Kortárs, az f21.hu rovata pályakezdők és rendszeresen publikáló szerzők részére. Ezúttal Horváth Florencia Árkádia felé című versét olvashatjátok.
Horváth Florencia – Árkádia felé
Úgy történik mindig, ahogy történhet, az akaratot ideje elfelejteni.
Meg kellene találni, hol kezdődik a mitológia, hol vele együtt az emberi élet.
Szeretném látni, mikor döntetett el az enyém, a hogyanját emlékezetem óta
tudom. Tisztelem azokat, akik ismerik a különleges napok erejét, akik tudnak
bánni a varázslattal, akik megértik, milyen a rend, és kitérnek előle, akik
az alvilág mélyére képesek szállni szerelmükért.
Hőseim, akik próbálják szétfeszíteni saját tehetetlenségüket és ha
belenyugszanak mégis, nem elfogadják, hanem megválasztják sorsukat.
Egyetlen ellenségük pedig a múlandóság, tengeráramlatok fordulnak
vissza, szekérutak kanyarodnak miatta el, mégis küzdenek vele, végül
belátják, halhatatlanságuk kulcsa ez a nehezen érthető, de mindöröktől
fogva adott nyelv.
Mennyit beszéltem már az eltévelyedésről, mennyit beszéltem
a folytonos otthontalanságérzetről magamban. Én, aki sohasem voltam
képes repülni, azok után akarok haladni, legalább lábnyomaikba lépni,
akik kitaposták az ösvényt első betűtől a történetig. Nagy vizek hajósait,
szigetek vendégeit követem, szerencsehozó amulettjeim azok, akik
hajlandók voltak mélybe veszni egy-egy szebb mondatért.
Nem érdekel a dicsőség lehetősége, csak tudásra szomjazom, az út
tanítására, a cél felfedezésére, elfogadásra a vándorlás évei iránt. Nem
hajt a beérkezés vágya, már csak menni szeretnék, a menetelésben pedig
megnyugodni vágyom. Nekem nincsen egykori palotám, csak csendes
hajlékot remélek, ami majd végül fizetségül szolgál. Már nem féltem
magam, hagyom, hogy rendelkezzenek velem az örökös
javítások, törlések.
Mert aki ír, kilép az időből, és nem térhet vissza ugyanúgy a földi órák
közé soha, aki ír, mindörökre elhagyja a jelent és az örökkévalóság szitáján
morzsolja szét magát. Ez a széthullás pedig áldott, darabjaim külön-külön
keresnek talajt, ami királyságukká válhat, talajt, ami tulajdonképpen
világító, fehér papír.
Fogalmam sincs, mikor kell megfékezni a nyughatatlanságot, fogalmam
sincs, abba lehet-e hagyni mindezt, hiszen pontos kezdetre, első szikrára
sem emlékszem, de talán maga a folyamat az, ami igazán lényeges.
Olyan nyugodt vagyok, amilyen évek óta sosem, ami változott, alig látható,
de megkezdődött az út, megyek a hontalanság után Árkádia felé. Addig
tűzzön a nap és keserítse meg éjszakáimat a molyok zaja, mert amíg
eszembe jutnak a szavak, nyugodtan alszom.
***
Horváth Florencia 2002-ben született Celldömölkön, jelenleg Budapesten él. Az ELTE magyar-színház szakos hallgatója, verseket, kritikákat, cikkeket ír. A Kötetlenül című beszélgetéssorozat állandó moderátora, nyaranta kreatív írás-foglalkozásokat tart gyerekeknek. Szövegeit többek közt az Alföld, a Tiszatáj és a Kalligram közölte, 2021-ben Móricz-ösztöndíjat nyert, 2022-ben a Salvatore Quasimodo Költőverseny elismerő oklevelét vehette át. Első verseskötetén dolgozik.
***
