik, miért pont ezt értenék meg.
Viszont elraktározzák, felnőttként már bennük lesz, és egyszer csak megértik.
Igen! Megjegyzik, ezért sem lehet hülyeségeket énekelni a gyerekeknek. Egyszer Gyimesben adtunk elő betlehemes műsort, majd a következő évben onnan közvetítették az éjféli szentmisét. Hallgattam, és feltűnt, hogy egy olyan dalt játszanak, amit mi szoktunk, még gondoltam is, hogyha berakják a furulya közjátékot, akkor ezt tőlünk tanulták, és – nincs mese – berakták. Ekkor jöttem rá, hogy tényleg nagy felelősség, és egyáltalán nem mindegy, hogy mit éneklünk, hiszen ez beleég a gyerekek „lelkecskéjébe”.
Soha nem okozott egy pillanatnyi fejfájást sem, hogy amikor berobbant az internet, és elterjedt, hogy mindent ki kell posztolni, idomuljanak ehhez a felgyorsult világhoz?
Emlékszem, hogy amikor a mobiltelefon elterjedt, feltettem a kérdést, mi a fenének kellene nekem mobil, majd hagynak üzenetet, aztán visszahívom őket. De, amikor már a nyolcadik noteszomat hagytam el a már leépülő telefonfülkékben, akkor rájöttem: hülyeség lenne ellenállni. Jelenleg pedig nem mindent mi csinálunk, van segítségünk: például a Kaláka Zenebolt webáruháza vagy a Facebook-oldalaink feltöltése több segítő kéz munkája, de azért mi is posztolgatunk. Nem volt soha ezzel kapcsolatban bennem elutasítás, elszórakozgatok vele. Már nem is tudnám elképzelni nélküle az életemet. Hülyék lennénk, ha a Spotify-on nem lehetne hallgatni Kalákát, vagy ha nem lehetne letölteni.
November harmincadikán a Müpában lesz Kaláka 50. Másképpen készülnek az estre? Mire lehet számítani?
Annak tudatában készülünk másképp, hogy az est első felében nem mi fogunk játszani, hanem remek énekesek adják elő a dalainkat, méghozzá a Budapest Bár kíséretében. Izgatottan várom, ráadásul a régi Kaláka tagok is ott lesznek.
Akkor olyan jellege lesz majd, mint a negyvenéves meglepetés koncertnek…
Igen, sőt a szervező is ugyanaz, a különbség az, hogy most meg van hirdetve.
Kányádi Sándor már nem lesz ott az ötvenéves koncerten. Máshogy szólal meg egy dal a szerző elvesztése után, mint amikor évtizedeken keresztül itt volt?
Bizonyára igen. A közönség sem, és mi sem tudunk elvonatkoztatni. Érdekes, hogy már azért elég sok szerzőt elvesztettünk, de Sándor bácsi olyan, mintha most is velünk lenne. Elég hosszú ideje ismertük, atyai jó barátunk volt.
Jól gondolom, hogy vele volt a legintenzívebb a kapcsolatuk?
Igen. Most megírtuk a Békabúcsúztatót, ezt már nem ismerhette meg. Azért is állt hozzánk közel, mert életkorban sem volt nagy a különbség: húsz év, pont egy generáció. Weöres Sándor majdnem negyven évvel volt több, azért őt nem tudtuk úgy kezelni, mint Sándor bácsit, akivel tényleg együtt iszogattunk, sokat utaztunk is. Most, hogy készülünk a Kányádi-estre, ahogy összepróbáltuk a dalokat, és folyamatában hallottam a verseket, sokszor volt sírhatnékom. Ez megvan az emberben, aztán feltörnek benne különböző emlékek, szép emlékek, egy kicsit befele sírdogál, majd abbahagyja.
