Az Eisenhower-doktrína elfogadásával Libanon szembehelyezkedett az arab államok túlnyomó többségével és az imperialista hatalmak egyik legfőbb támaszpontja lett a Közel-Keleten. Az arab lakosság felháborodottan fogadta Chamoun elnök döntését, amely először általános sztrájkhoz, majd polgárháborúhoz vezetett. A Libanon felemelkedését és bukását vizsgáló cikksorozat keretében heti rendszerességgel érkeznek az új írások – a második részben az Eisenhower-doktrína kerül középpontba.

Libanon felemelkedése és bukása (1.rész) – Korrupció, hatalmi ágak, vallás

Az USA nagy fegyverszállítmányokkal támogatta a libanoni kormányt, és intervencióját arra az ürügyre igyekezett alapozni, hogy a libanoni helyzet mögött az Egyesült Arab Köztársaság szervezete áll. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának vizsgálata azonban egyértelműen kimondta, hogy ez a vád teljesen alaptalan. Mindezek ellenére az iraki forradalom győzelmét követően az USA 1958. július 15-én Bejrútba küldte a flottáját, a partraszálló csapatok pedig elfoglalták Libanont. A partraszállást az USA kormánya Libanon függetlenségének és az ott élő amerikaiak épségének megóvásával magyarázta, július 16-án azonban a szovjet kormány nyilvánosságra hozta, hogy az amerikai fegyveres intervenció igazi célja az olajmonopóliumok közel és közép-keleti uralmának biztosítása volt. Az USA csapatainak libanoni partraszállása, amely komoly nemzetközi felháborodáshoz vezetett, az Anglia által végrehajtott jordániai beavatkozással együtt a Biztonsági Tanács elé került. Az ülés eredménytelenül zárult, ezért a közgyűlés rendkívüli ülésszakának tárgyalásán hozták meg a döntést. A közgyűlés 1958. augusztus 21-i egyhangú határozata szükségesnek tartotta az amerikai csapatok mielőbbi visszavonását Libanonból és felkérte a főtitkárt a megfelelő intézkedések megtételére.

Időközben Libanonban elnökválasztásra került sor. Bár az USA szíve szerint hatalmon tartotta volna Chamount, egyszerűen be kellett látniuk, hogy az felfoghatatlan polgárháborús helyzetet vonna maga után. Robert D. Murphy amerikai diplomata, akit Dwight Eisenhower amerikai elnök személyes képviselőjeként küldtek Libanonba, jelentős szerepet játszott abban, hogy Chamoun rendben befejezhesse mandátumát, és Chehabot az alkotmányos eljárásoknak megfelelően megválaszthassák. Az új elnök, Chehab tábornok hivatalba lépése lehetővé tette a libanoni polgárháború megszüntetését. Végül az USA 1958 októberében kénytelen visszavonni a csapatait Libanonból.

libanon_f21
Hussein bin Talal, Jordánia királya (forrás: wikipedia.org)

Bár az amerikai beavatkozás is egy intő jel volt, az összeomláshoz vezető folyamat a hatvanas évek végén-hetvenes évek elején gyorsult fel. Fuad Chebabot Charles Hélou (1964-1970) követte, majd Szoliman Frangié (1970-1976) lett a köztársasági elnök, akit Eliasz Szárkisz váltott. Az ország az arab szolidaritás jegyében bojkottálta az izraeli politikát és több százezer palesztint fogadott be, akik itt alakították meg az első politikai szervezeteiket. A helyzetet még kiélezettebbé tette, hogy az 1969-es kairói megállapodás jogot adott a palesztin táborok lakóinak a fegyverviselésre is. A kairói megállapodás során számos más pontot is érintettek a felek (mint az ott tartózkodási jog, vagy a munkavállalás), de ami még a megosztóbb egyezmények közé tartozott, az a Libanonban élő palesztinok joga ahhoz, hogy csatlakozzanak a palesztin forradalom fegyveres harcához, a libanoni biztonság és szuverenitás tiszteletben tartásával. Ez lényegében legitimálta egy idegen fegyveres erő párhuzamos működését a katonaságéval Libanon területén.

Az, hogy a kairói egyezmény kimondta a palesztinok szabad fegyverviselését, és a felszabadítási szervezethez való szabad csatlakozásukat, már önmagában magában hordozta a polgárháború, vagy az Izraellel való közvetlen fegyveres konfliktus lehetőségét. Főleg annak tükrében, hogy Libanonban ekkor már számos palesztin menekült tartózkodott, azonban az 1970-ben, a „fekete szeptember” néven elhíresült fegyveres konfliktus után ez tovább fokozódott. A puccskísérlet után Husszein király kiűzte a palesztinokat Jordániából, így vált Libanon a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) nevezetű félkatonai csoport központjává. Ha ez még önmagában nem lett volna elég, Libanon lett a bázisa azoknak a szeparatista csoportoknak, akik számos merényletet hajtottak végre Izrael területén.

Az 1960-as évek végére már erősen kiéleződtek az ellentétek a maronita keresztény és a szunnita muszlim lakosság, illetve az őket képviselő jobb -és baloldali pártok között. Ennek leginkább az úgynevezett „felekezeti demokrácia” volt az oka. Ez, ahogy már fentebb is említettem, azt jelentette, hogy a maronita keresztények adják az ország elnökét, a szunnita muszlimok a miniszterelnököt, a síita muszlimok pedig a parlament elnökét. A megosztott államhatalom és a gazdasági kulcspozíciók főként a keresztények számára kedveztek. Keresztény többség alakult ki a képviseleti szervekben, amely ellen mind erőteljesebben lépett fel a maronita hegemónia felszámolását követelő – egyébként a palesztinok támogatását is élvező – baloldal, követelve az Izrael politikájával szembenálló arab mozgalom határozottabb támogatását.

libanon_f21
Egy katona a polgárháború idejéből (forrás: eeradicalization.com)

A maroniták egyre ellenségesebben léptek fel a palesztin betelepültek ellen, ami végül polgárháborúvá fajult. A konfliktus 1975 áprilisa és 1976 októbere között több mint 60 ezer halálos áldozatot követelt. A polgárháború ezen szakaszában Szíria fegyveres alakulatai a jobboldali csapatokat támogatták. A hadviselésnek végül Szaúd-Arábia közvetítésével vetettek véget, a Rijadban megtartott arab csúcsértekezleten. A megállapodás intézkedett arab békefenntartó erők állomásoztatásáról, illetve előírta a PFSZ és a libanoni kormány közötti megegyezés tiszteletben tartását, valamint a korábbi algíri (1973) és rabati (1974) csúcsértekezleteinek a betartását. Ez kimondta, hogy a PFSZ a palesztin nép egyedüli törvényes képviselője, és a harcát minden arab országnak támogatnia kell.

Felhasznált irodalom:

  • Berei Andor, Új magyar lexikon 7. Kiegészítő kötet A-Z, Akadémiai, Budapest
  • Diószegi István Diplomáciai és nemzetközi jogi lexikon, Akadémiai, Budapest, 1967
  • Freda Adler, Kriminológia: III. rész. A bűncselekmények típusai, Osiris tankönyvek, Budapest, 2000
  • Georges Duby, Franciaország története. II. Az új idők 1852-től napjainkig, Osiris, Budapest, 2007
  • Hajdu Gyula, Diplomáciai és nemzetközi jogi lexikon, Akadémiai, Budapest, 1959
  • Horváth Jenő, Világpolitikai lexikon 1945-2005, Osiris, Budapest, 2005
  • britannica.com
  • nytimes.com
  • Kenede István szerk., Fejlődő országok lexikona, Akadémiai, Budapest, 1973
  • Lugosi Győző szerk., Dokumentumok a Közel-Kelet XX. századi történetéhez, L’Harmattan, Budapest, 2006

Kiemelt kép: trendsresearch.org