Kevés ember élt, él a Földön, aki olyan mértékű tetteket vitt volna véghez embertársaiért, mint Nelson Mandela a Dél-Afrikai Köztársaság hajdani államfője, ráadásul fekete bőrűként elsőként tölthette be ezt a tisztséget. Tegnap lett volna 100 éves a szabadság és az egyenlőség emberi jelképe.
Egy demokratikus és szabad társadalom eszméje vezet, amelyben mindenki egyetértésben és egyenlő esélyekkel él együtt. Ezért az eszméért élek és ezt akarom elérni. Ha pedig szükséges, ezért az eszméért meghalni is kész vagyok.
(1964. április 20.)
Mandela volt a rasszizmus elleni harc, valamint a demokrácia élharcosa, szimbóluma, ezt a fentebb idézett, bíróság előtt elhangzott szavai is kellőképpen tükrözik. Nevével eggyé olvadt a faji megkülönböztetés fölötti győzelem, egy olyan sikeré, mely azt bizonyította, ha az igazságtalanság ellen markánsan fellépünk, lehet hogy hosszú és sanyarú évek fognak eltelni, de végül győzedelmeskedni fogunk. Ő az 1950-es évek Dél-Afrikájában kialakult apartheid-rezsim ellen lépett fel már egész fiatalon, ekkor lett az ANC (Afrikai Nemzetközi Kongresszus) vezetője, mely akkoriban még egy gerilla- illetve szabotázsakciókra képes földalatti katonai szervezet volt. Ennek a tisztségnek köszönhetően 27 évre börtönbe zárták Robben-szigetére.
Ez a politika egy olyan társadalmi irányítást rendezett be, követelt meg, melyben bőrszín alapján döntötték el, kinek milyen jogai lehetnek az országban. A sötétebb bőrszínűeket hivatalosan is alacsonyabb rendűnek kiáltották ki, és olyan alapvető jogoktól fosztották meg, mint saját nyelvük vagy szavazatuk használata, ráadásul még az sem volt mindegy, hogy mikor és hol tartózkodnak, mert ezen szabályok megsértése is szankciókat vont maga után.
Elrendelték a faji hovatartozás nyilvántartását. A népesség minden tagja új személyi igazolványt kapott, benne a rassz szerinti megkülönböztetéssel. A feketék útlevele (más néven passbookja) tartalmazta a lakhatási engedélyt, a munkáltató igazolását, és hogy az illető jogosan tartózkodik e a fehér bőrűek területén. Ez csupán a nappali időszakra vonatkozott, éjszakára kötelesek voltak visszatérni a lakókörzetükbe. Külön fülkében voltak kötelesek utazni a feketék és fehérek a tömegközlekedési járműveken, továbbá minden nyilvános helyen elkülönítették őket, később pedig külön ajtókon léphettek csak be munkahelyükre.
Ennek a hatalomnak az élén leginkább holland fennhatóság állt, azzal volt magyarázható ez az embertelen rezsim, hogy féltek az őshonosok hatalomátvételétől a gyarmatukon, rettegtek attól, hogy föléjük kerekednekk, és végül már Európából sem engedtek bevándorlókat letelepülni az országba, mert azok többnyire britek voltak, akik ellenezték az efféle kormányzást. Még egy helyi holland nyelvet is kialakítottak, melynek neve afrikánsz vagy fokföldi holland volt. A legmeghatározóbb motivációt ennek a nyelvnek a használata, tanulása, a kötelezővé tétele adta a helyieknek ahhoz, hogy forradalmat robbantsanak ki. 1976. június 16-án a Johannesburg egyik elővárosának számító Soweto (South Western Townships) Orlando városrészében iskolásgyerekek tüntettek a kötelezően bevezetett nyelv ellen. Az apartheid idején ellehetetlenítették a korábban a fekete lakosság körében általános missziós iskolai képzést. Az oktatásban is szerették volna elérni a gyarmatosítók, hogy fekete territóriumok jöjjenek létre, melyek korlátozva legyenek, s ezeket kizárólag az elnyomottak által befizetett adókból kívánták finanszírozni. Ezek ellen léptek fel a diákok. A felkelésről egy azóta az egész világot bejárt, elismert fotó is készült Sam Nzima révén, kit szintén jó pár év fegyházra ítéltek, miután eljuttatta a képet a világ többi országába is. Hatásos volt ez a fotó, itt már nem tudta titkolni a dél-afrikai vezetés, hogy milyen szörnyűségek folynak az országukban, a képen ugyanis egy férfi viszi kezében halott fiát.
Egészen a 90′-es évek első feléig tehető az apartheid-rezsim hatalma. Ekkor tudott ugyanis győzedelmeskedni az időközben szabadon engedett Nelson Mandela társaival és szövetségeseivel a kegyetlen hatalom fölött. Ez négy évig tartott, négy céltudatos évig, mely minden lehetséges eszközt, külső támogatást segítségül vett. Nagy szerepet játszott sikerükben az is, hogy a gazdasági helyzet megromlott Dél-Afrikában, mert egyre több ország döntött úgy, hogy nem exportál és nem is importál tőlük semmiféle terméket. A vérengzések és az egyre rosszabb életszínvonal is arra ösztönözte a fehér polgárokat, hogy változtatni kell, és végül be kellett látniuk, hogy Mandelának igaza van. Rájöttek, hogy az effajta világ nem vezet jó irányba, és csak saját vesztükbe fognak rohanni, így megszavazták a liberális párt elnökét Frederik Willem de Klerket kormányfőnek, aki támogatta Mandeláékat, és segített a reformok kivitelezésében. Mandela pár év alatt olyan sikeres és annyira közkedvelt lett a nép körében, hogy 1994-ben megválasztották elnöknek, ahogy az elején is írtam, elsőként volt Dél-Afrikában fekete bőrű elnök. Ez hatalmas lépés volt a liberalizmus felé a világ többi országában is, ahol ha nem is ilyen szintű, de érezhető jelenléte volt, és sajnos még napjainkban is van a faji megkülönböztetésnek. Az Amerikai Egyesült Államok első sötét bőrű elnöke, Barack Obama is tanítómestereként tekintett kormányzása alatt Mandelára.
Sok mindent lehetne még írni Mandeláról, kormányralépése után az egész világ szívébe fogadta, jóban volt politikusokkal, zenészekkel, színészekkel, bárkivel akivel érintkezett útjai során, vagy meglátogatta őt székhelyén. Érdekességek, amit kevesen tudnak róla, hogy Spice Girls rajongó volt, ez viccesen hangzik, azok után, amiket írtam róla eddig, de mivel ő maga is nagyon jó humorú ember volt, biztosan nem sértődne meg, ha ezen bárki is mosolyogna, hiszen amennyit csak tudott, nevetett, és azt hirdette, mindenki egyenlő, mindenkit azonos jogok illetnek meg a Földön, ebből kifolyólag bárki hallgathat kedvére lánycsapat dalokat férfiként is szabadidejében, ha az örömet okoz neki, úgyhogy Viva Forever.
