Első hallásra nem csigázott fel Madarász Isti új nagyjátékfilmjének, az Átjáróháznak az alapötlete. Van egy Krisztián nevű fiú (Bárnai Péter) és egy Ági nevű lány (Rujder Vivien), akik egy sorsszerű biciklibalesetben egymásnak ütköznek. Krisztián azonnal szerelmes lesz Ágiba, aki inkább húzódozik tőle, mégis beleegyezik, hogy újra találkozzanak. Szerencsétlenségükre egy félreértés annyira rosszul sül el, hogy nemcsak a kapcsolatuknak vet véget, hanem Ági halálába is torkollik. Itt jön a csavar; Krisztián a helyi hullaház legújabb éjszakai őre, és ebben a hullaházban a nyugtalan lelkek, velük együtt Ági is, minden éjszaka magukhoz térnek. Az éjjeli őr feladata, hogy a két világ közt megrekedt holtak befejezetlen ügyeit teljesítse, és nem kicsi a tét, mert ha nem jár sikerrel, a szerencsétlenül járt holtak a lélekevő boncmester karmai között végzik.
Természetesen az mindvégig nyilvánvaló volt, hogy van potenciál ebben a történetben, de nem érzem alaptalannak az ódzkodásomat a fantasybe oltott romantikus vígjátéktól. Úgy éreztem, hogy tudom, mi lesz ennek a vége (rosszul tippeltem), és emellett Ági és Krisztián kapcsolati dinamikája is ezerszer használtnak tűnt. Mindenki látta már azt a romantikus filmet, aminek a végére a főhős elnyeri a szíve választottját, de nem ismerek senkit sem, aki rajongana érte.
Kísértetekről, hullaházakról, fénybe átkerülésről is ezerszer hallottunk már, és bár a halál sosem unalmas téma, teljesen érhető, ha a megszokottnál többet akarunk kapni. Az Átjáróház nagy erénye, hogy minden toposzát remekül tudja használni, és jó érzékkel kerül el történetmesélési csapdákat, amikbe könnyen belefuthatott volna. Mindez nem meglepő, hisz a forgatókönyvet egy kiemelkedő magyar weird fantasy szerző, Veres Attila jegyzi.
Ez egy olyan film, ami tudja, mikor kell szórakoztatónak vagy érzelmesnek lenni, és azt is, hogy ezeknek a jeleneteknek a szövetébe hogyan dolgozza bele az urban fantasy elemeit. A történet egy szocialista beütésű, Budapest-szerű városban játszódik. Beletelik egy kis időbe, mire megértjük, hogy a vizualitásnak nem célja térben és időben pozicionálni a történetet. Ez a sok harsány és szokatlan elem a film játékának, meseszerűségének a része, annak, ahogyan a karakterek belső és külső világa szervesen egymásba olvad. Valahányszor belépünk valaki lakásába, az a lakás karikatúraszerű lenyomata a tulajdonosa jellemének. Külön kiemelendő az okkultista Ilus nénié (Kútvölgyi Erzsébet), ami minden részletében iszonyúan jópofa lett.
A vizualitásban emellett fontos elem a fent és a lent viszonya is, kezdve azzal, hogy a hullaházban egy felső és egy alsó szint van, amiből a felső szint az élők, az alsó pedig a holtak világát reprezentálja, a kettő között állandóan működő páternoszter üzemel, illetve nem véletlen az sem, hogy Krisztián egy panel tizenhetedik emeletén él, később pedig egy tető is szerepet kap a történetben. Megjelenésében két karakter lóg ki a szocialista esztétikából: a történet antagonistája, a tüzet okádó boncmester (Kulka János), aki egy egészen elszállt steampunk jelmezben vadászik a holtak lelkére, illetve Ági, aki a rózsaszín hajával tűnik ki a többiek közül. Ez a rengeteg apró vizuális geg összefűzi az egyébként vállaltan a rule of cool alapján szerveződő világépítést.
A tudatosság megjelenik azon a szinten is, hogy a film érti a célközönségét, és dugig van popkulturális utalásokkal. Nyilvánvaló, hogy a párperces szerepet kapó Pamkutya duóval az alkotók a fiatal nézőket szerették volna becsábítani a mozikba, de az például egészen szürreális volt, amikor Árpa Attila egy szuperhősjelmeznek átvarrt hullazsákban mondta el a The Boys című sorozat Homelanderjének egyik leghíresebb mondatát. Ez utóbbi elsülhetett volna kifejezetten kínosan is, de abban a jelenetben annyira váratlan volt, hogy tökéletesen működött.
Az Átjáróház jól adagolja a misztikumot, így a történet végére nem maradnak elvarratlan szálak, a cselekmény pedig végig pörög. A film a szellemvonal mellett erőteljesen merít a népmesei mitológiából; van boszorkány, három kihívás, az antagonista meg ugyan hivatalosan nem sárkány, de mégiscsak tüzet okád, vagyis elég közel jár ahhoz, hogy az legyen. Ennek a két ötletnek a házassága ugyan nem formabontó, de jól működik, és ez gyakran még a formabontónál is sokkal többet jelent.
A legkellemesebb meglepetés mégiscsak az volt, hogy a romantikus szál a cselekmény előrehaladtával mennyire szerethetővé vált. Őszintén bevallom, hogy amikor az első tizenöt percben, a biciklibalesetüket követően először szól egymáshoz a két főszereplő, és Ági végig csipkelődik, Krisztián pedig mindenáron beszélgetést akar kezdeményezni, csalódott voltam, és talán ez a film kevés gyenge jeleneteinek egyike. Ahhoz, hogy megváltozzon a véleményem, kellett az, hogy Ágit Rujder Vivien alakítsa, aki a hangsúlyaival, gesztusaival érzékeltetni tudta a karaktere sebezhetőségét, és az is, hogy Bárnai Péter Krisztiánja emberi, mégis kompetens hős legyen.
A film jó adag mellékszereplőt vonultat fel, akik közül kiemelkedik Kulka János boncmestere és a Krisztiánt felnevelő Ilus néni. Utóbbi talán a film legkiemelkedőbb karaktere, minden sora és minden megjelenése üt.
Az Átjáróház elsősorban azért ilyen jó film, mert minden porcikájával szórakoztatni akar. Veres Attila forgatókönyvét a fejlesztés több stádiumában is erősen át kellett írni, illetve a forgatás is közvetlenül a COVID-járvány előtt kezdődött el, hogy aztán végül több részletben, évek alatt készüljön el a végleges anyag. Ez nemhogy nem látszik, de az a gyanúm, hogy pont azért tudott annyi apró vicc és utalás a jelenetekbe kerülni, mert a szünetekben több gondolkozási idő jutott, mint egy normálisan ütemezett forgatás során. Ahhoz, hogy ez a film a mozikba kerülhessen, mindenkinek, aki dolgozott rajta, hinnie kellett egy közös vízióban, amiről ők se tudhatták biztosra, hogy megvalósul-e. Ráadásul pont az teszi különösen szívfacsaróvá mindezt, hogy az Avatar második része mellett az Átjáróház szinte borítékolhatóan bukás lesz a mozikban, miközben ez a kisebb filmes csapat éppen világszínvonalút alkotott.
