Bizonyos fokig az öltözködésünkkel közöljük a világgal, kik is vagyunk. De tényleg csak a ruha teszi az embert? És mi teszi a ruhát? Vagy inkább kik, és hol készítik?
Emberi sorsok a varrógép mögött
A világ textiliparában már évtizedes trend, hogy a gyártás tőlünk egyre keletebbre költözik. A Szovjetunió szétesésekor a kelet-európai üzemek látták el a gyártást, majd jött Törökország, míg a 2000-es évek közepére a minőségi gyárak is Indiáig és Kínáig mentek. Azonban nemcsak a helyszín, de a gyártás módja is sokat változott.
„A világpiac egy olyan vásárhely, ahová az elvégzendő munkát exportáljuk, olyan körülményekkel, amit akarunk. És a végső termék, ami visszajön hozzánk elég olcsó ahhoz, hogy gondolkodás nélkül kidobhassuk.” – hangzik el a The True Cost című dokumentumfilmben.
A globalizált termék alapvetően azt jelenti, hogy az összes árucikk gyártása ki van szervezve olcsó gazdaságokhoz, különösen olyan helyekre ahol a munkások fizetése nagyon alacsony. Ez azt is magában foglalja, hogy azok, akik az értéklánc tetején vannak, könnyen megválaszthatják, hogy hol készítsék termékeiket, és akár válthatnak is, ha egy gyár azt mondja, nem tudja többé ilyen alacsony áron legyártani azokat.
Valójában viszont a ruhagyári dolgozók fizetik meg az olcsó öltözködés igazi árát. Ugyanis ahhoz, hogy egy gyár olcsóbban tudjon előállítani termékeket, sokszor költségcsökkentés néven lefaragnak a munkások béréből, és figyelmen kívül hagynak alapvető biztonsági előírásokat, ami az üzlet elfogadott részévé vált ebben az új gyártási modellben: így történhetett 2013-ban Bangladesben a Rana Plaza néven elhíresült baleset. A nyolcemeletes gyárépület 2500 embert temetett maga alá, ebből 1134 ember vesztette életét a romok alatt. A munkások a balesetet megelőzően többször jelezték a vezetésnek az épületen látható repedéseket, így tudtak róla, hogy annak szerkezete életveszélyes állapotban van. Azonban, hogy a költségeket lent tudják tartani, – amit a piacgazdaság diktál – nem tettek semmilyen óvintézkedést, és visszakényszerítették dolgozóikat az omladozó épületbe. Így eshetett meg a történelem legszörnyűbb ipari baleseteként leírt Rana Plaza tragédia.
Mennyi jár a munkásoknak?
A munkások átlagos fizetése 2 dollár, azaz nagyjából 584 forint. Ha belegondolunk, hogy 1 darab pólóért 3000 és 5000 forint között fizetünk, és ezekben a gyárakban napi szinten ezres nagyságrendben készülnek a ruhadarabot, nem kis számot kapunk. Ez évente – kapaszkodjunk meg – közel 3 milliárd dollár (több mint 876 milliárd forint) profitot hoz az iparág számára. Ami azt jelenti, hogy ha egy munkás végig dolgozza az év minden napját, akkor is csak 730 dollárt (kétszáztizennégyezer forint) keres.
A Rana Plaza katasztrófa óta több mint száz hasonló baleset történt. Jól működő munkaügyi ellenőrző rendszer és megfelelő technológia hiányában a tisztességes munka és a méltóságteljes élet még mindig távol van a valóságtól a ruházati iparban dolgozók és családjaik számára. A szakszervezet mint olyan, nem létezik, az alapvető emberi jogokat pedig az árkényszer miatt figyelmen kívül hagyják. Ha egy munkás felszólal az embertelen körülmények ellen, kirúgás helyett fizikai fenyítéssel büntetik, bottal, székkel vagy puszta kézzel verik őket menedzsereik. És a munkások 85%-a nő…
Gyerekek, gyerekkor nélkül
Az ENSZ szervezetei közül az UNICEF-nek és az ILO-nak (Nemzetközi Munkaügyi Szervezet) köszönhetően mára számos nemzetközi egyezmény és megállapodás létezik, amelyek nemcsak a gyermekmunka tilalmát mondják ki, hanem megfogalmaznak konkrét intézkedési kötelezettségeket is a kormányok számára. Ennek ellenére napjainkban is közel 170 millió gyerek dolgozik éhbérért ebben az iparágban, gyakran havi 10 dollárért. Egy felmérés szerint Indiában a munkások 60 százaléka 18 éves kora előtt kezdett dolgozni.
A legtöbb országban ugyan törvények tiltják a gyerekmunkát, ennek ellenére nagyon is elterjedt gyakorlat a világ legszegényebb részein. A gyerekmunka azért meghatározó része a divatiparnak, mert az ellátási láncnak alulképzett munkásokra van szükségük, néhány feladatot pedig a gyerekek ügyesebben tudnak végrehajtani, mint a felnőttek.
Indiában és Bangladesben sok lány hajlandó nagyon alacsony összegért dolgozni, mivel megtévesztő ígéretekkel könnyen be lehet őket és szüleiket szervezni. Főleg India elszegényedett részein gyakran tűnnek fel „fejvadászok”, akik arról győzködik a szülőket, hogy küldjék gyerekeiket a fonodákba, mert ott jól fizetett állást, kényelmes szállást, napi háromszori étkezést kapnak, valamint esélyt a tanulásra. A valóság ezzel szemben sokkal kiábrándítóbb, ezek a fiatal lányok ugyanis ijesztő körülmények között, modern kori rabszolgákként dolgoznak. A ruhagyárakban a gyerekek részt vesznek a ruhadarabok összeállításában, ezen kívül pedig sokféle és gyakran megterhelő feladatokat látnak el, mint amilyen például a festés, gombvarrás, szabás, cérnadíszítés, hajtogatás vagy a csomagolás. A kisebb üzemekben a gyerekeknek egészen összetett munkákat is el kell végezniük, például hímeznek, redőket készítenek vagy flittereket rögzítenek.
Milyen veszélyeket rejt ez a munka egy gyerek számára? A munkaidő hosszúra nyúlik, a gyerekek ki vannak téve a vegyszereknek, és gyakran a minimálbért sem kapják meg. A munkáltatók könnyen kibújnak a felelősség alól, mert a divatipar hatalmas és összetett terület, ahol nehéz ellenőrizni a termelés minden fázisát. Ez teszi tehát lehetővé a gyermekmunkát anélkül, hogy valaha is tudomást szereznének róla a fogyasztók arról, kik és hogyan készítették a ruháikat.
Felhasznált források:
The true cost című dokumentumfilm
Reinisch Réka: A gyermekek jogai és a valóság – gyermekmunka a világban
inGreen magazin
Life magazin
Hartay Mihály: Textilhulladék a magyar otthonokban
