A hazai részvételi kultúra feltérképezése érdekében 2023-ban fokozott figyelmet fordítunk azokra a kezdeményezésekre és alkotásokra, amelyek valamely módon kapcsolódnak ehhez a törekvéshez. Ezúttal a Kelet-Nyugati Alkotóműhely összeművészeti, az alkotás folyamatába a közönséget is gyakran aktívan bevonó programsorozatát ajánljuk.
2023. június 2. és 4. között Budapesten, az Aurórában kerül megrendezésre a Kelet–Nyugati Alkotóműhely évadzáró eseménye, a Hosszú Hétvége. A rendezvény alatt képzőművészeti kiállítással, színdarabokkal, irodalmi és filmes programokkal, koncertekkel és tematikus workshoppokkal várják az érdeklődőket és a vállakozó kedvű alkotókat az összművészetiség jegyében.
Legyen a kultúra közös!
Program
Június 2. péntek
17:00-18:30 — Irodalmi felolvasó
„Meg akarod mutatni, miket írogatsz a fiókba?
Látni szeretnéd, mások miket írnak?
Gyere el a Kelet-Nyugati Alkotóműhely HH felolvasóestjére, és olvass fel nekünk!
Már vannak jelentkezőink, akik a Kelet-Nyugati Irodalmi Kör műhelycsoportjának tagjai. Ugyanakkor szívesen várunk Titeket is, hogy felolvassátok verseiteket és novelláitokat!”
A részvétel a programon ingyenes, a felolvasás előzetes regisztrációhoz nem kötött.
Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Babits Mihály, Móricz Zsigmond és egy titokzatos nő egy egyetemi tanteremben, a Négyessy-szeminárium előtt.
Dráma a férfi-női viszonyról, szerelemről, haragról és féltékenységről, csupán parodisztikus formában mutatva be a költőket, az irodalmi életben való szerepüket és jelenlétüket.
A Naplopók egy humoros és érzékeny dráma, amely megmutatja a művészek emberi oldalát, miközben bemutatja és parodizálja az 1900-as évek elején Magyarországon működő kulturális csoportok életét.
Az eseményen a Kelet-Nyugati Alkotóműhely egyik készülő előadásának, MoliéreA fösvény című drámájának szekérszínházi próbafolyamatába csatlakozhat be az érdeklődő, két órára, az Auróra teraszán.
A szabadtéri próbán a klasszikus vásári színjáték újraértelmezésén keresztül figyelhetjük meg, hogyan alakul az írott szó hús-vér karakterekké, konfliktusokká és helyzetekké a színpad (vagy szekér) mágikus terében.
Az Etűdök egy tantervre programon ismerős iskoláskori kedvenceket nézhettek meg 15 perces előadásokban.
De mik is ezek? Négy, nemzeti kerettantervben szereplő irodalmi mű, performatív megfogalmazásban. Avagy, miről is szól ténylegesen a Pál utcai fiúk, a Jónás könyve, a Beszterce ostroma és a Tanár úr kérem? Érzeti összefoglalók 15 percben, az Auróra különböző tereiben, négy felvonásban.
Mozgásra épülő színházi workshop Rákosy L. Anikóval
A Test_Tudat workshop abban nyújt segítséget, hogy felfedezzük saját fizikai adottságainkat, és birtokába kerüljünk saját testünk kifejezőkészségének. Önismereti tréning a mozgás nyelvén, mely rávilágít, milyen viszonyban is állunk a saját testünkkel, mennyire ismerjük lehetőségeit és korlátait, hogyan használhatjuk arra, hogy kifejezzük érzelmeinket és gondolatainkat, hogyan állíthatjuk a szellem szolgálatába az anyagot.
A tréning nem igényel tánctudást, mozgásművészetben való jártasságot, pusztán önmagunk iránti kíváncsiságot. A workshop keretében kontakt és egyéni gyakorlatok segítségével lépünk kapcsolatba a ritmussal, térrel, egymással és a külvilággal.
16:00-16:15 — Etűdök egy tantervre – Tanár úr kérem
Az Etűdök egy tantervre programon ismerős iskoláskori kedvenceket nézhettek meg 15 perces előadásokban.
De mik is ezek? Négy, nemzeti kerettantervben szereplő irodalmi mű, performatív megfogalmazásban. Avagy, miről is szól ténylegesen a Pál utcai fiúk, a Jónás könyve, a Beszterce ostroma és a Tanár úr kérem? Érzeti összefoglalók 15 percben, az Auróra különböző tereiben, négy felvonásban.
A bácskai táncok kialakulása több évszázados múltra tekint vissza. Bácskában gyönyörű formában őrizték meg azt az archaikus tánckincset, ami segít kaput nyitni 17–18. századi magyar parasztság kultúrájához. A programban ezeknek a táncoknak a mozgásformáival, figurakincsével lehet megismerkedni. Ennek az anyagnak az elsajátítása, megismerése és saját testünkre ültetése lesz a célja a foglalkozásnak.
19:00-19:15 — Etűdök egy tantervre – Beszterce ostroma
Az Etűdök egy tantervre programon ismerős iskoláskori kedvenceket nézhettek meg 15 perces előadásokban.
De mik is ezek? Négy, nemzeti kerettantervben szereplő irodalmi mű, performatív megfogalmazásban. Avagy, miről is szól ténylegesen a Pál utcai fiúk, a Jónás könyve, a Beszterce ostroma és a Tanár úr kérem? Érzeti összefoglalók 15 percben, az Auróra különböző tereiben, négy felvonásban.
A program leírásából: „Minden Hosszú Hétvége során leültetünk három műhelytagot, és egy órán keresztül kérdéseket szegezünk nekik. Idei Hosszú Hétvégénken a tréningek fontosságáról és létjogosultságáról a színházban és más alkotófolyamatokban beszélgetünk egy órában a Kelet-Nyugati Alkotóműhely tagjaival.”
Moderátor: Nagy Jázmin
Részletek a Facebook eseményben.
20:45-21:00 — Etűdök egy tantervre – Pál utcai fiúk
Az Etűdök egy tantervre programon ismerős iskoláskori kedvenceket nézhettek meg 15 perces előadásokban.
De mik is ezek? Négy, nemzeti kerettantervben szereplő irodalmi mű, performatív megfogalmazásban. Avagy, miről is szól ténylegesen a Pál utcai fiúk, a Jónás könyve, a Beszterce ostroma és a Tanár úr kérem? Érzeti összefoglalók 15 percben, az Auróra különböző tereiben, négy felvonásban.
A Visszazökkenés tréning egy olyan esemény, amelyen minden résztvevő játékosként van jelen, de nem kell előre ismernie a játékszabályokat. A program semmilyen előképzettséget, vagy speciális készséget nem igényel.
18 éves kortól felfelé mindenkinek szól ez az esemény, aki szívesen szembesül önmaga korlátaival, és szívesen kérdőjelezi meg azokat.
A Kelet-Nyugati Alkotóműhely Hosszú Hétvégéjén megint Filmestet rendez, ahova várják az érdeklődők rövidfilmes alkotásait. A délután folyamán levetítik a beérkezett rövidfilmeket, majd egy nagyjából 15-20 perces beszélgetés következik az alkotóval/alkotókkal.
A programra bárki jelentkezhet 2023. május 28. 23:59-ig a keletnyugatialkotomuhely@gmail.com-on! A program időkeretének rövidsége miatt csak korlátozott számú filmet tudnak elfogadni, így érdemes minél hamarabb elküldeni a filmeket.
Az előadás vezérfonala Samuel Beckett Zsarátnok című szövege, ami eredetileg rádiójátékként íródott. A történet dióhéjban Henryről szól, aki miután apja a tengerbe fulladt, folyamatosan hallja a víz zúgását. Hogy ezt elnyomja, zajt kelt, beszél, történeteket talál ki. Erre a folyamatos beszélhetnékjére aztán rámegy az emberekkel való minden kapcsolata.
A Kelet-Nyugati Alkotóműhely nemzetünk kulturális sokoldalúságát, összetettségét igyekszik kiaknázni és a művészet világában érvényesíteni. Céljuk, hogy hidat képezzenek az ellentétek között, hogy nézeteinket, tapasztalatainkat és elképzeléseinket ütköztetve egy új művészi perspektívát alakítsanak ki. Hiszik, hogy az innováció alapfeltétele a művészetben is a diverzitás.
Több magyar animációs műhely is bemutatkozik a június 21. és 25. között zajló 16. Kecskeméti Animációs Filmfesztiválon, a KAFF-on.
Látható lesz a KAFF-on a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) Anim néven futó képzésén résztvevő diákok munkáiból jó néhány. Egyebek mellett levetítik Bucsi Réka, Ducki Tomek, Glaser Kati, Gauder Áron, Hegyi Olivér, Rofusz Kinga és Vácz Péter egy-egy munkáját. A MOME animációsfilm szakja 1980-ban, az akkor még Iparművészeti Főiskolán indult útjára, és mára a magyar animációs filmművészet fontos utánpótlásbázisává vált, a diákok filmjei pedig a világ legrangosabb fesztiváljain mutatkoznak be.
Jelenet Bucsi Réka egyik filmjéből
Részt vesz a KAFF programjain a 20 éves KEDD stúdió is. Munkáikból egyebek között a Bogyó és Babóca, a Kuflik, a Mitch-Match és a Naszreddin Hodzsa epizódjait vetítik majd. Az animációs műhelyben az elmúlt két évtizedben közel 800 interaktív e-learning anyagot, több mint 200 epizódnyi televíziós animációt, valamint közel 50 összművészeti és ismeretterjesztő produkciót fejlesztettek és készítettek. Berkeikben továbbá 600 epizódnyi saját gyártású gyereksorozat és egyedi film született, a gyereksorozataikból pedig 8 egész estés változatot szerkesztettek.
A Kecskeméti Animációs Filmfesztivál műsorára tűz egy közel egyórás válogatást a kolozsvári székhelyű Filmtett Egyesület egyik legfontosabb projektje, a Filmtett Workshop keretében született munkákból. A filmes műhely képzéspótló céllal jött létre 2002 nyarán, melynek évekig szervezőtársa volt a kétszeres Arany Pálma-díjas Duna Műhely és annak vezetője, Durst György producer. Az alkotótábor lehetőséget biztosít fiatal tehetségek számára, hogy szakmai csoportokba szerveződve elmélyítsék ismereteiket a filmkészítés különféle területein. A 2002 óta 18 alkalommal megszervezett képzésen több mint 700 fiatal vett részt, és több mint 250 kisjáték-, animációs, kísérleti és dokumentumfilm készült.
Jelenet Verhocki Ádám Kakukk c. filmjéből
A kecskeméti filmes seregszemle az idén jubileumot ünneplő magyar képregény előtt a Buborékban beszélők: 150 éves a magyar képregény című kiállítással tiszteleg. A tárlatból egyebek mellett kiderül, hogy az első, formailag már képtörténetnek tekinthető alkotást Jókai Mór szövege alapján Jankó János karikaturista készítette több folytatásban az Üstökös című élclapba.
A KAFF ideje alatt, június 21. és 25. között Kecskemét főterén, szabadtéren, óriáskivetítőn olyan filmek peregnek majd, mint Jankovics Marcell utolsó alkotása, a Toldi, Petőfi születésének 200. évfordulójához kapcsolódóan a János vitéz, a Madách-évfordulóhoz kötődően Az ember tragédiájából öt szín, vagy a magyar animáció legendás alakja, Ternovszky Béla 80. születésnapja alkalmából a Macskafogó.
Kiemelt kép: jelenet a Nyuszi és őz című animációs filmből
Hamarosan a képernyőn is lezárul az Attack on Titan (Shingeki no Kyojin) története.
Az Isayama Hajime világhírű mangáját feldolgozó disztópikus animesorozat 2013-ban debütált, az elmúlt évtizedben pedig a világ egyik leghíresebb japán animációs szériájává nőtte ki magát.
A 2020 decemberében induló Attack on Titan Season 4: The Final Season második fejezetének (The Final Chapters) első része egyórás különkiadásként került a nézők elé idén március 4-én. A fennmaradó mangafejezetek történetét bemutató epizódok 2023 októbere és decembere között kerülnek fel a Crunchyroll és a Hulu anime streamingoldalakra.
Az évad pontos indulási dátuma egyelőre még nem ismert.
Kiemelt kép: Részlet az Attack on Titan záró évadának egyórás különkiadásából
Vannak darabok, amik sokkolni akarják a közönséget, vannak, amik meg is teszik ezt. És van ez az előadás a Katona József Színházban, ami – bár igyekszik brutális lenni –, nem hathat annyira, amennyire szeretne, mert befogadóként már megedződtünk a világ szörnyűségeivel kapcsolatban.
Új darab íródott, nekünk, rólunk, és ennek a darabnak a szövege Máté Gábor rendező, Török Tamara dramaturg ésGrecsó Krisztiáníró, költő együttes munkája, mégis az utóbbi szerzőt tartom kiemelésre érdemesnek abból a szempontból, hogy az elmúlt néhány megjelent művét is idekapcsolhassam. Grecsó mindig is billegett a populáris és a szépirodalom határán, a 2019-ben megjelent Vera című regénnyel azonban erős kanyart vett az előbbi kategória felé, amit a Valami népi novelláival még inkább alátámasztott. Bíztam benne, hogy most mélyebb rétegekbe is leás, nemcsak a felszínt kapargatja, de sajnos ez a Tíz eszkimóban sem sikerült.
A darab nem akar nagyot mondani, feltáró jellegét tudom egyedül nyugodt szívvel dicsérni. Arra világít rá ugyanis, mennyire nem tud már semmi sem meglepően, sokkolóan hatni a színházban. Legyen szó hatalomról, pénzről, fizikai erőszakról, családi drámákról, abortuszról; mindezt szinte közönyösen fogadja a néző, annyira megszokta már ezeket a hírekben, mindennapokban gyakorta látott eseményeket. Persze, lehet, hogy az első ütésnél, amit lát, megijed egy pillanatra, mert váratlanul jön, de a másodikat és a harmadikat már rezzenéstelen arccal nézi végig.
A színházteremből kifelé jövet csalódottságot éreztem, nem volt meg az a szívszorító, vagy éppen felpörgető érzés, amit mindig keresek, amit nem is katarzisként definiálnék, inkább valami olyasminek, ami az előadás azonnali hatóerejét bizonyítja. Persze, nem jó lelkiállapotban távoztam, de nem viseltek meg annyira a látottak, amennyire az ember elvárná ilyen esetben önmagától. És itt jöttem rá, napokkal később, hogy ez a darab pontosan ezt hivatott bemutatni. Hogy tulajdonképpen szinte átlagosnak tekintjük a korábban felsoroltakat. Ez a másfél óra a saját kegyetlenségemre döbbentett rá.
Fotó: Katona József Színház/Dömölky Dániel (forrás: We Love Budapest)
Holott az első fél óra után és a végén kívül egészen unalmas a darab, sőt, ha úgy vesszük, az elején is csak a várakozás, a kíváncsiság tartja ébren az embert. Túlságosan elnyújtottak az egyes jelenetek, a dialógusok olykor feleslegesen sokáig húzódnak. És azt kell, hogy mondjam, közhelyes témákról szólnak, jól ismert sémákat durrogtatnak el. A gazdag házaspár teljhatalmáról, az érdekkapcsolatokról, valamint arról, hogy céljaik eléréséért bármit képesek megtenni. Persze, a covidra és az ukrán háborúra kevés színdarab utal – sőt, csak olyat tudok említeni az előző helyzet kapcsán, ami az online tér adta lehetőségeket dolgozza fel, nem magát a helyzetet –, de ezeken az elemeken kívül szinte mindenről (pedofília, bántalmazás) hallottunk már. Az ukrán háború emlegetését egyébként kicsinyes megoldásnak tartom, úgy tetszik, minta az alkotók érzékenyíteni akarnák a nézőket, vagy legalábbis felhívni a figyelmüket a segítségnyújtás fontosságára – persze, nem őszinte környezetben, hiszen a gazdag ficsúr tér ki rá mellékesen –, de mindez olyan gyakorisággal történik, hogy elveszti jelentőségét. Ami már csak azért is kár, mert a darab elején Bezerédi Zoltán szájából elhangzik az a mondat, hogy az emberek mindig az újítást, az aktuális eseményekre, a közéletre történő reflexiót várják a színháztól. Ez az elfogadható felvetés beteljesül, de túlságosan erőltetetten.
A színpadi helyet egyszerű: a pszichiáter végzettségű Andrea (Fullajtár Andrea) és onkológus férje, Szike (Bezerédi Zoltán) vacsorára várják barátaikat, az úszóedző Bélát (Mészáros Béla) és az ügyvédként dolgozó Katát (Péter Kata m.v.). Készülődés közben feltűnik Szike ikertestvére, az Európa-bajnok úszó, Ági (Szirtes Ági), aki az apja által megölt, a kertben elásott német katonákról kezd beszélni, és emiatt mindenki bolondnak nézi. Bár súlyos témáról van szó, szimpla családi veszekedésnek indul a másfél órán át tartó perpatvar. Egyre mélyebbre merülnek a karakterek a múltban, mire megérkeznek a vendégek, már mindenki kellőképp feldúlt a fejéhez vágott korábbi bűnei miatt. Andrea azt hiszi, Kata a sok sikertelen próbálkozás után gyereket vár végre, ezért két felöltöztetett játékbabával állít be, ami a másik nőnél teljesen kiveri a biztosítékot, úgy érzi, barátnője az orra alá akarja dörgölni meddőségét. Ekkor törnek igazán felszínre az indulatok, a mintaházaspároknak tűnő, kimagaslóan fontos munkát végző, a budai elitbe tartozó emberek mocskos és sötét titkai derülnek ki.
Ágit például – akit mindenki legendás sportolónak tart, és akinek győztes versenyeiről szóló riporteri kommentárokat idézik a többiek – minden fontos bajnokság előtt teherbe ejtette valaki, a verseny után pedig abortuszt hajtottak rajta végre, ezáltal folyamodva a természetes dopping eszközeihez. Szike hagyta, hogy – azóta a család elől külföldre menekülő ikerfiait – gyerekkorukban abuzálja úszóedzőjük, Béla apja. És Béla esete talán a legsúlyosabb, aki elvált előző feleségétől, aki nem tudott neki gyermeket szülni, majd válóperes ügyvédjét, Katát vette el, akit rendszeresen ver, ráadásul ezt a többiek természetesnek veszik. És ha mindez nem lenne elég, arra kéri Szikét, lopja el azt a tíz petesejtet, a tíz eszkimót, amelyet végül a rengeteg hormonkezelés után már nem tudtak beültetni felesége méhébe, és illegális műtét során ültessen be egy ukrán béranyába. Váratlanul megérkezik Bence, vagy ahogyan a háta mögött emlegetik, a Kis Lévai (Tasnádi Bence) és barátnője, Anna (Pálmai Anna). A fiatal férfival mindenki csak érdekből akar jóban lenni, mert befolyásos kapcsolatai vannak, ahogy ő is azért közeledik az orvos házaspárhoz, mert barátnőjének műtétre van szüksége. Mindenki kihasználni akarja a másikat, de közben csak aláássák egymás tekintélyét és elvesztik saját méltóságukat.
A darabban nincsen egyetlen karakter sem, akivel azonosulni lehetne, talán a bűneit bánó, megtört anya, Andrea figurája a legelfogadhatóbb, vagy Bence, de ő csak valószínűleg azért, mert keveset látunk belőle, de az már most feltűnik, rövid színészi életpályája ellenére is milyen nagyképű. Még Katát sem tudjuk sajnálni, aki „kis rohadék”-nak nevezi meg nem fogant gyermekét, és a veszekedés kellős közepén felveszi csörgő telefonját, és trécselni kezd a jógaoktatójával, ezáltal a teljesen természetellenes és életszerűtlen reakcióval teszi magát nevetségessé. A színészi játék egyébként – néhány túlontúl hangsúlyozott mondaton kívül – briliáns, mindegyik karaktert tudjuk utálni, ellenszenvet érzünk irántuk nézőként. Tasnádi és Pálmai rendkívül idegesítő figurákat formálnak meg remekül. Utólag derül ki, milyen szép az a megoldás, ami elsőre elcsépeltnek tűnik, ugyanis Pálmai egy fekete maszkban lép a színpadra, ami kapcsán azt hihetjük, hogy a motívum a covidot is bele akarja erőltetni ebbe a nehéz témákkal egyébként is telített előadásba, ám később kiderül, a lány csak a fertőzésektől fél, ugyanis mellrákkal küzd, ezért van szüksége Szike segítségére, akihez szinte lehetetlen bejutni, így a Kis Lévaival való ismeretségére támaszkodik.
Fotó: Katona József Színház/Dömölky Dániel (forrás: We Love Budapest)
Tasnádi játéka azért is izgalmas, mert az Örkény Színházban nyújtott vendégszereplése alkalmával, Liliomként is hasonló macsót játszik, ám ott a színész magas hangja, kissé feminin alkata nem passzol annyira a karakterhez, mint itt, a magát a valóságosnál jóval fontosabbnak tartó, méltatlanul híres pályakezdő esetében. Tipikus suttyó karakter, akit mértani pontossággal hoz, ahogyan Pálmai is – akinek egyébként a sokkal drámaibb szerepek ugyanilyen jól állnak – ki tud kergetni minket a világból.
Funkciótlannak tartom a színészek valódi nevének használatát. Nincs semmilyen kapcsolat a személyes életük és a darabban alakított figura élete között, hacsak azt nem tekintjük annak, hogy a közéleti eseményekben, a hatalmasok játszmáiban mindannyian érintettek vagyunk. Ám ennek mindenképp súlya van, hiszen sokkal kevésbé válik el a civil ember, a színész és az alakított személyiség, így jóval nagyobb jelentőséget vár el ezen módszer alkalmazása közben a befogadó.
Ezen kívül két jelenet van, ami hangsúlytalan: az egyik az a néhány másodperc, amíg csontvázak érkeznek a lakásba a lifttel, aztán egyből el is tűnnek. Ezt értelmezhetjük szembesítésként is, de a szereplők nem vívódnak különösebben, sőt, a látottakról szó sem esik köztük, a német katonák holtteste tulajdonképpen mindenkinek csak a legkisebb problémája. A másik jelenet (Szike összetűzése a német futárral) epizódértékű. Nyilvánvaló a nyelv, a származás egyezése a kertben elásott halottakéval, de az átlag életben megtörténő házastársi civódás – a nő ruhákat rendel, a férfi az anyagiak miatt sopánkodik – elvonja erről a figyelmet. A babaruhákat feleslegesen rendelte Andrea, a futár (Gloviczky Bernát e.h.) csak apró színfoltként, egy nevetés erejéig tűnt fel.
Nincsen feloldás, mert Béla, Ági, Bence és Anna tettei megmagyarázhatók, látható mögöttük az indok, ismeretes a cél, ami vezérli őket. Kata leginkább áldozat, bár úgy tűnik, kényelmes számára ez a helyzet. Ám azt, hogy Andreát és Szikét mi motiválja, nem tudjuk meg. Miért engedték, hogy zaklassák fiaikat, ha pontosan tudták, mit élnek át? Miért tartják fenn a kapcsolatot azóta is a szexuális erőszakot elkövető edző fiával? Miért nézik tétlenül, ahogyan az veri a feleségét? Miért vannak a halott német katonák csontjai még mindig a kertben? Ha ennyire gyűlölik egymást, miért nem válnak el? Mindez rejtély marad, igaz, sejthető a státusz, a jó hír megőrzésének fontossága. De arra sem derül fény, hogy mi lesz a tíz eszkimóval.
És van még egy karakter, aki szintén hatalmas talány: a komornyik, Dávid (Vizi Dávid), hiszen szinte az egész darabban csak hallgat. Hallgat és figyel. Eleinte szerencsétlennek, jelentéktelennek, aztán sunyinak és kiszámíthatatlannak tűnik. Aztán mikor a Kis Lévai ráismer, és elmondja, hogy gyerekkorában a szülőfalujukban mennyit hallott a nála néhány évvel idősebb fiú legendásan kegyetlen gaztetteiről – élő állatokat nyúzott például –, akkor kiderül, hogy ő is ugyanolyan tisztára moshatatlan múlttal rendelkezik, mint a többiek. Hogy vétkesek közt nemcsak cinkos, de ugyanúgy bűnös is a néma.
Színlap
Grecsó Krisztián: Tíz eszkimó
Előadás helye, ideje: Katona József Színház, 2023. 04. 12.
Dramaturg: Török Tamara
Díszlet: Tihanyi Ildi
Jelmez: Kálmán Eszter
Zene: Jónás Vera
Fény: Pető Gergő
Súgó: Boncza Anita
Ügyelő: Héricz Anna
Asszisztens: Fejes Vera
Rendező: Máté Gábor
Kiemelt kép: Pillanatkép a Tíz eszkimó c. előadásból (forrás: We Love Budapest)
Darvasi László egyszerre mesél rólunk és nekünk Az év légiutas-kísérője című novelláskötetében.
Szerző: Vencz Balázs
A bárányoknak van életösztönük, de halálösztönük nincsen. Ez csak nekünk, embereknek van. Mi vagyunk az egyetlen élőlények ezen a földön, akik a végesség érzésével vagyunk kénytelenek leélni rövid életünket, és ezért cselekedeteink súlyát abban mérjük, hogy képesek vagyunk-e a pillanat örömét vagy bánatát leküzdeni. Ezért csinálunk vallást, filozófiát, művészetet és háborút. Van, aki halhatatlanná akar válni, van, aki jól akar élni, és van, aki már a következő életre készül, mert azt reméli, hogy az is legalább olyan érdekes lesz, mint a mostani.
Ez talán különösen igaz Európa keleti felére, ahol az emberélet mindig olcsó volt, és történelmi tapasztalatunk, hogy a halál bármikor mindennapi életünk részévé válhat. Darvasi LászlóAz év légiutas-kísérője című novelláskötetének történetei az elmúlás árnyéka alatt játszódnak. A könyv egy rövid dialógussal kezdődik, amely világossá teszi számunkra, hogy kikről is fognak szólni a történetek: rólunk, magyarokról, a legkisebbektől a legnagyobbakig, a leggazdagabbaktól a legszegényebbekig, a legboldogabbaktól a legszomorúbbakig.
Darvasi rólunk, magyarokról mesél
A középkori pestisjárványok idején – mely időszak egyben a reneszánszt és a modernitást is előkészítette – arra a felismerésre jutottak az emberek, hogy a halál előtt mindenki egyenlő. Az elképesztő társadalmi különbségek ellenére a nyomorban élő közemberek ráébredtek arra, hogy senki sem él örökké, és ez alól a papság meg a nemesség sem kivétel. Végül mindig az egyenlőség elve érvényesül.
Az elmúlás tudata összeköt bennünket, és talán ez az egyetlen olyan élmény, amely képes erre. A magyar embereknek, akik szociális, kulturális és politikai ellentétek mentén feszülnek egymásnak, talán semmire nincsen nagyobb szükségük, mint arra a felismerésre, hogy az „ellenfeleik” is ugyanúgy végzik, mint ők maguk.
A Darvasi-kötet négy részből (Peruvian Airlines Művésztelep, Az árnyékos oldal, Kati és a néger és Szép csöndben egy utolsót szúrni), valamint két különálló novellából épül fel, melyek a könyv legelején és a legvégén helyezkednek el. Maguk a történetek cselekménye és szereplői szinte jelentéktelenek; ha mindegyikről külön-külön említést tennék, túlságosan hosszúra nyúlna az írásom. Hétköznapi emberek, akik az elmúlás leghétköznapibb formáival szembesülnek. A halál itt van a közelünkben gyilkosság és öngyilkosság, öregség és baleset vagy akár trauma és csalódás formájában (ha két ember bizalmi köteléke örökre megszakad, életük egy kisebb vagy nagyobb szelete megszűnik):
— Ez a drága kis gép még az akták ellen is jó. Az akták ellen, Zsuzsa — a férfi mutatóujjával ütögette a dobozt. Lehunyta a szemét, egyszer egy gól után látta sírni a fiút. Ez jutott az eszébe. Lehet, hogy el fog ájulni? Nem, nem ájul el.”
Az Örkény egyperceseihez hasonlóan tömör és esetleges történeteket olvasva az a furcsa benyomásunk támad, hogy olyan krimit olvasunk, ahol mi vagyunk a detektívek. A rengeteg külső és belső történés, illetve apró jel összefonódásából kell kibogoznunk azt, hogy mi történt. Mindegyik novella első pár oldalán számunkra érdektelennek tűnő nyomok, megjegyzések találhatók. A cselekmény előrehaladtával viszont egyre több kérdőjel tűnik el. Mindegyik szövegben megvan az a pont, amikor világossá válik számunkra az alapszituáció, és izgulni kezdünk a végkimenetel miatt.
Természetesen elégedetlenkedhetünk – és talán igazunk is lenne: végeredményben senki sem kötelezhet arra, hogy belássuk, hogy egész életünk hazugságok végtelen sora –, mondván, „nem azért vettem meg a könyvet, hogy kitaláljam, hogy mit is akar mondani”. De ha igazán jó detektívek kívánunk lenni, akkor nem engedhetjük meg magunknak ezt a luxust.
Sokszor azt is nehéz eldöntenünk, hogy monológot, narrációt vagy párbeszédet olvasunk-e, hiszen Darvasi szövege véletlenszerűen, önkényesen alkalmazza a központozási jeleket: „Hogy nagyon sok volt, legalább harminc, nem tudta pontosan megszámolni, mert egy idő után egymásra rakták őket, de ebből is látszik, hogy Valikát nagyon szerették és tisztelték, és négy koszorú legalább húszezer volt. Vagy annál is több. Mondjuk egy tanítónőnek könnyű. Sok kapcsolata van az életben. Azt tudja, hogy Surányinál csak tizenöt forint a kifli? Lehet, hogy tegnapi, de akkor is csak tizenöt. Hozzon? Jó, hoz, pedig nagyon fájnak a lábai”.
„Valószínűtlen látszatvilág, amiben képtelenség rendet vágni”
Maga a narrátor gyakran a cselekményekben passzívan részt vevő szereplő; úgy mesél nekünk, mint egy régi jó barát, aki mindenkit ismer azok közül, akikről szól a történet. Ilyenkor persze elégséges, ha úgy utal egyes személyekre, mint valakinek az „anyja” vagy „apja”. Máskor belelátunk a szereplők elméjébe, mindent tudunk, amit ők – de az igazságokat, amikről ők meg vannak győződve, kétkedéssel fogadjuk: vajon nem csak képzeletük játszik velük? Saját esetlenségünket látjuk bennük, és kénytelenek vagyunk szembesülni azzal a ténnyel, hogy az ember legnagyobb igazságai is legfeljebb csak agyafúrt hazugságok.
A címben megjelölt személyt a teljes valószínűtlenség lengi körül. Az év légiutaskísérőjéről csak annyit tudunk, hogy Peruba utazik a Peruvian Airlinesszal megnézni a Machu Picchut. Személyiségének minden vonása a fantázia birodalmában létezik, akárcsak a múltunk.
Számunkra szinte valószínűtlennek tűnik bizonyos események megtörténte, de elménkben ott él, és képzelőerőnk teljes önkényének van kitéve. Zsuzsa, az egyik idősebb novellaszereplő egyszer csak váratlan telefonhívást kapott. Első szerelme kereste föl, és egy találkozásra invitálta. Ettől a főszereplőben felsejlenek a régi érzelmek emlékei, a focimeccsek utáni találkozások, a közös konyakozások. Alig várja, hogy megpillanthassa fiatalkorának főhősét, de a közös program balul sül el, mivel a szerelőből egy virítóan fehér műfogsorú porszívóügynök lett, és csak azért hívta ki Zsuzsát, hogy legújabb áruját eladja neki.
Képzeletünk elhiteti velünk, hogy ami évtizedeken keresztül bennünk él, az még létezik valahol a nagyvilágban, és becsapva érezzük magunkat, amikor végül nem azt találjuk, amit kerestünk. Komédiát űzünk magunkkal, és elhisszük, hogy az, amiért egyszer érdemes volt élni, már régen nem létezik, és mindezt csak azért tesszük, hogy ne kelljen szembesülnünk azzal, hogy minden perccel kevesebb marad abból a gyönyörű káprázatból, amit életnek nevezünk. Valószínűtlen látszatvilág, amiben képtelenség rendet vágni; viszont lebegni a valószínűtlenségben kevés emberi szabadságunk egyik formája.
Ennek az öncélú lebegésnek a hangulata járja át Darvasi László kötetének összes szövegét, ahogyan azt maga a cím is sugallja. A novellákban megjelenik az az alapigazság, hogy mi alkotjuk meg saját életünk narrációját, mi döntünk arról, hogy hogyan is meséljük el a velünk történteket saját magunknak. Minduntalan olyan szereplőkkel találkozunk, akiknek valamilyen oknál fogva korlátozottak a cselekvési lehetőségeik. És éppen ezért csak ott kalandozhatnak kedvük szerint, ahol nem kötik őket a véges fizikai világ szabályai.
A 23 éves filmrendező, Králl Kevin Ha egy kék lufi lennél című rövid dokumentumfilmje nyerte a 7. Ceglédi Filmfesztivál George Pal-díját.
Az alkotás emellett kiérdemelte a Magyar Hollywood Tanács különdíját, a Hollywood Aranycsillagát is, amelyet évente egy alkotónak és filmjének szoktak átadni. A fesztiválon a film stábját képviselte a rendező mellett a film producere, Vasas Petra is.
A fesztivál zsűrijében Rozgonyi Ádám rendező, forgatókönyvíró, Sándor György rendező-producer, Pap Zsolt rendező, Havas Miklós producer-író, valamint Bokor Attila rendező-író kapott helyet. A különdíjat Bokor Balázs, a Magyar Hollywood Tanács elnökének nevében adták át.
A film diákprojektként indult tavaly márciusban, majd októberi premierjét a 8. Magyar Speciális Filmfesztivál nemzetközi versenyprogramjában tartották, később pedig a 25. Faludi Filmszemle programjában volt látható. Az alkotás több külön vetítést és közönségtalálkozót ért meg. A rendező középiskolás kora óta szerette volna megvalósítani a filmet, ugyanis a film szereplője, „Lufis Dávid” végigkísérte mindennapjait a Nyugati Pályaudvar bejáratánál, hiszen már akkoriban is lufit osztogatott az embereknek. Találkozhatott bármilyen kihívással, Dávid akkor is teljesíteni akarta a célját, hogy lufit adjon mások kezébe, mert egy kék lufi volt az egyik utolsó gyermekkori emlékképe, mielőtt elveszítette a látását.
A látássérült Dávid egy ajándéknak tekinti az életében a lufikat. A férfi több éve dolgozik utcai lufiárusként Budapest utcáin. A folyamatosan nyüzsgő emberi tömegben azt szeretné megmutatni ezzel másoknak, hogy mindennél fontosabb az egymásra való odafigyelés, a törődés, önmagunk és szenvedélyünk felvállalása. Az alkotópáros korábbi animációs rövidfilmjeikkel szerzett hírnevet maguknak.
A 2021-ben készült, a roma holokauszt témájával foglalkozó, Tükörkép című filmjüket klasszikus papírkivágásos módszerekkel valósították meg, és díjat nyert többek között a 17. CineFest Miskolci Nemzetközi Fesztiválon, a 66. Országos Függetlenfilm Fesztiválon, és az Adolph Zukor Nemzetközi Filmfesztiválon, de bemutatták az ATAFF Szolnoki Filmfesztiválon, a Magyar Mozgókép Fesztiválon, a Malter Vándor Filmfesztivál pedig jelenleg is alkalmi vetítéseket tart az alkotásnak.
Nemzetközi bemutatói voltak Görögországban, Olaszországban, Lengyelországban, Németországban és Kaliforniában is. A Ha egy kék lufi lennél című filmet hamarosan több filmfesztivál programjában is meg lehet tekinteni, az alkotók jelenleg streaming-forgalmazásban is gondolkodnak.
Kiemelt kép: Jelenet a Ha egy kék lufi lennél c. filmből (forrás: az alkotás Facebook-oldala)
Jók ezek a búcsúkoncertek. Nem kell attól tartani, hogy legközelebb máshol majd jobban oda teszi magát a zenekar, hogy csupán a fejlődésbe vetett számítások vezérlik a csapatot, hogy a mostani, rutinszerű fellépés valójában csak egy a sok közül. Úgy tűnik, meg kell szűnnie egy zenekarnak ahhoz, hogy legyen egy olyan koncertje, mint május 18-án a Ricsárdgírnek, 10 ezer ember előtt a Budapest Parkban volt.
Az utóbbi években rendre méltatják a magyar könnyűzenét, hogy számos önazonos szerzőt, előadót termel ki, akik képesek megvetni a lábukat a digitális zenefogyasztás forgatagában. Ezen szerzők tagadhatatlanul önazonosak (értsd: nincs egy színpadra legyártott énjük, önmagukat adják a színpadon) művészetük mellett, általában nem felejtenek el nagyon jól kinézni, ügyesen featelni, networkolni, esetleg kifejezetten tehetségesen reppelni, vagy virtuóz mód játszani hangszereken. A Ricsárdgír azért érdekes, mert ezek egyikével sem korrumpálta magát. Nem alkalmazkodtak azokhoz a mintákhoz, amit a józan hallgató, a közízlés, a koncertre járók nagyrésze pozitívan igazolhatna vissza. Mindennek ellenében, (tehát: nem túl szalonképes megjelenés, csekély hangszeres tudás, nincsenek featek a szférából, stb… stb…) képesek voltak megtalálni, vagy inkább feltalálni eszközeiket az önkifejezésre, és kiállni az idők próbáját.
13 év működés után teletömték nézővel a magyar könnyűzene fellegvárát, a Budapest Parkot. Ezáltal kétségtelenül új utat nyitottak a hazai zeneipar kánonjához. Úgy tűnik, így is lehet, sőt a tömeg extázisából kiindulva így is kell zenélni.
Mit jelent az, hogy így? Hogyan?
Ricsárdgír – Finálé a Parkban / Fotó: Illés Péter
Feltétlen szükséges a karmester, Márton Dani stand-up teljesítménye. Mögüle a néhol indokolatlan metál dobolással feltűnő Huszár Ákos egyébként óvatos játéka, a hajmeresztő performanszművészet Papp Évától, Borszukovszky Flóra és Tóth Dóri végtelen női energiája és ritmikus sportgimnasztikája, Paál László valóban fa-szerű (ahogy a dal írja) alapállása. A postások minden alázatával, bájával felszerelt Zsirai András basszusgitározása, grandiózus kórus, görkorcsolyázás, vonaglás, mindenféle abszurd színpadi mozgásforma és persze megátalkodottan sok gyermeki energia mindahányuktól.
A koncerten a Tóth Dóri (hegedűs) által énekelt gyerekdalnál jutott eszembe, hogy a Ricsárdgír tényleg megcsinálta azt a zenei műhelyt, amiről már olyan sokan ábrándoztak, többnyire hiába. Egy átlagos zenekarnál jóval előbbre mutatóbb formátuma a könnyűzenének a csapat társulat szintű működése, ahol sok-sok különböző hang összeáll egy egységgé. Ennek a bonyolult és érzékeny rendszernek a koordinátora, Márton Dániel a hivatalos agytröszt, akinek a narrációjával, tolmácsolásával, kommentárjával emelkedtek a tagok popkulturális szintre, így pedig az egész Ricsárdgír univerzum is.
Fotó: Illés Péter
Egyre jobban tetszik a popszakma, Így már beleillek ebbe a korszakba”
— éneklik a frontemberrel több ezren. Alapvetően erre való a kultúra, hogy a veled hasonlatos művészek által képviselve legyél egy nyilvános térben, ezáltal kicsit otthon érezd magad a világban. Azt hiszem, ennek a közönségnek sokáig nem volt, és nem is lesz ilyen hiteles és átfogó képviselete, mint a most letűnt együttes. A Budapest Park katedrájáról származó visszacsatolás hatalmas felszabadító erővel bírt a közönségre nézve, így utolsó alkalommal hatványozottan.
Önfelszabadítás, önfeltárás. Alighanem ez lehetett a zenekar eredendő célja, még ha ők nem is nagyon tudtak róla. Hogy mivel szemben, az egy sokrétű kérdés: politikum, államiság, közélet, vallás, nemzetiség is szóba jöhet. Most maradjunk a popkultúránál.
A zenekar szemléltetett egy sajátos viszonyulást olyan idolokhoz, mint Ördög Nóri, Palvin Barbi, Harrison Ford, Richard Gere, és számtalan kulturális, társadalmi jelenséghez, illetve zenei stílushoz, mint a reggea, hip-hop, dance, death metal, szintipop, kocsmazene, népzene stb. Ezek érintésével szépen lassan kirajzolódott a Ricsárdgír egyedülálló jelensége, egy olyan kulturális pozíció, ami korábban nem létezett. Persze, biztos meg lehetne nevezni jó pár olyan zenei, társadalmi folyamatot, amire rá tudott kapcsolódni a zenekar, összességében mégis csak egy nagyon különös és sajátos útról, diszkográfiáról van szó.
Fotó: Illés Péter
Ami semmiképp sem példaértékű. Ha ezt valaki leutánozná, katasztrofális lenne. Arról már volt szó, hogy mennyire ellentmond a racionális zenefogyasztásnak ez az egész: ahogy a koncerten Márton Dani is említette, ennek nem lenne helye ezen a színpadon, ennyi ember előtt. (Azért az évek alatt simán nagyszínpadossá érett a produkció, de egyébként egyet lehet érteni vele). Egyvalamiben viszont mindenképp követendő példa a csapat: hogy most befejezték.
A Ricsárdgír 2010-ben alakult Szentedrén, teljesen spontán módon. Körülbelül 2013-ban találtak rá egy karakteres beszédmódra, ugyanerre a közönség először 2016-ban, majd nagyobb méretekben 2019-ben a Rise of the koala megjelenésével. Ennyi idő alatt forrta ki magát ez az önazonosság, négy album alatt ért el oda a zenekar, hogy a művészeti problémáit feldolgozza, hogy az önfelszabadítás, önfeltárás maximálisan teljesüljön az általuk használatos eszközök keretein belül.
Fotó: Illés Péter
Egy idő után – és ez teljesen természetes –, a csapat elveszti belső hajtóerejét, önismétlővé válik, és beépül a popzenei struktúrába, ahol leszűkülnek a lehetőségei. Ha nagyon komoly üzlet áll a projekt mögött, akkor még valahogy tovább lökdösik a zenekart, egyébként egy valódi r’n’r hős ilyenkor szokta túladagolni magát, esetleg belefulladni a saját hányásába. De az is teljesen jó, ha egyszerűen csak feloszlik a zenekar.
Pedig a közönség éppen öngerjesztő fázisában van. Tavaly nyáron a csapat tagadhatatlanul szintet lépett, a magyar fesztiválokon kiemelt időpontokat, színpadokat kaptak, egyre többen hallgattak Ricsárdgírt, azon egyszerű oknál fogva, hogy egyre többen hallgatnak Ricsárdgírt. Ilyenkor egy racionálisan működő zenekar kitalál bármit, hogy még nyeregben maradhasson – annyi év után végre visszaigazolja a piac a működésüket. Nem olyan nagy dolog dalt írni, ezt ez a zenekar pontosan tudja, most mégis leállnak. A Ricsárdgír képes kilépni ebből az irigylésre méltó pozícióból, rámutatva, hogy valójában nem a piac a hajtóereje egy könnyűzenei csapatnak. Legalábbis van, aki még így van ezzel.
A tavaszi Margó Irodalmi Fesztivál első napján egyszerre három, erdélyi gyökerekkel rendelkező szerző is színpadra állt, hogy hamarosan megjelenő vagy éppen frissen kiadott regényéről meséljen.
A NagyszínpadonTompa Andrealegújabb regényét, a Sokszor nem halunk meget mutatták be, míg a Könyves Színpadon Andrei Dósa ősszel megjelenő, Füveskert című művét. Őket követte Vida Gábor, akinek immár a hatodik könyvét adta ki a Magvető. A beszélgetést tovább mélyítette, hogy az írót a regény szerkesztője, Szegő János kérdezgette, így nem csupán az alkotó és a mű kapcsolatát reprezentálta ez az alkalom, de a szerkesztői folyamatokba is bepillantást nyerhettünk.
A Senkiháza műfaját már az alcím is jelöli, miszerint a könyv egy Erdélyi lektűr. A beszélgetésindító kérdés rögtön egy műfaji tisztázás volt, illetve az is kiderült, hogy kell-e lektűröket olvasni ahhoz, hogy az ember írjon egyet. A szerző beismerte, hogy ez egy elmosódott határokkal rendelkező műfaj, így a definiálásával kell kezdeni ahhoz, hogy számolgathassunk – ugyanakkor azt is elmondta, pontosan ezek a homályos keretek nyújtották a legnagyobb szerzői szabadságot az írás folyamata során.
Ez a magasfokú szabadság visszatükröződik a regény egészében, hiszen Vida Gábor egyszerre dolgozik saját tapasztalatokból, ugyanakkor magánszemélye el is távolodik a műtől. Miközben történelmi kapaszkodók kísérik a cselekményt, erőteljes fikció szövi át a történéseket. A térbeli elrendezést tekintve megjelenik a vidék és a város, továbbá a valós és a kitalált helyszínek szembenállása. Ez a többszörösen visszatérő önellentmondásosság vált a regény szervezőelvévé – ahogy a főszereplő karakterének is egy meghatározó jellemvonása, hogy gyakran ellentmondásba kerül környezetével vagy éppen saját személyével.
A bemutatón Szikszai Rémusz, szintén erdélyi származású színművész olvasott fel részleteket a regényől, melyek kifejezően utaltak Vida Gábor és Szegő János pillanatnyi gondolatmenetére.
Ama nevezetes vásár napján Kalagor Máté úgy néz ki, mint egy szépreményű fiatalember, aki egy amerikai filmből lép elő, sokaknak megakad a tekintete rajta, vékony bajuszt hord, mint Errol Flynn, puhakalap, szürke öltöny és kaucsuktalpú félcipő. Ő is tudja, vannak olyan nők, akik előbb a férfi arcát nézik meg, és utána a cipőjét, másoknál fordított a sorrend, egyesek mindezt nyíltan, a legtöbben csak lopva, mást jelent a pillantás vidéken, és mást a fővárosban. Van, ahol a nők kíváncsisága jutalom, és van, ahol átok. Amikor azon az augusztusi hajnalon felszállt Vásárhelyen a kisvonatra, egyáltalán nem akart a nőkre gondolni, csak hát ez nehéz elszánás. Nem is tudta pontosan, hol van az a Namajd, ahol országos vásárt tartanak éppen, bár mondott valamit a londiner a Transylvania Szállóban, hogy mitől nevezetes a hely, ott mindenki leszáll a vonatról, meg fogja látni.”
A fenti idézetben megjelenő főszereplőről is jócskán esett szó, kezdve nevének mondvacsinált etimológiájával, hiszen maga a „keresztelő” egy fellapozott bukaresti telefonkönyv által valósult meg az alkotói folyamat során. A bohókás névadás történetén túl a karakter szempontjából sokkal nagyobb jelentőséggel bír a név: a regény egészének viszonylatában határozza meg a hőst, hiszen egyfajta kettős identitást képez az, ahogy a Matei Călugăruból egy adott ponton Kalagor Máté lesz.
Vida Gábor a könyv bemutatóján – akárcsak a regényben is – hosszasan elmélkedett arról, milyen lehetséges szcenáriói lehetnek egy olyan élethelyzetnek, amikor egy fővárosból származó román mérnök egy vegyes etnikumú vidéki kisvárosba keveredik, így Szegő Jánossal olyan kérdéseket feszegettek, mint a személyes integráció vagy az identitás meghasonlása egy idegen közegben. Emellett sok szó esett a regény kétirányú dramaturgiájáról, ami a főszereplő kapcsolatrendszeréből fakad – legyen szó akár a magyar munkakapcsolatokról vagy az örmény szerelemről.
A cselekmény és a szereplők viszonya tehát a XX. század közepére játszik rá, amikor Románia etnikai térképe épp annyira színes volt, mint Európáé, csak kicsiben. Így a kor egyik kardinális kérdése volt a nemzeti identitás és öntudat, hiszen olykor egy régión belül éltek románok, magyarok, svábok, székelyek, örmények, zsidók vagy éppen szászok.
Az ilyen morális kérdések mellett, mint az integráció személyes és kollektív megélése, rengeteg szó esett továbbá a történelmi forrásokról és a regény történelmi hitelességéről. A XX. századi erdélyi történelemnek olyannyira a mélyére áshattunk ezalatt a közel másfél óra alatt, hogy valószínűleg senki sem távozott új információk nélkül.
Fotó: György Alida
Vida Gábor azt is a közönség elé tárta, hogy a kortárs erdélyi irodalom szinte tökéletesen lefedi az előző század történelmét helyi viszonylatokban. Különböző szerzők különböző időbeli rétegeket lovagoltak meg, így másról ír Visky András, mint Tompa Andrea, ugyanúgy, ahogy különböző történelmi mélységekre ás Bodor Ádám vagy éppen maga Vida Gábor.
Az esemény – ahogyan a Margó Feszt könyvbemutatóin már-már szokás – dedikálással zárult, melyet kissé ugyan elmosott a friss tavaszi zápor, mégis jó hangulat jellemzett, és a szerző örömmel folytatta kültéren az elkezdett történeteit, anekdotáit – mondhatni, a lektűrjeit.
A hazai részvételi kultúra feltérképezése érdekében 2023-ban fokozott figyelmet fordítunk azokra a kezdeményezésekre és alkotásokra, amelyek valamely módon kapcsolódnak ehhez a törekvéshez. Ezúttal a Habitat for Humanity Magyarország alapítvány új közösségi terét ajánljuk nektek, amely számos társadalmilag fontos és hiánypótló program helyszíne lesz.
Május 18-án megnyitotta új közösségi terét a Habitat for Humanity Magyarország. A budapesti Margit-negyedben található, önkéntesek segítségével kialakított és felújított Habitat Kreatív Központ célja, hogy egy tudatos közösséget építsen a mindenki számára elérhető, méltó lakhatásért, ahol lakhatáshoz, felújításhoz és fenntarthatósághoz kapcsolódó workshopokkal, fotókiállítással, szakértői beszélgetésekkel, filmklubbal és egyéb közösségi programokkal várják az érdeklődőket.
A szervezet szeretne egy sokszínű, társadalmi témák iránt elhivatott közösséget építeni új közösségi terükben, ahol elméleti és gyakorlati tudást adnak át a lakhatásról, az energiaszegénység témájától a konkrét lakásfelújítási technikákig, valamint teret adnak a közös gondolkodásnak, cselekvésnek is.
Fotó a Habitat Kreatív Központ május 18-i megnyitójáról (forrás: Habitat for Humanity Magyarország)
Programajánló
Lakni kell! – filmklub
A Habitat for Humanity Magyarország elindítja havi rendszerességű lakhatási filmklubját a Habitat Kreatív Központban, amelyen a lakhatás problémáihoz, a biztonságos, méltó otthon kérdésköréhez kapcsolódó filmeket vetítenek le, szakértői/alkotói beszélgetésekkel.
Első eseményük május 26-án, pénteken 19:00-kor kezdődik: Gary HustwitUrbanized című, 85 perces, látványos dokumentumfilmjét vetítik le, amely a világ legkülönbözőbb városi tereibe kalauzol el, bemutatva a várostervezés kihívásait és szépségeit az adott városi-kulturális közegben.
A filmről a vetítés után Ongjerth Richárd Hild János-díjas urbanistával, várostervezési szakértővel beszélgetnek.
Nyílt nap – önkéntesség és közösségi programok a Habitatnál
A Habitat Kreatív Központ megtartja első nyílt napját az önkéntesség, civil szervezeti élet, lakhatás iránt érdeklődők számára május 26-án, pénteken 12:00 és 16:00 óra között. Az eseményen a látogatók tájékozódhatnak programjaikról és az önkéntes lehetőségekről. A beszélgetés mellett kávéval, teával és interaktív, játékos programokkal is készülnek.
A Habitat for Humanity nemzetközi nonprofit szervezetet 1976-ban alapították az USA-ban, azóta már a világ 70 országában dolgozik azért, hogy minden ember egészséges, megfizethető, méltó otthonban élhessen. Magyarországon, ahol a lakhatási szegénység különböző típusai összesen több mint 3 millió embert érintenek, 1996 óta működik. A rászorulókat közvetlenül támogató terepi mintaprogramjaikkal és szakpolitikai munkájukkal a lakhatási szegénységben élő embereknek segítenek.
Kiemelt kép: Sümeghy György, a Habitat régiós irodájának szakpolitikai igazgatóhelyettese a Habitat Kreatív Központ megnyitóján
Ezúttal Szabados Attila útinaplójának második részét olvashatjátok Kortárs rovatunkban. Az első rész itt érhető el.
Jób 30:23 / Svéd napló, 2. rész
Stockholm. Erre vártunk. A pályaudvarról egyenesen egy irodaházak közé ékelt templom felé vesszük az irányt, egy óra múlva kezdődik a koncert, visszavárnak, mondja a szervező. K a falon lévő szarkofágokat nézi, tele vannak csontokkal, ezek igazi csontok, mondja.
Hideg van, tűz a nap. A városháza árkádjai alatt turistacsoportok gyülekeznek, ha oda akarunk érni a királyi palotába, sietnünk kell. A vonaton megevett tükörtojásos-vajkrémes szendvics még néhány órára eltelít mindkettőnket. Akár Budapesten is lehetnénk, ha nem éreznék valamit, valami furcsát, talán a hideghez és a tűző naphoz van köze. Az egész város zúg, mégsem beszél senki.
Megyünk le, a csigalépcsőn K a korlátba kapaszkodik, a fényviszonyok hirtelen megváltozása nem tesz jót. A királyi ékszerek közül néhányat még ma is használnak. Előre kell tenni a hátizsákomat a hasamhoz, nem akarom magam mellett cipelni. Kék és arany koronák a 17-18. századból. Kardok, palástok. K elvesz egy angol nyelvű prospektust, nekem csak francia marad. Gyakorlok, a bevezető szöveget értem, minden másból csak a lényeget.
Lassan kell kilépni a fényre, néhány percre megállunk a félárnyékos területen, hogy a szemünk hozzászokjon a változáshoz.
Termek, termek, termek. Két kedvencem van, egy 2006-ban átadott szoba, ahol a mostani uralkodók még ma is gyakran fogadnak vendégeket, és egy régi, ahol a huszadik század elején az egyik hercegnő festményeket készített, az ő képei lógnak a falon.
A palota előtt tömeg. K-val egy mongol család mögé ékeljük magunkat, izgatott lesz, jön a rezesbanda, mondja. Hátrébb állok, korog a gyomrom, az őrség fel-alá masíroz. A félórás esemény alatt három cigit szívok el, napszemüvegben, kapucniban állok. Cserébe azt ebédelünk, amit szeretnék. Teljesen mindegy.
Nincs személyes kiszolgálás, nem kell sorban állni. Levetődünk egy asztalhoz, simogatjuk a QR-kódot, beolvassuk telefonnal, rendelünk. A tészta forró, finom, három perc alatt eltüntetjük. Haza akarok menni, mármint Norrköpingbe, a Netflix elé, tükörtojással, vajkrémmel. Néhány percet pihenünk, fölöttünk üvegtető, meleg van, mint egy terráriumban. Ez volt Stockholm? Ennyi? Annyi mindent terveztünk, de mit csináljunk, ha nem tart itt a város.
Szabados Attila fotója
Másik úton megyünk el a lakásig, a parton kacsák, sirályok. Az előttünk sétáló fiúra azt hiszem, ismerem, rá akarok köszönni.
Befejezzük az MH370-es gépről szóló sorozatot. A francia újságíró érvelésével nagyon meg vagyunk elégedve, a többiekét mindketten konspirációnak tartjuk. Persze a Le Monde nem alkalmaz hülyéket. Már fél nyolc van, még világos, későn sötétedik.
Reggeli. Tükörtojás, pirítós, vajkrém, már a harmadik ízesítést próbáljuk ki. Nem akarok hazamenni, ma érzem először azt, hogy jó helyen vagyok. K még nem ébredt fel, a macska nyávog, nekem kell enni adnom. A tasakos macskakajának puha, májkrémszerű állaga van, szagolgatom, jó illatú. Belenyal, nem eszik tovább. K szerint normális, mindig a harmadik napra válnak az új helyek otthonossá.
A Nyköpingbe tartó buszon a sofőrnek good morningot köszönök, morning?, kérdez vissza, már fél tizenkettő van. Szóval tart minket, honnan jöttünk, merre megyünk, és elsüt egy poént, amit értek, meg egy másikat, amit nem. K már érti a svédet, tud németül, így nem olyan nehéz.
A nyköpingi templomban a Bibliát lapozgatom, nagyhétfő van, a megfelelő szakaszt keresem. K a padlót nézi, a kőlapok alatt csontok vannak. Egy időre elválunk, beülök az egyik padba, nézem a főoltár fölötti hatalmas festményt, az utolsó vacsora sötét tónusait arany keret szegélyezi. A hátsó szarkofág fölött: Thetärthethuussomallomlefwandomförlagtär Job: 30:23. Jól tudom, hogy halálba viszel, abba a házba, ahol minden élő találkozik. Kilépek a napra, magamba tömködök egy csokis muffint.
K-val néhány éve sokat sétáltunk itthon is a Stefánia út környékén. Innen nézve semmi sem változik, nézzük a házakat, kinek melyik tetszik, be kellene kopogni, megkérni a lakókat, hadd nézzünk körbe. A telefonom szerint a tenger felé tartunk, azaz a tengerből idáig benyúló tószerű vízfelülethez.
A mólót ötven méterenként kilátó szakítja meg. Fel akarok mászni, de a létra pont a víz fölött van, nincs olyan rész, ahová ki lehetne lépni, hogy elrugaszkodjak. Mégis feljutok, csinálok néhány képet, nézem a móló végét, látni akarom a kanyart, ahogy a víz tengerré szélesedik. Nem tudok lemászni. Le fogok ugrani, mondom. Inkább, minthogy a vízbeesést kockáztassam. Aztán mégis sikerül, olyan, mint régen a padlásról, pontosan olyan, még a felső keresztgerendát is úgy szorítom, mint akkor. Kifújom magam. K ideadja a hátizsákját, közelebb lép a létrához, kihajol, egyik lábbal fellép az első fokra, aztán vissza le.
Már egy fél órája ugyanazon a mólón sétálunk, az előttünk és mögöttünk lévő táv mégsem változik. Látni akarjuk a végét, de kezdjük feladni. A csónakok előtt néhány méterrel visszafordulunk.
Szabados Attila (1999, Debrecen) a BME mesterszakos hallgatója, Budapesten él. Verseket, kritikákat ír, amiket többek között az Alföld, az Élet és Irodalom, a Jelenkor, valamint a Bárka közölt. Első, Vérsűrűség munkacímű verseskötetén dolgozik.
Szabados Attila (1999, Debrecen) a BME mesterszakos hallgatója, Budapesten él. Verseket, kritikákat ír, amiket többek között az Alföld, az Élet és Irodalom, a Jelenkor, valamint a Bárka közölt. Első, Vérsűrűség munkacímű verseskötetén dolgozik.
