Csempe, Ribeira-negyed, Pastel de nata, egy pohár portói, Atlanti-óceán. Ez Porto, vagyis ennél még sokkal több és titokzatosabb. Legutóbbi utazásom során Portóban jártam, erről az élménybeszámolóm első részét olvashatjátok.
Mit kell tudni Portóról?
Porto Portugália második legnagyobb városa a főváros, Lisszabon után. Porto az ország északnyugati részén található az Atlanti-óceán és a Douro folyó tölcsértorkolatánál. Portót szokás a hidak városának is nevezni, és ez nem véletlen: számos híd található itt, mivel a Douro folyó kettészeli a várost. A folyó bal partján található a Vila Nova de Gaia (röviden csak Gaia) hegy, mely számos borpincének ad helyet – a híres portóit is itt készítik. Portugália mediterrán éghajlata miatt a nyár igen meleg és csapadéktalan, az őszi és a téli hónapokra enyhe, de csapadékos idő jellemző. Ezért Porto még az ősz elején is kedvelt utazási célpont. Azonban ha valaki az évnek ezen időszakában szeretne utazni, akkor figyelembe kell vennie azt is, hogy esetleg ki kell hagynia az óceánban való fürdést.
A kétarcú város
Sok helyen jártam már a világban, de ezidáig számomra Porto az egyik legmegosztóbb város. Lenyűgöző és titokzatos, de közben mégis van benne összevisszaság és megfoghatatlanság. Számomra ettől a kettőségtől vált a város igazán őszintévé. Nem fél megmutatni magát: pont azt adja, amije van. Történelme látszódik a régi épületeken, lakóházakon, templomain, de még a macskaköves utak is arról mesélnek, hogy a város több évezrede áll fenn. A macskaköves utakon időnként az El Camino szimbóluma jelenik meg, ugyanis az El Camino portugál szakasza Portóból (is) indul Santiago de Compostela-ig. A város titokzatossága abban rejlik, hogy ezek az épületek kívülről nem mindig impozánsak és szépek, de amint belépünk a térbe, valami érdekeset, értékeset vagy eddig nem látott dolgot fedezhetünk fel.
Mégis miért gondolom kettősnek Portót? Összevisszasága és megfoghatatlansága abban rejlik számomra, hogy nagyon kevéssé strukturált az épületek elrendezése és van egy olyan rendszer a városban, melyet egy turista nem érthet meg. Ha a helyiekre néz az ember, akkor ők nagyon nyugodtak: pontosan tudják, mit akarnak, merre mennek és mit szeretnének, nem rohannak sehova, belesimulnak a város szerkezetébe. Budapestre ez a nyugodtság például egyáltalán nem jellemző: itt mindenki rohan valahova, hömpölyögnek az emberek egyik oldalról a másikra, mindenkiben van egy érezhető feszültség.
Porto e kettőssége miatt egy olyan helyszín, amelyet legalább egyszer mindenképpen látni kell. Mondom is, hogy miért.
„Ez egy ugyanolyan kémiai reakció, amiről sohasem tudtam semmit.”
Szeptember elején összesen három teljes napot töltöttem Portóban, mely időtartam szerintem elegendő a város felfedezésére, az épületek és városrészek megcsodálására, a helyi különlegességek kipróbálására. A reptérre való érkezésünk és a szállásunk elfoglalása után bele is vetettük magunkat Porto felfedezésébe. Mivel meleg, napsütéses időnk volt, ezért mindenképpen szerettünk volna egyet úszni az Atlanti-óceánban. Egyszer már jártam az Atlanti-óceán partján, mikor Marokkóban nyaraltam, de akkor az időjárás nem volt alkalmas arra, hogy beljebb merészkedjek a tengerbe. Különleges élmény volt a majdnem 20 fokos, erősen hullámzó tengerben néhány percig bent lenni. Félig a vízben állva, a horizontot bámulva azon gondolkodtam, hogy milyen nagy ez a vízmennyiség és az ember milyen pici a hatalmas hullámokhoz képest, melyek a mólót csapkodták. Erő, hatalom és élet áradt az óceánból. A parton fekve kiélveztük még a szeptemberi utolsó napsugarak melegét, miközben az előttünk hullámzó óceánt néztük. A tengerparton ért minket a naplemente, ami varázslatos volt. Először csak a sárgás fények – úgynevezett „golden hour” vette kezdetét – jártak táncot a parton és a vízen. Ezután a narancssárga-sárga-rózsaszín hármas együttese uralta az eget, miközben a nap fokozatosan alábukott a horizonton.
Este egy könnyed sétára indultunk – miközben vacsorahelyszínt is kerestünk –, a dimbes-dombos és macskaköves utak vezettek minket egyre beljebb és beljebb Porto óvárosába. Pezsgő élet volt a belvárosban: helyiek és turisták együtt keveredve italoztak a kocsmákban és ettek az éttermekben. Mi egy ismerős ajánlására az egyik helyiek által jól ismert helyre ültünk be, mely egy régi ház felső emeletén volt berendezve. A hely atmoszférája meg nem fogható volt: alter arcok, öltönyös férfiak, lánybúcsús olasz turisták, helyiek egyvelege jelent meg a térben. Mindezt fokozta az a különleges rózsaszínes fény, ami az egész helyet bevilágította. Csendben ültünk és ettük a pizzánkat, miközben próbáltunk rendszert találni abban az összevisszaságban, amibe belecsöppentünk. Nem találtunk, mégis érződött az embereken, ahogyan egymással beszéltek, ahogy egymáshoz fordultak, hogy nincs bennük feszültség, előítélet, élvezik azt a pillanatot, amiben benne vannak. Porto titka az emberekben is rejlik.
Az avantgárd és a csempék nyomában
Másnap nyakunkba vettük a várost és elindultunk a Serralves Múzeum területére, mely egy Kortárs Művészeti Múzeumból, egy parkból, egy Cinema House-ból, egy Treetop Walk-ból és a Serralves villából áll. A leglátványosabb épület a birtokon az a Serralves villa, mely az art deco építészeti stílus ékes példája. A villa az ott tartózkodásunk alatt épp egy Miró kiállításnak adott teret. Joan Miró katalán festőművész, keramikus, szobrász és grafikus volt a 20. század közepétől egészen haláláig. Miró az avantgárd irányzatok – mint például a kubizmus, szürrealizmus és a dadaizmus – egyik legjelentősebb alkotója volt. Portoban festményei, szobrai és kerámiái kerültek kiállításra.
A Serralves birtok bejárása után elindultuk az óvárosba, hogy nappal is megcsodálhassuk az azulejo csempével borított házakat. Korábban Marokkóban láttam hasonlót, hogy a nevezetes épületek padlóit, illetve falait borították be ilyen csempékkel, hiszen az azulejo csempe az arabok egyik fő díszítőeleme az építészetben. Az azulejo csempe jellegzetesen fehér alapon kék színű csempéket jelent, melyről bizonyságot tesz a Sao Bento pályaudvar, amely az egyik legszebb épület Portóban. A kék-fehér csempék portugál történelmi eseményeket, illetve földműveléssel kapcsolatos képeket elevenítenek meg. Egy másik kék-fehér csempés épület a Lelkek kápolnája, mely a város egyik legforgalmasabb területén egy kis gyöngyszemként tűnik ki az őt körülvevő forgalomból és tömegből. Porto a szűk sikátorokon át, a hatalmas tereken keresztül, a tömegek számára is járható dimbes-dombos, macskaköves utakon át vezeti a turistát. Mindegyik utcában lehet találni, valamilyen különleges épületet, feliratot, kis képzőművészeti boltocskát, ahol akár mi magunk is vásárolhatunk csempét.
A sütemény, amiből sosem elég
Kilépve néha a forgatagból betérhetünk egy csésze kávéra, valamelyik kávézóba vagy egy Pastel de nata-ra. A Pastel de nata a portugálok hagyományos – már a 17. században kolostorokban készített – édessége. A textiltisztítás és a borkezelés során felhasznált tojásfehérjén kívül, a megmaradt tojássárgájákat fel kellett használni. Ebben az időszakban a kolostorokban elterjedtek voltak a tojássárgából készített sütemények, így jött létre a Pastel de nata is. Országos szinten a szerzetesrendek kiűzésével és az 1820-as forradalom és polgárháború következtében terjedtek el. A kis alakú, kívülről roppanós sütemény, a közepén a kellemesen meleg és lágy pudingkrémjével egy olyan találkozást hoz létre, melyre az ember rögtön azt mondja: ebből egy nem elég.
Aladi Lili galériája
Források:
