Akármelyik századra tekintünk is vissza, az ember mindig ember volt, s mindennapi életében jelentkező kérdések, problémák is hasonlóak voltak, noha általánosan illeszkedtek az adott kort meghatározó jellemzőkhöz. Ha elgondolkodunk akárcsak saját életünkön, megállapítható, hogy az embert a jó életre való törekvés határozza meg, s a negatív élményeket, élettapasztalatokat rendellenességként éli meg.
Manapság egyre elterjedtebb pszichológust felkeresni, aki útmutatást, tanácsokat ad a mélyvizekben, de akár általános életviteli kérdésekben is. A pszichológia, akárcsak görög eredetű neve mutatja (pszicho=lélek, logosz=tan), a lelki jelenségekkel foglalkozik, ám önálló tudománnyá csak a 19. században vált. A régebbi korokban a mai pszichológia helyét a teológia töltötte be, noha egészen más módszerekkel dolgozott: célja a megüdvözüléshez vezető helyes út kialakítása volt, mely sok esetben lemondások sorát jelentette, az evilági élet redukálását a túlvilági élettel szemben. A teológia előtt – noha a kora középkorig nagyon közel álltak egymáshoz – a filozófia volt hivatott az ember életét illető kérdésekben útmutatást adni, míg később végérvenyesen bevonult az egyetemi falak közé, elméletté vált, egyúttal sokkal megközelíthetetlenebb lett az egyszerű ember számára.
Az ókorban a filozófia életművészetként, a szenvedélyek terápiájaként jelentkezett. A különböző filozófiai iskolák mind sajátos gyógymóddal álltak elő, célja mindegyiknek hasonló volt: az én megmunkálása, jobbá válása, a „szépen élés” elsajátítása. Nem véletlen, hogy helyenként az orvostudománnyal hozták kapcsolatba. Plutarkhosz szerint például a filozófia és az orvostudomány területe ugyanaz. Epiktétosz fontosnak tartja, hogy iskoláját ne csupán oktatási intézményként tartsák számon, hanem „a lélek rendelőjeként.”
A görög városállamok egyik legfontosabb alapelve a „Törődj önmagaddal!” felhívás, noha uralkodó morális alapelvként a delphoi jósda fölötti felirat, az „Ismerd meg önmagad!” vált népszerűvé. Az ember legfontosabb feladata az énnel való törődés, a megismerés csak e során, illetve ennek beteljesedéseként történhet meg. Rengeteg más dologhoz hasonlóan ez is Szókratész alakjához köthető elsősorban. Az önmagunkkal való törődés első filozófiai kidolgozása Platón az Első Alkibiadész című apokrif dialógusában történik meg. Szókratész azt mondja Alkibiadésznek, hogy céljai elérésének érdekében önmaga felé kell fordulnia: törődnie kell magával. A dialógus végén döbben rá Alkibiadész, hogy mindez lelkének vizsgálatával történhet meg.
Az antik filozófiai iskolák majdhogynem mindegyike a testben látta az ember boldogtalanságának gyökerét: szenvedélyei, vágyai, félelmei megakadályozzák abban, hogy teljes értékű életet éljen. Az „öngondozás” minden esetben gyökeres élet- és látásmódbeli változást jelentett. Példaképp tekintsünk be két fontos filozófiai iskola alapelveibe. A sztoikusok szerint az ember elérhetetlen javak, kielégíthetetlen vágyak, alaptalan félelmek, illetve értékítéleteit torzító képzetek miatt boldogtalan elsősorban. Rendkívül fegyelmezett iskoláról beszélünk. Számos esetben hangsúlyozzák, hogy az ember legtöbbször nem a dolgoktól, hanem valójában az azokról alkotott véleményétől szenved. Bizonyos dolgokra egész egyszerűen nem lehetünk hatással, emiatt értelmetlen rajtuk rágódnunk, s inkább azokra kell fordítanunk energiánkat, melyekre hatással bírunk:
„Minden dolgot kétfelől lehet megfogni: ha az egyik oldalról fogod meg, elbírsz vele, ha a másikról, nem bírsz el vele. Ha a testvéred igazságtalan hozzád, ne arról az oldalról fogd meg, hogy igazságtalan; mert ha erről az oldalról fogod meg a dolgot, nem bírsz el vele. Inkább arról az oldalról fogd meg, hogy a testvéred, és veled együtt nevelkedett; ha így nyúlsz hozzá, elbírható.” (Epiktétosz)
A figyelem (proszokhé) a sztoikus iskola egyik alapvető tanítása: meg kell tanulnunk figyelni a lélek rezdüléseire, ébereknek kell lennünk. Mindez történhet meditációs tevékenységgel („az értelem gyakorlata”), melynek jó kiindulópontja lehet egy-egy költői vagy filozófiai mű elolvasása. Ám ugyanúgy ide tartozik a különböző életszabályok emlékezetbe vésése és a róluk való elmélkedés. A képzelet aktiválása során felidézhetők, elképzelhetők az eljövendő események, és lehetővé válik az azokra való helyes felkészülés.
Meggyőző érveket alkalmazva kordában tarthatóak a düh, szomorúság, félelem érzései. Azt kell elérni, hogy ezek folyamatosan „kéznél legyenek” a mindennapok során, hogy az ember jó szellemben, értelemmel hajtsa végre cselekedeteit. Nagy figyelmet szentelnek a jelen pillanat tünékenységének, azon észrevételnek, hogy a jelen borzasztóan rövid időt foglal magába, észrevétlenül lesz múlt, tehát meg kell élni, „körül kell határolni”: „Ragadj meg minden órát: az lesz az eredmény, hogy kevésbé fogsz függni a holnaptól, ha a mának nekifekszel. Míg halogatjuk az élet kötelességeit, elfut előlünk az élet. Minden a másé, kedves Lucilius, csak az idő a miénk. Csak ennek az egyetlen tovatűnő, bizonytalan dolognak birtoklására szánt minket a természet…” (Seneca)
A sztoikusokhoz hasonlóan az epikureusok is az alaptalan félelmek, kontrollálatlan vágyak burjánzását tartották az emberi boldogtalanság gyökerének. Epikurosz tanításáról azt szokták mondani: a derű filozófiája. Célja tulajdonképpen a létezés szimpla gyönyörének megtapasztalása, gyógymódja az ehhez való visszatérésben áll. A sztoikusokkal szemben, akik a lélek fegyelmét tartják elsődlegesnek, az epikureizmusban az öröm érzésén van a hangsúly. Az epikureista tanítás része a négyes gyógyír (tetrapharmakon), miszerint az istenektől nem kell félni, a halálban nincs veszély, a jó könnyen elérhető, a rosszat pedig el lehet viselni. Fizikájukban nagy terhet vesznek le az emberről: rámutatnak arra, hogy az isteneknek nincs befolyása a világ menetére, a halál pedig nem az élet része: „ameddig mi létezünk, a halál nincs jelen, amikor pedig a halál megérkezik, mi nem vagyunk többé”. (Epikurosz)
Az epikureizmusnak lényeges eleme a hála érzése a Természet felé. Úgy tartották, a szükséges dolgok megszerezhetők számunkra, a nehezebben megszerezhetőkre pedig annyira nincs is szükségünk. A legalapvetőbb tanításokról való elmélkedés és a fizikai világ szemlélése itt is kitüntetett szerepet kap. A természettudományoknak szentelt idő megváltoztathatja bennünk a dolgok szemlélését, és különös gyönyört, derűt adományozhat. Ebben az iskolában is alapvető felismerés, hogy az ember folyamatosan a múltban vagy a jövőben kalandozik. Ők a múlt gyönyörű pillanatainak felidézését hangsúlyozzák a jelen boldogságának érdekében.
Nem volt szükségszerű az, hogy valaki elszegődjön valamely iskolához. Ifjabb Plinius, I-II. századi római író például egyik iskola tanait sem vallotta magáénak, ügyvédi és irodalmi tevékenységeivel foglalatoskodott, mégis a saját magával való törődést tartotta legfontosabbnak: „olvasgatok vagy írok, vagy éppen egészségemet ápolom (…), csak saját magammal és a könyveimmel társalgok.”
A cél valahol azonos mindegyik tanítás esetében: egy olyan boldogság megélése, mely független a külvilágtól – belülről fakad. Éppen ezért állandó és autonóm, felülkerekedik a kívülről jövő gondokon. A régi bölcsek tanácsai – bár felfogásaik alapvetően szigorúnak, fegyelmezettnek tűnhetnek a mai ember számára – végső soron örökérvényűek, s akár számunkra is útmutató jelleggel bírhatnak. Talán legmélyebb következménye ennek az útnak, hogy végeredményben az ember megtanulja kezelni mások és önmaga eljövendő halálát. Nem véletlen Platón azon kijelentése sem, miszerint filozofálni annyit tesz, mint megtanulni meghalni.
Kiemelt kép: medium.com
