Az Idegen Vasárnap című lemeze egy régi ellentétet hordoz magában: a meghatározhatatlan és a meghatározható minőségek közti különbséget. Úgy próbál újat mondani, hogy e két pont között folyamatos mozgásban van, véget nem érően cikázik a világosan elkülönített, észlelhető dolgok és a homályos, észlelhetetlen dolgok között. De vajon túléli-e a lemez ezt a feszítő libikókajátékot?

Utazók

Nem csoda, hogy napjaink különös, posztmodern légkörében – paradox módon – tudattalanul merül fel újra a klasszicista igény, hogy a műalkotásnak az emberi ész igényeit kell kielégítenie, hiszen jelenünknek egyik alapmozzanata egy adott értékrendtől való ésszerűtlen eltávolodás. A Vasárnapon elmondhatatlanul érződik az észalapú principíum, az, hogy a szerzők pontosan ismerik saját perspektívájukat, és használjak is azt. A racionalista alapállást persze kikezdi az érzés, mint olyan, a tudom-is-én-micsoda (je ne sais quoi), ami egy olyan minőség, melyet nem lehet ész által meghatározni, voltaképpen ez az ellentét vonul végig ezen az éteri, transzcendentális utazáson.

A vasárnapi álmodozástól, annak feltehetően a végéig, ez a két minőség fennáll, a feszültség viszont nem oldódik fel, és a konfrontációnak sincs igazi csúcspontja. Ha e két végpont szerint értelmezzük a lemezt – egyszerűsítve: az érzés-ész fogalompár felől –, akkor dramaturgiailag indokolatlan az ötös és hatos csoportra való kettéosztás (1. csoport: Vasárnap, Balerina, Kallódó Érték, Hullámokról, Legszebb rész; 2. csoport: Ne is Számolj Vele, Törölköző, Forgass El, Ha Tiéd Lenne, Ahogy még Sosem Törtél, Vége), hiszen a csoportok közti különbség inkább konkrétan megszólalásbeli, mint értelmi vagy minőségi. A két részre bontás önmagában nem képes érzékeltetni a tárgyalt minőségek közti feszült állapotot, leginkább egy, az utazáson belüli mozzanatot képes bemutatni a Legszebb rész és a Ne is számolj vele közti átmenetben (kicsit ahhoz tudom hasonlítani ezt az átmenetet, mint mikor az Isteni színjátékban Dante és Beatrice a Paradicsomban felszállnak az Első Égboltra).

Textus

A Vasárnapra mindenképp vonatkoztatható Esterházy Péter egyik elhíresült mondása,
miszerint egy sor megírásához és kihúzásához ugyanazon energiák szükségesek. A szövegíró elmondása szerint sose radírozott ennyit, mint ennél az anyagnál, és ez érezhető is, ennek minden pozitív és negatív vonzatával együtt. A folytonos átírás közelebb vitte a zenekart a dalok lényegéhez, született jó pár olyan szerzemény, mely mélyebb tartományokban mozog, mint az eddigi anyagok. Ennek a bizonyos mélyebb tartománynak az elérését kétféle útban látom: egyfelől a konkrét képekkel való operálásban, másfelől egy közvetett utalási rendszerben, melyet az egyszerűség kedvéért alternatívnak nevezek. Az utóbbiból több jutott erre a lemezre, mely a szerzői intenció tekintetében a tudom-is-én-micsodának és az alternatív rockzene folytonosságának az átka, az alternatív szövegírók inkább egy közvetett utalási rendszerben gondolkodnak, mely igen jól elkülöníti őket a popkultúra egyes rétegeiben használt egyértelműsítő megszólalásoktól (az más kérdés, hogy egyes alternatív zenekarok mára már a popkultúra szerves részeként léteznek, ettől függetlenül a megszólalás eredete nem poppos gesztusból fakad). A lényeg tekintetében ez azt jelenti, hogy ez a fajta rendszer inkább retorikájában erős, körbejárja önmagát, ködösen közöl.

Abba a kérdésbe most nem megyek bele, hogy az ilyesfajta szövegelgondolás mennyiben tapadt hozzá az elmúlt harminc évben egy zenei stílushoz, már csak azért is, mert szeretnék utalást tenni a Vasárnap olyan szövegeire, melyek nem ezt a közvetett szisztémát követik. Az első textus, mely egyértelműen leugrik a lemezegészről, az a Balerina, mely végig nagyon erős képekkel operál, nem próbál ködösíteni, ezt a képi vállalást egyértelműen végig is viszi, a balerina forgása aztán értelmileg visszaköszön a Forgass El című dalban, sajnálatos, hogy a zenekar számára eminensebb dramaturgiai szempontok miatt ez a két dal nem került egy kicsivel közelebb egymáshoz.

A Hullámokról volt a következő ilyen színfolt, mely szintén a képekkel próbálja az Idegent egy újabb valóságba lökni, és itt meg kell említeni, hogy a pikturális gondolkodás sokat segít a zenei megformáláson is, a dal egy adott instrumentális pontján már szinte úgy érezzük, hogy mi is ott vagyunk a hajón, mi is rójuk a hullámokat. A Vége is elhoz nekünk képszerűbb sorokat, igencsak jóleső, hogy a szövegíró az utolsó dalban újra láttat velünk valamit, emlékeztet minket az innovatív szerzői gesztusokra, amiket a lemez elején már felmutatott számunkra. A Vasárnap szövegvilága kapcsán a legfontosabb megállapítás számomra az, hogy az Idegen –még ha csak részben is – létre tudott  hozni új világokat, újra tudta szülni önmagát, és hát mi is legyen egy lemez legnemesebb célja, ha nem a közösség innovatív árnyalatainak megjelenítése.

Idegen
Fotó: sinco

Alanyok

Az Idegenhez hasonló zenekarok kapcsán nem győzöm elégszer elmondani, hogy egyrészről nem olyan formációról van szó, ahol egy kitüntetett alanyi szerző realitásához próbál hozzászólni a többi tag, és nem is arról, hogy alanyiság híján egy négyféle irányt
összeolvasztó tégely létrehozása a cél. Úgy hiszem, itt minden tag egyenlő, mindenki hasonló mértékben szól hozzá ahhoz a valósághoz, amit Idegennek nevezünk. Az alkotói folyamatban persze okozhat nehézségeket, úgy vélem okoz is, hiszen ilyenkor többféle akarat összpontosul.

A zenekar történetében ez minden bizonnyal egy fontos csiszolódási történet, mely lemezről lemezre teszi egyre jólfésültebbé a hangszerelést, jóllehet, itt a zenei rendező akarata is fontos szerephez jut. A már említett első csoport, a lemez első öt dala, egy olyan intim világot hozott be a zenekar életébe, mely nemcsak érthetőbbé, hanem érezhetőbbé is tette az Idegent. A tudom-is-én-micsoda és a klasszicista esztétikai eszmény zenei szinten valahogy képes összeérni, jóllehet, ha kevésbé elvontan közelítünk az első csoporthoz, akkor azt látjuk, hogy az akusztikusabb megszólalás és a dallamorientáció teszi egyaránt érthetőbbé és érezhetőbbé az új lemezt. A második csoport már egy merőben másik artikulációban gondolkodik, itt alapvetően egy ismertebb világa köszön vissza a zenekarnak, a dalokat zenei értelemben a rockzenei hevület és témagazdagság viszi előre és működteti, és ezek jól korrelálnak az utazás tematikájával is annyiban, hogy magának az utazónak a benső dinamikáját érzékletesen képesek bemutatni.

Tudom-Is-Én-Micsoda Konklúziója / Klasszicizmus Konklúziója

Ha a tudom-is-én-micsoda beszél belőlem, akkor úgy fogalmazok, hogy az Idegen Vasárnap című nagylemezével megnyitotta bennem azt a világot, melyben képes vagyok elhinni, hogy ez a négy srác megtalálta azt a kifejezést, ami mindannyiunkban ott van, ha a klasszicizmus beszél belőlem, akkor azt mondom, hogy ez a zenekar képes volt ésszel megalapozni egy olyan realitást, melyet bátran nevezhetünk művészetnek is.

Kiemelt kép: IDEGEN hivatalos YouTube oldala