A béke rövid életű volt. Az Arab Liga békefenntartó erői közül három állam később kivonta a csapatait, a szíriai egységek pedig elkezdtek közelebbi kapcsolatot kialakítani a Nemzeti Mozgalom és a PFSZ erőivel. A harcok rövidesen folytatódtak a PFSZ és a baloldali erők, illetve az Izrael által támogatott falangista milicisták között. A Libanon felemelkedését és bukását vizsgáló cikksorozat keretében heti rendszerességgel érkeznek az új írások – az előző rész az alábbi bejegyzésben olvasható.
Libanon felemelkedése és bukása (2.rész) – Az Eisenhower-doktrína
Izraelnek nem kellett sok, hogy személyes részvétellel is bekapcsolódjon a hadviselésbe. 1978-ban az izraeli csapatok a jobboldali falangistáktól támogatva jelentős libanoni területeket szálltak meg, és támadást intéztek a palesztin menekülttáborok ellen. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa felszólította Izraelt a hadműveletek befejezésére és az országból való kivonulásra, illetve 4000 főnyi ENSZ-békefenntartót vezényelt az országba.
Saad Haddad volt a dél-libanoni hadsereg alapítója és vezetője, Izrael támogatásával a libanoni központi kormány ellen fordult. Egy önálló „keresztény libanoni államot” akart létrehozni, a legszélsőségesebb jobboldali milicistákkal az oldalán. A törekvései akadályozták a megbékélést és központi államvezetés megszilárdítását. Izrael libanoni polgárháborúba történő beavatkozását sokan az ötödik arab-izraeli háborúnak is nevezik, azonban mivel a konfliktus konkrétan nem Izrael és Libanon között zajlott, nem helytálló ez a megnevezés.
Ahogy már fentebb is említettem, Izrael először 1978. március 15-én hajtott végre intervenciót, mintegy 30 ezer katonával Dél-Libanon területén, elsősorban a palesztin erők leszerelésének érdekében. Az ezt követő csapatkivonás során, amit az ENSZ felszólítására hajtottak végre, a katonai bázisokat és a hadifelszerelést nem a békefenntartó erőknek adták át, hanem a libanoni falangistáknak. A következő beavatkozásra 1982-ben került sor, mikor az izraeli-libanoni határsávot ellenőrző falangisták már nem voltak képesek önerőből visszaverni a PFSZ támadásait. Ennek köszönhetően 1982. július 6-án az izraeli hadsereg ismét bevonult Dél-Libanon területére, hogy mintegy 40 km-rel északra szorítsa a PFSZ-t. Az izraeli hadsereg meg sem állt Bejrútig, majd körülzárta a város muszlimok lakta részét. Ekkoriban a területen több százezren tartózkodtak.
Az ostrom nyomán a PFSZ megadta magát augusztusban. A megállapodás értelmében nagyjából 6000 PFSZ-aktivista elvonulhatott, és magának a szervezetnek a székhelye is Bejrútból Tuniszba került át. Az izraeli hadsereg ezt követően fokozatosan megkezdte a kivonulást Libanonból, és 1985-re az ország déli részének kivételével ezt be is fejezték.
Érdekesség, hogy bár a háború hivatalosan 1990-ig tartott, az előbbi területet csak 2000-ben hagyták el az izraeli erők. Az izraeli beavatkozás idején történt a Dél-Bejrútban található szabrai és satilai menekülttáborokban elkövetett vérengzés, amelyekben az izraeli hadsereg és vezetése, valamint Sáron, mint védelmi miniszter ellentmondásos szerepet játszott, mivel az Izraelben az eset kivizsgálására felállított Kahan-vizsgálóbizottság jelentése szerint nem akadályozták meg a készülő akciót. A palesztinok lakta táborokban 1982. szeptember 16-18-án Elie Hobeika parancsnoksága alatt a falangista párt fegyveresei kb. 1000 civilt mészároltak le azt követően, hogy az 1982. augusztusban megválasztott maronita keresztény államfőt, B. Dzsemajelt szeptember 14-én meggyilkolták.
Dzsemajel alapította a Libanoni Erők nevezetű szervezetet, aminek később a parancsnoka is lett. A vezetése alatt egyesültek a keresztény milíciák. Dzsemajel szövetkezett Izraellel, és erői harcoltak a PFSZ, illetve a szír hadsereg ellen. 1982. augusztus 23-án elnökké választották, de még hivatalba lépése előtt meggyilkolták egy robbantásos merénylet során, amelyet Habib Shartouni, a Szíriai Szocialista Nacionalista Párt tagja követett el. A robbanószerkezet nyolc embert megölt, és húszat súlyosan megsebesített.
Bashir testvérének, Amin Gemayelnek 1982 szeptemberének végén történt elnökké választása nem tudta mérsékelni a növekvő erőszakot, mivel a keresztények és a drúzok között harcok törtek ki a drúzok fellegvárában, a Shūf-hegységben, amelyek számos keresztény halálos áldozatot követeltek. A drúzok egy radikálisabb síita muszlim kisebbség, Libanon hegyvidékein élnek. A drúz közösség a 11. században alakult ki és azt vallják, hogy az iszmáilita síita iszlámból kialakult egyistenhívő vallási közösségüket Hamza ibn Alí perzsa misszionárius alapította. Nevüket Muhammad ad-Darzíról kapták. Érdekesség, hogy a drúz vallás nem engedi sem a betérést, sem pedig az áttérést a tagjainak, illetve a közösségen kívüli házasságot sem. Továbbá hisznek a reinkarnációban, és úgy vélik, hogy a végső igazság megtalálható a tanítóiknak tett isteni kinyilatkoztatásban.
A Shūf-hegységben zajló kaotikus háborúról nagyon jó képet kapunk a The New York Times egy 1982-es beszámolójából. A harcok kirobbanása után, Amin Gemayel kormánya folyamatosan a békekötésre törekedett, azonban nem volt elég tekintélye és ereje ennek megvalósítására. A libanoni kormány és a baloldali muszlimok az izraelieket hibáztatták az összecsapásokért, és azzal vádolták őket, hogy felbujtották a keresztényeket, hogy próbálják meg átvenni az irányítást a Shūf-hegység felett. A kormány beismerte, hogy a libanoni hadsereg, amelynek előőrsei vannak a vidéken, nem tud békét teremteni a területen, amíg az izraeliek el nem mennek. Az izraeli tisztek azzal védekeztek, hogy addig nem távozhatnak, amíg erre parancsot nem kapnak a feletteseiktől, illetve hozzátették, hogy a libanoni hadseregnek egyrészt semmi akarata, másrészt leginkább ereje nincs ahhoz, hogy belekeveredjen a libanoni milíciacsoportok között zajló harcokba.
A polgárháborús kormányok gyengeségét – azért fontos a többesszám, mivel nem kizárólag Amin Gemayelre volt jellemző a tehetetlenség, hanem szinte az összes kormányra, ami a háború alatt mandátumot szerzett – az mutatja legjobban, hogy az idegen erők milyen befolyással rendelkeztek az országon belül. Az izraeli csapatok kijárási tilalmat rendeltek el a Shūf számos településén, illetve tűzszünetet tartottak fenn páncélos egységek bevetésével. Nekik sikerült azt elérniük, amit a kormánynak nem. Libanonból lényegében a nagyhatalmak játszótere lett. Egy libanoni milícia parancsnoka, aki Fuadként mutatkozott be a The New York Times újságírójának, azt állította, hogy keresztények és drúzok között már több mint 100 éve zajlik szórványos erőszak, és hozzátette, hogy egy nyolc éve tartó háborút nem lehet pár nap alatt lerendezni, akármennyire is szeretné ezt a kormány.
Felhasznált irodalom:
- Berei Andor, Új magyar lexikon 7. Kiegészítő kötet A-Z, Akadémiai, Budapest
- Diószegi István Diplomáciai és nemzetközi jogi lexikon, Akadémiai, Budapest, 1967
- Freda Adler, Kriminológia: III. rész. A bűncselekmények típusai, Osiris tankönyvek, Budapest, 2000
- Georges Duby, Franciaország története. II. Az új idők 1852-től napjainkig, Osiris, Budapest, 2007
- Hajdu Gyula, Diplomáciai és nemzetközi jogi lexikon, Akadémiai, Budapest, 1959
- Horváth Jenő, Világpolitikai lexikon 1945-2005, Osiris, Budapest, 2005
- britannica.com
- nytimes.com
- Kenede István szerk., Fejlődő országok lexikona, Akadémiai, Budapest, 1973
- Lugosi Győző szerk., Dokumentumok a Közel-Kelet XX. századi történetéhez, L’Harmattan, Budapest, 2006
