Nem ítélkezünk a külső alapján – igyekszem lehetőleg mindig megfelelni ennek a felfogásnak, legyen szó akár pozitív, akár negatív értelmű megítélésről. Nemrég viszont egy barátommal hevesen összevitatkoztunk ezen az elméleten, azt állította, az ember alap természetéből fakadóan rendelkezik az esztétika iránti vággyal, így bár a társadalmi norma megköveteli a jó erkölcsű, ismerd meg a belsőt, majd ítélkezz felfogást, valójában nem tudunk elszakadni alkatunknál fogva sem az első benyomás élményétől, sőt, vágyunk rá. Ezzel nehezen tudnék vitatkozni, az elmúlt egy hetem Mariborban pedig bebizonyította számomra azt is, hogy ez nemcsak ember és ember közt, de ember és város közt is meghatározó élmény lehet.
A Maribori Ifjúsági Kulturális Központ (Mladinski kulturni center Maribor) szervezésében lehetőségem nyílt egy hónapra Mariborba költözni a Testvérvárosi Alkotói Helybeli Ösztöndíj keretében, hogy megismerjem a város kulturális életét, atmoszféráját, világát, embereit és lüktetését. A projekt lényege, hogy Maribor fejlessze a nemzetközi kapcsolatait és nyisson a testvérvárosai felé, amik között Szombathely is ott van, így helyi kultúraszervezőként, alkotóként tartózkodhatok Szlovénia második legnagyobb városában, a posztjugoszláv államok egyik kulturális fővárosában és élvezhetem a város által nyújtott kulturális élményeket, lehetőségeket.
Az első időszak, mint minden utazás alkalmával, a megismerésé, az újdonság megéléséből fakadó izgalomé, így a héten igyekeztem feltérképezni a várost, a mindennapokat, megismerni az emberek gesztusait és tanulni őket. Előzetesen beleolvasva a város kulturális történelmébe, hagyományaiba, a kirajzolódó kép igazán összetettnek, többrétűnek mutatkozott, egészen a 20. század közepéig erős osztrák hatás, jelentős mozgalmiság, kultúrforradalom, a ’90-es években elengedhetetlen punk és rock atmoszféra, izgalmas underground megmozdulások, temérdek graffiti (ami egész Szlovéniában jellemző utcakép), támogatott kortárs művészet, szlávság, hegyek, bor, nyitottság minden tekintetben (lásd a kiírt pályázat). Maribor felé az úton próbáltam megtalálni az összefüggéseket ezek között, a különös harmónia magyarázatát, majd nyugtáztam azzal, hogy képekből és cikkekből nem fogok semmit megfejteni, majd a várostól és az emberektől választ kapok.
Október 10-én érkeztem Mariborba, és már az első nap komoly felismerésként élhettem meg, hogy minden, amit előzetesen gondoltam, sokkal nagyobb, sokkal több, mint vártam, kivéve a várost. A belvárosban nincsenek távolságok, a szállásom nagyon jó helyen fekszik, tíz percre a központtól, leparkolva pedig már az első látkép helyre tesz. A hostel része a Pekarna-nak nevezett kis, néhány tömbből és egy udvarból álló városrésznek, jelentésében pékség, ami arra utal, hogy a háborúk idején katonai pékségként üzemeltek az épületek, mára pedig a város egyik kulturális centruma.
Egyetlen kis felület sincs graffiti nélkül, és bár elsőre zordnak tűnhet a mai szemnek, ahogy telik az idő, egyre bensőségesebbnek érzem a helyet. Két szórakozóhely, kocsma, koncertterem, az ország legnagyobb antikváriuma is itt fekszik; bármerre lép az ember, zenével, politikával, társadalommal, művészettel találkozik. Na meg bronz Titoval, aki egy művészeti performanszként, összefestve feszít az udvar sarkán. Háta mögött a DemoNkracija felirattal, pár lépésnyire Che Guevarától, aki a veni, vidi, vici felirat alatt figyel, szemben vele szivárvány zászló, a falakon versek, kulturális gerillamarketing, ACAB és az undergroundtól a punkon át a liberális eszmékig minden irányzat mottója, szimbólumai egy helyen. Itt kezdtem érteni az atmoszférát és még jobban elveszteni a megmagyarázhatóság fonalait.
A zord idő miatt a következő napoké az aktív városnézés, hétfőn a centrumot fedeztem fel, kedden a környéket és a külvárost biciklin ülve. A külső, a látvány óránként rakódott le bennem és fokozta a kezdeti és előzetes megismeréseket. Talán az első nap fogalmazódott meg bennem a kérdés, hogy mégis hogyan fér el egy ilyen kicsi, mindössze alig százezres városban (ami Magyarországon még csak nagyvárosnak sem minősül) ennyi művészet. És ezalatt már nem csak az utcaművészetre és a graffitire gondolok, amik első benyomásként érintettek meg. Talán nem túlzok, ha azt mondom, minden második utcára jut egy művészeti galéria, van specifikus, történelmi, egy-egy iskola vagy művész saját kirakata.
Annyira természetes itt kirakatba tenni a művészetet, mint Szombathelyen a Fő téren butikot nyitni. És még csak nem is kell hozzá külön vagy más épület, mint egy butiknak, Mariborban nincs szabad üvegfelület. Amit megszereznek a galériák, kulturális intézmények, ott kiállítás nyílik, ami üresen áll, azt kívülről okkupálják a művészek. A hirdetőfelületeken pedig művészeti fesztiválok, kulturális intézmények reklámjaiból legalább annyi, ha nem több, mint a már jól megszokott élelmiszerlánc-reklámok.
A projekt vezetőitől aztán megtudtam, hogy nem csak a rögzített művészet él ilyen aktívan a városban, éppen zajlik az MFRU, a már 27. alkalommal megrendezett Nemzetközi Számítógép-művészeti Fesztivál, ami a város több pontján is megtekinthető és minden napra kínál eseményeket, emellett minden héten tartanak irodalmi tematikájú esteket, felolvasásokat, találkozókat, műhelyeket, zenei programon a hét több napján is részt lehet venni és számos kulturális intézmény működik a városban, ahol komoly munkát fektetnek abba, hogy a fiatalokat napi szinten a művészeti érintkezés felszínén tartsák. A városnak van irodalmi folyóirata, a dialogi, és komoly munkát fektetnek abba, hogy az idegennyelvű kortárs irodalmat (több ponton a testvérvárosokon keresztül) megjelentessék, közvetítsék a szlovén, maribori olvasóik felé, ahogy törekszenek ezt kifelé is aktívan gyakorolni. (A kíváncsi olvasóknak ajánlom a Mennyek a szederbokorban című antológiát, ami 2018-ban a Tiszatáj gondozásában jelent meg és a kortárs szlovén irodalmat összegzi – legalább olyan sokszínű rétegeket mutatva, mint Maribor.) Lényegében tehát minden napra jut aktív kulturális, művészeti sokk, ha az ember úgy akarja. És ami a legfontosabb és a vidéki magyar kultúrától az egyik legjobban különbözik, legtöbbször magas részvételi aránnyal, amihez a tapasztalataim szerint még csak megfeszített Facebook-marketingre sincs szükség, itt természetes, közösséghez tartozás a művészet fogyasztása. Van mit tanulni a szomszédtól!
A hét során meglátogattam a Maribori Művészeti Galériát (UGM), ahol az állandó tárlaton végig lehet tekinteni a helyi képzőművészet alakulását az első Világháború idejétől egészen a kortárs alkotókig, a K 18 galériát, ahol jelenleg egy időszaki kiállítás nyílt Ivan Cankar, nemzetközileg is ismert íróról, illetve bejártam az MFRU helyszíneit is, aminek záró eseménye volt talán az egyik legizgalmasabb élmény számomra 15-én a GT22 galériában konS modul ≡ konStructLiveAct címen. A zenei happening lényege az elektronikus, technó zene eksztatikus összeolvadása a vizuális és technikai elemekkel, az emberi hanggal, átütő atmoszférája volt az egész rendezvénynek, már csak a helyszín miatt is, hiszen a GT22 egy pincében kialakított, tiszta fekete clubhelyiség, ami egyszerre volt a lógó kábeleknek, a vizuálnak köszönhetően igazán futurisztikus, és idézte fel a közép-európai underground ’90-es éveit. Nehéz megfogni ezeket az élményeket és ebből is látszik, ahogy párhuzamosan folyik Mariborban a klasszikus művészet, a popkultúra, az avantgárd világ és valami különös underground atmoszféra a maga minden nyitottságával, beengedésével.
És bárhol járok, bárkivel találkozom a városban, legyen az fiatal művész, pincér, kebabos, öreg bácsi a padon, az Öreg Hídon szembe jövő diákcsoport, ez a nyitottság mindenki szemében megtalálható. Ebben a városban a rétegek nem egymásra rakódnak, mint ahogy a Dráva mossa ki a part szintjeit, hanem egymás mellett állnak és támogatják a másikat. Hálózatok és közösségek építkeznek és élnek nyugalomban egymás mellett annak ellenére is, hogy nincs támogatóbb hátszelük, mint bármelyik magyar vidéki városnak. Mégis, maguk alakítják a helyzetüket és teszik a nehéz körülmények ellenére is könnyűvé és élhetővé. Keresem a magyarázatokat, szeretném birtokolni azt a tudást, ami itt az emberekben lüktet, hazahozni a mentalitást, még ha csak a felszínt is kapargatom.
Maribor megmutatja, hogy a kultúra létszükséglet, a kultúra összetartó erő, a kultúra a mindennapjaink része, és ezt az értéket meg kellene ismernie mindenkinek a k-európai közegben. Az első hetem Mariborban a reményé és a kíváncsiságé volt, és mikor vasárnap ellátogattam Koperbe egy barátomhoz, abba a városba, ami talán jobban nem is különbözhet Maribortól Szlovénián belül, vele is azt a kérdést firtattuk, hogy egy szláv, balkáni és keleti hatásokkal is bíró országban mégis hogy jelenhet meg ez a szintű mentalitásbeli nyitottság, és valójában emögött a kérdésfeltevés mögött egyaránt éreztünk valami kellemes irigységet.
Koperből Maribor felé azon gondolkodtam ismét, hogy hol vannak az összefüggések a rétegek között, a harmóniában, és bár a válaszok helyett egyelőre még több kérdést kaptam, ahogy kezdem magam egyre kevésbé turistának érezni, és egyre jobban helyiként járni az utcákat, ahogy a külsőn túl a belső, a gesztusok, a létérzékelés megszokottá válik, azt hiszem, ezen a helyen nem is lehet más mentalitással élni. Ha itt nem, hát hol máshol? És ha itt igen, akkor máshol miért nem?
Vincze Bence galériája
