Jók ezek a búcsúkoncertek. Nem kell attól tartani, hogy legközelebb máshol majd jobban oda teszi magát a zenekar, hogy csupán a fejlődésbe vetett számítások vezérlik a csapatot, hogy a mostani, rutinszerű fellépés valójában csak egy a sok közül. Úgy tűnik, meg kell szűnnie egy zenekarnak ahhoz, hogy legyen egy olyan koncertje, mint május 18-án a Ricsárdgírnek, 10 ezer ember előtt a Budapest Parkban volt.

Az utóbbi években rendre méltatják a magyar könnyűzenét, hogy számos önazonos szerzőt, előadót termel ki, akik képesek megvetni a lábukat a digitális zenefogyasztás forgatagában. Ezen szerzők tagadhatatlanul önazonosak (értsd: nincs egy színpadra legyártott énjük, önmagukat adják a színpadon) művészetük mellett, általában nem felejtenek el nagyon jól kinézni, ügyesen featelni, networkolni, esetleg kifejezetten tehetségesen reppelni, vagy virtuóz mód játszani hangszereken. A Ricsárdgír azért érdekes, mert ezek egyikével sem korrumpálta magát. Nem alkalmazkodtak azokhoz a mintákhoz, amit a józan hallgató, a közízlés, a koncertre járók nagyrésze pozitívan igazolhatna vissza. Mindennek ellenében, (tehát: nem túl szalonképes megjelenés, csekély hangszeres tudás, nincsenek featek a szférából, stb… stb…) képesek voltak megtalálni, vagy inkább feltalálni eszközeiket az önkifejezésre, és kiállni az idők próbáját.

13 év működés után teletömték nézővel a magyar könnyűzene fellegvárát, a Budapest Parkot. Ezáltal kétségtelenül új utat nyitottak a hazai zeneipar kánonjához. Úgy tűnik, így is lehet, sőt a tömeg extázisából kiindulva így is kell zenélni.

Mit jelent az, hogy így? Hogyan?

Ricsárdgír – Finálé a Parkban / Fotó: Illés Péter

Feltétlen szükséges a karmester, Márton Dani stand-up teljesítménye. Mögüle a néhol indokolatlan metál dobolással feltűnő Huszár Ákos egyébként óvatos játéka, a hajmeresztő performanszművészet Papp Évától, Borszukovszky Flóra és Tóth Dóri végtelen női energiája és ritmikus sportgimnasztikája, Paál László valóban fa-szerű (ahogy a dal írja) alapállása. A postások minden alázatával, bájával felszerelt Zsirai András basszusgitározása, grandiózus kórus, görkorcsolyázás, vonaglás, mindenféle abszurd színpadi mozgásforma és persze megátalkodottan sok gyermeki energia mindahányuktól.

A koncerten a Tóth Dóri (hegedűs) által énekelt gyerekdalnál jutott eszembe, hogy a Ricsárdgír tényleg megcsinálta azt a zenei műhelyt, amiről már olyan sokan ábrándoztak, többnyire hiába. Egy átlagos zenekarnál jóval előbbre mutatóbb formátuma a könnyűzenének a csapat társulat szintű működése, ahol sok-sok különböző hang összeáll egy egységgé. Ennek a bonyolult és érzékeny rendszernek a koordinátora, Márton Dániel a hivatalos agytröszt, akinek a narrációjával, tolmácsolásával, kommentárjával emelkedtek a tagok popkulturális szintre, így pedig az egész Ricsárdgír univerzum is.

Fotó: Illés Péter

Egyre jobban tetszik a popszakma, Így már beleillek ebbe a korszakba”

— éneklik a frontemberrel több ezren. Alapvetően erre való a kultúra, hogy a veled hasonlatos művészek által képviselve legyél egy nyilvános térben, ezáltal kicsit otthon érezd magad a világban. Azt hiszem, ennek a közönségnek sokáig nem volt, és nem is lesz ilyen hiteles és átfogó képviselete, mint a most letűnt együttes. A Budapest Park katedrájáról származó visszacsatolás hatalmas felszabadító erővel bírt a közönségre nézve, így utolsó alkalommal hatványozottan.

Önfelszabadítás, önfeltárás. Alighanem ez lehetett a zenekar eredendő célja, még ha ők nem is nagyon tudtak róla. Hogy mivel szemben, az egy sokrétű kérdés: politikum, államiság, közélet, vallás, nemzetiség is szóba jöhet. Most maradjunk a popkultúránál.

A zenekar szemléltetett egy sajátos viszonyulást olyan idolokhoz, mint Ördög Nóri, Palvin Barbi, Harrison Ford, Richard Gere, és számtalan kulturális, társadalmi jelenséghez, illetve zenei stílushoz, mint a reggea, hip-hop, dance, death metal, szintipop, kocsmazene, népzene stb. Ezek érintésével szépen lassan kirajzolódott a Ricsárdgír egyedülálló jelensége, egy olyan kulturális pozíció, ami korábban nem létezett. Persze, biztos meg lehetne nevezni jó pár olyan zenei, társadalmi folyamatot, amire rá tudott kapcsolódni a zenekar, összességében mégis csak egy nagyon különös és sajátos útról, diszkográfiáról van szó.

Fotó: Illés Péter

Ami semmiképp sem példaértékű. Ha ezt valaki leutánozná, katasztrofális lenne. Arról már volt szó, hogy mennyire ellentmond a racionális zenefogyasztásnak ez az egész: ahogy a koncerten Márton Dani is említette, ennek nem lenne helye ezen a színpadon, ennyi ember előtt. (Azért az évek alatt simán nagyszínpadossá érett a produkció, de egyébként egyet lehet érteni vele). Egyvalamiben viszont mindenképp követendő példa a csapat: hogy most befejezték.

A Ricsárdgír 2010-ben alakult Szentedrén, teljesen spontán módon. Körülbelül 2013-ban találtak rá egy karakteres beszédmódra, ugyanerre a közönség először 2016-ban, majd nagyobb méretekben 2019-ben a Rise of the koala megjelenésével. Ennyi idő alatt forrta ki magát ez az önazonosság, négy album alatt ért el oda a zenekar, hogy a művészeti problémáit feldolgozza, hogy az önfelszabadítás, önfeltárás maximálisan teljesüljön az általuk használatos eszközök keretein belül.

Fotó: Illés Péter

Egy idő után – és ez teljesen természetes –, a csapat elveszti belső hajtóerejét, önismétlővé válik, és beépül a popzenei struktúrába, ahol leszűkülnek a lehetőségei. Ha nagyon komoly üzlet áll a projekt mögött, akkor még valahogy tovább lökdösik a zenekart, egyébként egy valódi r’n’r hős ilyenkor szokta túladagolni magát, esetleg belefulladni a saját hányásába. De az is teljesen jó, ha egyszerűen csak feloszlik a zenekar.

Pedig a közönség éppen öngerjesztő fázisában van. Tavaly nyáron a csapat tagadhatatlanul szintet lépett, a magyar fesztiválokon kiemelt időpontokat, színpadokat kaptak, egyre többen hallgattak Ricsárdgírt, azon egyszerű oknál fogva, hogy egyre többen hallgatnak Ricsárdgírt. Ilyenkor egy racionálisan működő zenekar kitalál bármit, hogy még nyeregben maradhasson – annyi év után végre visszaigazolja a piac a működésüket. Nem olyan nagy dolog dalt írni, ezt ez a zenekar pontosan tudja, most mégis leállnak. A Ricsárdgír képes kilépni ebből az irigylésre méltó pozícióból, rámutatva, hogy valójában nem a piac a hajtóereje egy könnyűzenei csapatnak. Legalábbis van, aki még így van ezzel.

 

Fotó: Illés Péter
Fotó: Illés Péter
Fotó: Illés Péter
Fotó: Illés Péter
Fotó: Illés Péter
Fotó: Illés Péter
Fotó: Illés Péter

Így zárult le a történet, a koncert utolsó hét száma:

Temetés

Repülőgép

Smackleves

Ördög Nóra (Ördög Nóra felkonferálásával)

Test fala

My horse

Szintis Laci
Kiemelt kép: Illés Péter