2016 januárjában még az újságírásról úgy általában nagyon keveset tudtunk, de lelkesen indítottuk el az Éjjel a városban nevet viselő cikksorozatunkat: ennek ellenére a témaválasztás példás módon sikerült, hiszen egy olyan problémával kezdtünk el foglalkozni, ami – az oldal nevéhez is híven – fokozottan érinti a tizen- és huszonéveseket. Mennyire érzi biztonságban magát egy-egy városban a szórakozni vágyó fiatal? Hol és hogyan bulizik a legszívesebben? Milyen veszélyek és örömök jellemzik ezeket az éjszakai kalandokat? Ezekre a kérdésekre keressük újra a válaszokat!
Volt egyszer egy cikksorozat
Bár a három évvel ezelőtti projekt is megért hét cikket, visszagondolva már látszik, hogy a biztonságérzetet firtató minikutatás módszertanával akadtak problémák: jellemzően kevés embert és őket is egy-egy szűkebb baráti társaságból interjúvoltunk meg, ráadásul kimondottan a balhékról és a rossz közbiztonságról szóló történeteket gyűjtöttük össze – kissé hatásvadász módon. Viszont, ha ezektől eltudunk vonatkoztatni, akkor látható, hogy a negatív előfeltevéseket a fiatalkori szorongás szülte; az interjúsorozat pedig értékes színfoltként számos ember figyelmét felkeltette és nem egy olvasói visszajelzés született a nyomán. Idén tavasszal és nyáron ezt a kérdés- és problémafelvetést szeretnénk megismételni immár professzionálisabb módon, az éjszaki életet új irányokból, horizontálisan és vertikálisan is összetettebben vizsgálva: a fő célunk most is a fiataloknak hasznos, tanulságos és őket érintő tartalmat gyártani.
Annak idején a Tolna megyei Bonyhádot vettük elsőnek célba: cikkünkből egy barátságos és biztonságos kisváros képe rajzolódott ki. A második állomás az ország második legnagyobb városa volt, ennek megfelelően debreceni tudósításunk már mozgalmasabbra sikeredett. Veszprém pezsgő és a fiatalokat általában kielégítő városként mutatkozott be, Kaposvár ezzel szemben inkább ellentmondásosnak bizonyult. Pécsről meglehetősen sok rossz tapasztalattal távoztunk, dacára annak, hogy egyetemi és kulturális központ. Győrről csak egy nyúlfarknyi írás született, Körmend pedig a betyáros arcát mutatta meg.
Fotó: Lutor Katalin
Fontos téma új köntösben
Vannak dolgok, amiket az új kezdeményezés is megőriz: Sárbogárdtól Békéscsabáig, Szentgotthárdtól Kecskemétig, Szombathelyt és Budapestet sem mellőzve járunk be több mint húsz magyar települést. Az egyetlen kitétel a városi jogállás, nem vagyunk tekintettel az új sorozat során sem a lakosságszámra, sem arra, hogy szórakozási centrum-e az adott település; természetesen minden fontos helyre így sem fogunk eljutni. Eklektikus és a lehetőségeink határán belül átfogó betekintést szeretnénk adni a magyar fiatalokat az éjszakában váró veszélyekről és örömökről.
Természetesen azzal most sem hitegetjük magunkat, hogy reprezentatív és pontos eredményeket kapunk. Íróink minden cikkben öt tizennégy és harminc év közötti, egymást nem ismerő fiatalt interjúvolnak meg (tehát összesen száznál több válaszadó fog nyilatkozni): az ő válaszaik fogják adni a cikkek lényegi részét; a válaszaikat a jó helyismerettel rendelkező szerző foglalja keretbe. Mivel egy-egy város kapcsán csak öt ember véleménye és válasza hangzik el, eredményét tekintve akár a gonzó újságírással lehet rokon a most bemutatott műfaj: „A gonzó újságírás azt vallja, hogy a tényekhez való makacs ragaszkodás nélkül is lehetséges az igazat írni.” – tájékoztat bennünket a legnépszerűbb internetes enciklopédia. Ez a kitétel azonban nem ok arra, hogy ne a lehető legigazabb és legobjektívebb képet ragadjuk meg a cikksorozatban bejárt települések kapcsán.
Fotó: Lutor Katalin
Az öt, minden írásban egységes kérdéshalmaz megkísérli, hogy a lehető legtöbb aspektust felvonultassa a sorozatban szereplő települések kapcsán; fontos továbbá, hogy a kérdések attitűdje semleges akár az alkohol, akár a kábítószer-fogyasztással kapcsolatban. Az első kérdéscsoport a lényegre térve, de kissé messzebbről vezeti fel az interjút: Hova jártok a városban szórakozni? A zenés helyeket, kocsmákat, esetleg házibulikat részesítitek előnyben? Van ezekben választék, lehetőség? Ezt a kört kísérli meg tényekre szűkíteni az interjú második pontja: Mik a szórakozási trendek, népszerű helyek, hóbortok a lakóhelyeteken? Milyen és mennyi alkoholt isztok, ha éjszaka szórakozni mentek? Mennyit vagytok hajlandóak költeni egy ilyen alkalommal? A harmadik kérdést gyakorlatilag az előző cikksorozatból örökölte az újraindított projekt: Mennyire érzitek biztonságban magatokat a városban éjjel? Hallottatok-e balhékról, bűnesetekről? Találkoztok-e az éjszakai kalandok során kábítószerekkel? Ugyanez a helyzet a negyedik kérdéshalmazzal, ami szintén az életszerűséget helyezi középpontba: Hogyan és kikkel mentek szórakozni, majd miként juttok haza? Gyalog, taxival, esetleg tömegközlekedéssel? Melyik a legpraktikusabb? Az ötödik pont az interjúalanynak biztosít lehetőséget, hogy a témákkal kapcsolatban személyes történetet oszthasson meg: Mesélj egy rövid történetet, személyes sztorit az éjszakai élettel kapcsolatban. Örömök és bánatok is jöhetnek!
A hatodik és a hetedik kérdés a helyismerettel rendelkező kérdezőre van bízva: ezzel szeretnénk elérni azt, hogy bár a cikksorozat egyes tagjai összehasonlíthatóak legyenek, de ezzel párhuzamosan csak az adott városra jellemző élethelyzetek is felbukkanjanak, színesítve ezzel a vizsgálatot. A fentebb idézett kérdéssorból valószínűleg világos, hogy ha általános tanulságokat nem is, de egy-egy érdekes mintavételt elérhető célként tűzhetünk ki magunk elé.
Az elkészült írások a sajtóműfajok skáláján valahol az interjú és a riport határmezsgyéjén állnak majd: egy, az aktuális cikk szerzője által írt keretbe lesznek bennfoglalva a válaszadók által közölt információk és történetek a klasszikus, kérdezz-felelek formában. Fontos kitétel az is, hogy állami, megyei vagy önkormányzati szerveket és hatóságokat nem vontunk be a projektbe: ennek a legfőbb oka az, hogy intim, emberek és nem szervezetek közötti párbeszédre késztessenek az elkészült munkák.
Fotó: Lutor Katalin
Amit az ötlettől várunk
Mit várunk a kezdeményezéstől? Egy érdekes és színes sorozatot, amely kérdésfelvetéseiben és a hagyományostól eltérő merítésében példaként állhat az országos sajtó előtt is; amely sajtóban sokkal kevesebb, a fiatalokat mindennapjaikban érintő téma merül fel, mint amennyire ez a generáció lélekszámától és jövőbeli fontosságától elvárható lenne. Releváns és hasznos diskurzust a tízes és húszas korosztály biztonságérzetének növelése és az igényes kikapcsolódás joga érdekében.
Olvasóinkat pedig arra biztatjuk, hogy észrevételeiket, tapasztalataikat, illetve a témához kapcsolódó hozzászólásaikat osszák meg velünk az f21.szerkesztoseg@gmail.com e-mail címen!
Burjánzó mazochizmusomnak köszönhetően nehéz őszintén megfogalmazni, hogy a keddi örömbokréta után hogyan vesz rá a lélek, hogy ismételten az este kilenc órát várjam, egy jelenleg izraeli rendezésű műsor, az Eurovíziós Dalfesztivál kezdetét. Izraelről kedvenc emlékem az örök érvényű, Compact Discóval vetekedő Izabo zenekar, akik az életben először helyén kezelték az eseményt. Úgy tűnik, ez hét röpke év után sauli fordulatot vett.
Ismét hangsúlyozom, hogy ez egy véleménycikk, ahol leginkább a szenvedésről lesz szó, hiszen az Eurovízió egy kontinens meleg Kőbányaija. Minden egyet nem értő sóhajjal, véleménnyel ellentétes állásponton vagyok.
A házigazdák ismételten kiöltözve, egyedül a John Oliver imitátoron látszódik erőltetettség nélküli mosoly, talán rájött, milyen minőségű show levezényléséért kap mérhetetlen gázsit. Ma 18 előadó reménykedik a továbbjutásban, illetve a még több napon át tartó, államilag finanszírozott nyaralás lehetőségében.
Örményországról egyből Serj Tanzánia, illetve a Vicinity of Obscenity jut eszembe, ehelyett az Ifjú Pápát az intróban eltáncoló popénekesnő küldi szét a ledfalakat, korrekt hanggal. Közben beúszik Örményország fél államháztartása a lángok képében. Eurovíziós énekesként a legjobban azt élvezném, amikor össze-vissza kérhetek mindenféle effektet ingyen és bérmentve.
A meg nem mondanánk, hogy kétgyermekes anyuka, Sarah McTernan, aki autentikus ír nevével tipeg ki a színpadra. A 22-es csapdája a kedvenc filmje (ezt egy interjújából kerestem ki), közben – tök véletlenül – a 22-es számot annyiszor próbálja kimondani, mint Fred Durst a Hot Dogban a „Fuck” szócskát. Egy chillezős számot kaptunk, a táncosok sem tolták túl, hárommal kevesebben vannak a felső határértékhez képest a színpadon, a „kevesebb több” elve pedig érvényesül.
Moldova szépe továbbra is folytatja a női egyeduralmat a fellépők között. Anna Obodescu egy borozóban táncolt, amit valahol megértek, hiszen egy ingyen borozást nyerni egy tel-avivi afterrel már nem is rossz. Ezerszer szebb kiejtése van, mint eggyel korábbi ír kolleginájának. FishMinden jó lesz-szerű homokrajzolós vetítést kapunk, ami kellően leköt. Mellesleg a harmadik teljesen vállalható dalnál tartunk, gyorsan meg is kell nézni, hogy biztosan a Dunán vagyunk-e még.
Svájc változtat a női fellépők során, a foglalkozása szerint kőműves Luca esik neki több millió nézőnek. Na ezt nevezik tökéletesen rádióbarát zenének, minden egyes traktus úgy jön egymás után, hogy az a Rádió 1-en óránként háromszor is lemehessen. Önfeledt táncolását illetőleg rettenetesen szórakoztató belegondolni, hogy hányan verhették meg, amikor kedve lett egy jó hidegburkolás mellett alászedni. Talán a mai nap eddigi legjobbja, az aréna is felrobban, bár elvileg fele nézőhöz ingyen vágták hozzá a jegyeket, így dupla az öröm.
2001 óta szerepel Lettország az Eurovízió színterén, most pedig egy pontosan 13 hónapja alakult indie-pop formációt hoztak, amely kifejezetten kuriózum a sekélyesség közepette. A szöveg is ötletes, mindent kihoztak az angol nyelvből,a refrén fülbemászó. Nincsen túltolva, és a zenekar oldalát tekintve a lettek kifejezetten szeretik a hazájukban is ismeretlen zenészek hype-olását, erre pedig tökéletes színtér ez nekik. Ami a dolog másik oldala, hogy ugyanígy robbant be hazánkból Byealex is, aztán meg lehet nézni, mi lett a vége.
Keleti szomszédunk, Románia következik. Ester, akinek második neve bazsarózsát jelent, egy szerelmi történet végét meséli el. Ők pontosan tudják, hogy mindenhez kell lánggép, ugyanis bármilyen kis csettintést sem érdemlő ütemre rá kell akasztani a lángokat, és bár soha nem voltak kiemelkedő alakjai a románok az Eurovíziónak (nem mellesleg mi sem feltétlenül), annak ellenére ez a dal is szerethető, érdekes hanggal megáldott drága bazsarózsánk képes szórakoztatni. A bennem rejlő összes Lakatos Márk adna egy dicséretet a stylistnak, hiszen az is illik a dalhoz, a koncepcióhoz, a táncosok pedig tök jól térnek el tőle.
A show történetének legnagyobb hackerével, Conchita Wursttal készített interjú utánDánia következik. „A szerelem örök” címmel már sejthetjük, hogy melyik percben fogok kirohanni sörért ezek után, de ez hazugság, mert már rég megtettem. A közönség rettenetesen ütemtelen tapsolása teszi emelkedetté az olyan magas hangokat, amiket nem értek, hiszen ha valamit ki lehet hagyni egy gitáros dalból, akkor azok ezek a hangok. A hatalmas szék valószínűleg nem az XXXLutztól került oda, a francia-angol dal pedig sehogyan sem tud több lenni pusztán unalmasnál.
Svédország. Nagyon szép hanggal érkezik ki emberünk, aki olyan táncot lejt a dala mellé, mint én a Roniból hazafelé, amikor megszólal egy bluetooth hangszóróról bármelyik Kozmix-ballada. Ez a dal is teljesen rendben van, a legnagyobb probléma, hogy ezekről írni kár, de hát ezt a versenyt nem a megjegyezhetőségért szeretjük. Ölelkezés a vége, és ugrunk is tovább.
Sógoraink 1957 óta pörögnek, eddig két győzelmet dobtak a közösbe az osztrákok, és bár idén nem esélyesek, az OE3 sosem fukarkodik eurovíziós előadókkal. Annyira nem, hogy az észtektől Stig Rasta dala a mai napig szól heti 3-4 alkalommal is. Az idei versenyzőt már azelőtt elfelejtettem, hogy elkezdte volna, a végtelenségig nyújtott you-zás pedig olyan szinten idegszálas ugrókötelezés, hogy hazatértemet érzem, megjöttünk abba a versenybe, amit mindig is ismertünk. Ezen a csütörtökön 42 percig tartott az élvezet, ami 17-tel több a keddinél.
https://www.youtube.com/watch?v=GZtbCvPyxaQ
Körbe is járjuk határainkat, másodjára érkezik a 2000 márciusában született fiú, aki idén is a kameramozgásra helyezi a hangsúlyt. Ő volt az, aki Kijevben egyik kamerából a másikba nézve változtatta a hangszínét is drasztikusan. Angyalszárnyazgatás, mégis Angyalföld fílingje lesz, amit nem hogy az anyanyelvi váltás nem ment meg, de igazából semmi. Az előző részben megénekelt balkáni nagyívű vontatottság itt is jelen van. Persze van hang, meg minden, de ez lényegében egy vazektómia mellett elmegy.
Málta, a kis szigetország mindig szimpatikus produkciót hoz, 1971-ben voltak itt először. Michela előre beígért Lady Gagázást fog hozni. Hang van, effektek messze túltolva, de mégis kiemelkedik: nem tudom, hogy ez a verseny színvonalát, vagy őt minősíti-e. Nem mellesleg itt a dal dropja nagyon erős volt, ügyes volt a producer, hiszen tudjuk, hogy ide nagyon más a jó hangon túl nem kell. Nincsen nagyon komolyan véve, mégis egy kellemes alakítás a vége. Bár sehol nem találtam meg benne Lady Gagát, sokkal inkábbAriana Grandét kevesebb hanggal, meg még kevesebb pedofil hajlamokat szülő szexista mozgással, amit fel lehet húzni az „ez önkifejezés” szlogenre.
Litvánia érkezik, az énekes kétszer volt korábban vokalista, most rajta a nyomás. És semmire nem tudok gondolni, csak hogy női hangon énekel nekem Justin Timberlake, ami elég erős. Ennél többet ez a dal mondjuk nem is érdemel, az Eurovízió lesz a főszponzora masszív alkoholizmusomnak ezek után.
Oroszországot ismét Sergey Lazarev képviseli, aki anno a korábbi svéd döntőst kopírozta, és a második helyig menetelt, idén is esélyesnek számítanak. Ismét rámegy a srác a látványra, most tükrökkel próbálkozik, emelkedett hangnemmel és ismét olyan vetítéssel, mint pár éve. Nálam ez nem húzta fel a dalt annyira, hogy élvezhető legyen, de ez nem lényeges, hiszen a csarnokban akkora őrjöngés övezi, hogy az felfoghatatlan.
Albánia érkezik, 15 éves zenei történelmük mellett sok említésre méltó nem szól az ország mellett, pedig a nemzet kitermelt olyan sztárokat, mint Dua Lipa, Rita Ora, vagy éppen Bebe Rexha. Ehhez képest olyan sok jót nehéz erről a dalról mondani. Kétségtelenül átfedést érzek az énekesnő és a fiatalabb Lisa Annközött, ami jelentsen mindenkinek annyit, amennyit belelát. Végül el lett énekelve; a kisasszony 435 000 Instagram követővel, a magyar kommentátorok szerint „albán kaszatibi” címmel búcsúzik.
Norvégia eddig 11 alkalommal volt teljesen utolsó ezen a komoly versenyen. Fogalmazhatunk úgy is, hogy őket nem érdekli annyira az egész, hogy fordítani akarnának rajta. A norvég Crystal zenekar idén is megküzd ezért a címért, Pápai Joci mellé egy fix társulót tudnék mondani, ezek szintén ők lennének, hiába minden viking-edm, hiába minden 36 fokban jobbra hajtott fejjel kamerába nézés. Olyan az egész, mintha 2002-t írnánk, és akkor is ciki lenne ez.
Hollandia a fogadóirodák szerint a legesélyesebb, erre viszont rá kell még szolgálni a három percben. Egy szép dalt hallunk, bár fura, közel hasonló kezdetűvel a Makemakes majdnem utolsó lett ezzel a döntőben 2015-ben. Ami a másik, hogy a zongora amúgy sem szól, így én is bátran odaülnék prüntyögni. A dal rendkívül szép, nem lenne meglepő, ha megnyerné az egészet, biztos döntős produkcióról beszélünk. Legalább annyira hallottunk benne Clean Banditet, mint bármi mást, csak random választani kell valakit egy 40-es chart showból.
Észak-Macedónia a büszkeségről énekel, az idősebb jogán őket még bárki letegezheti. Miss Jégvarázs, aki közben szintén hasonlít legalább három énekesnőre egyben, erős hanggal áll ki és adja elő az elhagyott gonosz dalát bármelyik musicalből. Aligha lesz továbbjutó, de nekik van még ezer évük, hogy történelmet írjanak.
Az este utolsó versenyzője az azeri Liam Hemsworth, aki moszkvai születésű, mégis a 12-szeres fellépő Azerbajdzsánt képviseli. Azerbajdzsán ennek ellenére a düsseldorfi viadalon, ahol a 2009-es Ádok Zoli után egy cigiszünetet kért egy ország, és rá egy évre, 2011-ben tért vissza Wolf Katival, na ott pont azeriek nyertek. Idén egy nagyon kreatív, pörgős zenével jönnek, ahol a magasabb hangok is kellemesen hatnak, a hajlítások is helyén vannak, ennek ellenére egy döntős dalnál több reményt nem adhatunk nekik.
Ezeket követik a klasszikus recapek, ahol át lehet gondolni, ki az az emberállat, aki erre olyan emelt díjakat hajlandó kifizetni, hogy számára egy dal miatt szimpatikus országra szavazzon, ugyanis sejteni lehet nagyjából, hogy kik lesznek a továbbjutók. Még a maradék időben megkapjuk a Shalva zenekar tagjait, akik hátrányos helyzetűek, mégis az elmúlt két nap legjobb dalát hozzák el. Ezzel egyszerre csodálatos, hogy Down-szindrómás, vak hölgyek úgy robbantják fel a színpadot, hogy az eszméletlen, másrészt valahol kellemetlen is, hogy őket órákon át szívesen hallgatná az ember, nálunk meg milliók mennek el egy olyan showra, ahol végül megszülnek egy fellépőt, aki a döntőbe sem jut. Bár róluk nem találtunk videót, egyet belinkelünk egy korábbi fellépésükről:
Folytatás a döntővel, a továbbjutó országok az elhangzás sorrendjében: Észak-Macedónia, Hollandia, Albánia, Svédország, Oroszország, Azerbajdzsán, Dánia, Norvégia, Svájc, Málta
Ugyanott folytatódik Európa önkéntes szégyenmenete, ahol tavaly abbahagytuk, és ezzel együtt az f21-en tavaly megjelent Eurovíziós cikksorozatom. A múlt évben megbotránkozások sorozatánál fejeződött be egy oversize-modell, Netta diadala és az Eurovíziós Dalfesztivál is, amely – hála a győztesnek – idén Tel-Avivban folytatódik.
A tavalyihoz hasonlóan nem győzöm hangsúlyozni, hogy az Eurovízió a többi, az oldalon megjelenő cikkhez képest személyesebb hangvételű, így a nem egyetértés esetén szimplán annyiról van szó, hogy nem látunk/látok többet ebbe az eseménybe, több milliárd felgyújtott Sékelnél és vonaglások sorozatánál.
Két hölgy és két úr, ergo négy műsorvezető nyit, közülük csak kettő hazai, youtuberek, szupermodellek, szimpla díjátadós outfitek. 20 év után, két jeruzsálemi torna után tér vissza Izraelbe a koncepciózus vetélkedő.
Izgalmak közepette kijelentik, hogy ma csak tíz versenyző jut tovább, 7-es szerencseszámmal hazánk és a verseny legjobb palija, Pápai Joci is megpróbálkozik ezzel. A hagyományos felkiáltás után megtudjuk, hogy az idei feladat a szép helyek helyett a bemutatkozó videóban a táncolás lesz. Ez amúgy nem olyan lehetetlen dolog, rögtön pörög is a műsor, a ciprusi hölgy nyit, és kezdődik is a dalolászása.
Tavaly óta tudjuk, hogy az AWS zenészeinek például nem kellett bedugni a hangszereket, vagy hasonló mindennapos zenész-dolgokkal bajlódnia, így konkrétan egy másfél órás Milli Vannilizésnek leszünk szem- és fültanúi. A ciprusi lány egy klasszikus afrobeates ömlengéssel nyit, amely számomra meglepően kellemes csalódás. Izrael nem mellesleg nem felejtette el megmutatni, hogy ledfalra mennyi pénz van, Post Malone és a Mettalica nem dolgozik együtt ennyi fénycsóvával. 50 napig épült a díszlet, nem véletlenül.
Montenegro hat énekessel készül, semmi táncos, semmi sallang. Fontos megemlíteni, hogy a balkáni államok jellegzetesen azonos dalokat hoznak, egymást pedig szimpátia alapján bejuttatják a döntőbe, és sok próbálkozást a változásra nem láttunk, ez talán az első Montenegrótól, ahol ilyen erős „Lotfibegizés” van. De ebben is simán érzékelni lehet azokat a sallangokat, amik miatt számomra ez a dal sem lesz több egy 10/4-nél. Visszatér az első benyomás, hogy miért is nevezzük szenvedésnek ezt a versenyt.
Finnország a mémeket egyre durvábban tolja, Lordi után Darude érkezik, a méltán híres Sandstorm megalkotója. A finnek korábban esküvőjelenetet is megidéztek már, amelynek a végén az énekesnő a koszorúslányt ejtette ajkai közé. Annak ellenére, hogy milyen hatalmas hype volt a zene körül, semleges hatást ér el, a táncoslányt is beleértve senki nem mentheti meg. Ilyenkor leszek hálás a szervezőknek, hogy maximum háromperces lehet egy dal.
A lengyelek és ezzel együtt az első elpisszentett sörcim következik. A lengyelek évről évre kiszámíthatatlanok a fesztiválon, ez az idei is elég erősre sikerült, de eléggé értelmezhetetlen: a Csesztahovai Fekete Szűztől kezdve a 2014-es tejfakasztós Donatan&Cleo-s extravaganzán át minden benne van ebben, végül kimerül egy potenciálisan jó riffben, egy francia vígjátékba illő refrénben, meg a ledfal teljes mértékű kihasználásában.
Szlovéniaesetében két, Instagramon összefutott fiatal érkezik. Viccen kívül, tényleg Instán találtak egymásra, Tel Avivig jutott randijuk. Goodbye to Yesterday-szagú kameramozgások mellett egy, az A38 Deephouse-os bulijain simán elférő számot hoznak. Eddig kifejezetten eurovíziós szöveget nem hallottunk, bár az ötödik előadónál járunk, és kettő már kifejezetten hajazott a korábban Mans Zeimerlöw hostolása alatt felénekelt dalra.
Nem mellesleg a szlovének teljesen jók voltak a kontextushoz képest, őket pedig a csehek váltják, akik a söröm eredetét nézve pici előnnyel indulnak. Az alsópolcos Shawn Mendes tanulhatatlan brit akcentussal hozza el a torna eddigi legjobb dalát, bár a fogadóirodák szerint aligha van sok esélye a srácnak. A legtöbb esetben ezek a fogadóirodák pedig tökéletesen pontosan visszaadják a végső végeredményt.
MOST PEDIG Jocó, aki tényleg az apjáról fog énekelni. Teljesen indokolatlan, közel sem magyar swagness madness a felvezető videóban. Mezítláb, esetében tényleg klisék nélkül, fekete outfitben az éneken a hangsúly, profi a vokál, Jocis hajlítások. Nehéz rosszat írni róla, lokálpatriotizmustól teljesen eltekintve, profi fények, jól hat minden, mintha egy nyertes produkciót néznénk. Meglepően hangos fogadtatás, szép duplázás Jocitól.
Zena, a fehérorosz szőke bomba brutális bevetésen van már a felvezető videóban is. Junior Eurovízót háromszor is nyertek, a döntő a felnőttek között még nem igazi barátjuk. A tánc és a klasszikus fülbemászóságon túl a profi fények és vetítések hozzák a dalt átlagon felülire. Nehezen teszem túl magam a felesleges háttértáncosokon, de hát ez az Eurovízió, ez az európaiak közös Mennyei megyeije, mert tudjuk, hogy rossz, de attól függetlenül szorítunk sajátunknak. Talán ez így van rendjén.
A korábban említett balkáni nagyívű komolyságot Szerbia szolgáltatja egy gyönyörű hölgy társaságában. A szerb dalok minden évben lehoznak az életről. Helyén kezelve a szituációt és a nyelvi adottságokat, minden benne volt, amit megkövetel egy jó öreg kiabálós-szomorkodós dal.
Belgiumminden évben fiatalokat alkalmaz, 2000-es születésű, világbékés szlogennel érkezik az idei tag. A koreográfia elfogultság nélkül egy az egyben Freddie koppintás. Más kérdés, hogy nekem esélyem nincs, hogy ilyen hangom legyen egy napon belül, kortársról pedig csak akkor szabad rosszat, ha jobbak vagyunk nála, bár ez esetben nem tudom, hogy áldás vagy átok kihagyni egy ilyen megmérettetést. Ebben a percben, pontosan 39 és fél percre vagyunk az első dal megkezdésétől, most kezd kifejezetten kellemetlen és izzadtságszagú lenni a történet.
Grúzanyanyelvi leckéket hallgatunk. Markáns férfihang, kimaxolt effektek. Személyes véleményem szerint sokkal jobban hatnának az anyanyelvi dalok. Ha egyetlen reformom lehetne, akkor az az műsor teljes beszüntetése anyanyelvi éneklés lenne.
Most következnek a leginkább esélyes ausztrálok, akik évek óta befogadott, félig releváns európai tagállamként üzemelnek, valamiért rettenetesen szimpatikus nekik ez a verseny. A dal nem véletlen esélyes, messze kitűnik a mezőnyből. Operabetétek, mégis popos hatás, lehengerlő koreográfia, vagyis a Cirque du Sziget megvan, amely a semmiből jött magas c-ben csúcsosodik ki. Őszintén, egy ilyen rúdra drótozva mindenhez lenne kedvem, csak énekléshez nem.
Izland és Észtország. Mindkettő brutális történelemmel, de ez az idei dal Izlandtól minden, amire nem számítottunk. A Hatari Mun Sigra az a legjobb dolog, ami az utolsó fogatban történhet halandó eurovíziós újságíróval. A gyűlöletről fognak énekelni, a gyűlölet győzelméről, már ettől szimpatikus az egész. Kétségkívül megosztó, impozáns, számomra majdhogynem tökéletes. Jó a hangszerelés, a helyi growlos kiabálások is a helyükön, profi munka. A zenekar a vizuálokkal egy olyan produkciót hozott, amely az ausztrál kolleginát gyorsan feledteti. Izlandi híradós, illetve korábban teletabinak öltözött parlamenti képviselő is megfordult már mindent jelentő deszkákon.
Észtország következik, a bemutatkozó klip pedig instant hazugság, aki járt Tallinnban tudja, hogy semmilyen júliusi csúcshőmérséklet nem alkalmas strandolni. A klisés, de ugyanannyiraprofesszionális skandináv popnakegy újabb darabját halljuk, szimpatikus énekessel, ezzel pedig mindent elmondtam, ami érdekes volt az úriemberről. Az effektek viszont gusztustalanok.
Az eggyel korábbi nyertes Portugália idén nem olyan esélyes. Up to date téma,telefonokról énekel, anyanyelven. Az amúgy artistaként is foglalatoskodó Conan Osiris kicsit hasonlít Alladinraa Diktátorból, egyből rop is egyet jókedvében, bár még egy telefont nem láttunk. A dal leginkább egy török népdal remixére hasonlít, az életben nem mondanám meg, hogy ez amúgy portugálul van. A tánc maga a Belga zenekar: furasága miatt szerethető.
A görög–kanadai kettős állampolgár Katerine Duska olyan különleges hanggal van megáldva, hogy oda kell nézni, hogy jobban halljunk. A magasak viszont nehezen jönnek ki, a vívó-balerina önképzőkör pedig nem tud sokat hozzáadni a kinyíló hagymaemlékműhöz.
A mai napot egy csöppnyi állam, San Marino zárja, akikre bátran nézhet hazánk lenézően, hiszen fociban és Eurovízióban is sokkal jobbak vagyunk. Másodjára érkezik Serhat, aki otthon fogorvos is, illetve műsorvezető, de ez váltott műszakban nem lehet gond, maximum egyeseknek később lesz barázdazárása. A dalról inkább nem nyilatkozom, de látszik, hogy teljesen jól érzi magát mindenki a színpadon, ezzel pedig a fellépők sorának mára vége.
Végül a szavazás alatti recap közben a felocsúdás mellett ráeszmélek, miért is szorong a mezei író ezen cikkek megírásától, hiszen a „jótól” messze álló műsor valamiért mégis kontinensen átívelő szeretetnek örvend. Mégis minden évben rávesz a lélek, hogy visszakeresés nélkül 2011-ig visszamenőleg bármelyik ország bármelyik dalát elénekeljem, szóval valamit mégiscsak tud az egész, amire nehezen találnék magyarázatot.
Még bőven tart meglepetést azért ez a pár este, hiszen alapvetően olyan botrányok is elénk fognak ugrani, mint a francia versenyző, akivel csak a döntőben találkozunk. Ő az a srác, aki marokkói muszlim, Franciaországot képviseli, meleg, de női parókában van. James Charles után egy hétnek ennyit el kell bírnia, a francia verseny megnyerése után egy nap alatt összeszedett 9000 hate-tweetet is Bilal Hassani, szóval kifejezetten szerencsés helyzetről nem beszélhetünk.
Eredményhirdetés, a mai továbbjutó országok az elhangzás sorrendjében: Görögország, Fehéroroszország, Szerbia, Ciprus, Észtország, Csehország, Ausztrália, Izland, San Marino, Szlovénia.
A 9-es nem kifejezetten szerencsés szám a magyar Eurovíziós történelemben: 2009-ben Ádok Zoli esett ki utoljára elődöntőben, ezek után pedig idén, 2019-ben nem sikerült egy hosszú sorozat után a továbbjutás. Akármennyire szeretném szapulni, a továbbjutók teljesen megérdemelten mentek tovább, San Marinóban hétfő délelőttig még biztosan szomszédos országba kell menni hídépítésért, de ez már csak részletkérdés. Folytatás csütörtökön, ahol komoly esélyesek mehetnek tovább, vagy hullhatnak ki. Csütörtökig búcsúzom.
A cím hallatán a játék jut eszünkbe, a fogalom pedig nem véletlenül kötődik ahhoz a kortárs kiállításhoz, ami jelenleg Budapesten a Rugógyár Galériában várja a kíváncsi szemeket és elméket. A hármasság nem csak a címre, hanem a tárlatra is jellemző, hiszen a kiállító művészek: Hardi Ágnes, Köves Éva és Újszászi Tünde.
A tavaly februárban nyílt Rugógyár kereskedelmi galéria kortárs művészekkel és azok népszerűsítésével foglalkozik, nevét pedig szó szerint arról kapta, hogy régen rugógyár működött ebben a szecessziós épületben. Mivel kereskedelmi, ezért öt- vagy hathetente változnak a kiállítások, a galériának saját szerződött művészei is vannak, akiknek évenkénti csoportos vagy egyéni bemutatók keretein belül árusítják alkotásait. A tárlatvezetést a galéria menedzsere, Sulyok Györgyi tartotta.
A hármasban az idősebb korosztályt Köves Éva képviseli, aki a Magyar Képzőművészeti Főiskola festő szakán végzett 1989-ben. Elsősorban fotóalapú művészetével vált ismertté. Tűnhetne úgy, de nem valódi részleteket használ munkái kiindulásaként, hanem saját grafikáiról készült fotókat dolgoz fel vászonra. Ezek közül néhány elkerülhetetlen, hogy megtekintsék, hiszen beléptekor elsőként látja meg az ember, például a monumentális optikai illúziót, a Tünetet. Az erős kontraszt, a fehér és fekete színek dominálnak rajta, ahogyan Köves többi munkáján is. Érdekesség, hogy a kiállítótérben a Tünet elkészítéséhez használt terveken keresztül valamelyest látni lehet, honnan indul az alkotási folyamat. Köves Éva már 1997-ben a Velencei Biennálén, a világ egyik legrangosabb és legelismertebb kulturális eseményén képviselte Magyarországot.
Fotó: Káldy Márton
Hardi Ágnes úgyszintén a Képzőművészeti Főiskolán végzett szobrász szakon 2014-ben. Minimalizmus jellemző az alkotásaira, amit kétségkívül a galériában megtalálható művei is igazolnak. Emberi építmények mintájára készíti alkotásait, de csak az adott környezet egy-egy elemét használja fel. Hardi esetében izgalmas, hogy régebben zárt térben, dobozokban helyezte el például a lépcsőket, majd miután elkezdett foglalkozni a buddhizmussal, síkba kerültek át az alkotások. Az említett lépcsők és ajtók az alkotó számára jelentéssel bírnak az emberélettel kapcsolatban. Nem mindegy például, hogy egy ajtó nyitva vagy zárva van, a lépcsők új irányba vagy a kezdőponthoz vezetnek-e vissza. Egy izgalmas, régi játék inspirálta darab a kiállításon: Kígyók és létrák.
Fotó: Káldy Márton
A harmadik művésznő is jelen volt a tárlatvezetésen: Újszászi Tünde, aki a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem textiltervező szakán végzett 2011-ben. Papíralapú, szőtt installációiban kezdetekkor a szövet szerkezete, mozgása inspirálta, aztán kerültek témái közé a különböző félelmek, mint az elmúlástól való rettegés. Elmondta, hogy ez egy kivételesen meditatív, befelé figyelő metódus, és sokkal fontosabbnak tartotta azt, hogy a folyamatban benne van, mint magát a végeredményt. Ettől függetlenül a végkifejlet is pazar, papírszőttes-falak készültek el, amelyekhez csak az Élet és Irodalom című folyóiratot használta. Az idő áll középpontjában, annyira, hogy egy kiállítás során szabad ég alatt hagyták a munkáját, ahol elázott, néhol sárgás foltok alakultak ki rajta.
Fotó: Káldy Márton
Az előzőek tükrében talán már érthető, milyen módon kötődik a cím a galériában megtekinthető alkotásokhoz; a kő, a papír, az olló, de a játék is állandó szereplője munkáiknak.
Radnóti Miklós születésének 110. évfordulóján, május 5-én megemlékezést tartottak Abdán, amely helység neve összeforrt a költő halálával. Az ünnepségre a község önkormányzata meghívta dr. habil. Fűzfa Balázs irodalomtörténészt, az ELTE Savaria Egyetemi Központ docensét, valamint tanítványait, hogy előadásukkal járuljanak hozzá a megemlékezéshez.
1944. november 9-én Abda határában, a Rábca folyó bal partján, a töltés mellett lőtték tömegsírba Radnótit és 21 társát. Ez volt a végállomása egy hosszú, erőltetett menetnek, amely a mai Szerbiából, a bori táborból indult, majd a Győrtől alig 10 kilométerre fekvő településen végződött. A holttesteket végül 1946-ban exhumálták. A tizenkettedik áldozat zsebében megtalálták a később Bori Notesz névre keresztelt kis füzetecskét; ennek alapján be tudták azonosítani a költőt. 1964-ig elhanyagolt állapotban volt a sírhely, mígnem az abdai általános iskolások ki nem mentek oda, hogy megtisztítsák az áldozatok végső nyughelyét. Két évre rá, 1966-ban a KISZ Győr-Sopron Megyei Bizottsága kezdeményezésére emlékhelyet alakítottak ki a sírhantnál, majd 1977-ben átépítették az emlékművet „verseskönyvet idéző” kompozíció alapján. A végső formáját 2004. november 13-án nyerte el; a költő halálának hatvanadik évfordulója alkalmából az abdai önkormányzat újíttatta fel az megemlékezésre.
Fotó: ANRE Media
Az idei évben is megemlékezést tartottak az abdai önkormányzat épületében a tragikus sorsú költő születésének 110. évfordulójának alkalmából. Mintha csak az ég is megsiratná a nagy költő tragédiáját, egész nap borongós, esős idő volt. Az ünnepi műsort Rixerné Szokodi Kornélia nyitotta, aki üdvözölte a közönséget, a fellépőket, valamint a különleges vendégeket: dr. Fűzfa Balázst és hallgatóit, akik egyenesen Szombathelyről érkeztek saját műsorral. Ezen kívül elmesélte, hogy személyes vonatkozása is van Radnótival, mivel az azonos nevű iskolában tanít. Ezután az abdai Rábca Dalkör a költő Éjszaka című megzenésített versével készült. A dal után a polgármester, Szabó Zsolt ünnepi beszéde következett, melyben kitért arra is, hogy Abda történelméhez számos szomorú esemény kapcsolódik. Ezek a falu címerében is visszaköszönnek a három kereszt képében, amelyből az egyik Radnóti Miklós halálát szimbolizálja. Ezt követően Steininger Adéltől, az abdai Zrínyi Ilona Általános iskola magyartanárától egy Nem tudhatom-átiratot hallhattunk. Dr. habil. Fűzfa Balázs rendhagyó irodalom órával készült: ennek keretében megemlítette Csapody Miklós történészt, aki szerint nem is olyan egyértelmű, hogy a gyilkosság Abdán történt-e. Ezután megmutatta a Bori Notesz replikáját, felolvasta a költő utolsó versét, a negyedik Razglednicát, melyet Radnóti egy csukamájolajos üveg címkéjére írt, holott még volt lap a füzetben. A továbbiakban ezt fejtegette az irodalomtörténész, elmagyarázta, pontosan mire is való az a készítmény, aminek a reklámcédulájára lett írva a vers. Egyfajta keserédes humort érezhetünk benne, hisz a csukamájolaj csonterősítő gyógyszer volt, közben pedig a halálát írta meg előre a költő ijesztő módon hasonlóan, ahogyan a valóságban történt:
Mellézuhantam, átfordult a teste s feszes volt már, mint húr, ha pattan. Tarkólövés. – így végzed hát te is, – súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan. Halált virágzik most a türelem. – Der springt noch auf, – hangzott fölöttem. Sárral kevert vér száradt fülemen.
Végül kitért arra, hogy abdaiként akkor is meg kell emlékezni Radnótiról, ha közben kiderül, nem is itt érte őt a halál. Ezután Rixerné Szokodi Kornélia megköszönte dr. Fűzfa Balázsnak az előadását, és felkonferálta az ELTE Savaria Egyetemi Központ másodéves hallgatóit, akiket név szerint hívott a színpadra. A műsorukban elhangzott a Tétova óda, hallhattunk napló- és levéltöredékeket, a megemlékezést egy Bach kürtszóló zárta. Azonban itt még nem ért véget a szombathelyiek abdai útja. Meglátogatták a helyi Radnóti-emlékművet, ahol virágot helyeztek el, valamint elszavalták a Nem tudhatomot. Hazafelé még megálltak a Melocco Miklós-féle szobornál is, majd elbúcsúztak a költő utolsó menetelésének helyszíneitől.
Fotó: ANRE Media
Az esemény folytatása lehet Tóth Péter Lóránt „versvándor” vállalkozása, aki – tervei szerint – augusztus 31-én elindul Borból, hogy Radnóti és a többi munkaszolgálatos útját megtegye egészen Abdáig, szeptember 24-re (800 km). Az út nagy részét (650 km) gyalog teszi meg, a többit vonaton. Erre a napra a község emlékműsort szervez, amelyre minden kedves érdeklődőt várnak.
Nem megszokott jelenség a magyar zenei életben, hogy egy nagyzenekar tagja önálló, egyszálgitáros estekkel járja az országot. Járai Márk és a zene azonban ebben a stílusban találtak egymásra, talán ezért is érzi fontosnak a Halott Pénz énekese, hogy a hatalmas bulik, fesztiválok, teltházas koncertek között kikapcsoljon, és egy szűkebb rétegnek megmutassa a letisztult, nyers tehetséget, ami benne van: mindezt olyan dalokon keresztül, amelyek a személyiségéhez, az életútjához is szorosan kötődnek. Május 8-án a Szerda Esti Akusztik programsorozat keretei között az Agora MSH nagytermét töltötte be a már jól ismert, különleges hang.
A teremben Halott Pénz-rajongó fiatal lányok, Cseh Tamáson nevelkedettek, a Pilvaker, s a magyar versek kedvelői ülnek – a koncert a legkülönbözőbb korosztályokat csábította el hét közepén a Sportházba. Álmosítóan sötét a terem, csak a kis emelvényen világítanak fények és ott árválkodik egy gitár. Szerencsére nem sokáig, gazdája egy pohár fröccs társaságában megjelenik, szerényen szólal meg az őt izgatottan figyelő közönségnek: „Úgy érzem rám vagytok utalva.”
Márk is – mint a legtöbb zenész – természetesen volt pályakezdő, amikor csak „háttérzajként” zenélt, míg a körülötte lévők italoztak, beszélgettek. Lépett fel Unikumért cserébe egyetemi évei alatt, produkcióival fizette számláját kedvenc helyein. Felcsendülnek dalok ebből a korai korszakból is, például azon számok közül, amikkel Márk a 2010-es Veszprémi Utcazene Fesztiválon lépett fel. Nem maradhatnak el a feldolgozások a szívéhez közel álló nagy nevektől, mint a Green Day, Linkin Park, Bob Dylan, s az örök hazai klasszikusok, mint a Csillag vagy fecske és az általa talán legtöbbet énekelt Bájoló.
Fotó: Gömbös Luca
„Bár én győri születésű vagyok, pécsi zenésznek vallom magam. A zene miatt otthagytam az egyetemet, de mindenki boldogabb így, főleg azok a páciensek, akik azóta várnak rám.” – Egy-egy produkció előtti kulisszatitok elárulásával, történet mesélésével Márk bensőséges hangulatot teremt, még az emelvény és a székek közötti néhány méternél is sokkal közelebb kerül a közönséghez, egy közös hangulatbuborékban utazik velük. Játszik saját dalokat, mint az esküvői ajándékba szánt Klauzál tér, a Red Bull Pilvakerrel megzenésített verseket, mint a Füstbe ment terv, az Ember és polgár vagyok, vagy a stílusosan a koncert végére szánt Letészem a lantot.
Setlist nincs nála, azt mondja nem jellemző rá. Ebben a spontaneitásban rejlik a varázs: azok a pillanatok, amikor zavarba jön az előadó, mert nem tudja, mit is énekeljen és a telefonjához nyúl segítségért, vagy amikor azt hiszi, hogy tudja, csak a szöveg a nyelve hegyén marad, és onnét nem mozdul.
Fotó: Gömbös Luca
„Boldogságban nem születnek dalok.” – fogalmazza meg Márk, éppen ezért nem hiányoznak a repertoárból filozofáló, melankólikus számok, melyek a közönség ízléséhez igazodó, jó fröccsben pörgős, populárisabb dalokkal keverednek. Aztán eljön a pillanat, a tetőpont, amikor a Nirvana-számban Márk kiénekel magából mindent – elmondása szerint néha a hangját is – és hatalmas energiát szabadít fel a közönség tagjaiban, hogy aztán zárásként egy retró nyári slágerekből álló limonádé-egyveleget hagyjon búcsúzóul a már erősen nevető hallgatóságnak.
Rengeteg stílus, a zene legkülönbözőbb színtereiből válogatott dalok fordultak meg a koncert másfél órája alatt, amelyeket mégis egy egységes, nyugtató jelleg járt át, köszönhetően az érces hangnak, az általa szőtt koncerttörténetnek.
A Szerda Esti Akusztik május 22-én zárja a tavaszi évadot Áron András „Apey” (Apey & the Pea) akusztikus koncertjével!
Annak idején tizenöt év aktív zenélés után függesztette fel tevékenységét a Subscribe zenekar. A banda most, május 11-én, négy év kihagyás után visszatért a Budapest Parkba és őrületes „újjászületésnek” lehettünk tanúi. Természetesen hallhattuk az itt debütáló Darken the Vermilion című számot is, ami felidézte a korai dalokra jellemző hosszabb felépítést. Az est vendége az Apey & the Pea és a Turbo voltak, akik méltóan felkészítették a színpadot már negyed héttől.
Az albumajánló sorozat általában aktuális, vagy közel aktuális korongokat hoz a hétvégi f21-es olvasó életébe, viszont ez a mai esetben rendhagyóbb, mert a mai írásunk célja a 2000-es évek felidézése.
A kétezres évekből lassan giccs kategória lenne Linkin Parkot felidézni, a System of a Down pedig kifejezetten nehéz eset, hiszen a mai formában is ugyanúgy felálló SOAD-ból Serj Tankian hangja leginkább a pár éve YouTube-onis trendingelő teknősök szex közbeni hangját bemutató videóra hasonlít, így a kétezresektől habitusra nagyon messze került örmény banda is kikerült a lehetőségek közül.
A személyes vélemény és mindenféle transzcendens sugalmazás hatására Limp Bizkit örökzöldjét, a kifejezetten előnyös nevű Chocolate Starfish and the Hot Dog Flavoured Watert ajánlanám a kedves olvasó figyelmébe.
A kifejezetten lázadó nu-metálként is üzemelő popkultúra virágkora messze 19 évvel korábbra tehető, ahol a forrongás képviselője nem egy 17 éves megzenésített ASMR-videós szőke kislány, hanem egy mindent elmondó piros snapback, meg egy olyan héthúros, házilag tákolt Ibanez, amely egy világra rárúgja az ajtót.
A szerethetőnek aligha mondható Fred Durst tökéletes frontemberként működik, a zenekar többi tagja pedig olyan profi zenészekből álló alakulat, mint John Otto, vagy Dj Lethal, akik mindent megtettek, hogy a zenekar harmadik lemeze tökéletesen szóljon. Külön fontos kiemelni, hogy a lendület nem veszett el a bő húsz év alatt, idén pedig már az őszes szakállú Dursték a Campus Fesztiválon lesznek láthatóak a tavalyi félresikerült VOLT-os megjelenésük után.
A lemez egy és negyed órában jelenthet kikapcsolódást, viszont ha komoly gondolatokat akarunk keresni, azt is találunk bőven. Talán pont ettől lesz ’19-ben is aktuális, minden percben új jelentéstöbblettel, napjainkban jelentősnek számító kérdésekre is válaszokat adva. 13 éves kortól bő 50-ig majdnem mindenki megtalálja a neki tetsző hangzást a korongon belül, ez köszönhető a feateknek, DMX-től a Wu-Tanges Method Manig, de Mark Wahlberg is feltűnik benne.
Az örök klasszikusok mellett nem lehet kihagyni a kevésbé ismert dalokat, amiket a lemezbemutató óta nem játszott élő koncerten a Bizkit, mint például a Hold On, vagy a Full Nelson (igaz, utóbbi valamiért egy 2016-os glasgow-i koncerten bekerült a setlistbe, biztosan unatkoztak a tagok).
Az egész album egy klasszikus katarzis, amely elérte, hogy a ma már Cardi B közel ennyire szerethető hangját sugárzó MTV popként kezelje őket és az egész nu-metált. Utolsó fun factként annyit, hogy a közös, Eminemmel szervezett turné során négy zenekari tagot is előállítottak a rendőrségen, többek között a biztonsági őrökre való telitalpas ráugrásért. Amíg őket a színpadon láthatjuk teljes lendülettel, addig biztos, hogy a 2000-esek sosem múltak el igazán, és csak remélni tudjuk, hogy jön még egy ilyen korszakalkotó album egy fiatalabb zenekartól.
A Magyar Máltai Szeretetszolgálattal közös gyűjtésbe kezdett a HÖOK Mentorprogram szombathelyi csapata. A 2019. május 6. és június 6. között zajló jótékonysági akció során a mentorok elsősorban kreatív- és fejlesztőjátékokat várnak, melyeket a Gencsapáti Gyermekotthon lakóinak ajánlanak fel.
A HÖOK Mentorprogram – amelynek legfőbb célja az, hogy támogassa azokat az elsőéves hallgatókat, akik szociális körülményeik vagy családi helyzetük miatt hátrányosan érkeznek a felsőoktatásba – immár második sikeres évét zárja Szombathelyen. A szervezetben az ELTE SEK és a PTE ETK helyi központjának mentorai egyaránt részt vesznek. Ebben az évben összesen nyolcan segítik a gólyákat az egyetemi élet számos területén: az ösztöndíjak útvesztőjétől kezdve az adminisztrációs ügyeken át a vizsgaidőszakra vonatkozó szabályokig. A 2018/2019-es tanév búcsúztatóját jövő héten tartják a mentoráltaknak: a főzőcskézéssel egybekötött találkozó alkalmával útjára engedik az elsőéveseket: a programnak köszönhetően már képesek egyedül boldogulni, így a többi társukkal együtt egyenlő esélyekkel járhatják végig a diplomáig vezető utat. A mentoroknak azonban még nem ér véget az év: június 6-ig zajlik a jótékonysági gyűjtésük. Közben pedig már a jövő évet tervezgetik; a mostani gyűjtést övező érdeklődésen felbuzdulva jövőre még nagyobb szabású jótékonysági programot szeretnének, amelynek keretében érdekes műsorral várják majd az adakozni vágyókat.
A szombathelyi mentorcsapat idén is számos – főként hallgatóknak szervezett – eseményt tudhat maga mögött, ám a mostani, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat támogatásával szervezett adománygyűjtéshez hasonló még nem fordult elő fennállásuk alatt. Az országos szinten rendezett Több lett? Maradhat! felsőoktatási jótékonysági akció idei lebonyolításában is részt vettek a szombathelyi képzési központok, ám ezaz első alkalom, hogy a területi csoport önállóan szervez gyűjtést, ráadásul az adományokat a lokalitás jegyében a vasi megyeszékhelyhez közeli Gencsapáti Gyermekotthon lakóinak ajánlja fel.
Gencsapátiban 62 éve működik gyermekotthon, ennek hivatalos neve Ernuszt Kelemen Gyermekvédelmi Intézmény (az első Vasvármegyei Árvaház létrehozását kezdeményező főispán után). A Bem utcai telephelyükön a 3-18 éves korú gyerekek teljes körű ellátását biztosítják, míg az Alkotmány utcában a legkisebbek, a 3 éves kor alattiak élnek. Az intézményben összesen 106 gyermek helyezhető el; évek óta telt házzal működik. A tárgyi feltételek szerencsére jók, ám a gyermekotthonnak nap mint nap rengeteg problémával kell megküzdenie, hiszen az ellátás ennyi gyermek esetén számos nehézséget okoz. Éppen ezért minden adománynak szívből örülnek; ezek mindig akkor érkeznek, amikor a legnagyobb szükség van rájuk!
A szervezők főként kreatív- és fejlesztőjátékokat várnak, tehát társasokat, kifestőket, mesekönyveket, színes ceruzákat, gyurmákat, kirakókat, de akár gimnasztikai labdáknak is nagy hasznát vehetik a gyerekek. Fontos, hogy plüssállatokat (higiéniai okokból) ne vigyetek!
A Mentorprogram szombathelyi csapata június 6-ig szívesen fogadja az adományokat a Pável Ágoston Kollégium irodájában (Ady Endre tér 3/A) és a PTE ETK Szombathelyi Képzési Központ portáján (Jókai Mór u. 14.), amelyeket a mentorok személyesen fognak átadni a Gyermekotthon dolgozóinak.
Mindegy, hogy egyetemista vagy-e vagy sem, gyűjtsünk együtt a Gencsapáti Gyermekotthon lakóinak, hogy nekik is boldog lehessen a mosolyuk!
Oszkó-Jakab Natália fesztiváligazgató irodájában jártunk. Tágas, világos helyiség, a falakon erdő-festmények: itt készül a Művészetek Völgye, amit most szóban is körbejártunk egy maratoni beszélgetés erejéig a lehető legtöbb nézőpontból.
Mikor jártál először a Művészetek Völgyében?
A ’90-es években vittek el a szüleim először. Utána, ahogyan sokaknak, hosszú ideig nekem is kimaradt a Völgy az életemből, erre az időre estek a fesztivál legnagyobb bizonytalanságai is. 2011-ben jöttem el újra, akkor már dolgozóként: a szponzorációért voltam felelős, főleg év közben dolgoztam és két napot töltöttem lent. 2012-ben már egy helyszínért feleltem, 2013 nyarán pedig már több nagyobbért. 2013 őszétől kaptam meg ennek a helyszín-szekciónak a vezetését.
A helyszínek alatt az udvarokra gondolsz?
Igen. Amit más fesztiválon színpadfelelősnek hívnak, azt a beosztást mi udvargazdaként nevezzük. Minden szóhoz hozzátesszük, hogy völgy vagy udvar! (nevet)
Mondhatni, hogy végigjártad a „ranglétrát”, amíg fesztiváligazgató lettél.
Volt olyan, amikor öt-hat udvarért feleltem, mellette pedig foglalkoztam szponzorációval és elkezdtem az online kommunikáció kialakítását is, például új honlapot készítettünk a Völgynek. Indirekt módon 2013-ban már minden udvarral kapcsolatba kellett lépnem, mert fel kellett töltenem a programokat az internetre is.
Fotó: Balsay Dorina
Apránként megismerted a Völgyet. Ez tudatos ambíció volt, készültél rá, hogy majd te koordináld az egészet?
Nem. 2013-ban a saját udvaraim financiális helyzetén nem is láttam túl. Nem ismertem a Művészetek Völgyének teljes költségvetését és pénzügyi helyzetét. Azt hittem, hogy minden adott, rendben van. Nem terveztem, hogy végül ide kerülök, de 2013-ban úgy zártuk a fesztivált, hogy tetemes hiányunk volt. Nem volt munkaerő rá, hogy rendbe tegyük a dolgokat. Fel kellett mondanom egy nemzetközi szervezetnél az állásomat, hogy foglalkozni tudjak a helyzettel. Valakinek meg kellett tennie ezt a lépést és a projekt mellé állni. Ez teljes munkaidőt kívánt, hiszen egy csapatot kellett helyettesíteni, az első évben gyakorlatilag fizetés nélkül.
Vagy sikerül, vagy nem; ha igen, akkor úgyis megtérül alapon. A személyes elköteleződésben volt szerepe annak, hogy beleszerelmesedtél a Völgybe?
Abszolút. Az volt az a pont, amikor már annyira szerettem az egészet, hogy muszáj volt valamit tenni. Láttam, hogy van értelme csinálni, mellé állni.
Eklektikus, áttekinthetetlennek tűnő program-massza a Völgy. Nekem vezetőként az lenne a félelmem, hogy nem lennék képes az egészet átlátni, több száz rendezvényt kézben tartani. Ettől nem tartottál?
Az az igazság, hogy amikor egész évben ezzel foglalkozol, akkor gyakorlatilag álmodból felkeltve is tudsz mindent. Nagyon fontos lépés volt, hogy felépült egy jó csapat, ami egész évben ezen a rendezvényen dolgozik. Ma már van külön online kommunikációval foglalkozó munkatársunk: ez a beosztás azért fontos, hogy a digitális világban is hitelesek, naprakészek legyünk. De valóban hatalmas a merítés: 35 programhelyszín lesz idén, további negyven vásáros vagy kiállítási helyszín, és minden programhelyszínen van napi 4-5, de akár 6-7 koncert, előadás is. A tíz nap alatt egy-egy udvarban akár negyven programpont is lemehet, így nagyjából összesen 1300 programunk lesz.
Fotó: Balsay Dorina
Igen, ezért kérdeztem, hogy féltél-e a feladattól!
Van segítség. Van egy jó online mapparendszerünk és heti meetingeket tartunk, illetve nekem a völgytérkép is szentírás. Felhasználom azokat a tapasztalataimat is, amit a Művészetek Palotájában vagy a nemzetközi szervezetnél szereztem. Nagyon sok munkamódszert sikerült átemelnem, például az említett heti találkozókat.
Több, a Völggyel kapcsolatos kritikus hang szemléletváltásra panaszkodik a neveddel is fémjelzett “őrségváltás” kapcsán.
Én nem érzem úgy, hogy lenne szemléletváltás!
Egy idős úr azt mesélte nekem tavaly, hogy egy biztonsági őr felszólított egy utcazenészt, hogy álljon odébb. Erre az úr közölte az őrrel, hogy a Völgynek pontosan ez a lényege, a szabadság: “Az első Völgyben összeállt három srác zenélni, a másodikon már tízszer annyi és így tovább…”
Természetesen nem így jött létre annak idején sem a Völgy!
Amikor ilyen történeteket hallok, sokszor arra gondolok, hogy ez a bácsi harminc évvel ezelőtt nem bácsi volt, hanem fiatalember. Tele volt reményekkel, álmokkal, világmegváltó gondolatokkal jöttek az emberek iszogatni a Völgybe. Sokan a régi élményt keresik, a fiatalságukat. Nagyon sok dolgot azonosítanak a Völgy kapcsán a régóta oda járók ezzel az érzéssel. A régen jobb volt, most rosszabb elvet látják, pedig egyszerűen csak eltelt sok év. A Völgy most is tökéletes helye a világmegváltó gondolatoknak.
A Művészetek Völgye elsősorban színházi darabokkal kezdődött, de például hasonlóan működött a jegyrendszer, mint manapság, csak annak idején rengetegen belógtak. Akkor is a szélesebb értelemben vett értelmiségnek szólt. A pénzügyi hátteret akkor is állami és alapítványi támogatások jelentették. Minden szervezett keret között folyt, akár napjainkban. Az utcazenélés sem volt megengedett közlekedési és biztonsági szempontok miatt, hiszen egy-egy forgalmas helyen feltorlódnak az emberek. Ennek kapcsán van egy másik fordulópont, a 2009-es West Balkán tragédia. Egészen addig nagyon veszélyes játékot űzött az egész ország. Vízválasztó volt, hoztak rengeteg szabályt, amelyek a látogatókat védik. Ez a Völgy életében is meglátszott, kiesett rengeteg addig használatos helyszín, például a Szárító, ami egy betonhangár volt. Ez esőhelyszínként működött, de utána nem lehetett használni mert a bejárata szűkös, nem lehetne kimenekíteni a közönséget; előtte húsz évig pedig jól tudott működni ez a helyszín. Ha belegondolsz, ezek is olyan változások, amik nem a mi szemléletünkkel függenek össze, hanem a világ lett más. Mondok még egy példát, ami elő szokott kerülni. Istvánéknak köszönhetően a helyiek is bekapcsolódtak már annak idején is a szervezésbe. Akkor ez még úgy ment, hogy a helyi néni rétest készített, kirakott egy kisasztalt és eladta a réteseket. Mi történne ma a nénivel, ha ezt csinálná? NÉBIH-engedély nélkül, NAV-os számla nélkül? Szegény néni kapna egy komolyabb büntetést. Ez az a spontaneitás, amit sokszor rajtunk kérnek számon, pedig egyszerűen változnak az idők, a szabályok, amik a látogatók érdekeit is védik.
Rengeteg dolgot az eredeti Völgy-ötletgazdától, Márta Istvántól örököltünk, és amit tudunk, azt visszük tovább, nem volt szemléletbeli váltás, de van, hogy újítani, változtatni kell.
Fotó: Balsay Dorina
Ha már spontán dolgok, van tudomásotok róla, hogy a Völgy tele van ilyen megmozdulásokkal manapság is? Például a kapolcsi kisbolt melletti fa alatt minden évben egy társaság gyűlik össze, akik kalóz-, viking- vagy lovagtanfolyamot “indítanak” az arra járóknak.
Addig, amíg nem ügyeskednek vagy szednek érte pénzt, semmi baj; amíg nem arról szól, hogy a Völgy ellen vagy helyett beszélnek. Amúgy ezekről nem igazán van tudomásunk, de örülünk nekik, ha vannak! A Kapolcsra érkező utcazenészek egyébként kapnak egy utcazenész kártyát és a három kijelölt kocsmapontokon zenélhetnek.
Említetted azt is, hogy a szélesebb értelmiségnek szól a Művészetek Völgye. A napjainkban nagyon „divatosnak tűnő” kultúrharc mennyire szivárog be a Völgybe?
Szerintem nem jelenik meg. Mi nagyon befogadóak vagyunk. Példaként a sokszínűségre, van református udvar, vannak katolikus és evangélikus programok, van ökumenikus istentisztelet. Ugyanígy vagyunk minden mással: van a kaposvári egyetemistáktól színdarab, van az SZFE-től is. Szeretjük a kiegyensúlyozottságot! Amit nem szoktunk beengedni semmilyen kurzustól, azok a direkt politikai programok. Viszonylag politikamentesek tudunk maradni. Azért mondom, hogy viszonylag, mert amikor állami támogatást kapsz, akkor vannak protokolláris elvárások, de választási- vagy kampányprogramokat senki sem szokott kérni.
A szervezési feladatokra visszatérve, a végleges program hogyan áll össze? Az adott udvargazda felelőssége vagy központilag döntitek el, hogy ki lép fel?
Többféle konstrukció van. Amikor véget ér a fesztivál, rá két-három napra már helyben megköszönjük mindenkinek a munkáját: ez egy köszönőlevél, amelyben már gyakorlatilag a következő fesztiválig egy idővonalat kapnak az abban az évben résztvevők. A szeptember-október hónapot szánjuk arra, hogy akik velünk tartottak az udvarokban vagy kiállítóként, azokkal átbeszéljük az azévi szereplést, illetve eldöntjük azt is, hogy együtt vagy külön megyünk tovább. Ez az az időszak, ahol még az új ötleteket is tudjuk fogadni; sok társaság bejelentkezik. Természetesen például akár a Kalákát vagy Harcsa Veronikát mi kérjük fel, hogy dolgozzon velünk; az ebben a rendszerben működő udvarok esetén a teljes programszerkesztés is az ő kezükben van. Ez szép feladat, de hatalmas felelősség. Veronikához már egy éves várólista van a jazzisták körében. Vannak persze rossz pillanatok is, amikor ki kell mondani valakinek, hogy mégsem, nem működik a közös munka.
Megint más rendszer a Panoráma Színpad vagy a Színház Színpad esetén, amiket a kollégáimmal együtt szerkesztünk. A Panoráma Színpadot például Petneházy Flórával, a Színház Színpadot pedig a gazdasági vezetőnkkel, Ernhaft Attilával szerkesztjük közösen. De akár a Színház Színpad mellett van egy másik hasonló helyszín, a Színház- és Filmművészeti Egyetem Globe-ja, ahol pedig az egyetem szerkeszti a programot. Pont itt idén újdonságként a kaposvári egyetemisták darabjai is felbukkannak.
Fotó: Balsay Dorina
Pont a Színház Színpadon láttam már nagyon jó és nagyon rossz előadást is, ahol akár a darab felénél a közönség pánikszerűen távozott. Amikor kaptok erről visszajelzést, az elvágja a további közös munka lehetőségét?
Igen, ezeket nyilván mérlegelni kell. Azonban azt is hozzá kell tenni, hogy akár egy zenekar vagy egy színházi társulat esetében sokváltozós dolog egy fellépés, nem mindig úgy sikerül, ahogyan kell. A Színház Színpadra Attilának már 2020-ra is vannak ötletei, de előfordul az is, hogy a tér vagy más adottság miatt nem jön össze az eredeti terv. Ekkor sokszor ajánlásokat is kapunk, hogy ki lenne alkalmasabb technikailag arra, hogy fellépjen.
Az előzetes program kapcsán látszik, hogy megszűnik a Nemzeti Szín-tér.
A Nemzeti Szín-tér programjában az előző évben több előadástípus is szerepelt. Sok kaposvári egyetemi darabot fogadott be a helyszín, ezek beköltöznek most az SZFE Globe-jába; az az intimebb tér jót is tesz ezeknek az előadásoknak. A komolyzene a Cirque du Tókertbe települ át: ez főleg az Óbudai Danubia Zenekar szimfonikus filmzenei párbajait jelenti. A Tókertbe egyes színházi előadások is beköltöztek, a nagyobb darabok, mint például Kern András Lövölde tere Hernádi Judittal. A Nemzeti Színház saját darabjait nehéz volt adaptálni, hiába volt nagy a színpadunk, technikailag nem igazi kőszínház. A Tókert kültéri színpadát viszont most fejlesztjük és reméljük, hogy a Nemzetinek is lesz olyan előadása 2020-ban, aminek mi is megtudunk technikailag felelni!
Mintha több program lenne idén Vigántpetenden…
Igen! 2013-ban a program gyakorlatilag redukálódott Kapolcsra. 2013-tól már néhány helyszín, például az Elevenkert, volt Taliándörögdön is. Ezután már tudatos volt, hogy minél több program legyen Dörögdön. Mára ott kihasználtuk az összes lehetséges helyszínt. Tavaly volt először olyan érzésünk, hogy megtalálta a tömeg a falut, “hömpölyögtek” az emberek. Öt év kellett, hogy kiépítsük Taliándörögd közönségbázisát, de a rezgésszám azért még mindig kisebb, mint Kapolcson.
Fotó: Balsay Dorina
Sokan pontosan ezt kedvelik, a hétvégi fesztiválnapokon átmenekülnek Dörögdre a tömeg elől.
Nem elegen menekülnek! (nevet) Dörögdre még nem lehet például kézműves-vásárt telepíteni, mert kevesebb a vásárló. De haladunk. Petenden is van változás. Pár éve azt a határozott jelzést kaptuk Vigántpetendtől, hogy a Tókertig merészkedjünk csak programmal, mert ők egy csendes falut képzelnek el. Ez egy elfogadható, őszinte hozzáállás volt. Lassan azonban változott a közösség, most új dolgokat próbálunk ki. Pár éve már erősödött a Tókert, most ez tovább nő, fesztivál lesz a fesztiválban. Idén nyílik egy Petendi Pajta tíznapos programmal, amelyből az első három napon kisképzősök tartanak foglalkozásokat, majd egy világzenei társaság veszi át a prímet. Lesz egy Fülig Jimmy Fényudvar is, ahol egy alterosabb, feltörekvő vonal lesz jelen. Másik érdekesség az új helyszínek mellett, hogy amíg a másik kettő faluban éjjel egykor le kell zárni a koncerteseményeket, addig Vigántpetenden nincsen ilyen korlátozás, három helyszínen is lesz különböző talpalávaló.
Hosszú távon el tudod képzelni, hogy további falvak is visszatérnek a Völgyhöz, például Öcs vagy Monostorapáti?
A szabályok mellett nagyon megváltoztak a látogatók is. Egy mai huszonévesnek az az első élménye, hogy egy nagyobb fesztivál egy körbekerített helyszínen van, minden színpadot elér perceken belül. Az, hogy neked át kelljen stoppolni egy másik településre, majdnem elképzelhetetlen. Gyakran hallok Kapolcson olyan beszélgetésfoszlányokat, hogy “Fú, át akartam menni Vigántpedendre, de inkább hagyom…” Fiatalabbak is, idősebbek is azt szeretik, ha letudnak huppani egy babzsákra, ahol közel van a sörcsap, közben pedig nézik az előadásokat.
Öt-tíz évet kell adni Vigántpetendnek, hogy egyáltalán legyen fix közönsége és vendéglátósai. Régebben Dörögdön is zenekarok véreztek el, mert szinte üresen álltak a programok. Szóval a következő bővítésről tíz év múlva kell beszélni! Ezt a három települést szeretnénk mindenki számára ideálissá varázsolni. Markánsan hirdetjük azt is, hogy Dörögdön és Petenden ingyen van a parkolás! Hagyd ott a kocsidat, szállj át a Csigabuszra! Van, hogy Kapolcstól Petendig dugóban állsz, majd ezreseket hagysz ott a parkolásra. Lehet stoppolni is, applikációval követheted a Csigabusz mozgását.
Én pont ezt szeretem a Völgyben. Át kell állítani az agyadat, mert nem tudsz mindent befogadni. Nagyon jól kell közlekedni, szervezni.
Egyfelől át kell hangolódni. Arra biztatom az embereket, hogy ne cövekeljenek le egyetlen udvarban. Tedd ki magadat minél több élménynek! Hiszek ebben az összművészeti modellben. Talán már mindenki kezd rájönni az elefántcsont-tornyokban, hogy bizonyos vonulatok leáldoztak. Lehet ott ücsörögni, hogy majd visszatalálnak az emberek a magasművészetekhez, de új módszerek kellenek ehhez. A Völgy, úgy gondolom, hogy jó terep ehhez. Aki ide jön, az látja ezt, látja a családi programokat is, hiszen ez egy családbarát fesztivál. Benne lesz a fejében, hogy ez az a hely, ahol úgy lehet kikapcsolódni, hogy viszem a gyerekemet is. Nem kell kompromisszumot kötni, még kísérőjegyeink is vannak a gyerekprogramokra.
Fotó: Balsay Dorina
Az egyik kérdésem pont ezzel kapcsolatos: gyerek- és kutyabarát a fesztivál, mellette pedig a környezetvédelemre is felhívjátok a figyelmet, ezeket a sajtó is kiemeli. Várhatóak-e azonban infrastrukturális fejlesztések? Akár telefontöltő és wifipontok? Árnyékos pihenők?
Velünk tart a Nagyon Balaton kisbusza, ahol van telefontöltési lehetőség, de az udvarokban is szoktak ebben segíteni. Wifipontokat nem építünk: arra mentünk rá pár éve, hogy Kapolcson legyen optikai kábel, illetve ez a kistelepülés volt először 4G-vel ellátva. Ezt igyekeztük erősíteni. A harmincöt helyszínen nagyon költséges lenne a wifi kiépítése erre a tíz napra. Én inkább a koncertekre költök!
Környezettudatosság tekintetében léptünk előre idén egy nagyot. Egyszer használatos poharak helyett idén újrapoharak lesznek, illetve lebomló nádcukorból és kukoricából készült tányérokat, evőeszközöket használunk. Reméljük, hogy a tavalyi 47 tonna hulladékunkat, ami fesztiválviszonylatban még kevésnek is számít, tovább tudjuk csökkenteni ezekkel a lépésekkel. Arra biztatjuk az embereket, hogy ezeket a völgyes poharakat vigyék haza. Pár év múlva ennek az lesz a jövője, hogy a fesztiválozók hozzák az eszközöket és haza is viszik, ez ugrásszerű lépés lenne. De a Csigabusz-rendszer is az autók helyett van.
Azt is kihangsúlyozzuk, hogy reméljük, akik velünk tartanak, jegyet is vásárolnak és nemcsak a vásár miatt jönnek, hanem a programokra is ellátogatnak. A jegybevételek szükségesek ahhoz, hogy fenntarthassuk a fesztivált. A nemjegyes közönség tulajdonképpen az a vásártéri tömeg, amire a nemjegyes közönség panaszkodik. Emberléptékűek szeretnénk maradni, igazi családbarát fesztivál, ahol az utcai nyüzsgést gyerekekkel, kutyákkal is ugyanúgy lehet élvezni. Sajnos nincs ingyen ebéd, ingyen fesztivál!
Fotó: Balsay Dorina
Kemény szavak.
Az emberekben épül le a hajlam, hogy fizessenek a kultúráért. A zenész is él valamiből! És az is, aki megszervezte, hangosította. Ezen mind dolgoznak emberek. Mi arra használjuk az állami támogatást, hogy a jegyárakat mindezek mellett lent tartsuk. A napijegyünk, ha valaki elszúrta és helyszínen vásárol, ötezer forint. Ez napi 130 programot jelent, amit ki lehet használni. Ötezer forint pesti viszonylatban egy színházi jegy ára. A jegystruktúránk is ahhoz alkalmazkodik, hogy mindenki vehessen jegyet, ezért jött létre az ötnapos rugalmas bérlet is, ami lehetővé teszi, hogy az adott ember, az őt érdeklő programokat nézze meg.
Az utolsó kérdés következik. Ha egy múltbeli és egy idei programot kell mondanod, amit a legjobb volt átélni, illetve, amit most a legjobban vársz, akkor melyek lennének ezek? Csak egyet-egyet mondhatsz!
Amikor két éve először volt cirkuszi sátrunk és a nyitás előtt két nappal megérkezett, és én megláttam végre nem a térképre rajzolt formában, azt bevallom, megkönnyeztem. A rajz ott volt a valóságban! Emberileg és kultúrafogyasztóként is rengeteg jó élmény ér minket, ezért csináljuk. Amit idén nagyon várok, az a Kern András-darab, illetve a komolyzenei programok. Az Óbudai Danubia Zenekar TV vs. Mozi filmzene párbaja nagyon jó lesz, de izgulok a külföldi fellépők miatt is. Nem tudom belefoglalni egyetlen egybe, annyi újításunk lesz! Átmennek-e Petendre az emberek?!
