„Ahány dal, annyi történet” – Interjú Gryllus Dániellel

Szabó B. Eszter 2019. ápr. 24. 0 0

Az ötven éves Kaláka vezetőjéhez, Gryllus Dánielhez érkezem, hogy egy kicsit felidézzük a Kaláka eddigi életét. Belépve az együttes irodájába felsejlik egy érzés: Gryllus Dániel egyik törzshelyén vagyok, aki mesélni fog nekem. Annak a Gryllus Dánielnek a törzshelyén, aki megtanította nekünk a hangszerek neveit. Akinek zenéjén generációk nőttek, nőnek fel, köztük én is.

Nem kezdjük el egyből a beszélgetést, még egy másik riport szövegét olvassa át feleségével, Kőváry Katalinnal: közben postás érkezik, telefon csöng.

Mindig ekkora a nyüzsgés?

Mikor hogy, ez most teljesen véletlenül jött ki így. Elég sok minden alakul: fesztiválok, aztán ma kettőtől próbálunk is.

Mai napig rengeteget koncerteznek. Nem vágyik nyugalomra?

Van azért nyugalmam, nem érzem úgy, hogy folyton dolgoznék. Meg az embert élteti ez a dolog, örömet szerez neki, tehát nem csak arról van szó, hogy lestrapálja. Ezen a héten például csak rövidebb dolgok voltak, mint egy rádiós istentisztelet, ahol közreműködtem, ezenkívül gyerekekkel énekeltünk egy dalt egy iskolában, de kifejezetten Kaláka-koncert nem volt. Húsvétkor egyébként sem szoktunk sokat koncertezni, cserébe a karácsonyt végigjátsszuk.

Nem félnek attól, hogy – mivel a hobbiból induló zenélés már hivatássá vált – egyszer a zenélésnek valami keserű íze, „munka szaga”, kötelező jellege lesz?

Nem gondoltam erre. Mintha rendeltetés szerint alakult volna így. Egy olyan dologba vágtunk bele a költészet éneklésével, amiből nagyon sokat lehet táplálkozni, töltődni vele. Nem valószínű, hogy ezt a dolgot fásultan lehet csinálni. Nem mondom, hogy nincsen fáradtság, amikor éjjel kettőkor érünk haza, vagy éppen tizenöt órát repülünk, de valahogy nem ezek maradnak meg, hanem a jó érzések, hogy örömet tudtunk szerezni, élményt a közönségünknek. Szerintem soha nem gondoltam erre az elfásultságra, még akkor sem, amikor nemrég decemberben tizenegy nap alatt tizenkilencszer játszottuk le ugyanazt a betlehemes előadást Erdélyben. A közönség mindig más, és az impulzus is változik, ami az embert éri.

Tudatos elhatározás volt a tanító jelleg? Gondolok itt az átkötő szövegekre, amikor a hangszerek neveit ismertetik…

Nem is tanításnak mondanám, sokkal inkább szórakoztatásnak. Valamit egyébként is muszáj kommunikálni a közönséggel, és a koncert után amúgy is odajönnének, hogy érdeklődjenek a hangszerekről. Én a költők nevével is így vagyok: el szoktam mondani a gyerekeknek, hiába mondják sokan, hogy felesleges.

Hiszen megjegyzik ők!

Szerintem is megjegyzik. Én azt szeretem, amikor a közönség sorai közel vannak hozzánk. Ha valaki ugrálni akar, azt is lehet, de az tegye meg hátul, hogy a többi tudjon figyelni.

Fotó: Raffay Zsófi

Nagy felelősség versekhez nyúlni. Hogyan történik a „húzások” technikai része?

Tulajdonképpen ahány dal, annyi történet, de nem kell valamit feltétlenül ától cettig elénekelni. Tinódinak az ötszáz strófáját például nem lehet. Úgy gondolom, hogy a zeneszerzőnek jobbára szíve joga dönteni erről. Törekszünk arra, hogy a közönség a vers nagyszerűségére emlékezzen és ne a harmóniai fordulatokra. De ettől még lehet jó a zene. A húzások teljesen normálisak, főleg, hogy azért nem öncélúan tesszük, hanem a jó cél érdekében. Egyszer Weöres Sándornak mutattunk egy új dalt, ő meg áthúzta a saját verses kötetében a sort, és azt mondta: „Ez így jobban passzol a dallamotokra.”. Sándor bácsi (Kányádi Sándor– a szerk.) pedig a Fakatonáról mondta, hogy mi csináltunk belőle verset.

Amikor a hetvenes években felkértek bennünket, hogy csináljunk gyerekműsort, akkor átnéztük a már meglévő repertoárt, hogy mégis miket tudnánk énekelni a gyerekeknek. Így került be a Bőrönd Ödön, a Tengerecki Pál, amelyekről kiderült, nem kifejezetten gyerekversek. Weöres Sándor mondta, hogy ő soha nem írt gyerekverseket, később a könyvszerkesztők válogatták össze azokat a költeményeket, amelyeket gyerekeknek „szánhatott”, de gondoljunk csak bele: a Bóbita például hol gyerekvers? Viszont, nem árt nekik! A kisgyerekek nem értik a humoros tartalmakat, szóvicceket, hanem a darabok lüktetését érzik, és a dallamot, a ritmust jegyzik meg. Sokszor átírják a verseket, teljesen érthetetlen szövegre, és természetes, hogy nem zavarja őket. A világ többi dolgát sem értik, miért pont ezt értenék meg.

Viszont elraktározzák, felnőttként már bennük lesz, és egyszer csak megértik.

Igen! Megjegyzik, ezért sem lehet hülyeségeket énekelni a gyerekeknek. Egyszer Gyimesben adtunk elő betlehemes műsort, majd a következő évben onnan közvetítették az éjféli szentmisét. Hallgattam, és feltűnt, hogy egy olyan dalt játszanak, amit mi szoktunk, még gondoltam is, hogyha berakják a furulya közjátékot, akkor ezt tőlünk tanulták, és – nincs mese – berakták. Ekkor jöttem rá, hogy tényleg nagy felelősség, és egyáltalán nem mindegy, hogy mit éneklünk, hiszen ez beleég a gyerekek „lelkecskéjébe”.

Soha nem okozott egy pillanatnyi fejfájást sem, hogy amikor berobbant az internet, és elterjedt, hogy mindent ki kell posztolni, idomuljanak ehhez a felgyorsult világhoz?

Emlékszem, hogy amikor a mobiltelefon elterjedt, feltettem a kérdést, mi a fenének kellene nekem mobil, majd hagynak üzenetet, aztán visszahívom őket. De, amikor már a nyolcadik noteszomat hagytam el a már leépülő telefonfülkékben, akkor rájöttem: hülyeség lenne ellenállni. Jelenleg pedig nem mindent mi csinálunk, van segítségünk: például a Kaláka Zenebolt webáruháza vagy a Facebook-oldalaink feltöltése több segítő kéz munkája, de azért mi is posztolgatunk. Nem volt soha ezzel kapcsolatban bennem elutasítás, elszórakozgatok vele. Már nem is tudnám elképzelni nélküle az életemet. Hülyék lennénk, ha a Spotify-on nem lehetne hallgatni Kalákát, vagy ha nem lehetne letölteni.

November harmincadikán a Müpában lesz Kaláka 50. Másképpen készülnek az estre? Mire lehet számítani?

Annak tudatában készülünk másképp, hogy az est első felében nem mi fogunk játszani, hanem remek énekesek adják elő a dalainkat, méghozzá a Budapest Bár kíséretében. Izgatottan várom, ráadásul a régi Kaláka tagok is ott lesznek.

Akkor olyan jellege lesz majd, mint a negyvenéves meglepetés koncertnek…

Igen, sőt a szervező is ugyanaz, a különbség az, hogy most meg van hirdetve.

Kányádi Sándor már nem lesz ott az ötvenéves koncerten. Máshogy szólal meg egy dal a szerző elvesztése után, mint amikor évtizedeken keresztül itt volt?

Bizonyára igen. A közönség sem, és mi sem tudunk elvonatkoztatni. Érdekes, hogy már azért elég sok szerzőt elvesztettünk, de Sándor bácsi olyan, mintha most is velünk lenne. Elég hosszú ideje ismertük, atyai jó barátunk volt.

Jól gondolom, hogy vele volt a legintenzívebb a kapcsolatuk?

Igen. Most megírtuk a Békabúcsúztatót, ezt már nem ismerhette meg. Azért is állt hozzánk közel, mert életkorban sem volt nagy a különbség: húsz év, pont egy generáció. Weöres Sándor majdnem negyven évvel volt több, azért őt nem tudtuk úgy kezelni, mint Sándor bácsit, akivel tényleg együtt iszogattunk, sokat utaztunk is. Most, hogy készülünk a Kányádi-estre, ahogy összepróbáltuk a dalokat, és folyamatában hallottam a verseket, sokszor volt sírhatnékom. Ez megvan az emberben, aztán feltörnek benne különböző emlékek, szép emlékek, egy kicsit befele sírdogál, majd abbahagyja.

Kiemelt kép: Lili Productions

Tags: Gryllus Dániel, interjú, Kaláka, Kaláka 50, költészet, Kőváry Katalin, portré, vers, versek, zene Categories: PORTRÉ
Related Posts