Manapság bármikor megengedhetjük magunknak, hogy nagy közönség előtt, nevünket adva jelenítsük meg gondolatainkat a közösségi oldalainkon, üzenőfalainkon. Ha úgy tetszik, ezek a felületek, lehetőségek a végtelen tér adottságait élvezik és egyben szenvedik el. Bármikor eltávolíthatók, cenzúrázhatók. De mi történik, ha valóban falakat használunk üzenőfelületekként, ha egy egész város válik névtelen, de annál inkább identitásokat, eszméket őrző, közvetítő eszközzé? Ilyenkor a végletesség, az üzenetnek szánt hely korlátozottsága adja azt a tényezőt, ami a részleteket, a rétegződést fokozza a látványban. Egymásra írt üzenetek, reakciók, olykor viták díszítik Maribor utcáit, mindezt a járókelők, a helyiek, a turisták szeme előtt, hatást keltve, maradandóan.
Lassan húsz napja vagyok Mariborban, a kiutazásomról és a kezdeti benyomásaimról a naplósorozat első részében olvashattok. Ebben még a felszínt kapargattam, igyekeztem a várost megismerni, rutinná alakítani a mindennapokat. Miután alaposabban megismertem Maribort, izgalmasan fordult át bennem az ittlét. Féltem eleinte, hogy a kezdeti izgalom és újdonságérzet hamar elkopik, elfogy a város gyors bejárhatósága miatt. Rá kellett azonban jönnöm, hogy a méretek mögötti eszmeiség, a felszín alatti részletekben mindig vár valami új, valami szokatlan és hihetetlenül szabad. Legyen szó művészetről, látványról, gesztusokról vagy akár megélésekről.
Üzenőfal
Ahogy eleinte megragadtak a graffitik, és fanatikusan kezdtem keresni Maribor elrejtett zugaiban is a számomra az újdonság élményét tartogató utcaművészeti elemeket, úgy mostanra már tudatosan igyekszem kiolvasni belőlük a látványon túli gondolatokat. Természetesen túloznék, ha azt mondanám, minden falra festett és írt alkotás művészeti értékű, nem egy dilettáns felfestést találtam, és persze több megalkotásánál is a vandalizmus szándékai figyelhetők meg. Mindezek ellenére mégsem üldözött dolog, és egyben, az egységes képet tekintve már maga a város is egy művészeti, társadalmi képet ad a befogadójának.
Az, hogy lehet csinálni ezt, hogy nem tüntetik el már másnap a falra írtakat, kialakítja a maga kis történetét, ami rendre kiolvasható a falakon, mint egy közösségi oldalon. Megtudtam például a történetet, hogy a vegán életmód népszerűsítése érdekében festettek Maribor több ezer pontjára zöld szíveket. Csakhogy Szlovéniában egy, a magyar focidrukkerek számára is ismerős helyzet áll fenn: a maribori csapat a lila, míg a ljubljanai a zöld. Természetesen ősellenfelek, így a Mariborban felfestett zöld szívek máris más átfedést kaptak a fociszurkolók szemében. Na de ami mássá teszi, hogy ez nem mai sztori, a szívek pedig még mindig a helyükön vannak. Néhol lila szívvel keretezve, bezárva. Szívre szív. Bárcsak mindenhol ezt jelentené az ellenfél, az ellenségkép ledominálása.
De megjelennek a szélsőségek is, szinte 2–3 naponta látok a városban új, egymásra felelgető feliratokat. A kiállás itt természetes, emberi jog. Erkélyeken lóg egymás mellett a szlovén és a szivárvány zászló. Az utcán szembejön a szabad gondolkodás. Talán ez is formálja a helyiek identitását, az, hogy nincsenek elrejtve a nyílt viták, vagy hogy egyáltalán vannak megnyilvánulások, kiállások. Hogy a gondolatot, amivel nem értünk egyet, azt nem kisatírozzuk, eltüntetjük, hanem reagálunk rá. Nem eltakarják a szemüket az emberek: pont, hogy másokét nyitják ki.
Mozduló város
A Maribori tartózkodásom második szakaszában már egyre több eseményen is részt tudtam venni, több embert is megismerhettem. Október 19-én az Ožuljeni jezik irodalmi és slam poetry rendezvénysorozat vendége voltam. A Vetrinjski dvorban a már Magyarországon is jól ismert slames rendezvénystruktúra (verseny, három perc, pontozás) mellett itt aktívan beépítik az irodalom más, vagy művészeteket vegyítő formáit. Ezúttal is így volt ez, a verseny két köre után Kristina Kočan szlovén költő olvasta fel verseit, megfűszerezve saját hangjátékával, Denis Jančič pedig mindezt dobon kísérte. Az utolsó kör után pedig én is felolvashattam két versemet. Bár a közönség inkább kisebb közösségként működött, és ebben azért eltér a Magyarországon az utóbbi években színpadiassá, egyre populárisabbá váló slam-estektől, atmoszférájában a hazai, 4-5 évvel ezelőtti klubesteket idézte fel bennem. A szépirodalmi vendégszereplés pedig kifejezetten jót tett neki.
Lassan pedig láthattam azt is, hogy nemcsak a kultúrafogyasztás természetes itt, hanem az aktív részvétel és a befogadás milyensége is meghatározó. Maribor születésnapját a várost körülölelő hegyeket kivilágítva, azok tetején koncerteket, rendezvényeket tartva ünnepelték. Én a Piramida nevű hegyet választottam, ahol a csúcspont egy rapkoncert volt. Október 21-én pedig egy hatalmas összefogás részese lehettem. Költözött a városi könyvtár, amiben az olvasók és Maribor kulturális közösségei segítettek az intézménynek egy hatalmas, közel 800 méteres élő láncot alkotva és adták át egyesével a könyveket. Nagyszerű hangulatot teremtettek a városban, öröm volt nézni ezt az összefogást is.
Állandó és időszaki tárlatok, illetve azok megnyitói nélkül sem igazán telik el itt hét. Legutóbbi naplóbejegyzésem óta az UGM Stúdióban Ksenija Čerče kiállítását tekinthettem meg, ami a festészet jelenlegi helyzetére reflektál. Már-már provokációszerűen jelennek meg az anyagok, amikből az alkotások létrejönnek. Vizelet, dohánytermékek, szilikon, absztrakt minták, átlátszó vásznak. De fontos szerepet kap az emancipáció, a nőiség ábrázolása is, ami egyébként is az egyik fősodor a kortárs szlovén művészetben. Jellemzőek a társadalmi szerepvállalások, az anyagokkal történő játékok és a fontos kérdések, mint a már említett emancipáció, vagy az ökológia, a fenntarthatóság; rendkívül tudatosan, műhelyszerűen építkezik itt a képzőművészet.
De ugyanez a tudatosság elmondható a múzeumok történelmi tárlatairól is, a Városi Múzeum állandó kiállítása olyan finom érzékkel, olyan precíz atmoszférikus erővel bír, hogy amikor lehetőségem volt egy fél délutánt rászánni, lényegében átrohanva is euforikus volt a hatás. Nem csak egyszerű bemutató tárlatként jelenik meg a város és a régió története a kezdetektől a modern korig, egyenesen belehelyezi a befogadót az adott történelmi korba hihetetlenül impulzívan, játszva a stílusokkal és a színekkel. Az őskort bemutató részen még egy roppant minimalista, de már-már futurisztikus környezetben láthatjuk a leleteket, és ahogy haladunk előre a korban, a tárlat díszlete és a kiállított darabok közti kontraszt egyre közeledik, szűkül, mígnem egy olyan terembe érünk a végén, ahol puszta valójában, a kastély barokk, rózsaszín terébe érünk és ott már nincs plusz keret, önmagáért beszél a látvány. A monumentális ólomkatona gyűjteményről pedig még nem is beszéltem. Jó látni, hogy itt mindennek megadják a módját, megtalálják a helyét, amennyire csak kivitelezhető.
Az elmúlt időszak legmeghatározóbb élménye viszont egy irodalmi performansz volt. Már megérkezésemkor mesélték a projektvezetők, hogy a városba érkezik a szlovén kortárs irodalom élő antológiája, Dejan Koban, költő, előadóművész, szerkesztő, aktivista, akit én nagyon izgatottan vártam. Dejan életre szóló performanszba kezdett a teste és a szlovén irodalom összekötésével, ugyanis bőrén jelenleg 27 szlovén költő versrészletei találhatók meg tetoválás formájában. Még júniusban mutatta be Ljubljanában őket, most pedig öt verset hoztak a megnyitóra a szerzőkkel együtt, akik jelképesen letépték az átlátszó szilikont Dejan bőréről, majd felolvasták műveiket. Az előadó összesen négy napot tölt a városban, ez idő alatt pedig mint kiállítási darab, a Media Nox Galériában él, és nyitvatartási időben meg lehet tekinteni más művészek alkotásai mellett. Az pedig csak hab a tortán, hogy Dejan terve az, hogy halála után a bőrét felajánlja egy múzeumnak, mint a kortárs szlovén irodalom antológiáját. Egyszerre hátborzongató és lenyűgöző az ötlet.
A megélés
Mint említettem, nemrég ünnepelte születésnapját Maribor, és valóban egy igazán őszi város képét látni. A környék ebben az időszakban mutatja teljes pompáját, a sokszínűsége ilyenkor érződik ki a legjobban. És az ősz sokszínűsége nemcsak a természetben, hanem az emberekben is hihetetlenül tetten érhető. A nyugalom és a nyüzsgés különös elegye. Tele van csodákkal, és itt nem csak a művészet lüktetésére gondolok, megtalálható ez a csodafaktor a gesztusokban mérve, az emberek arcán, a természetben, a látványban. Annak ellenére is új és lenyűgöz, hogy még csak 200 kilométerre sincs attól a helytől, ahol születtem és felnőttem. 200 kilométer és egy határ, ami számomra nyugatra nyitott.
Első lépésnek talán jobbat el sem tudnék képzelni egy fiatal magyarnak kifelé menet, a hegyek tetejéről még majdnem látod az otthonod, még néha hallasz magyar hangot, még néha szembejön veled a már-már szimbolikus gördeszkás fiatalokon túl egy Simsonos bácsi, aki jöhetne akár Szombathelyen a Thökölyn is, talán még egy-egy kádár-kockát is látsz vidéken a szőlősök közt, de mégis egy másik mentalitásban, egy másik felfogásban fürdesz. Mint a drogfüggő anyák csecsemőinek helyzete (még ha erős is a hasonlat), olyan talán Magyarországról Mariborba költözni: ha teljesen megvonnák tőled azt, amit közvetve szívtál magadba, akár tragikus is lehetne, így, mint egy elvonó, finom részletekben, de a megújulás teljes ízével kapsz a máshogy létezésből. Boldog vagyok itt, a nyugat határán, a Dráva parton, ebben a nyüzsgő kultúrában, és félek, ha nyugatabbra mentem volna Maribor nélkül, talán többé vissza se mennék Magyarországra. Így viszont mindig lesz egy megálló, ha megyek haza.
Vincze Bence galériája
