Cikksorozatunk első részében az identitás jelentését és jelentőségét vettük górcső alá; most beszéljünk egy kicsit a nemzet fogalmáról. Mit is jelent maga a nemzet? A fogalom egészen a középkorig, a latin natio kifejezésig nyúlik vissza, amit a feudalista Erdély példáján szeretnék bemutatni. A példához elsősorban Binder Pál, magyar történész, könyvtáros tanulmányát használtam.
Első körben érdemes megérteni, hogy az erdélyi városokban és falvakban együtt élő etnoszociológiai csoportok magukat a korabeli oklevelekben natiónak, azaz nemzetnek nevezték. A natio (nascor) latin szó eredetileg a születésre, származásra utal, de már a rómaiak is használták átvitt értelemben, nemzetet, néptörzset, népfajt is értve rajta. Eredeti formájában tehát pl. a Natio Saxonica azt jelentette, hogy aki ebben az értelemben szász nemzetiségű volt, annak az apja is szász kellett hogy legyen. Az illető azonban lehetett lovag vagy jobbágy, protestáns vagy katolikus, ezek egyáltalán nem számítottak, ha az apja szász volt, akkor ő maga is szásznak volt elkönyvelve. Tehát az is könnyedén elképzelhető volt, hogy az adott illető egyáltalán nem is beszélt németül. Ez azért is érdekes, mivel a középkorban az egyén hovatartozását sorrendben a következő tények határozták meg: a vallás, a társadalmi állapot (zsellér, jobbágy, szabadparaszt, polgár, nemes, lovag vagy főúr), mely ország (regnum) alattvalója, és csak utolsósorban számított a natio vagy a gens.
Talán nem túlzás azt állítani, hogy manapság a nemzethez vagy nemzetiséghez tartozás alapvető meghatározója az anyanyelv. Nos, a középkorban/kora-újkorban ez szinte egyáltalán nem jelentett semmit. A natio egy bizonyos rokonsági, etnikai kötelékhez való tartozást jelentett, így például a XVII. századi Kolozsváron számos olyan polgár élt, aki a Natio Saxonica kötelékébe tartozott, de már nem írt (talán nem is beszélt) németül. Példaként említhetjük a szász származású kolozsvári és enyedi krónikások egész sorát (pl. Franz Barth, Szakái Ferenc, Velten Schässburger, Segesvári Bálint, az enyedi Dipsei Szabó István és mások), akik magyar nyelvű krónikákat írtak. De Binder Pál megemlíti Stephanus Conradot (németül Steffen Kaundert), kolozsvári jegyzőt (1641 -1647), aki a szászrégeni Valentin Frankkal magyarul és latinul levelezett.
De vizsgáljunk meg egy korábbi példát is, az angol-francia százéves háborút. Arday Lajos úgy fogalmaz a Nemzetállamok és kisebbségek: Történelem és identitás Közép – Európában című írásában, hogy a konfliktust „mindkét nép feudális államként kezdte, de nemzetállamként került ki belőle”. Szerinte a hosszan elhúzódó háborút az angol társadalom minden rétege támogatta, a báróktól a dzsentriken és a módos városlakó, iparos-kereskedő polgáron át a seregek főerejét adó szabad paraszti yeomenekig és a walesi íjászokig.
„Ez az egyedülállóan Angliát jellemző nemzeti egység volt a titka a százéves angol-francia háború káprázatos angol sikereinek… A világraszóló hadisikerek során befejeződött az angolok nemzetté válása.”
Nos, én ezzel nem tudok egyetérteni. Koncentráljunk inkább Franciaországra, mert ott jobban levezethetőek a problémák. Jól megfigyelhető, hogy olykor ugyanannyi francia nemes harcolt az angolok oldalán egy-egy csatában, mint angol. Ez abból adódott, hogy bár a 14. századra a mai Franciaország Európa legnépesebb és leggazdagabb államává nőtte ki magát a maga 16 milliós lélekszámával (ez négyszerese volt az Angol Királyságénak), mégis súlyos problémákkal küzdött. A vidék a 13. századra a kor technikai színvonalához képest túlnépesedett, a mezőgazdasági fejlődés megtorpant, az élelmiszerárak drasztikusan megemelkedtek, az emberek éheztek. A visszaeső termelés és kereskedelem miatt sokan tönkrementek, az 1320-as évek második felében pedig véres összecsapások törtek ki a parasztok és a földesurak között. A nincstelenek többsége a városokba áramlott, ahol rettenetes közállapotok alakultak ki.
A király, saját birtokain kívül, vazallusain keresztül gyakorolta hatalmát, ami azonban gyakran a központi akarat teljes negligálásához vezetett, elsősorban a leginkább független régiókban, a Burgundi Hercegségben, Bretagneban és Aquitaniában. A király és a hercegségek, grófságok, városok kapcsolatát egyéni kötelezettségek és mentességek sokasága szabályozta. Az alapelv szerint a királynak nem volt közvetlen fennhatósága vazallusai, polgárai felett, így az igazságszolgáltatás sem volt uralkodói monopólium. Emiatt az adminisztráció központosítása sem haladt megfelelően, ami megnehezítette az adóbeszedést és a hadseregek felállítását. Ennek kiküszöbölésére a párizsi törvényszék (franciául parlement) egyre több esetben vált fellebbviteli bírósággá a 13. század közepétől, közvetlenül beavatkozva így az alattvalók vitás ügyeibe, sértve az arisztokrácia szuverenitását.
Egyértelmű volt, hogy a soknemzetiségű országban még nem zajlott le az a típusú etnogenezis, ami összekovácsolhatta volna egy egységes nemzetté. Ahogy már az erdélyi példa során is említettem, az egyén hovatartozását leginkább a vallás, a társadalmi állapot, és az befolyásolta, hogy mely ország alattvalója. Az angol területszerzések során ebből kifolyólag nem voltak identitásproblémái a burgundi zsellérnek, hogy fegyvert kell fognia a francia király emberei ellen, főleg, hogy nagy valószínűség szerint nem is beszélt franciául.
Ennek kiküszöbölése nemhogy a háború végére, de egészen a 18. század derekáig sem sikerült. Ha így lett volna, miért lett volna szükség egy legitimizáló identitás kialakítására a francia forradalom során? Koller Boglárka a Nemzet, identitás és politika Európában című művében már közelebb jár az igazsághoz. Ő úgy látja, hogy a francia forradalom Franciaország számára a modern nemzettudatot jelölte. Szakított a múlttal, szembeszállt az Ancien Régime-mel. A múlt valóban múlttá vált számukra, azonban az államon belül értelmezett identitás megmaradt a forradalom utáni időkben is, ami a republikanizmus eszméjében testesült meg.
A franciáknak a forradalom egy új időszámítást jelölt ki, ami a leglátványosabban az 1793 szeptemberében bevezetett új forradalmi naptárban testesült meg. A naptár bevezetése jókora zavart és bizonytalanságot okozott, és Napóleon konzulsága idején vissza is tértek a Gergely-naptár használatához. Napóleonnal és a bonapartizmussal a francia nemzeti azonosulás új értelmezéssel bővült, amely a franciák expanzív vágyainak megfogalmazását, a népakarat érvényesítésének utópiáját, és a széleskörű társadalmi egyenlőség ígértét jelentette.
A történeti kontextus után érdemes beszélni arról, hogy mit is jelent manapság a nemzet, mint fogalom. Dieckhoff a polgári és a kulturális nemzetfelfogásokat így összegzi: „A polgári nemzetet a polgárok szabad szövetségeként, racionális és önkéntes politikai konstrukcióként jellemezhetjük – ez a francia nemzetfelfogás alapja, amelyet a felvilágosodás filozófusai alkottak meg, és a francia forradalom hívott életre. A kulturális nemzet egy történeti közösség megtestesülése, egy identitásérzés kifejeződése, egy természetes rend megnyilvánulása, amely a német eszmény alapja. Ezt a romantikusok vallották magukénak, és a Második, illetve a Harmadik Birodalomban öltött testet.”
Fontos kiemelni, hogy az európai nemzetfejlődésben a kulturális nacionalizmus valamivel előbb alakult ki, mint a politikai nacionalizmus, azonban a két fázis nem igazán különválasztható, egyik fázis sem nélkülözi a másik elemeit.
Érdemes beszélnünk egy olyan 19. századi izmusról is, amiről egyáltalán nem gondolnánk, hogy a nemzet fogalmáról is értekezik. Ez az eszme a történelem alapvető kérdéseit az osztályharc és nem a nemzeti kérdés szempontjából teszi fel. Ez az irányzat nem más, mint a marxizmus.
A marxizmus a nemzetre a polgári fejlődés egy sajátos termékeként tekint. Ennek megfelelően Sztálin a nemzet fogalmát így határozta meg: „A nemzet az emberek történelmileg kialakult közössége, mely a nyelvnek, a területnek, a gazdasági életnek és a kultúra közösségében megnyilvánuló lelki alkatnak alapján keletkezett.” A gazdasági élet közösségén azt kell érteni, hogy a nemzetet egybekapcsolja a munkamegosztáson és árutermelésen alapuló közös piac. A terület kérdését két esetben határozták meg. Az elsőben, amit Lenin tipikusnak tartott, egy adott területen, egy államigazgatás alatt egy nemzet koncentrálódik. A másik eset a többnemzetiségű állam, amikor több nemzet külön-külön lakóterületét egységbe foglalja a közös államszervezet. Ebben az esetben a közös piac rendszerint a közös államszervezet keretében valósul meg, az egyik nemzet vezetése alatt, amelyik elnyomja a többit. Következőleg a nemzet gazdasági ismérve hiányzik, miért is helyesebb nemzetek helyett nemzetiségekről, uralkodó nemzetiségről és elnyomott nemzetiségről beszélni.
A következő a lelki alkat közössége, amit Sztálin fölöslegesnek tart, mivel politikailag nem kézzelfogható. Az ő értelmezésében sokkal hasznosabb bevonni a nemzeti öntudatot, ugyanis Sztálin szerint az egyrészt sokkal kézzelfoghatóbb, másrészt számára hasznosabb is. Ugyanis úgy fogalmazta meg a nemzeti öntudatot, mint egy rendszert, amiben a közösség, a nemzet, az állam érdekeiben feloldódnak az egyén érdekei.
Beszéljünk egy kicsit az etnogenezisről, amit Ortutay Gyula a Magyar Néprajzi Lexikon első kötetében a következőképpen fogalmaz meg: Az etnogenezis olyan történeti folyamat, amelynek menetében egy populáció etnikus egységgé formálódik nyelvi, antropológiai, demográfiai és etnográfiai tekintetben. Ez lényegében integrációs folyamat, az együttélés következtében kisebb-nagyobb mértékben eltérő csoportok, néprészek homogenizálódnak. A néppé válás menetében egymáshoz közel álló nyelvek, nyelvjárások egységesülnek, környezetüktől elkülönülnek, vagy nem rokon nyelvek kereszteződnek igen változatos mértékben, ill. csoportok más nyelvet vesznek át. Az együttélés, a bizonyos mértékű érdekazonosság, a nyelv, a közös őstől való származás (esetleg fiktív) tudat egybefonódása járul hozzá az etnikai egység kiformálódásához. Minden esetben döntő az integráló erő szerepe. Röviden tehát az etnogenezis különböző etnikumok, nyelvjárások, csoportok, néppé-nemzetté válását jelenti.
Amikor Sieyés abbé, a nagy francia forradalom kitörésének évében először és elsőként használta a „nemzet” fogalmát, abban az értelemben, amiben ma is használjuk, nem tudta, hogy a világ egyik legvitatottabb fogalmát alkotta meg.
Max Weber „cseppfolyós” fogalomnak tarja a nemzet fogalmát és egy „specifikus szolidaritásérzéssel” bíró közösségként határozta meg. Weber az „érzés”, „érzület” köré építi nemzet-meghatározását, és e megközelítés számtalan követőre talált.
A nemzet-meghatározások másik nagy irányvonalában – az „érzelem” után – a tudat, illetve a tudatiság válik dominánssá. Jó néhány társadalomtudós próbálja meg a nemzetet mint sajátos tudatisággal rendelkező közösséget leírni. Bernard Williams a nemzet lényegét egy nép politikai „önállításaként”, eszméjeként értelmezte, „s ezzel a nép, mint szubjektum, államalkotó képességét, illetve a nép szubjektummá válását tolta előtérbe”.
Benedict Anderson „elképzelt közösségeként” ragadja meg a nemzetet, és a nemzeti eszmét csak társadalmi „kitalálás”- nak tartja, elismerve ennek fontos funkcióját az egyes ember nagyobb közösséghez tartozásának identitástudatában. Georg Elven pedig „imaginárius közösségként” közelíti meg a nemzetet – részben Andersonhoz kapcsolódva.
Ha már a nemzet fogalmát tárgyaljuk, szinte adja magát, hogy említést tegyünk a nacionalizmusról, amit a következő fejezetben fogok jobban kifejteni. A különböző nacionalizmuselméletek eltérő magyarázatokat és kategóriákat alkottak a nemzet és nacionalizmus fogalmak meghatározására. A modernista elméletek a nacionalizmust a modern korban lezajló társadalmi változásokhoz kötik (például Gellner az iparosodáshoz, Hobsbawm a kapitalizmushoz, Anderson pedig a nyomtatás elterjedésével kapcsolja össze). A pre-modern (vagy etno- szimbolista) elméletek – például Anthony D. Smith, John Armstrong – egyfajta etnikai mag meglétét hangsúlyozzák, amely már a modern kor előtt is létezett, de ez utóbbi átalakította, aktivizálta.
Zárásképpen pedig elemezzük egy kicsit az ethnica fogalmát. A latin ethnica a „nép, nemzetség” jelentésű görög ethnos szót közvetítette az európai nyelvekbe, köztük a magyarba. A görög ethnos egységét Hérodotosz „a vér és nyelv, az istenek és a szent helyek, az áldozati ünnepek és az életmód közösségében” jelölte meg. Yulian Bromley, szovjet antropológús a következőket állítja az etnosz fogalmáról. „Legáltalánosabban és a legszűkebb értelemben véve az etnosz olyan történelmileg kialakult embertömegként határozható meg, amelynek közös, viszonylag állandó kultúrelemei (többek között nyelve) és pszichikai tulajdonságai vannak, ezen kívül egységük tudatos, és szintén tudatosan megkülönböztetik magukat minden hasonló formációtól”. Erre alapozva egy másik definíció szerint „az etnikum az együttműködésnek az élet egészét átfogó, a számon tartott rokonsági vagy fiktív rokonsági csoportnál szélesebb körű szervezete, amely népként (azaz nem vélt vagy valós vérségi kötelékkel) összetartozásának tudatában van, ezt a tényt etnonim alkalmazásával kifejezésre juttatja”.
Bibliográfia, források (a hivatkozás sorrendjében):
- Arday Lajos, Nemzetállamok és kisebbségek – Történelem és identitás Közép-Európában, L’Harmattan Kft., 2016, 23. o.
- Fehér M István, Lengyel Zsuzsanna Mariann, Nyírő Miklós, Olay Csaba szerk., “Szót érteni egymással”: Hermeneutika, tudományok, dialógus, L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2013
- Manuel Castells, A tudás világa. Manuel Castells és Martin Ince beszélgetése, Napvilág Kiadó, Budapest, 2006
- Binder Pál, Közös múltunk. Románok, magyarok, németek és délszlávok feudalizmus kori falusi és városi együttéléséről, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1982
- Koller Boglárka, Nemzet, identitás és politika Európában, L’Harmattan Kft., 2006
- Örkény Antal, Székelyi Mária, Csepeli György, Poór János, Várhalmi Zoltán, Nemzeti érzés és európai identitás, Arktisz Kiadó-Balassi Kiadó, Budapest, 2008
- Molnár Erik, Válogatott tanulmányok, Akadémia Kiadó, Budapest, 1969
- Ortutay Gyula, Magyar Néprajz lexikon 1. A-E, Akadémia Kiadó, Budapest, 1977
- Zárug Péter Farkas, Csapdába került demokrácia, L’Harmattan Kft., 2009
- Kántor Zoltán, Nacionalizmuselméletek (szöveggyűjtemény), Budapest, 2004
- Győri Szabó Róbert, Kisebbség, autonómia, regionalizmus, Osiris Kiadó Kft., 2006
- 444.hu
- hvg.hu
- foreignaffairs.com
