A tegnap viharos estéje a ma viharos éjjele lett: papucsok, törölközők áztak kint felszabadultan (ott felejtettük, megbántuk), és áldottuk a Decathlon-t, hogy nem áznak be a sátrai. Tocsogott a harmadik nap is.
Tulajdonképpen az eleje nem is. Az csak fülledt volt a tegnapi zuhétól. A föld beitta a vizet, mint egy törölköző, a törölköző is: kicsavartuk. Kezdődik a nap, itt ilyenek nem nagyon szólnak bele a programba, hogy időjárás. Kicuppantottuk a programfüzetet (ez is elfelejtődött), felvázoltuk a nap tervét. Ígéretesnek tűnt, eddig talán a legjobbnak. Délután háromig eddig általában csak evett-kávézott-feküdt-olvasott mindenki. Meg van két hintánk itt a Lőke Kúriában, azokra vadászunk. Persze nem lenne rossz egyszer bebarangolni a csendes Dörögd zegét-zugát, csak úgy önmagáért. Talán holnap.
Háromtól kezdődnek tehát a nagyobb programok, így a mai 100 szóban a város című színházi előadás is Taliándörögdön. Szilágyi Csenge és Nagy Dániel Viktor zenés-prózai estje (délután három és hatja, mármint) olyan volt mint egy friss fröccs. Vagy szódavíz, vagy valami, amit szeretsz, mert nagyon lehetett szeretni. A 100 szóban Budapest elnevezésű pályázat gyűjt időnként történeteket a fővárosról, bármiről, ami nekünk Budapest: kislány és bácsi beszélgetése a négyeshatoson, a Gellért-hegy, néni a gangról, és ezeket a történeteket (az elmúlt három évét) válogatták színpadra, gyúrták előadássá nekünk. Azért, mert úgy ismerjük Budapestet, vagy azért, mert annyira nem. És nagyon eltalálták. Valahogy úgy, hogy mindenki találjon magának pillanatot, amit megjegyezhet, mert mondjuk nagyon-nagyon ismerős neki vagy mert elgondolkodtatta-megnevettette. Vagy tetszett a zene. Szilágyi Csenge és Nagy Dániel Viktor személye-lénye pedig dobott még mondjuk tízet az egészen, megtöltötték a szövegek betűi közti réseket, mint második osztályban az olvasókönyvben, mikor karikákká színeztük a fehér részt, ami nem tinta. Budapest pedig – hát Budapest tényleg a legjobb. Azért egy kicsit a legjobb.
Színház után színház következett. És eső, még több. Elzarándokoltunk az SZFE Globe-jához kabátokkal, kendőkkel. Valaki bevitte a törölközőket. Héttől az SZFE másodéves (Pelsőczy-Rába) osztályának vizsgaelőadását néztük, Ödön von Horváth Kasimir und Karoline-ját. Tetszett, nagyon. Az osztály, a megoldásaik, egyáltalán, amit láttunk. Izgalmas színházi hallgatókat nézni, a vizsgaelőadásokban pedig van valami más irányú fókusz, érezhetőbb hangsúly a fejlődésen, és a nagy egészben ott a kis állomás, a folyamat is. Talán jobban, mint máskor. A szerepek folyamatosan cserélődtek, az ilyen előadásoknál pedig könnyű elveszíteni a látszólag birtokolt fonalat – erősen tartani kell a végét. A játszók szempontjából is érdekes lehetett egy pillanatra elnézni, és a következőben már más, például nőhöz beszélni ugyanazzal a szándékkal és lendülettel. Mindezekkel együtt kaptunk újabb és másabb frissítőt este a másodévesektől.
Az eső közben halkabbra vette, szóval az előadás után felmarkoltunk némi fröccsöt Lajostól (a taliándörögdi első Csigabuszmegállónál árul, érdemes utána kérdezni, ha érdekel a bor és a buborék) és lebuszoztunk Kapolcsra. Kenyérlángost ettünk (vegát is lehet kapni!) és kicsit körülnéztünk. Az esti Kapolcs utánozhatatlanul hangulatos. Sétálgattunk benne. A Panoráma Színpadhoz egy kanyargós, köves út vezet – itt gyalogolva már semmiféle víz nem esett ránk. Indultunk a Bohemian Betyars (folkpunk zenekar, csalódást eddig egyszer sem okozók) nagykoncertre magunk alatt port rugdosni. Sikerült, és jól sikerült, roptuk, mintha sosem lettek volna felhők. Semmilyen értelemben.
