Az elmúlt két évtized eseményeit, az azóta nemzetközileg is elismertté vált magyar tárgyakat és tervezőiket is bemutatja az idén huszadik születésnapját ünneplő Budapest Design Week, amely október 5. és 15. között várja fővárosszerte az érdeklődőket.
A jubileumi eseményen a múltidézés mellett a design jelene és jövője is fókuszba kerül: hazai és nemzetközi pályázati lehetőségekről tájékozódhatnak majd az érdeklődők, de szó lesz a magyar kreatívipari felsőoktatás helyzetéről, a hagyományos képzés mellett rövid, rugalmas és innovatív programokról.
A BDW 2023-ben is kiemelten foglalkozik a vállalkozásfejlesztéssel: ezúttal az elmúlt 20 év legsikeresebb vállalkozásai engednek betekintést alkotóműhelyeikbe a Nyitott Stúdiók programban. Emellett a szakmai napon, a Start up Guide Live nevű eseményen designvállalkozások mutatkoznak majd be.
Koós Daniella formatervező, az esemény kurátora szerint a design mára a termékek tervezésének komplex folyamatává vált, szervesen beépülve az egyetemes kultúrába, együttműködve tudományterületekkel, segítve a gazdaságot. „A fesztivál jubileuma kiváló alkalom arra, hogy megálljunk, reflektorfénybe helyezzük és ünnepeljük a magyar design közelmúltját és elemezzük jövőjét”
A Magyar Formatervezési Tanács (MFT) húsz évvel ezelőtt indította útjára az eseményt, a szervezet 2002-es alapítása óta a design, a formatervezés elismertetésén dolgozik. Ennek a közönség számára leginkább megragadható elemei a Budapest Design Week fesztivál, valamint a hazai formatervezési díjak, ösztöndíjak rendszere, a designerek elismerését szolgáló Magyar Formatervezési Díj és a pályakezdést segítő Moholy-Nagy László Formatervezési Ösztöndíj.
MTI
Kiemelt kép: Pillanatkép a Budapest Design Weekről (forrás: az esemény weboldala)
Szabó Mátyás nagyjátékfilmjének érdekes alapötlete van, és sikerült a legjobb színészeket megtalálni a projekthez, azonban az élet fájdalmas tanulságai itt is közbeszóltak.
Tudvalevő ugyanis, hogy hiába teszem egymás mellé a trappistát és a zsemlemorzsát, attól még nem lesz belőle rántott sajt. A Látom, amit látsz egy logikai hibáktól hemzsegő, rosszul rendezett intő példája lett annak, hogy miért nem kell a félkész forgatókönyvet mindenáron filmre vinni. A filmet a Magyar Mozgókép Fesztivál programjának keretein belül megrendezett premieren volt balszerencsém látni.
A történet főhősének, Ábelnek (a mindig remek Vilmányi Benett) van egy különleges képessége. Ha rákapcsolódik egy gépre és becsukja a szemét, azt látja, amit az elveszett gyerekek látnak. Ehhez mindösszesen egy hangmintára van szüksége az adott gyerektől, ez szerencsére egy kazettán keresztül mindig rendelkezésére áll. Ábel egy cégnél dolgozik, ami ezeket a gyerekeket kutatja fel. Gyerekkora óta a munkatársával, Mituk nénivel (Nagy Mari) lakik együtt, aki minden lépését kontroll alatt tartja. Minden megváltozik, amikor a céget vezető Fellegi professzor (Lukáts Andor) kórházba kerül, és Ábel további hanganyagokat talál a professzor fiókjában. Úgy dönt, kísérletezésbe kezd, és elkezd rácsatlakozni a kazettákon hallható gyerekek látására. Így talál meg egy felnőttet is (Hartai Petra), akihez azonnal vonzódni kezd.
Ha már ez is katyvasznak tűnik, a történet kibontakozására szavaink sem lesznek. A film igyekszik a sci-fi és a romantikus zsáner közé pozicionálni magát, de ezek egyikét sem ismeri vagy érti eléggé. Az egyik pillanatban Ábel tehetsége rendkívülinek tűnik, a következőben azonban a professzor fia (Lestyán Attila) is ki akarja tanulni a gép használatát. Megtudjuk, hogy a professzor pont akkor fogadta be Ábelt, amikor cserére volt szüksége, tehát Ábel nem lehet egyedi eset. Azt hihetjük, hogy a cég okkal tartja fogságban a fiút, sokszor elmagyarázzák a gép használatának veszélyeit, majd a film kétharmadánál kiderül, hogy ha valaki betartja a biztonsági előírásokat, nem eshet bántódása, és ha bántódása esik, akkor is leginkább a látása van veszélyben, ami persze komoly dolog, de tekintve, hogy Magyarországon milliók haladnak a II-es típusú diabétesz felé, aminek az egyik leggyakoribb komplikációja a látásvesztés, mi pedig mégsem zárjuk be őket, ezt nem tudom magyarázatnak tekinteni.
Vilmányi Benett és Hartai Petra a Látom, amit látsz c. filmben (forrás: Port.hu)
Ha nem csak Ábel lehet képes használni a gépet, miért nem keresnek mellé másokat? Miért nincs több gép? A társadalom csak úgy elfogadja, hogy valaki bármikor rákapcsolódhat a gyerekük látására? Hol van ilyenkor a rendőrség, és miért nem működnek együtt? Emellett zavaróak az apró történetvezetési figyelmetlenségek is, mint például, hogy az egyik jelenetben a villamoson április van, majd Ábel a naplójába márciusi dátumot ír fel.
Az atmoszférateremtés koherens, de unalmas. Lassan kezd fárasztó lenni a magyar filmeken végigsöprő vizuális trend, hogy Budapesten mindent retrósítani kell, főleg, ha semmi célt nem szolgál. A Liza, a rókatündérben például ugyanez még remekül működött, de ebben a formában ez a megoldás semmivel sem érdekesebb, mint amikor egy John Green-regényben a női főszereplő walkmaneket meg vinyl-lemezeket gyűjt.
A történetvezetés a romantika egyik régi hagyományát veszi elő; a magányos fiú kiszemel egy lányt, akibe már azelőtt beleszeret, hogy akár egy szót is váltanának. Ezután egy olyan módszerrel férkőzik hozzá, ami a lány személyes terét – és talán a jogot is – durván sérti, azonban a megnyert hölgy egy kis fejvakarás után ezt könnyedén megbocsájtja. Ebben az esetben az egész különösen kényelmetlen, Ábel ugyanis azt látja, amit Vera lát, ez alapján pedig kinyomozza, hogy Vera merre jár futni, majd a munkahelyét is, és mindkét helyet személyesen felkeresi. „Azt is láthatod, amikor valaki szexel?” – teszi fel a kérdést egy ponton Ábel egyik munkatársa, ő pedig megbotránkozva válaszol, hogy csak gyerekek szemével tud látni. Pedig valóban komoly jogi szabályozásoknak kéne léteznie arra, hogy ki, mit és milyen indokkal láthat ennek a technológiának a meglétével, amivel mind Ábelnek, mind a munkatársainak tisztában kéne lennie. Mit szólnánk ahhoz, ha az orvosunk kinézné az adatbázisból a lakcímünket, és bekopogtatna nálunk?
Az ember pedig azt hinné, hogy ez lehetetlen, de esküdni mernék rá, hogy attól a ponttól kezdve, hogy Ábel és Vera megismerkednek egymással, az egész még ijesztőbbé és kényelmetlenebbé válik. Ekkor lesz üvöltő a film másik komoly hibája; a párbeszédek, a jelenetek beállításai rettenetesen sterilek. Ábelnek és Verának nincs miről beszélgetnie. Ábel az eltűnt gyerekek szemén keresztül biztos rengeteg borzalmas dolgot látott, amit senkivel nem tudott megbeszélni azelőtt, de ez soha szóba se kerül. Vera nevelőszülőknél töltötte a fél életét, de erről is alig volt mondanivalója. Valószínűleg az alkotóknak az eltűnt gyerekekről ugyanolyan rózsaszín elképzelései vannak, mint arról, hogy mit fog reagálni egy nő, ha lenyomozzuk és megkeressük a munkahelyén. De Ábelnek lehetne akár egy hobbija is, vagy kedvenc könyve. Kettejüket hallgatni olyan, mint elsősoros jegyet venni a világ legrosszabb Tinder-randijára. Érthetetlen, hogy a fizikális vonzalmon felül mi fűzi össze őket, de megjegyezném, hogy ez se lenne baj, ha egyáltalán látszódna rajtuk, hogy ők két olyan ember, akik nagyon-nagyon vonzódnak egymáshoz, ehelyett viszont olyan távolságokban mozognak, hogy azt egy katolikus gimnázium folyosóján is elégedett bólintásokkal kísérnék.
Az egész film, az egész történetvezetés legüvöltőbb hibája mégis a konfliktus, vagyis annak a teljes hiánya. Ábel ugyanis a történet egy pontján úgy dönt, hogy a látó képességét, amivel csak hét másodpercig tudna úgy rácsatlakozni valaki szemére, hogy ne essen bántódása, elviszi a randijaikra, és miközben becsukott szemmel Vera mellett sétál, az ő szemével nézi a világot. Értelmetlen? Igen. Veszélyes? Igen. Elengedhetetlen kelléke ez egy modern kapcsolatnak? Lehet. Itt jár egy pont a forgatókönyvírónak, mert tulajdonképpen a mi világunkban senkinek nincs ilyen képessége, úgyhogy képtelenség bebizonyítani, hogy nem az. A konfliktus pedig mindösszesen annyiból áll, hogy Ábelt szóban figyelmeztetik a munkatársai, hogy ezt talán nem kéne csinálnia.
Nehéz higgadtan értékelni a filmet, pedig a színészi gárda igyekszik, és néha a hangulatteremtés is sikerül. A teremben is megosztott reakciókat tapasztaltam. Voltak, aki minden kellemetlen mondaton nevettek, sőt, talán be is jött nekik a film, míg mások gondterhelt tekintettel masszírozták az orrnyergüket. A legátfogóbb pozitív reakciókat azok a pillanatok váltották ki a nézőtérből, amikor valamelyik bizarr mondatra sikerült véletlenül emberien reagálni, és azóta sem tudom eldönteni, hogy ezeket a pillanatokat valóban nevetésre szánták-e.
Én mindenesetre azt ajánlom, hogy aki ebben az esős időben befizetne egy igazi katasztrófamozis élményre a barátaival, rendelje meg a jegyét, mielőtt még betelnek a termek, de aki jó magyar fantasztikus-romantikus filmet akar látni, nézze meg az Átjáróházat, annak úgyis Veress Attila írta a forgatókönyvét, aki a forgatókönyvíráshoz és a fantasztikus zsánerhez is egy kicsit jobban ért.
Kiemelt kép: Jelenet a Látom, amit látsz c. filmből (forrás: Port.hu)
Gál Bianka, a Szegedi Tudományegyetem hallgatója számos kiállítást és lenyűgöző eredményt tudhat maga mögött. Karakteressége, művészetének egyedisége meghökkentő, festményeiben ott rejlik a fotográfia és a digitális grafika is. Vegyes és megosztó képei a közösségi terek, például kávézók és művelődési intézmények figyelemfelkeltő darabjai. A fiatal képzőművészt többek között művészetének gyökereiről, az egyediség kivívásáról és hatásáról, valamint a szépségről alkotott fogalmáról kérdeztük.
Az élsport előbb volt az életed fontos része, mint az alkotás. Mi motivált arra, hogy otthagyd a futballt és inkább a művészetet válaszd?
Igazából mindig is érdekelt a művészet, stresszlevezetésként általában rajzolgattam otthon. A rajztanáraim mindig sarkalltak arra, hogy vegyem komolyabban az alkotást, és menjek művészi pályára, de mindig az élsport volt előtérben. Több sérülés is ért, emiatt megszakadt a karrierem, és amikor elkezdtem az egyetemi tanulmányaimat, úgy gondoltam, ez jó alkalom arra, hogy belevágjak valami új dologba, és az eddigieket egy kicsit jegeljem. Nem hagytam teljesen abba a sportot, inkább csak háttérbe szorítottam, tehát fociztam és alkottam is, majd rájöttem, hogy a kettőre egyszerre sajnos nincs sem energiám, sem kapacitásom. Végül a művészet mellett döntöttem, mert úgy éreztem, abban jobban ki tudok teljesedni.
Kik támogatták ezt az éles váltást? Főként kik inspiráltak vagy mentoráltak téged?
A tanáraimnak hálás vagyok, nagyon sokat köszönhetek nekik. Több iskolába is jártam, hiszen a foci miatt több városban is laktam, Csongrádon, Budapesten és Győrben is. Mindenhol felfedezték a rajztehetségemet és minden egyes alkalommal motiváltak, hogy alkossak. Viszont más a környezetemből nem támogatott különösebben, de nem is mutattam meg nekik a műveimet, mert nem éreztem úgy, hogy ez egy kiforrott dolog lenne. Váratlanul ért mindenkit, hogy erre a pályára lépek.
Jelenleg képzőművészetet tanulsz és aktívan alkotsz. Mesélnél az eddigi kiállításaidról?
Itt Szegeden több kiállításom is volt, például a Grand Caféban és az egyetemen, a Zsupsz Caféban és a Nyugi kertben többször is. Számomra mindig az utolsó a legjelentősebb: mindig arra tudom azt mondani, hogy az adta hozzám a legtöbbet.
A legutóbbi kiállításom Budapesten volt, az OTDK keretein belül. Ez fontos mérföldkő volt számomra. Úgy érzem, kezd kifinomultabbá válni, csillapodni a művészetem, és azt az erős, kaotikus káoszt, ami eddig látható volt a képeimen, felváltja maga a szépség.
Nagyon érdekes, hogy az ember hogyan formálódik, főleg, hogy mindez mindössze három év alatt történt meg velem. Most kezdek új irányokba is kacsintgatni, például a klasszikus fotográfia, elsősorban a balettfotózás felé. Festmények szempontjából pedig új témát szeretnék felölelni a jövőben, a vallást és annak filozófiáját, illetve kapcsolatát az alkímiával. Erről tanulmányt is szeretnék majd írni.
Gál Bianka Mennyország című képe előtt (forrás: Facebook)
Milyen művészeti ágakat képviselsz?
Ez egy nagyon vegyes dolog, mivel digitális grafikában, festészetben és fotográfiában is alkotok, és mind a hármat vegyítem is egy-egy alkotásban. Emellett verseket is írok, ez is belekeveredik a kiállításaimba, vagy mellékelve a képekhez, vagy a megnyitón felolvasom egy-két írásomat, ami kapcsolódik a témához.
Akkor, ha jól értem, a művészeted fókuszpontja a különböző ágazatok ötvözése.
Igen, így van. Azt gondolom, nem kell elszeparálnunk őket külön fotográfiára, festészetre vagy digitális grafikára – ezek mind vizuális művészeti ágak. Szétbonthatjuk őket, ha így egyszerűbb értelmeznünk, viszont az alkotásban nem látom értelmét. Mindegyiknek az önkifejezés vagy éppen az érzelmek átadása a célja. Az alkotásaimmal nagyrészt olyan dolgokra próbálom felhívni a figyelmet, amikről úgy gondolom, hogy az emberek nem látják meg őket. Tehát a művészet alapvetően egy közlési forma, lehet mondani, hogy kommunikációs csatorna.
Ha már kommunikációs csatorna – van esetleg olyan social media platform, ahol megtekinthetik a képeidet?
Igen, Facebookon (Iancaart), Instagramon (iancaart) és a weboldalamon is elérhetőek. Mindig rakok fel új dolgokat, új alkotásokat, vagy éppen egy-két betekintőt az előző kiállításomból vagy a készülő művekből.
Vannak olyan kézjegyeid, jellegzetességeid, amik alapján könnyen felismerhetőek az alkotásaid?
A monogramom minden képemen ott van, legalul, de ha alapvetően megnézik a munkásságomat, akkor „felismerhető” lehet olyan szempontból, hogy egy új irányzatot próbálok kialakítani, amihez eddig nem sok ember nyúlt hozzá. Alapvetően nem sokan próbálkoznak különböző művészeti ágak vegyítésével – és itt nem arról beszélünk, hogy most ez egy kollázs, hanem mondjuk a fotográfiában egy olyan irányzatot képviselek, ami nem a klasszikus fotó, hanem a képek tükrözése és különleges viszonyának kialakítása egy új nézőpontból.
A tükrözés szerintem nagyon fontos szó, mert látva a képeidet, nekem szembeötlő volt, hogy a fotóid központjában mindig valamilyen tükrözött alak áll. Erről mesélnél még egy kicsit?
A fotográfiát az egyetemi éveim elején, 2020-ban kezdtem el. Előtte csak telefonnal fotóztam, mint mindenki más – tájat, emlékeket, ésatöbbi –, majd elkezdett izgatni, hogyan vetülhet ki az érzelem a testre, és mi történik, ha önmagában a testet tükrözzük. Új formát ad ki? Vagy egy olyan absztrakciót, ami belőlünk új érzést vált ki? Hogyan tud egy nonfiguratív testen megjelenni a belső boldogság, fájdalom, vagy bármely érzés, amit megélünk? A tükrözés számomra ennek a megfoghatatlan érzésnek az átadása.
Gál Bianka képei a szegedi Rajz-Művészettörténet Tanszéken (forrás: Facebook)
Korábban említetted a szépséget mint fogalmat. Ez a festményeiden női alakok képében jelenik meg. A női kiszolgáltatottság, amit megjelenítesz, gondolom nagy hatással van az emberekre – legalábbis rám nagy hatással van. Miért pont női alakokat ábrázolsz, illetve hogyan ábrázolod őket?
Azt gondolom, sokféle irányba el lehet menni ebben a témában. Elsősorban arra gondolok, hogy a legtöbb nő valamilyen szinten még mindig elnyomva érzi magát. És lehet, hogy ma már liberálisabb körülmények között élünk, de ez a lelki elnyomás még mindig ott van, és ahogy mondtam, a testre maga a lélek tükröződik ki. Ezért ez segélykiáltás, felhívás, hogy a társadalomban valamilyen szinten még mindig elnyomásban vagyunk, de már nem feltétlenül jogilag, hanem lelkileg. Ez az egyik ok, amiért a női test kerül a főszerepbe. A másik az, hogy én is nő vagyok, és így az érzelmeimet könnyebben tudom egy női testen megjeleníteni. Végül pedig azért, mert gyönyörűnek találom a női testet. Maga a nő az élet, egyedül a női test képes arra, hogy utódot szüljön, tehát az élet fenntartója a nő.
Az f21 kiemelt témája idén a részvételiség. Van a művészeted mögött ilyen cél is, a társadalomra hatást gyakorolni, a szemléletmódon változtatni?
Igen, száz százalékban. Az alkotás, a közlés igazából minden tabutémára kiterjed a társadalomban. A női elnyomás, az agresszió, a rasszizmus, a homoszexualitás és minden olyan tényező, amiről azt hisszük, hogy ma már elfogadott, ha publikum elé kerül, az ország nagy része még mindig nem elfogadó. És itt nem feltétlenül a mi generációnkra gondolok, hanem inkább az idősebb korosztályra. Másrészt egy kicsit a felnövő korosztálynak is meg kell adni egy irányvonalat, hogy mi az, ami felé nyitni kell, így nem gondolom azt, hogy a művészetem egy korosztálynak szólna, hanem az egész társadalomnak szóló felhívás arra, hogy odaálljon a kép elé, és elgondolkodjon azon, mi az, amit reprezentál.
Egyszer már választanod kellett két számodra fontos dolog között. Ha a jövőbe tekintesz, miről álmodsz, hol látod magad?
A művészettel kapcsolatban a jelenlegi és jövőbeli célom az, hogy minél több emberhez eljussak a képeim és megszólaltassam a hangomat. Mind itthon, mind külföldön, nemzetközi szinten is szeretném tovább vinni ezt a vonalat a fotográfiával és a festészettel, igazából az egész művészetemmel.
Illetve nekem nagyon tetszik a divatfotózás és hogy hogyan lehet ebbe egy új, művészi irányt vinni. Nemcsak a fotográfiát szeretném megváltoztatni, hanem valamennyi ehhez kapcsolódó dolgot is. A divat olyan szakma, ami nagyon sok emberhez eljut, meg tudja őket mozgatni, és nagyon sok társadalmi problémára vagy vészhelyzetre is felhívja a figyelmet, így abban is meg szeretném mutatni magamat. Divatbemutatót tartani vagy fotózni, igazából mindkettővel foglalkoznék. Egy óriási álmom, hogy a Versace-nak vagy a Guccinak fotózzak, majd nagyjából tíz-tizenöt év múlva. Az egyik példaképem Robert Mapplethorpe, neki a Louvre-ban van kiállítása, és én is szeretnék egyszer bekerülni mellé a saját képeimmel.
A hagyományos kritikák mellett személyesebb élménybeszámolókkal is jelentkezünk az idei Magyar Mozgókép Fesztiválról. Az első napi élményeiről Király Csenge Katica számol be.
Rohanás a buszok elől, rohanás a buszok után. Ági, a tudósítótársam írt, hogy a Hangvilla helyett a Fotonban lesz a sajtóregisztráció. Miután keresztapámtól elkértem a kempingfelszerelést, három óra magasságában éppen odaértem az állófogadásra (a sátorfával és túrahátizsákkal együtt), s ezen a ponton minden magyar (ős)anya tanácsa értelmet nyert: kislányom, inkább öltözz mindig egy fokkal túl, és nem alul. Kihasználtam az alkalmat és kértem egy aláírást Navracsics Tibortól, aki szabadkozott, hogy nem elég olvasható az aláírása. Csodával határos módon beértem az első vetítésre is.
Az Átjáróház című film plakátjával már többször szemeztem a városban, jellemzően megvetően: egy feltűnően szép szőke lány és egy tágra nyílt szemű, Agymenők-kaliberű figura fekszenek egymás mellett, a leírás szerint pedig ez szerelmesfilm. Állítólag a Szerelmünk lapjai, az Annie Hall és a Kaliforniai álom is ebbe a műfajba tartozik.
Az Átjáróház csalódás volt, a kellemes fajtából. Azonban annyira megihletett, hogy többet is írtam róla: a férfiszerelemről és kötődésről, a videójátékesztétikáról, az Orpheusz-János vitéz vonalról és a robotember Kulka Jánosról. Mintha rémlett volna, hogy olvastam róla egy elismerő kritikát valahol – és azt gondoltam, na persze! Tudósítótársam, Sas Ágnes írt róla, olyan mondatokkal, mint a
Mindenki látta már azt a romantikus filmet, aminek a végére a főhős elnyeri a szíve választottját, de nem ismerek senkit sem, aki rajongana érte.
Este megtaláltam a kempinget és végre megnyugodhattam. A hajnali hideg miatt kitolva az alvást, ébresztőmet a kilenc órai vizsga idejére időzítettem, amely, mint a tájékoztató e-mail írta, 11-kor kezdődött. Miután kikalózkodtam magam az ágyból, aztán a boltból (reggelivel felszerelkezve), majd a városból is; döntési helyzetbe kényszerültem. Vagy laptopról vizsgázom a távolsági buszon, vagy csak a 13 órai vetítésekre érek majd oda.
Jobb lett volna a laptop mellett dönteni, mert a tanár húsz percig nem tette elérhetővé a kvízt (sopánkodott a hölgy, aki egy PDF konvertálása miatt csúszik egy félévet). Szerencsére a Hangvilla-Eszpresszó komplexum vetítéseire az utóbbi kialakítása miatt rugalmasabban ki- és be lehet ülni. A vetítési helyszínen találkoztam a színművészetisekkel, kiderült, ők is tudósítanak, csak ők videóban. Mint megtudtam, a díjakat is beleveszik majd a felsorolásba. Ezt jó ötletnek tartottam.
Az Átjáróház című film La Métrier díjat kapott. Díjat nyert továbbá Trill Zsolt a Magasságok és mélységekben nyújtott alakításáért, Turai Balázs Amok című kisfilmje a tavalyi Friss húson debütált, akkor láttam először. A kis törpe és a bizonytalan férfi története egy évvel később is ugyanolyan elementáris hatást váltott ki belőlem.
A Böll közlegény megmentésére azonban buszkomplikációk miatt nem értem oda, így az utána következő Magasságok és mélységekre ültem be, amelyet egy a rendezővel folytatott pódiumbeszélgetés is megfűszerezett.
Be kell vallanom, egy ideje tudom, hogy létezik a Magasságok és mélységek című film, azt is sejtem, hogy tetszene, azonban tudatosan távol tartottam magam tőle. Részben azért, mert amennyire tudtam, végigkövettem Erőss Zsolt eltűnésének történetét, s részben mert attól tartottam, hogy a Magasságok és mélységek is szerelmesfilm.
Pál Emőke és Nagy Enikő a Magasságok és mélységek című filmben (forrás: Pesti Hírlap)
Bashiri Keyan kitűnő lélektani drámának nevezi a filmet, ez legnagyobb erőssége és műfaji korlátja is egyben, emellett azt is kiemelte, hogy a rendező meglepő etikai racionalitással és emociókkal kezelte a szereplő belső érzelmeit. A moderátor kifejezetten intellektuális kérdései közül is erre vonatkozott az egyik: Csoma Sándor válaszából kiderült, hogy Sterczer Hilda kifejezetten nyílt volt, még a pszichológusa is adott anyagokat a film átélhetősége, személyessége szempontjából.
Mint kifejezte, sok esetben ő személyesen is vágott ki jeleneteket a filmből, mert úgy érezte, még inkább tiszteletben szeretné tartani a főszereplő határait. A gyász és családfenntartóvá válás között egyensúlyozó nő erőteljes közelikkel felvett története megdöbbentő hatást gyakorolt a közönségre. Ritkán láttam ennyire organikus és immerzív mozivászon-néző kapcsolatot. A meghatottság érezhető és súlyos csöndjei mellett a betűzdelések, halk beszélgetések és sokk pillanatai is detektálhatóak voltak.
Mint Csoma Sándor kifejtette, a film számára is meglepően személyes volt, ugyanis éppen az utómunkálatok során ment át egy hasonló lelki folyamaton. A filmbéli Sterczer Hilda története azonban jóval több a gyásznál, neki egész életét kell valamilyen módon átprogramoznia, világképével és gyermekéről való gondoskodásával együtt.
A közelmúltban a Suhajda Szilárd eltűnését követő médiavisszhang újra behozta a hegymászásról való diskurzust a közbeszédbe, akár a hírek és a valóság viszonyának, akár az élsportok megítélésének szempontjából.
„Nem kell megértenünk a hegymászókat, de fontos, hogy empatizáljunk velük” – válaszolta Csoma Sándor a moderátor arra vonatkozó kérdésére, hogy szempontot képezett-e számára az érzékenyítés a film készítése során. Véleményem szerint a Magasságok és mélységek annyira érzékenyen nyúl témájához, hogy maga a hegymászás is képes metaforikussá válni; mind saját kedélyünk, mind egzisztenciánk vonulatokra bomlik általa.
Kiemelt kép: Pillanatfelvétel a Magyar Mozgókép Fesztivál első napjáról (forrás: az esemény Facebook-oldala)
Kisebb csoda, hogy Bernáth Szilárd első nagyjátékfilmje egyáltalán elkészülhetett, hogy aztán olyan port kavarjon, amilyet magyar film – vagy mozi úgy általában – ritkán szokott.
A Larry klasszikus rags-to-riches történet a hátrányos helyzetű srácról, aki titokban nagyon tehetséges valamiben, majd pár barátnak és a saját elszántságának köszönhetően felemelkedik. Mindeközben pedig bevisz egy-két olyan gyomrost is, amikre hiába számítunk, ugyanúgy fájni fognak. A filmet a Magyar Mozgókép Fesztivál programjának részeként láttam a Balaton Moziban, hat hónappal a premier után, egy teltházas vetítésen.
Ádám (Vilmányi Benett) egy borsodi faluban él, és egy birkatenyésztőnek dolgozik. Munkája során rendszeresen bajba kerül, a főnöke egyedül azért tűri meg, mert jó kapcsolatot ápol Ádám apjával (Thuróczy Szabolcs). A fiú súlyosan dadog, alig képes szóban kifejezni magát. Édesapja, a köztiszteletben álló rendőr a színfalak mögött évekig alkoholista volt, és válogatott módszerekkel tartotta terrorban őt. Most, hogy az apa letette az italt, igyekszik mintaszerű életet élni; templomba jár, földet vásárol Ádámnak, néha kihúzza a bajból, azonban a látszólag kedves gesztusok mögött ott lappang az elhallgattatás kényszere.
Ádám édesanyja évekkel korábban öngyilkos lett, a két férfi teljesen egymásra van utalva. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy kölcsönösen vágyják egymás szeretetét és tiszteletét. Ádám azonban soha nem fog tudni megbékélni a fájdalommal, amit okoztak neki, Zoltán pedig soha nem lesz képes együttélni a tudattal, hogy nincs feloldozása a tettei alól.
Vilmányi Benett és Thuróczy Szabolcs a Larry c. filmben (forrás: Index.hu)
Ádám akkor tud kiszakadni a helyzetéből, amikor a rejtekhelyén rappel, és senki nem figyel rá. Ilyenkor a saját szövegeit próbálgatja, amiket magányában képes dadogás nélkül előadni. Amikor megismerkedik egy CsalaDo nevű amatőr rapperrel, megkéri, hogy vezesse be a hip hop világába, CsalaDo pedig azonnal felismeri benne a tehetséget, és ráveszi, hogy elinduljon egy online zenei tehetségkutatón.
Érdemes tudni, hogy a történetet a KiMitTube-ban feltűnt Serrano inspirálta, aki „szocio hip hopnak” aposztrofált produkciójával tett szert ismertségére. Serrano szövegei a borsodi cigányság és Kelet-Magyarország nehézségeit tematizálják, Bernáth Szilárd pedig ezekből inspirálódva dolgozta ki az Ádám számára központi apakonfliktust, miközben a szövegek szociológiai vonulata is megőrződött a film atmoszférájában.
A kritikai recepció gyakran előkerülő gondolata volt, hogy a Larry ügyesen kerüli a nyomor esztétizálását. Nekem mindig morbid, amikor a belpestiek próbálják kitalálni, hogy egy filmen mennyire érződik a belpesti gondolkodásmód, de tény, hogy kellett pár ügyesen megválasztott vizuális részlet ahhoz, hogy a film világa erős és koherens maradjon, miközben mégsem fordul át karikatúrába. Szó szerint egy vonalon múlott, Szandtner Anna (Ádám apjának új barátnőjét játssza) szemöldökét remegő kézzel rajzolhatták újra minden nap.
A legnagyobb erősség azonban nem ebben rejlik, hanem az olyan remekül megválasztott karakterekben, mint amilyen CsaloDo is, aki amatőrként elképesztően minőségi munkát végez, és az utóbbi idők egyik legemlékezetesebb magyar filmes mellékszerepét hozza. Érdekesség, hogy a filmbéli csapata a való életbeli barátai, talán ettől működtek együtt olyan organikusan, illetve a mozibéli számok is a sajátjai, tehát bizonyos értelemben hazai pályán mozgott.
Emellett Thuróczy Szabolcs is brillírozik a néha szeretetteljes, majd zsarnokba forduló édesapaként, Vilmányi Benettet pedig szinte nem lehet eléggé méltatni. A dadogástól kezdve a közönség előtti zavaron át, egészen a nagy katarzisjelenetig minden gesztus, arckifejezés, minden apró mozdulata nemcsak, hogy a helyén van, de tökéletesen azonosul a karakter világával.
Elsőre bizarrnak hat, amikor megjelenik a vásznon a tehetségkutató fojtogatóan tiszta világa, ami Larrynek a megváltást jelenti, de közben felszínesnek, álságosnak is hat. Izgalmas kérdés, hogy hol kezdődik az a személyesség a művészetben, amit elhagyva már lehet játékká, termékké redukálni valamit, és hogy szükség van-e erre? Vajon Larrynek ki kell állni a tömeg elé, ha csupán magának akarja kimondani a dolgokat? Azért válik Ádám Larryvé, hogy leküzdhesse az őt hátráltató akadályokat, vagy inkább Larrynek kell lennie, hogy beszélhessen?
A történetvezetés végig ezen kérdéseket középpontba állítva építkezik. Ügyes megoldás, hogy a nagy szövegnek csupán részleteit halljuk, így nem tudjuk, csak érzékeljük Ádám gondolatait. Bernáth Szilárd rendező szándékosan a főszereplőn tartotta a kamerát, mindig látjuk Ádámot, a film végére már annyira közvetlen a néző és a protagonista közötti kapcsolat, hogy a moziteremből kilépve szinte hiányzik is a fiú. Képtelenség nem szurkolni neki.
Így kell történetet mesélni és így kell atmoszférát teremteni. A Larryt kiszórták az Inkubátor programból, majd filmintézeti támogatást kapott. A rendezői vízió menet közben többször módosult, a kezdeti portréfilmből végül fiktív dráma kerekedett. Nagyon szívesen megnéznék egy Serrano-filmet is (a 444-es dokumentumfilmen felül), de jó, hogy közben lett egy ilyenünk is. Lehet, hogy nem a Blokádot kellett volna jelölni arra az Oscarra.
Kiemelt kép: Jelenet a Larry c. filmből (forrás: Port.hu)
„Mivel minden változó értelmezési tartománya az állapottér és értékkészlete egy típusértékhalmaz, egy változót jellemezhetünk egy típussal, azaz beszélhetünk a változó típusáról.” Az Árnyéknyúl Változás című lemeze egyfelől számot ad arról a térről és arról az értékmezőről, melyben fogant, másfelől többszörösen aláhúzza az alternatív zenei attitűdhöz tapadó tényt, miszerint az alkotó a folytonos változásban látja létének egyik alapfeltételét. A változás hangja – hova és meddig menjünk el érte?
DEBRECENBE KÉNE MENNI
Lépten-nyomon felmerül a szó: izoláció. Már nem igazán tudom, hogy Budapest izolálja el magát a nem-Budapesttől (szándékosan nem mondok “vidéket”), vagy esetleg a nem-Budapestben is van némi izolációs igény, természetszerűleg más szempontrendszer alapján. Egy biztos: agyon rágtuk már a kérdést, és sztoikus nyugalommal szemléljük, ahogy underground hangok továbbra is csak vizionálják a kulturális értelemben autonóm Debrecent.
Jóllehet, azért az elmúlt időben történt pár olyan fejlemény, amely potenciálisan felpezsdítheti a könnyűzenei életet, ilyen például a Made in Debrecen. A Made in Debrecen bizonyos értelemben koncentrálja és párbeszédbe állítja a város zenekarait. Illetve a Debreceni Egyetem induló könnyűzenei képzése is segít könnyűzenei élet beindításában, ugyanis így akár több alkotó zenészt is elcsábíthat a térségbe. Egy biztos: nem könnyű, és talán nem is olyan hálás feladat rockzenekart csinálni Debrecenben.
Az Árnyéknyúl műfaji vállalása – melyet nevezzünk a könnyebbség kedvéért alternatívnak – sem teszi könnyebbé az érvényesülést a 21. században, a tiszta alkotói szabadság kivívását egy új korban. Mégis hogy kell működni a centrumtól elzárt városban a léthez tapadó kockázat alkotóiként?
Árnyéknyúl / Fotó: Jámbor Imre
DIY
Mondjuk úgy is lehet, hogy a zenekar a piacnak való kitettséget megelégelve a „csináld magad” elve szerint kezd el működni. A Változás felvételeinek vezetését, a keverési munkálatokat és a masteringet is a frontember, énekes, dalszövegíró Kovács Károly vállalta. Külön producere nem volt az anyagnak, ami szintén egy bátor döntés, hiszen a szcénára egy pár éve már – leginkább a ZajZajZaj stúdió és kiadó hatására – jellemző, hogy az oda tartozó zenekarok producerrel dolgoznak.
A zenei rendezői munka hiánya bizonyos dalhelyeken érzékelhető (például a Mi visz előre utolsó harmada, mint vadhajtás, mely egyébként bravúros zeneileg, csak a dalkohéziót csorbítja), illetve a dramaturgia szempontjából is fontos lenne egy külső kontroll (mely dalok kerüljenek rá a lemezre, melyek nem).
Az Árnyéknyúl lemezfelvételi tempója és elgondolása két fontos gondolatot is maga után von: egyrészről a saját stúdió által nyújtott korlátlan idő megidéz egy olyan lemezkészítési folyamatot, amely leginkább a nyugaton működő produkciók sajátja, és amelynek a lényege voltaképpen az, hogy az alkotás folyamata nem kizárólag a próbateremben történik, hanem a stúdióban is. Másrészről be kell látni azt is, hogy nehezítő körülménnyé is válhat a túlzott időbeli szabadság (megjelenési terv, kommunikáció, dalok mennyisége stb.).
MARADÓK ÉS LEUGRÓK A zenei rendező hiánya, és a DIY-attitűd felvállalása azt is eredményezi, hogy a lemezanyag összeállítási folyamatát megelőző szelekció elnagyolttá, reflektálatlanná válik. Így történhet meg az, hogy olyan dalok is szerepelhetnek egy lemezen, amelyek annak dramaturgiai vonalát tördelhetik, mondhatjuk úgy is, „leugranak” az anyagról.
A Változás ebből a szempontból nagyjából rendben van, de két dalt mindenképp ki tudok jelölni, amik inkább ebbe a „leugró” kategóriába tartoznak. Az egyik a Modern Lobotómia című dal, amely a zenekar egy korai időszakában keletkezett (a zenekar neve is ez volt korábban), ez mind struktúrájában (tulajdonképpen két részre osztható monotónia), mind szövegében (számos ragrím, esetlegesség) eltartó a lemez többi dalától. A másik az Ugye? – Lassú verzió, mely a zenekar 2019-es Árnyéknyúl című lemezén már szerepel a „gyors verzióban”. A lassú verzió nagyrészt egy szál zongora és ének hangszereléssel lett újragondolva, mely a szöveggel való párbeszédben egy olyan giccs-dimenzióba löki a dalt, ami a Változás többi dalára nem igen mondható el.
Viszont ami a lemez egész érzületi klímájának kérdése, az az alternatív zenekarok kapcsán általánosan felsejlő stigmatizáció. Hol tart most az Árnyéknyúl a „kispálos” stigma elleni küzdelemben?
Fotó: Árnyéknyúl (hivatalos fb oldal)
STIGMATIZÁCIÓ Számtalan korábbi írásomban gondolkodtam már a „kispálos” stigmáról, amelyet legelső sorban a folytonossággal magyaráztam, mely most sem tűnik kevésbé releváns felvetésnek, hiszen a Kispál és a Borzés úgy önmagában a Lovasi András-éthosz hatása több generáción átível. Azt viszont be kell látnom, hogy a magyar zeneipar spektruma nem elég széles ahhoz, hogy egy underground zenekar önreflexió nélkül alkothasson 2023-ban.
Nem azt állítom, hogy az Árnyéknyúlnak nem szabad megőriznie az önazonosságát, és az ipar folyamatos változásaihoz való alkalmazkodásának aktusa legyen az alkotás mozgatórugója, én egész egyszerűen egy kényszerű helyzethez való tudatos viszonyulást gondolok csak el.
A Változás egyes részein már érzékelhető ez a tudatos viszonyulás, meglátásom szerint az Árnyéknyúl megkezdte a „kispálos” stigma elleni küzdelmet.
Az anyag több mint fele már túl van ezen a küzdelmen, ebben az értelemben két részre oszthatjuk a lemezt, vannak azok a dalok, amelyek megkaphatják a „kispálos” stigmát: Mi visz előre?; Cím nélkül; Modern Lobotómia; Ugye?, Alszik magában, és vannak amelyek nem: Változás, Jól érzed magad, Közhely, Ajtót nyitok, ő enged be; Szeret-nem szeret; Nyakig; Tilos a felfelé. TEXTUS
A Változás szövegei az ontológiai határhelyzet által sínylődő konkrét embert állítják a középpontba, ki hol saját művészeti valóságában való helyét keresi és értelmezi (Mi visz előre, Ugye?), vagy identitásképző pontjait keresi (Változás, Nyakig, Tilos a Felfelé, Alszik magában), esetlegesen helyzetdalokat mutat fel (Közhely, Szeret-nem szeret). A singularis kettőből, illetve a háromból inkább afelé tartanak a szövegek, hogy a singularis eggyel konstruálják meg a léthez tapadó kockázatot megragadó, alternatív attitűddel felruházott szövegírót.
A műfaji kritériumok közé tartozhat – ha egyáltalán beszélhetünk ilyenekről az Árnyéknyúl esetében – a szövegalkotás esetében az elbeszélői én és a nyilvános/privát én konfrontációja, majd összeérése. Magának a változásnak a folyamata is érződik a lemez szövegein, összetartást érzékelhetünk, mely a Modern Lobotómia című régebbi dal a lemezen való szerepeltetése által evidensen megvalósul, de a többi szám által is kirajzolódik, hogy más és más alkotói időszakok lenyomatai (lényegei és dokumentációi) találhatók a lemezen.
A Változás voltaképpen heteronóm: lejelöli azt a helyet a zenekar életében, melyről lehetőség nyílik elmozdulni egy, a stigmáktól távol eső, világos és elkülönült zenei realitás felé.
Árnyéknyúl / Fotó: Sóvágó Zsolt
ÖNÉRTELMEZÉS A világos és elkülönült zenei realitás eléréséhez persze szükséges egyfajta tudatos rálátás, melyről nem állíthatjuk hogy kétségbevonhatatlanul létezik, főleg, ha tüzetesen áthallgatjuk a lemezt. Említhetünk olyan momentumokat, melyek leginkább arra az álláspontra helyeznek minket, hogy az Árnyéknyúl lépten-nyomon félreértelmezi önmagát, vagy inkább kevésbé foglalkozik az önértelmezéssel.
A Szeret-nem szeret című dal attól függetlenül, hogy a többi dalhoz képest leginkább gegnek gondolható el, egy olyan irányt indíthat el a zenekar életében, amely hidat képez a komoly állításokkal operáló, léthez tapadó kockázatot vállaló alternatív attitűd, és az ironikus éllel tarkított megfogalmazásokban hívő, parabolikus gondolkodású “avantgard” attitűd között.
Ugyanilyen hasonló útnak a rajzolódása az is, ha a régi felállásokban megszilárdult világokat hozza vissza a zenekar (Modern Lobotómia), és próbálja párbeszédbe állítani a jelenlegi felállás által létrehozott dalokkal. Ez az irány szintén jelenthet egy fontos utat, mely nem csupán az Árnyéknyúl genezisét tenné igazán láthatóvá, hanem a zenekar története során felgyülemlett, a különböző formációk által begyüjtött tapasztalatok alapján releváns dalok is születnének.
A magyar versenyfilmek közül az Affrikáta és a 27 című animációs film győzött, a nemzetközi válogatásból a francia Roadtripper történetét díjazták. A legjobb színész díját Kováts Adél és Székely Rozi vihette haza.
Új helyszínen, teltházas vetítésekkel, hamisítatlan fesztiválhangulatban zajlott a XI. Friss Hús Budapest Rövidfilmfesztivál, melynek nyerteseit a szerdai díjátadón jelentették be a Puskin moziban.
A legjobb magyar élőszereplős rövidfilmnek járó elismerést és a 300.000 forintos pénzdíjat az Affrikátacímű film kapta. A zsűri indoklása: „Gyimesi Anna alkotása meglepett minket, a sztereotípiák felforgatásával és azzal, hogy összetett portrét mutatott be egy nőről, aki lányai árnyékából kiemelkedve magára irányítja a figyelmet, amiben már jó ideje nem volt része.”
A legjobb magyar animációs film díját a májusban Cannes-ban nemzetközi sikert elért 27 című film nyerte el. A zsűri indoklása: „Buda Flóra Anna alkotása káprázatos vizuális stílusával és filmes történetmesélésével olyan kortárs műalkotás, amely kézenfogja a nézőt, így kutatja a fiatalabb generáció fantáziáit és határait.”
A Legjobb színészi alakítás díját két színésznőnek ítélte oda a zsűri: az Affrikáta című film főszereplője, Kováts Adél, illetve a Nikócímű film főszereplője, Székely Rozi érdemelte ki az elismerést.
A Legígéretesebb 30 év alatti rendező díját Korom Anna érdemelte ki a Nikó című filmért, amely a zsűri indoklása szerint „abszurd helyzeteken keresztül követi a szabadságra vágyó, új kezdeteket kereső karaktert”.
A magyar versenyprogramban két különdíjat is kiosztottak. Különdíjat kapott Bögi Máté Az úszócímű alkotása, amelynek „hangulatos történetmesélése csábította el a zsűrit, és idillinek tűnő környezetben teremtett egyre növekvő feszültséget”. Szintén különdíjat nyert Hegyi Olivér A szív kertje című animációs rövidfilmje; „a zsűri nem mehetett el a rendező szárnyaló, új hangja mellett, ahol a minimalizmus pszichedelikus vízióval súrolja a főszereplő vállát”.
Fotó: Sivák Zsófia
A magyar zsűri tagjai Lisa Ogdie, a Sundance Filmfesztivál rövidfilmes vezetője, Julie Marnay, a European Short Pitch programigazgatója és Kuba Czekaj lengyel filmrendező voltak.
A Magyar Játékfilmrendezők Egyesületének különdíját aSárkánykorcímű film alkotója, Farkas Marcell kapta. Az indoklás szerint „a rendező bátran és egyedi módon nyúl a történethez, nem fél új utakat keresni a műfajok szuverén keverésével. Erős atmoszférát teremt a képeivel, akár jól ismert helyszíneken is, miközben határozottan kerüli a közhelyeket és kliséket. Végig titokzatosságba burkolja a történetet és fenntartja a néző kíváncsiságát. Érzékenyen vezeti a színészeit, akik között komplex, és intim viszonyt teremt. A nyeremény a Berger Studios felajánlásából VFX/főcím-készítési lehetőség 1 millió forint értékben.
Idén először a szakmai zsűri mellett diákok is aktív részesei, döntéshozói lehettek a magyar versenyfilmek elbírálásának. A Diákzsűri elismerését első alkalommal Nagy Ádám vihette haza a Valóságfiltercímű filmjéért. A diákzsűri az alábbiakat emelte ki indoklásában: „A film olyan témát dolgoz fel, ami a generációnk szerves részét képezi, a közösségi média hatását. Megmutatja, amit mi, fiatal fogyasztók általában nem látunk, és szembesít minket a tartalomkészítők kettős életével. Például a boldogság illúziójának fenntartása vagy a példakép szerep súlyának hordozása. Ez jelentős hangsúlyt kell hogy kapjon a mai világban. A filmes eszközök, megoldások összhangban voltak a film témájával, a videós megoldás pedig kifejezetten ötletes volt.”
A XI. Friss Hús diákzsűrijét Farkas Rebeka, a Miskolci Zrínyi Ilona Gimnázium mozgóképkultúra és médiaismeret tagozatos diákja, Hunyi Dániel, a Gyermekek Háza Alternatív gimnázium diákja, a Földessy Margit vezette Szindra társulat tagja, valamint Páncélos Márton,az Eötvös József Gimnázium tanulója alkották.
A Legjobb nemzetközi film a Roadtripper lett, a francia Christophe Granger alkotása „intenzíven és egyedi módon mutatja be az emberi kapcsolatok kiszolgáltatottságát és a társadalmi periférián élők törékeny életét. Megvilágosító erővel ábrázolja plasztikusan a szexualitást mint a hatalom eszközét és a valódi intimitás utáni vágy tragikus különbséget. Theó Augier Bonaventure játéka, jelenléte és szenvedélye egyszerűen kiemelkedő.
A nemzetközi versenyprogramban három különdíjat is kiosztott a zsűri. Külön díjazásban részesült Grégory Carnoli és Thibaut Wohlfahrt filmje, aFucking Head. „A film Európa társadalmi, politikai és kulturális problémáit érinti, tükröt tartva a bürokratikus rendszer gyakorlata elé. Mindezt kiemelkedő színészi alakítással, keserédes iróniával és empátiával teszi.
Szintén különdíjban részesült a litván Cherries.Vytautas Katkus filmje „bátor és megható film a téma és a forma teljes egységében. Bátor, mert egyedien, titokzatosan használja fel a dramaturgiai szerkezetet, mégis kielégítő tud lenni a néző számára. Megható, mert apa és fia kapcsolatot tud egyszerre groteszken, bensőségesen és nagyon érzelmesen, minden klisé nélkül bemutatni. A közös zenehallgatás jelenete a falakat bontogatja.”
Fotó: Sivák Zsófia
Különdíjjal ismerték el Sander Joon Sierra című filmjét is.Az indoklás szerint „az észt alkotás humorosan, ugyanakkor érzékenyen tárja fel a családi szeretet iránti eszeveszett és háborgó vágy mélységét.”
A nemzetközi versenyprogram elismeréseiről Sasha Prokopenko filmforgalmazási szakember, Ukrajna legnagyobb rövidfilmes eseménye, a Kijevi Nemzetközi Rövidfilmfesztivál programigazgatója, Fülöp József animációs filmrendező és producer, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem rektora, illetve a számos nemzetközi díjjal jutalmazott Bernáth Szilárd, a Larry rendezője döntöttek.
A közönség négy kategóriában választotta ki kedvenceit. A Queer Dreams szekcióban az amerikai Mike Donahue Troycímű filmjére érkezett a legtöbb szavazat, a @Midnight nevű horror blokkból a francia Censor of Dreams (rendezők Raphaël Rodriguez és Leo Berne) című filmet díjazták a nézők,a nemzetközi dokumentumfilmek között Paczolay Zsófia Budapest Silo című alkotása örvendett a legnagyobb népszerűségnek. A nemzetközi versenyfilmek közül a portugál João GonzalezIce Merchantscímű filmjét választották a legjobbnak.
A Friss Hús Pitchfóruma idén is megrendezésre került: tíz előkészületben lévő alkotást pitcheltek alkotóik, és itt is osztottak ki díjakat.
A Pitchfórum győztese, Bárány Dániel vihette haza a Lovas Nándor-díjat a Toxikcímű filmtervéért, amelynek letisztult, magas minőségű vizuális világa és technikai megvalósítása tökéletes összhangban áll az általa bemutatott, kiforrott témával. A nyeremény értéke 300.000 forint.
A zsűri különdíját Kenéz Ágoston Flódnicímű filmterve kapta, amelyben a zsűri indoklása szerint rengeteg potenciál található, és örökérvényű témát dolgoz fel formabontó módon.
A Magyar Játékfilmrendezők Egyesülete 1 millió forint értékű díját a KRAFT Rental jóvoltából Schnabel Annabella Ennyit jelent, ha az ember felnőtt?című filmterve kapta, amely az indoklás szerint „fontos társadalmi és történelmi jelenséget helyez középpontba, mindezt humorral oldva”.
A Pitchfórum zsűrije Szakály Réka Anna animációs rendező; dr. Kollarik Tamás producer, egyetemi oktató és K. Kovács Ákos filmrendező voltak.
Fotó: Sivák Zsófia
A Pitchfórum mellett idén először a kisfilmes forgatókönyvek fejlesztése is hangsúlyos szerepet kapott: a Balázs Béla Rövidfilmíró Pályázat és Workshopot a Friss Hús szervezői hagyományteremtő szándékkal, új forgatókönyvíró tehetségek felkutatására és projektjeik fejlesztésére indították el. A több mint hatvan pályamű közül nyolc került be a Balázs Béla workshopra, amely a Friss Hús ideje alatt zajlott Kerékgyártó Yvonne író-rendező szakmai vezetésével, Fekete Ibolya rendező és Maruszki Balázs forgatókönyvíró mentorálásával. A nyolc döntős közül hárman (Balássy Fanni, Gál András, Kárpáti Jakab) pénzdíjat nyertek, fejenként 150 ezer forintot.
2023. szeptember 21. és 23. között, a MU Színházban rendezik meg Fiatal Dráma Fóruma címmel a Fiatal Drámaírók Háza Kulturális Egyesület első önálló fesztiválját.
A fesztivál az új drámaíró generáció, a kortárs irodalom iránt érdeklődő közönség és a színházi szakma számára hivatott kötetlen találkozási pontot jelenteni. Mindezt előadások, szakmai programok és a környéken található irodalmi kávéházakban zajló kísérőprogramok segítségével is tarkítják.
A fesztivál a magyar dráma napján, szeptember 21-én este kezdődik egy nyitóbeszéddel, amelyet Rédei RolandAmazonok című egész estés darabjának premierje követ. A szöveg aktuális kérdésekkel foglalkozik oly módon, hogy azok a karakterek személyes életének aktív részeiként jelenjenek meg a színpadon, így sokkal provokatívabbá, meghatóbbá, és a kortárs dráma lendületének nagyszerű képviselőjévé téve a végeredményt.
Szeptember 22-én délután további premiereket láthatnak a nézők, mégpedig Sipos Balázs Találkozások című darabját és Ladnai Lorándtól az Animalitas Animae-t, ezen felül Nagy-Szakmáry Attila korábban már nagy sikerrel bemutatott Villámrandiját is megtekintheti a közönség. Ezek a darabok, akárcsak az Amazonok is, korábbi közönségnyertes kisjelenetekből íródtak tovább műhelymunka során egész estés színpadi művekké.
A bemutatókat megelőzően a nap folyamán szakmai konferencia és szerzői önmedezsment workshop is zajlik majd, mindkettő azzal a céllal, hogy a kortárs színházi életről értékes tudásátadás valósulhasson meg. A konferencia címe A kortárs dráma irányai. A jelentkezés nyitott minden releváns kutatási témával rendelkező BA-, MA- és PhD-hallgató számára.
Pillanatkép az egyesület egy korábbi eseményéről (forrás: Fiatal Drámaírók Háza/Facebook)
Szeptember 23-án az írás iránt érdeklődők is részt vehetnek workshopokon, amelyeket lelkes kezdő, fejlődni vágyó középhaladó és önállóan publikálni tervező haladó kategóriában indítanak a szervezők. Egy zenés záróprogram keretében bemutatják a Fiatal Drámaírók Háza második, Keringés című antológiáját is, amely a 2022/23-as évad legjobb pályaműveit gyűjti össze.
A fesztivált megelőző napokban a Bartók Béla út irodalmi kávéházaiban lesznek kísérőprogramok megtartva, 17-én délután a Hadikban, 18-án pedig a KeletKult eseménysorozat részeként a Keletben.
A meghívott szakmai sztárvendégek névsorát, a további kísérőprogramokat, valamint a pontos kezdési időpontokat a szervezet közösségi média felületein fogja közzétenni a közeljövőben.
A program eddigi partnerei: MU Színház, Hadik-Szatyor, Kelet, Amargant Színházi Műhely, Metroworks Színházművészeti Szabadiskola, Corvinus Művészeti Akadémia, Klisé Társulat, Fertőd Város Önkormányzata, SÍN, RÉS pályázat, Független Előadóművészeti szövetség, Könyvmentők
A Fiatal Drámaírók Háza 2021 januárjában alakult azzal a céllal, hogy a már nem amatőr, de még nem ismert, pályakezdő íróknak lehetőséget biztosítson arra, hogy kipróbálják magukat közönség előtt. Független produkciós irodaként és befogadó műhelyként működnek.
A Fiatal Drámaírók Háza komolyan veszi az irodalom diskurzus- és közösségteremtő erejét, így kisjelenetekre kéthavonta írnak ki valamely hívószóhoz kapcsolódóan nyílt, névtelen, szakmai zsűri által elbírálást pályázatokat. A kezdeményezés, amely sok új szöveg közönség előtti bemutatását és megmérettetését teszi lehetővé, az Okuláré Projekt nevet viseli, és jelenleg alkalmanként körülbelül 500 embert mozgat meg 30 hazai és nemzetközi partnerhelyszínen.
A fent említett kéthavi Okuláré Projekt mellett rendszeresen tartanak rendhagyó irodalmi esteket kávéházakban is, és megrendelhetők műsoraik magán programokra, pl. születésnapokra is. A tavalyi évben kiadták első antológiájukat Kaptár címmel, valamint társszervezői voltak a Magyar Élet Irodalmi Fesztiválnak. Minden munkatársuk más-más színházhoz kapcsolódó háttérrel rendelkezik, pl. van köztük kulturális menedzser, író, marketingszakember és drámatanár. Idén év elején váltak hivatalosan is Fiatal Drámaírók Háza Kulturális Egyesületté.
Kiemelt kép: Pillanatkép az egyesület egy korábbi eseményéről (forrás: Fiatal Drámaírók Háza/Facebook)
A hazai részvételi kultúra feltérképezése érdekében, az év során fokozott figyelmet fordítunk azokra a kezdeményezésekre, amelyek valamely módon kapcsolódnak ehhez a törekvéshez. Ennek szellemében Milbacher Dániellel, a tudományos megismerés módszertanát szélesebb körben népszerűsítő Kritika és Felelősség Szabadegyetem társszervezőjével többek között a szabadegyetemi formáról és a tudománykommunikáció lehetőségeiről beszélgettünk.
Hogyan kell elképzelni egy szabadegyetemet?
Nem úgy, hogy padokban ülünk és előadásokat hallgatunk – ahogyan ez intézményi keretek között működik –, hanem szabadon, sörrel a kézben, árnyékba húzódva követhetünk izgalmas beszélgetéseket, és hozzá is szólhatunk ezekhez – nem úgy, mint az egyetemen. Maga a tábor augusztus 21. és 27. között lesz Csórompusztán, ide várjuk a jelentkezőket, akik érdeklődnek a tudományos megismerés módszertana iránt, és szeretnek közösségben lenni.
A résztvevők tízfős csoportokban dolgoznak majd, ezeknek a csoportoknak a szabadegyetem mentorai segítenek majd abban, hogy jobban megismerjék egymást. A tábor után, saját városukba visszatérve kapnak forrást ahhoz, hogy ők is létrehozzanak egy társadalmi projektet (pl. egy tudományos vagy közéleti beszélgetéssorozatot, közösségi keretet, vagy bármit, ami a helyi közösséget építi). Ezt a folyamatot segítjük majd, az ötlettől egészen az operatív lépésekre lebontott megvalósulásig.
Mit gondolsz, a szabadegyetem kötetlensége valóban hozzáférhetőbbé teszi a tematizált kérdéseket?
Egy olyan közösséget szeretnénk létrehozni, ahol szívesen ül le egy fiatal egy fröccs társaságában kötetlenül beszélgetni az adott tudományág legnagyobbjaival; ahol feltehet olyan kérdéseket, amiket egy egyetemi előadáson sosem tudna vagy merne feltenni. Meggyőződésünk, hogy ezzel lehet újra „szexivé tenni” a tudományt, és megmutatni, hogy a kutatás nemcsak arról szólhat, hogy nemzetközi konferenciákra kell járni vagy publikációkat kell írni, hanem arról is, hogy a társadalmat (és a minket) foglalkoztató problémákra valós megoldásokat, tényeket, bizonyítékokat is keressünk. Emellett a szabadegyetem nagy erénye az egyetem kötött és állandó tananyagával szemben, hogy mindig aktualitásokra reflektál.
Milbacher Dániel, a szabadegyetem egyik társszervezője. Forrás: Szájensz Szeánsz
Te végzettséged szerint politológus vagy, Czabán Samu jogász, Csernai Lilla pedig pszichológus. Ez a három tudományág tradicionálisan elválik egymástól, ti főszervezőként mégis közösen szervezitek a tábort. Mi volt a metszéspont?
Ez izgalmas kérdés, mert mi hárman épp a tudománykommunikáció miatt találkoztunk. Elkezdtünk csinálni 2019-ben a Bánkitó fesztiválon egy Szájensz Szeánsz nevű programszekciót: a civil kulturális programokon belül tudományos-közéleti beszélgetéseket, workshopokat szerveztünk. Különböző tudományterületekről, más-más érdeklődéssel és foglalkozással is megtaláltuk a közös hangot. Kiderült, hogy közös bennünk az, hogy a digitalizálódó világ információs viharában szeretnénk újra népszerűvé tenni a tudományos megismerés módszertanát, visszaadni neki azt a hitelt, amit az utóbbi két évszázadban magának tudhatott.
A mi célunk az, hogy a fiatalok körében megmaradjon vagy létrejöjjön egy olyan réteg, akik függetlenül attól, hogy akadémiai pályára mennek-e vagy sem, megértik azt, hogy a tudomány miért fontos. Mert ez nem csak poros könyvtárakban pakolászó öregemberek dolga; aktívan befolyásolja a mindennapi életünket.
A tábori keretek – tegyük fel, egy budapesti kampusszal ellentétben – mennyiben segítenek abban, hogy vidékről is hozzáférhetőbb legyen a program?
Azzal a fókusszal álltunk neki a projektnek, hogy megszüntessük a Budapest-központúságot. Azt szeretnénk, hogy a helyszínen senki ne mozoghasson otthonosabban a többieknél. Így mindenki ugyanarról a rajtkőről indulhat, ez pedig nagyon fontos az eredményes közösségépítéshez. Én magam is megtapasztaltam, hogy milyen nehéz egy vidékről felköltözött egyetemistának lépést tartania budapesti évfolyamtársaival, ha nincs helyismerete. Ez az élmény is motivált minket abban, hogy a balaton-felvidéki Csórompusztát válasszuk: ide mindenki egyenlően érkezik majd, kiszakadva kicsit a megszokott közegéből. Nagyon fontos volt számunkra továbbá a természetközeliség, a külvilágtól való relatív elzártság is. Ez segíti az elmélyedést, nem csábít el bennünket a Fogas vagy a Szabadkikötő, és arra tudunk koncentrálni, ami valóban ott van: a közösségre és a programokra.
A Kritika és Felelősség Szabadegyetem Facebook-eseményét és teljes programját itt találod.
Máig érzékelhető, hogy ha animációs filmről hallunk, az az elképzelés él a fejünkben, hogy ezek a művek a fiatalabb korosztálynak szólnak, és a moziból kijövet nem mély gondolatok cikáznak majd az agyunkban. Végül mégis azon kapjuk magunkat, hogy a gyerekzsivaj közepette ülünk a stáblista előtt és arról elmélkedünk, hogy egy csizmába bújtatott, kalapos macska miként világított rá az élet mibenlétére.
„Egy kívánság, mi felragyog, e térkép a kulcs, – őrizd nagyon”
A Joel Crawford által rendezett Csizmás, a kandúr: Az utolsó kívánság című animációs film főszereplőjét senkinek nem kell bemutatni. A Shrek-franchise-ból megismert tejimádó macsó a második saját spin-offjában azzal szembesül, hogy érdektelen és élvhajhászó életvitele miatt kilenc életéből nyolcat elpazarolt. Persze eleinte nem aggodalmaskodik, egészen addig, amíg rá nem jön, hogy ezúttal egy legyőzhetetlen ellenség lohol a nyomában: maga a Halál. Amikor tudomást szerez a Kívánságcsillagról, egy varázstérkép segítségével nekiindul a nagy útnak, hogy visszaszerezze elvesztett életeit. Kalandjában társul szegődik hozzá egykori barátja, Puha Pracli és egy izgága kiskutya, Perro. Azonban, hogy véletlenül se legyen ilyen egyszerű a helyzet, a Kívánságcsillagra fáj a foga Aranyfürtöcskének és a Három Medve Maffiacsaládnak, továbbá a Nagy Jack Hornernek is.
A történet során megismerhetjük mindenki titkos vágyát, ami a kívánság megszerzésére sarkallja. Ami érdekes, hogy a csillaghoz vezető térkép és a Sötét Erdő minden szereplő elé egyéni kihívásokat állít. A film kijátssza egymással szemben az egyszerű, gyors megoldásban bízó és a megváltást erkölcsileg kiérdemlő utakat. Végezetül a szereplőknek mégiscsak szépen magukba kell nézniük, és rájönniük, milyen hibákba estek bele.
Megvan mindened, amire vágysz, csak nem veszed észre
Aranyfürtöcske, a Három Medve Maffiacsalád által örökbefogadott lány kívánsága egy saját család. Bár örökbefogadó famíliája mit sem tudva, kérdés nélkül követi őt a csillagvadászatban, mégis abban a hitben él, hogy nem tartozik közéjük. A faji különbség gondolata miatt éket ver maga és a medvék közé, annak ellenére, hogy a szülők nem tesznek különbséget a testvérek között.
„Másképp láss, hogy csillagra lelj. Pont előtted van, amit keresel” – amikor hozzájuk kerül a térkép, a fent idézett szöveg jelenik meg rajta, illetve a kunyhó, amiben élnek. Kiderül, amire a lány vágyott, már rég megadatott számára. Nem a vérségi kötelék teszi őket családdá, és bármennyire is tűnik elcsépeltnek az üzenet, az igazsága örökérvényű.
Nagy Jack Hornernek, a pitekészítőnek és bűnbandavezérnek minden megadatott, mégis az összes varázserőt birtokolni akarja. Ő testesíti meg az egyik főgonoszt: önző, kapzsi és egyszerhasználatos papírzsebkendőként bánik az embereivel. Horner figurája a film leggyengébb pontja, az alkotóknak nem voltak valódi ötletei az ő szálával kapcsolatban. A többi jól felépített karakter mellett feltűnik, hogy ő egyszerűen csak gonosz, ezért szabadon lehet utálni, majd örülni, amikor elnyeri a méltó büntetését. Ha teljes egészében kihagyták volna a sztoriból, talán fel sem tűnt volna. Antagonistának már ott volt a Nagy Gonosz Farkasunk (Halál), egy animációs film pedig működik velejéig romlott gazember nélkül (erre szolgálhat példaként az Encanto).
Amikor több van, mint amit meg tudsz becsülni
A végére hagytam a főszereplőt, Csizmás Kandúrt. A film elején látható, hogy saját magán kívül senkivel nem törődik, nagy showman, aki segítséget a brandje életben tartása miatt nyújt másoknak. Személyiségének mélysége akkor kezd el kirajzolódni, amikor halálfélelemtől vezérelve elmenekül az első cicás nénihez, aki számtalan másik macska társaságában egy ingermentes, unalmas menedéket biztosít számára. Nem elégedett ezzel a helyzettel, viszont a félelem nagy úr: eszik, alszik, elvégzi a dolgát az alomban, így telnek a mindennapjai. A Kívánságcsillag reményként ragyog fel előtte, amivel minimális igyekezettel, önreflexió nélkül szerezheti vissza azokat, amiket soha sem becsült igazán. Látszik, hogy nála „félig üres” a pohár, az utolsó megmaradt élet sem érték, hanem egy emlékeztető a többi hiányára.
Macska lévén kilenc is megadatott neki abból, amiből másoknak csupán egy, ezért is uralkodhatott el rajta a bőség zavara. Mindegyik életben elhanyagolta a tényleges kiteljesedést, mivel a következőben folytathatta ott, ahol abbahagyta. Ezzel pedig elindult a nihilizmus ördögi köre. Önimádata menekülés a kötelesség, felelősség és az elveszettség hármasától. Hisz ha valaki végtelen potenciállal rendelkezik, minek pazarolná az idejét olyan dologra, amiért küzdeni kell, hogy meghozza a gyümölcsét. Itt kapcsolódik be Cicus szála, akit az oltárnál hagyott faképnél, ezzel bizalmi problémákat okozva benne. Ahelyett, hogy kapcsolatára fektette volna a hangsúlyt, inkább tovább építette a kultuszát. Kandúr igaz szerelme az önmagáról megalkotott képe: tévedhetetlen, legendás – és ilyen módon nem szükséges fejlődnie. Az, hogy bízzon és méltó legyen a bizalomra, az ő szemszögéből túl problémás és ijesztő.
Perro tanít, a Halál leckéztet
Kandúr jellemfejlődésének két legfontosabb szereplője önjelölt legjobb barátja, Perro és a Nagy Gonosz Farkas, vagyis a rá vadászó halál. Perro elsőre kissé bugyuta, vicces mellékszereplőnek látszódhat, viszont nem lehet elmenni másokra gyakorolt hatásának jelentősége mellett. Perro célja mások segítése terápiás kutyaként, rossz élményei ellenére továbbra is pozitívan és bizalommal áll hozzá a többi karakterhez. Nem sok mindene van, de mindent őszintén megbecsül. Hozzáállásával nem csak Kandúrnak, hanem Cicusnak és Aranyfürtöcskének is felnyitja a szemét. Ő képviseli az élet szépségét és ráveszi az embert, hogy a nagy rohanás közepette is szánjon időt a húsevő virágok szépségének megcsodálására.
A Nagy Gonosz Farkas Perro ellenpólusa: horrorisztikus alakja félelmet keltő, nem is beszélve a fütyülésről. Ő a Halál személyesen, így nem meglepő, hogy Kandúr mindenre fittyet hányó magatartása (és a normáltól eltérő kilenc élete) kivívja a dühét. Mindazonáltal mindennapi értelemben vett „gonosznak” nem mondanám. Kandúr általa megtapasztalja a halandósággal járó igazi félelmet, azt, hogy nem játszadozhat kényére-kedvére következmények nélkül. Bizonyos szempontból a farkas mindössze móresre tanítja a főhőst, hiszen miután a végső harc folyamán látja, hogy Kandúr megtanulta becsülni, sőt készen áll arra is, hogy védje utolsó megmaradt életét, békén is hagyja őt. Ezzel megmutatva, hogy az egészséges félelem nem feltétlenül rossz dolog, megértése és leküzdése fontos része a fejlődésnek.
Kettejük kontrasztja alkotja az arany középutat, amit Kandúrnak meg kell találnia a kalandja során. Joel Crawford filmje kisebb hibái ellenére rendkívül jól adja át életfilozófiáját, s ezzel gondolkodásra készteti a nézőket.
Csizmás Kandúr vagy Shrek
Az egyik, amit észrevehetünk a Csizmás Kandúr: Az utolsó kívánságban, az az animáció változása a korábbi Shrek-filmekhez képest. A Dreamworks technikája sokat fejlődött a franchise előző részei óta, de még a 2011-es első epizódhoz képest is hatalmas a változás. Látványvilága sokkal meseszerűbb és letisztultabb, a hátterek színesek, szinte sziporkáznak. Az animátorok 2D és 2.5D stílussal dolgoztak, ami a Pókember: Irány a Pókverzum! és A rosszfiúk rajzfilmekből lehet ismerős. Leginkább a harcjelenteknél szúr szemet ez a képregényes, kevésbé valósághű hatás.
A felnőtt tartalmak terén is eltérnek egymástól a művek. A Shrekben számtalan olyan poénra figyelhet fel az ember, amik inkább az idősebb korosztályt célozzák meg és a gyerekek kevésbé érthetik meg a mögöttes jelentését. A Csizmás Kandúr: Az utolsó kívánság nem hemzseg ezektől, a viccek megmaradnak korosztály-függetlennek, viszont nem csapnak át a bugyuta kategóriába.
Ami a kifejezetten a felnőtteknek szól, az a kifejtett filozófiai vonal és az életszerű jellemábrázolás. Erre tökéletes példa Kandúr pánikrohamának megjelenítése a cselekményben, amely reális képet ad arról, hogy mi játszódik le abban, aki hasonlót él át. A pánikbetegség helyes ábrázolása nem könnyű feladat, sokak közül ebbe is belebukott a nem túl népszerű új Scooby Doo-sorozat, a Velma is.
Ezek alapján felvetődhet a kérdés, hogy a Csizmás Kandúr: Az utolsó kívánság mégis kinek szól? Ezt az animációs filmet egyaránt élvezheti minden korosztály, mindenki talál benne valamit, ami neki szól. Mesés jellege miatt élvezetes lehet a kisgyerekek számára, de a moziba beülő szülő sem fog unatkozni rajta. A hozzám hasonló animációsfilm-rajongók pedig élvezhetik a kidolgozott, mélyebb témákat boncolgató művek egyre bővebb tárházát.
