Kezdőlap IRODALOM GYERMEK- ÉS IFJÚSÁGI IRODALOM Ha nagy leszek, boldog leszek – Guus Kuijer: Minden dolgok könyve

Ha nagy leszek, boldog leszek – Guus Kuijer: Minden dolgok könyve

Szerző:

2021. jan. 3.

A világ legrangosabb gyermek- és ifjúsági irodalmi díjával, az Astrid Lingdern-díjjal kitüntetett Guus Kuijer Minden dolgok könyve című regényét tíz évvel eredeti megjelenése után, 2014-ben adták ki magyar nyelven, a Kolibri kiadó Magasfeszültség sorozatának részeként. Az azóta POKET zsebkönyv formájában is olvasható szöveg a gyermekkor létbizonytalanságába ágyazva mutatja be, hogy milyen kihívások, nehézségek, felismerések és megoldások fonódnak össze egy gyermek boldogságkeresése során.

A gyermekeket körülvevő világ nagyon sokféle és rétegzett, így többféleképp alakulhat az identitásuk, vagyis az, hogy milyen emberré is válnak, mikor felnőnek, mikor már látják vagy láthatnák önmagukat. A minták elsajátítása egyáltalán nem tudatos, legalább annyira esetleges, mint a szülői oldalról azok átadása. A Minden dolgok könyve fogódzó kíván lenni, amely megmutatja, milyen módon cselekedhet a gyermek ahhoz, hogy a maga és környezete számára is előnyösen tudja értelmezni önmagát.

A könyv alapvető mozgatórugója – már-már túlhangsúlyozva – ember és Isten viszonya. Az erkölcsben való orientálódás nagy kihívás Thomas számára, ám nem egyszerűen a jó és rossz világos elkülönüléséről van szó, amit Thomas apránként megérez, hanem inkább a jó és a lehetséges jobb érzékeny értelmezéséről. A fiú mindent lejegyez a kis füzetébe, a Minden dolgok könyvébe: a csatornákban úszó trópusi halakat, az ajtón dörömbölő békahadat, életének apró mozzanatait, a szomszéd Van Amersfoort néninél tett látogatásait, alakuló románcát a tökéletlen Elizával. Az írás nyugtatja meg, miután apja elveri, vagy mikor az anyja szomorúságával, bánatával érez együtt.

Ahogy Thomas számára is csak lassanként válnak világossá a környezetében élő személyek egymáshoz való viszonyai, az olvasó számára is ebben az ütemben tisztul ki Thomas identitása, abbéli célja mentén, hogy boldog legyen. Persze a siker garantált, de nem is az eredményen, hanem a folyamaton van a hangsúly. A szerző mintha Kierkegaard A keresztény hit iskolája című munkájának gondolatvilágát tolmácsolná, jobban mondva, ültetné át gyereknyelvre, hogy az beilleszthetővé váljon a gyermeki gondolkodás számára: nem a jézusi erények és eredmények monoton ismétlése, hanem Jézus életútjának a megélése által ismerhető meg az igazság, másképp: az igazság annyiban hozzáférhető, amennyiben valóra váltható.

Guus Kuijer: Minden dolgok könyve — A Minden dolgok könyve magyar kiadása. forrás: libri.hu

A boldogság annyiféle tud lenni, ahányféle ember létezik, Thomasnak tehát az a feladata, hogy felfedezze, mi az ő saját útja. Ehhez a félelmeivel kell szembesítenie saját magát, hogy aztán leküzdve azokat, engedje, hogy átjárja a boldogság. „Tudod, mivel kezdődik a boldogság? Azzal, hogy megtanulsz nem félni” – így Van Amersfoort néni. Ennek mentén két jól elkülöníthető ember-isten viszony rajzolódik ki fokozatosan a könyvben, amelyek totális ellentétben állnak egymással: az apa istenfélő ember, így az Istenhez való kapcsolatát a félelem határozza meg, Thomas pedig istenszerető – a fiú lelki szemei előtt Jézus legfőbb bizalmasaként, barátjaként jelenik meg, akitől kérdez, akivel megosztja magányát.

Az apa megrögzötten olvassa fel esténként a Bibliát, Isten földi helytartójának szerepét ölti magára, és a félelme olyan mértékű hivatástudatot motivál benne, hogy nem veszi észre, a keresztény értékekkel ellentétesen cselekszik. Mindehhez társul egy megrögzött patriarchális világkép és apaközpontú nevelési mentalitás, amely a háborús események után egyébként is válságba került, hiszen a háborúskodást egy – hagyományos értelemben vett – domináns férfiközpontú logika tette indokolttá. A könyv 1951-ben játszódik, amikor már a matriarchális értékrendre van inkább igény – még ha nem is tudatosan –, amit nyíltan Thomas és az olvasó tudomására is hoznak: „Mi, nők és gyerekek. Ellenünk egyetlen fáraónak sincs esélye” – jelenti ki határozottan Van Amersfoort. Az apa bármennyire is Istenre koncentrál, mindvégig távolságban marad tőle; szigoralapú, büntető, elvárásokkal teli, merev, rugalmatlan, egysíkú és hierarchikus nevelési módszerével épp szándékával ellentétes hatást gyakorol családjára, egyszóval meghasonul. A teremtő mint eszmény csupán romboló magatartást eredményez. „Az Atya meghalt (…), kiverték belőlem (…), nem tudott rajtam kívül élni” – vallja meg Thomas Jézusnak. Szemléletes, hogy míg Thomasban ott van Jézus, akivel kölcsönösen tisztelik egymást, és akivel egy gyengéd gyermeki barátságban osztoznak, addig az apa a puszta írás által lép közösségbe Istennel. „Apa kinyitotta a Bibliát (…), Thomas úgy érezte, mintha csavaros kupakkal zárták volna le a torkát”.

Thomas erényei és képességei kizárólag a nőkkel való érintkezés által válnak értékelhetővé, és ezek fokozatos elmélyülése mentén Thomas maga is egyre inkább kezdi kitapintani személyiségét. Amit az apai értékrend gyengeségként értelmez Thomas kapcsán, az a matriarchális keretben gyengédségként jelenik meg. A legfőbb különbség apa és fia közt, hogy míg mindketten így vagy úgy a jó ember kategóriájába sorolhatók, az apában lakozó félelem ezt beárnyékolja, míg Thomas személyiségét fokozatosan beragyogja a benne lévő bátorság.

A két oldal – a férfi és női – egy kultúrtörténeti párhuzammal is operál, mintha csak az előbbi volna az inkvizítor, az utóbbi pedig a boszorkány, akik között Thomasnak választania kell. A két oldal összeférhetetlensége a felolvasóesten válik igazán drámaivá, mikor Thomas ráismer apja valódi lényére, pontosan akkor, amikor az apa megpillantja saját magát Margotnak, az idősebb gyermekének a tekintetében. A főbb karakterek számára ekkor válik világossá, hogy kik vannak együtt és ki van egyedül.

Egy gyermek tulajdonképpen nem más, mint a szülői mintáknak a visszatükröződése, ami így egy nagyfokú korlátoltságot is jelent, és ami csak részint alakítható. Ebben az alakíthatóságban leginkább a művészet, elsősorban az irodalom segíthet – hangsúlyozódik a regényben. A nevelés tehát nem kizárólagosan a szülő feladata, az irodalomnak is meg van a maga szerepe és felelőssége, ami által a gyermek egyrészt mint olvasó, másrészt mint író jelenik meg.

Az olvasás mint a világ befogadása mellett az írás mint a világ felé való kitárulkozás is fontos eszköz Thomas identitáskereséséhez. A füzetecskéje, a könyvvel azonos címet viselő Minden dolgok könyve nem más, mint Thomas belső világának a szavakba és mondatokba való átalakítása. Ahogy benne él Jézus, úgy szentel saját magának is egyre több figyelmet, megint csak ellentétben az apával, akinél a fókusz annyira szűk, hogy az identitása sokáig saját maga előtt is rejtve marad. Az apa számára a Biblia az egyetlen forrás, úgy véli, az igazság egyedül abból származhat, míg a többi könyvet csak emberek írták, így azok csupán szerzőik véleményét tartalmazzák. Óvatosságra inti gyerekeit a kötelező olvasmányok kapcsán, és ismételten a Biblia kizárólagosságát hangsúlyozza. Amersfoort néni ezzel szemben regényeket, verseket ajánl Thomas figyelmébe, vagyis megint csak megjelenik a pluralitás és az ezzel szorosan összekapcsolódó világérzékelés és annak fejleszthető érzékenysége. Szembetűnő, ahogy az apa a Bibliára támaszkodva a boldogtalanságba hajszolja magát, míg végképp elidegenedik a családjától, addig Thomas és a nők az irodalom és zene által bensőséges, euforikus közösséget teremtenek egymással.

Thomas boldogságkeresésében nagy szerepet játszik a gondolkodás is, amihez alapvetően nyugalom, a higgadtság és a nyitottság kapcsolódik. Már-már idilli kép, mikor Thomas az ablakon kibámul, hogy gondolkozzon, illetve, ahogy az ablak közelsége egyből gondolkodásra készteti. Míg Thomas kifelé tekint, egyenrangúnak tekint másokat, így ő maga is fokozatosan integrálódik az egyenlőségbe, az emberek közösségébe. Nem így az apánál, aki minderre képtelen; aki tekintetét a Bibliába fúrja és a szobájában térdel egyedül, csukott szemmel vagy égbe meredő tekintettel szolgaként esedezik Istenhez. Thomasban csak akkor jelenik meg a szánalom iránta, amikor látja apját tükörbe nézni, és tudatosul benne, apja állapota végleges, és reménytelen, hogy valaha is az emberek közösségéhez fog csatlakozni. Ebben az olvasatban abszolút megbújik Arisztotelész nikomakhoszi etikája: a boldogság az én és a közösség vonatkozásában rendkívül rétegzett, hiszen az én másokkal relációban áll. Az apa karaktere egyféle „így jár az, aki” – illusztráció.

A könyv frappánsan egy elcsépelt és örökké hangoztatható közhelyes bölcselettel zárul, amely talán mégsem hangzik elcsépelten a gyerekolvasó számára, főleg a már tíz fejezeten keresztül megalapozott kontextussal kiegészülve. A csodálatos, szép angyalok mind szerelmesek Thomasba, de Jézus lehűti forró ujjongásukat, mikor közli, Thomas számára Eliza, a bőrlábú és csonka kezű lány az egyetlen, aki számításba jöhet. Hiába a tökéletesség, ez nem lehet több puszta ideánál – amely természetesen az istenfogalomból ered –, és amely így puszta délibábként nem is lehet forrása vagy garanciája a boldogságnak. Épp fordítva, az ember tökéletlenségeiben rejlő szépség meglelése, kifejezése és kölcsönös elfogadása a módja a boldogság keresésének, hiszen – ahogy Kuijer utolsó mondata mindezt összefoglalja: „Senki sem lehet tökéletes”.

Kiemelt kép: Bruce Repei díszlete a regény első kanadai előadásához