Amikor arra teszünk kísérletet, hogy definiálni próbáljuk a pop artot, számos akadályba ütközünk. Nevezhetjük egyfajta jelenlétkultúrának, hiszen alapjaiban véve a mögöttes tartalmak felett kifejezetten a szenzáció megélésére fókuszál. Reflektál a tömegre, az általa létrehozott és fogyasztott cikkekre, legyen szó akár tárgyakról, vagy akár emberekről. Abban rejlik a varázsa és a megfoghatatlansága, hogy a más irányzatok absztrakciójával szemben figuratív ábrázolásokat hozott be, így a művészetet, mely azelőtt a közönségre nézve távolságtartó volt, emberközelibbé, könnyen értelmezhetővé tette.
Viszont ez a könnyedség csupán látszólagos. A piedesztálra emelt hétköznapi elemek ábrázolása egyben társadalomkritika is. Amit látunk, figyelemfelkeltő, színes, rikító. Hatalmas felületek, felnagyított tárgyak, „siker, pénz, csillogás a művészetben. Elvis, Marilyn, Jackie. Az a bizonyos 15 perc hírnév, amely mindenkinek jár.” (Nagy Edina: Warhol imádta volna, ha sorban állnak, hogy szelfizhessenek vele)
De hogyan kapcsolódik mindez a szexhez? Az erotika és a testiség folyamatosan tabutémának számított a történelemben és ez a képzőművészetre is kivetült. A pop art és mindaz, amit jelképez, összekapcsolható a gyönyörrel, az élvezetekkel, azzal a bizonyos nagyvilági életérzéssel, amit a többség át akar élni. Meglepő lett volna, ha ez nem került volna összeköttetésbe a testiséggel és az erotikával, hiszen a szexualitás magába foglalja az élvezet elemeit, ahogyan a populáris kultúra is.
Szombat Éva fotográfus 2017-ben indított projektje, az I Want Orgasms, Not Roses fotósorozata (amely azóta olyannyira kinőtte magát, hogy a 2021-es Capa-nagydíjat is elnyerte) kiváló reprezentációja mindennek. Először egy, a pop arthoz kötődő vizsgálódásom során találkoztam a művész nevével. A nem mindennapi látványvilág, a képek középpontjába állított női karakterek, a meghökkentően őszintén megörökített életképek, otthonok, személyes tárgyak rögtön felkeltették az érdeklődésem, majd ahogy elkezdtem a művekhez kapcsolódó leírásokat is hozzákapcsolni a látottakhoz, megértettem, hogy mi is lehet a fotográfus célja ezzel a sorozattal.
De miben más ez a fotósorozat azoktól a pop art alkotásoktól, amelyek erős, független női karaktereket ábrázolnak, ezáltal áruba bocsátva azok szexualitását? Amikor egy női testet megörökítő műalkotást szemlél egy férfi, ő magát a nőt látja. Amikor ugyanezt egy nő teszi meg, saját tükörképét véli felfedezni, ahogyan az ki van szolgáltatva a szemlélőnek. Szombat Éva esetében többet kapunk puszta képi ábrázolásoknál: történeteket, személyiségeket, egyéniségeket. Igazi nőket, akikkel azonosulni tudunk. A fotósorozat fő koncepciója, hogy a művész hétköznapi nőket fényképez le szexuális segédeszközeikkel. Ez már önmagában is izgalmas lenne, viszont a közben készített személyes interjúk olyan információkkal egészítik ki az alkotásokat, amelyek által teljesen más megvilágításban értelmezhetjük a képeket. A kiindulási pont az alkotói motívumok és a személyes érdeklődés összehangolása volt, vagyis a személyes női történetek, illetve a boldogság iránti kutatás egyesítése. Ennek megvalósítása, a művész szerint, a legszemélyesebb, ezáltal legintimebb tárgyakon, vagyis a szexuális segédeszközökön keresztül valósítható meg.
2017-ben közzétett egy felhívást, melyben olyan önkénteseket keresett, akik megmutatják, hogy milyen szexjátékaik vannak. Ezt követően az alanyok segédeszközeiről és testéről portrékat készített, a személyiségüket pedig interjúk készítésével próbálta a megörökített képekhez csatolni. Egy idő után a résztvevő ismerősök köre kibővült ismeretlen személyekkel is, egyre változatosabb lett a projekt mind az életkor, mind a társadalmi helyzet tekintetében.
Magát a művészt is meglepte, hogy mennyire őszintén meg tudtak nyílni neki az interjúalanyok, így jöhettek létre ezek a rendkívül kifejező, erőteljes alkotások. Azáltal, hogy számos változatos hátterű, életkorú, testalkatú nő áll a középpontban, mindenki megtalálhatja a kapcsolódási pontokat. Az interjúrészletek olyan plusz információkkal egészítik ki a látottakat, amelyek teljesen megváltoztathatják azokat az értelmezési lehetőségeket, amelyeket eleinte gondolunk.
A kérdés, hogy ez tekinthető-e a női test, mint művészeti eszköz áruba bocsátásának. Ahogy minden alkotás esetében, itt is fennáll ennek a veszélye, viszont erre a projektre valóban igaz, hogy a cél bármilyen eszközt szentesíthet. Ami biztos, hogy ez a sorozat minden szemlélőből kivált valamilyen reakciót: empátiát, felháborodást, magabiztosságot, erőt. Mindenki úgy tud kapcsolódni a fotókhoz, hogy azok a lehető legszemélyesebb módon forrjanak össze velünk, így válhatnak idegen nők másodpercek töredéke alatt a saját részeinkké.
Kiemelt kép forrása: evaszombat.com
