A magyar film napja alkalmából ismét elevenítsünk fel egy klasszikust. 

f21

Ha létezik magyar kultfilm, az minden bizonnyal a Megáll az idő. Az alkotógárda – amelyet Gothár Péter, Bereményi Géza és Koltai Lajos neve fémjelez – önmagában is garancia a minőségre, mégsem csak emiatt említésre méltó a szóban forgó mozi. Frappáns szállóigéi, kegyetlen nosztalgiája és a benne foglalt nemzedéki problémák mind-mind filmművészetünk megkerülhetetlen darabjává teszik.

Életrajzi regénynek indult, de egy-két fejezet után forgatókönyv lett – így született meg Köves Diniék története Bereményi Géza keze alatt. A cselekmény természetesen jelentősen túlmutat a főszereplők fiatalkorán, hiszen a bő másfél órában benne foglaltatik a hatvanas évek Magyarországának alapélménye. Száraz kordokumentum helyett viszont egyedi és életszagú, ugyanakkor hiteles szeletet kapunk a múlt század történelméből. Olyan fordulópontok szorítják feszes keretbe a tematizált korszakot, mint az 1956-os forradalom és 1968, a prágai tavasz éve. Az időbeli ugrásokat a filmkép érzékletesen követi: mind az expozíció, mind a zárlat fekete-fehér, míg a szoros értelemben vett narratíva részét képező, a karakterek kamaszkorát megelevenítő rész színesre vált.

Miről szól a film? Amiről a nemzedéki mozik többsége: haverokról, szerelemről és bulikról. A kísérletezés és tapasztalás iránti vágyon kívül Diniék mindennapjait a lázadás hatja át – nyilvánvaló és tudatos céljuk, hogy szüleik generációjának ellenében határozzák meg önmagukat. Szembeszegülésük motivációja azonban több mint puszta dac. A környezetükben élő felnőttek között csak elvétve találkozhatnak követendő példákkal: a Köves-testvérek édesapja ’56-os disszidálása óta nem vesz tudomást otthon maradt családjáról; a tanárok egy része vak módon kiszolgálja a rendszert, esetleg saját biztonsága érdekében visszavonulót fúj; még az egykori lázadó Bodor is a megalkuvást választja. A réteg, amely mintát jelenthetne, brutálisan értékhiányos. Itt, ahol a hallgatás és a besúgás erény, az egyén helyzete nyomorult és kilátástalan. Egy a fontos, hogy „ne ugrálj”.

Megáll az idő
Jelenet a filmből. Forrás: TMDb.com

Nem csoda hát, ha a fiatalok feszegetik a határaikat. Miközben rendre ellentmondásos elvárásokat támasztanak feléjük, az olyan természetes témákat is tabuk terhelik, mint a testiség. A zavar és az elfojtás eredménye pedig egy ország, ahol „még a szar is le van szarva”. Egy ország, ahol „mindenkinek igaza van”, ezért senkinek sincs igaza. De azért élni kell valahogy – még perspektívák nélkül is.

Két lehetőség áll a kamaszok előtt: a csöndes megalkuvás és az emigrálás. Akinek pedig nincs ereje utóbbihoz, legfeljebb a nyugati mintákba kapaszkodhat: a rock and rollba, a Coca Colába és a szabad szerelem gondolatába. Persze mindenki érzi, hogy ezek a szavak a hatvanas évek Magyarországán hamisan csengenek. A korlátozottság élménye ellehetetleníti a nyitást az újdonságok felé – bárhogy próbálkoznak, Diniék ki vannak szolgáltatva saját életkörülményeiknek.

Gothár Péter és alkotótársai a mozgóképen elvétve felvillanó értékeket is zárójelbe teszik azáltal, hogy a pozitív mozzanatoknak minden esetben a negatívját mutatják fel. A nemiséget pornográf jellegű fényképek és a szeretkezés varázstalanítása hordozzák, a megjelenő családmodellek pedig egytől-egyig csonkák, rosszul működők. Ugyanakkor tragikum helyett a groteszk irónia adja a film alaphangját, amelyet a szatirikus szituációkon és a vicces-keserű megszólalásokon kívül a vizuális kifejezőeszközök is „láttatnak” – szó szerint.

A Megáll az idő képi világa egyedülállóan beszédes. A fekete-fehér expozíciót követő színes rész noha azt sugallja, az ’56-ban még gyerek szereplők kamaszként képesek lesznek szembeszállni a szülői mintákkal és változtatni, de a remény csalóka; a viszonylagosságra a természetesellenes, bántóan erőteljes, mesterséges hatást keltő árnyalatok hívják fel a figyelmet. A sok hideg tónus, a neonkékek és piszkoszöldek már-már mérgezőnek tetszenek. E laboratóriumi sterilitást tovább fokozza a szemcsés kép, amely szintén tudatos fogás a készítők részéről: szántszándékkal roncsolták a filmet a kívánt hatás elérése végett.

A valóságtól elrugaszkodott ábrázolás az ismét fekete-fehér befejezés felől tekintve játékba hozza az emlékezés szépítő erejét; megpendíti, hogy csak a felidézés aktusa stilizálja az egykor-valót. Talán a „nagy pillanatok” sem voltak olyan nagyok. Utóbbi elgondolást alátámasztja, hogy bizonyos mozzanatok lassított felvételen játszódnak le. Az időről időre elsülő fényképezőgép szintén a dokumentumjelleget kérdőjelezi meg. Ki és miért áll a kamera mögött? Lehet, hogy ez esetben is a kicsinosított emlékfoszlányok albumba rendezéséről van szó. Vagy az alkotók ily módon hangsúlyozzák a vászonra vitt korszak állandó fenyegetettségérzetét – mintha az egyén minden percben megfigyelés alatt állna. 

Pontosítsuk kicsit a címet: nem pusztán megállt az idő, sokkal inkább visszahurkolt önmagába. Dini élete kisiklott, és szüleinek látszat-boldogsága is legfeljebb az operettek világában állja meg a helyét. De mindeközben haladt is az idő. Bereményi tervezett életrajzi regénye többször, több formában is elkészült, a könyvekben pedig a film sok ismerős motívuma köszön vissza. Például az a bizonyos felejthetetlen mondat: „Jó, hát akkor itt fogunk élni”.

Felhasznált irodalom:

Megáll az idő, Alapfilmek, hozzáférés: 2022.04.25, url: https://filmarchiv.hu/hu/alapfilmek/film/megall-az-ido-1.

Kiemelt kép: TMDb.com