A lepkegyűjtő – Újra a Centrálban jártunk

Adorján Barbara 2019. ápr. 26. 0 4

A szerelmes Freddie rabja Miranda szépségének. Miranda pedig rabja Freddie-nek. Egy pincében. A lepkegyűjtő hálójába immár kétszázadszor került áldozat a Centrál Színházban.

A lepkegyűjtő című darab John Fowles regénye alapján színpadra vitt kétszereplős thriller, amely minden túlzás nélkül túlmutat annak műfajiságán. A Horgas Ádám rendezte előadás ugyanis nem csupán rettegést, félelmet, gyötrelmet, az elrabolt és elrablója történetét meséli el, hanem az emberi lélek és gondolat torzulását, a legbenső romlottság és elnyomott, elrejtett rútságot tárja a közönség szeme elé Freddie és Miranda karakterén keresztül.

Ferdinand (Bereczki Zoltán), aki ártatlanul becézve Freddie-nek nevezi magát, a lepkék buzgó gyűjtője. Megszámlálhatatlan lepkepreparátumot rejt a háza, mely éppen azért sokkoló, mert a lepke a szín, a szépség, a szabadság és az élettel teliség megtestesítője. Különös, hogy elfogásuk után éppen az veszik ki belőlük, ami a legcsodálatosabb bennük: az élet. Nem sok idő rádöbbenni, hogy bár Freddie pillangókat gyűjt, a valódi fogoly tulajdonképpen Miranda (Ágoston Katalin), aki így a lepke metaforapárja a darabban. A fiatal lány, aki egy igazi bohém művész, kreativitással próbál menekülési terveket készíteni, és ahogyan a szabad lepke szárnyal, akképpen Miranda is szárnycsapásait láttatja; újabb próbálkozások az életben maradásért. Barátságot színlel, megjátszott kedvességet és érdeklődést csempész elrablója napjaiba, ám még a női csábítás praktikáinak bevetése sem menti meg Freddie-től.

Freddie a történet elején egy félénk, a közelségtől rettegő férfi, aki félszegsége és bizonytalansága ellenére mégis bármit megtenne egy nő szeretetéért. És nem csak tenne, hanem tesz is: elrabolja Mirandát, egy húszéves lányt. Freddie elsőre gyámolításra szoruló, lelki sérültként jelenik meg a színpadon, az előadás előrehaladtával azonban egyre nyilvánvalóbb lesz, hogy egy pszichopata, aki torz önképéből, tudatából és romlottságából fakadóan, nem szerelemből cselekszik. Először egy kedves, szerelemtől elvakított karaktert ismerünk meg, akiben épp kedvessége, illedelmessége és a lány iránti figyelmessége miatt válik a későbbiekben egyre borzalmasabbá, rémisztőbbé, sokkolóbbá. Élményeit, terveit és gondolatait ugyanis a lepkegyűjtő titkos videóblogjában fogalmazza meg és rögzíti, a gyanútlan lányt pedig mindvégig a szabadulás reményével kecsegteti, holott eszében sincs elengedni őt. A kloroformos elrablás után már kedvességével, hazugságaival kábítja Mirandát úgy, hogy mindeközben talán a lepkegyűjtő maga sem biztos benne, hogy végleg magához láncolja foglyát vagy sem. A történet végén Freddie-nek mindössze egy sérelme marad: nem szereti senki sem úgy, ahogyan azt ő akarná. Ekkor jön az igazi felismerés a számára: más lány kell.

Az előadás két szereplője meggyőzően, lebilincselő alakítással mutatja be Freddie és Miranda kálváriáját. A színészi játék minden mesterkéltséget, minden művien megalkotott mozzanatot mellőz. A színészek mintha a lélek mélységeiből merítenének a két karakter megformálásakor, ezzel a közönség elé tárva a minden emberben ott rejlő romlottság lehetőségét, melyet mindenki tagad, eltakar. A néző figyelme egy pillanatra sem lankad, miközben a jó és rossz, az ártatlan és velejéig romlott, az egészséges és a betegesen eltorzult elme egyetemes harcát ülteti át a darab egy konkrét történetbe.

Különleges az előadásba illesztett dal, amely amellett, hogy magyarázatként szolgál az elrabló rémisztő gondolatainak és mélyebb indítékának megfogalmazására, súlyos hatáskeltő szereppel is bír. A dalszövegben említett kisbabácska, bábocska, álmokba bábozódás, sötét szárnyak, lepkeszárnyak, fény, hallgatás, a két karba átfogás és ringatás, siratás motívumai az előadás kulcsmozzanatait is megfogalmazhatják. A tehetetlen lányt foglyul ejtő Freddie saját beteges világába kényszeríti bele, majd saját sötétsége által elpusztítja a begyűjtött lepkét. A karjaiban tartás és ringatás, az átfogás és a siratás a kötődést szimbolizálja. Az értelmezési lehetőség azonban itt is nyitott marad, hiszen homályba vész, hogy Freddie a lányt siratja vagy a be nem teljesült álmot, amelyhez tudat alatt kötődik. Miranda ugyanis, bár szerelem tárgya, mindössze eszköz Freddie tervében, hogy szeresse valaki.

Érdekes a díszlet, melyben a függöny elhúzása jelzi a fent-lent, lakás és pince helyszíneinek váltakozását. A pincében berendezett szoba egy sivár, fehér környezet, ablakára és falára gyakran kivetül a lepke képe, Miranda rémálmait és válságos élethelyzetét szimbolizálva. A napszak is itt jelenik meg a kivetített kép segítségével, a lányt is az ablak elsötétítésével bünteti Freddie. A pince nem csak egy ablakot rejt, itt van ugyanis elrejtve a lepkegyűjtemény egy része. A halott lepkék között fogva tartott lány ezt látva megfogalmazza élethelyzetét, de mintegy előreutal saját végzetére is: a lepkék halottak, ő is halott.

Horgas Ádám rendezése összetett, mély emberi problémákat mutat be. A cselekmény vezetése, a videónapló narrációja és a kivetített videó, melyen Freddie minden arcvonása, mimikájának minden részlete tisztán látszik, rendkívül komplex képet ad a pszichopata önmaga által megalkotott világáról. Ahogyan Freddie egyre magabiztosabb lesz Miranda közelében, ahogyan egyre inkább fölényben érzi magát, ahogyan egyre inkább hisz a lány megjátszott érzelmeiben, a videóblog hangvétele is megváltozik. Videóról videóra ugyanis egy adott ponton mintha hangosabban, magabiztosabban beszélne, Mirandát is felviszi a számítógéphez, majd a nem engedhetem el felismerésekor mintha újra elhalkulna egy kicsit, mintegy jelezve, hogy bár hamis reményeket még tud dédelgetni, de olyannyira eltorzult már, hogy ezen a ponton valódi változásra már képtelen.

Kiemelt kép: www.centralszinhaz.hu

Tags: A lepkegyűjtő, Ágoston Katalin, Bereczki Zoltán, Budapest, Centrál Színház, Horgas Ádám, John Fowles, kritika Categories: SZÍNHÁZ
Related Posts