Az EFOTT fesztivál negyedik, pénteki napján készséggel fogadták f21-es stábunkat a Rauch sátor backstage-ben, ahol a barátságos hangulatot fokozta, hogy közvetlenebbnél közvetlenebb csapatokkal találkozhattunk. Elsőként az elmúlt években a magyar alternatív zene vaskapuját kopogtatás nélkül berobbantó fiatalos zenekart, a Bagossy Brothers Company-t kaptuk el néhány kérdés erejéig, akik Instagramon az olvasóinknak és a fesztiválozóknak is üzentek egy rövid videóban. Utánuk egy kabinnal arrébb nyugodt, rutinos készülődésben egy félig begombolt kékinges alakot közelítettünk meg, akinek az öltöző sarkából visszaverődő hangját még csak véletlenül sem lehetne összekeverni máséval. Megfordul, mosolyog, majd elképesztő gondolatok felé vezet minket a legutóbbi klipforgatásról, fesztiválélményekről, emberekről, zenéről és arról, ami igazán számít. Ez a férfi pedig nem más, mint Beck Zoli, a 30Y zenekar frontembere.
A Szeretni akart című szám klipje nagyon egyedi hangvételűre sikerült. Mi volt a koncepció?
Megírtuk a dalt, föl is vettük, és első körben valahogy annyira túlhúztuk a hangszerelését, hogy amikor Ligeti Gyuri (aki általában a dalainkat producereli) megkapta a dal első változatát, nagyon kedvesen megjegyezte egy emailben, hogy „Na gyerekek, túl sok időtök volt, mi?”
Igazából volt egy monumentalitás-élményünk az egész dal kapcsán. A Gyurival való konzultáció után végül a dalnak lett egy nagyon izgalmas zenei szövege. És aztán amikor azt gondoltuk, hogy ennek film kell, akkor az egyik alapkérdés az volt, hogy vagy mi írunk egy filmforgatókönyvet és aztán megcsináljuk, vagy felkérünk egy nagyszerű operatőrt és rendezőt ehhez, esetleg kísérletet teszünk arra, hogy mi magunk rendezzük a klipet, amire szintén volt már példa. De én azt hiszem, hogy nagyon rossz rendező vagyok, és emiatt aztán ezt elvetettük.
Melyik dalok voltak ezek, és végül mi lett a döntés?
Például a Messziről szépet mi rendeztük. Annyi ügyetlenséget látok benne, pedig kreatívnak hiszem magam, de be kell látni, hogy vannak dolgok, amikhez nem értek eléggé.
Az volt a fejemben, hogy az lesz a legjobb, ha elengedjük a vizuális nyelvét az új dalnak. Ezért leültünk Lévai Balázzsal, aki a videó művészeti producere lett… Azt mondta Balázs, hogy ismer egy nagyszerű fiatal alkotó csapatot, akikkel érdemes lenne találkoznunk. Így aztán három nagyszerű huszonéves fiatallal – a Sanyival, az Ádival és a Katával (Fegyverneky Sándor, Lovrity Kata, Polhodzik Ádám – szerk.) elkezdtünk gondolkodni. Végül előálltak egy forgatókönyvvel, és azt mondták, hogy van egy elképzelésük; mi lenne, ha ez egy kutyatörténet lenne, amiben feladat volna valahogy, hogy lőjünk ki mindenkit az űrbe. A képi képzelőerejük nagyszerűnek és egyben nagyon izgalmasnak is tűnt, úgyhogy megszületett a videó alapötlete.
Ráadásul ezzel megadtuk a dalnak azt a nyomasztó egzisztenciális kérdésfelvetését, ami reflektált történetmesélésbe viszi el. Képes arra, hogy a dal vizuális nyelve ne összecsukja, vagy egyértelműsítse a jelentését, hanem helyette felkínáljon más értelmezési lehetőséget. Hogy tudjon erre nyitni. Azt hiszem, hogy ennek a klipnek a legfőbb értéke talán az, hogy a dal értelmezési mezőjét a végtelenig nyitotta. Nagy élmény volt ezekkel a srácokkal forgatni.
Ennek kapcsán sokan kíváncsiak is a rajongók közül, hogy lesz-e album az elkövetkező időszakban?
Ezt nehezen tudom megjósolni, azt tudom, hogy egy csomó dal van a fejemben. Azt, hogy ebből mikor lesz album, még nem tudom, de majd úgyis szólunk!
Térjünk rá akkor a fesztiválvilágra. Mik azok a momentumok, amik számodra izgalmassá tesznek egy fesztivált, egy fellépést? Volt már valamilyen kiemelkedő történet, ami ehhez köthető?
Az egyik oldalon azt a borzasztó általánosságot tudom mondani, hogy nincs olyan koncert, ami lényegesebb lenne egy másiknál. Ilyen tekintetben az, hogy a Budapest Parkban játszol önálló koncertet, vagy fesztiválon játszol és headliner, esetleg co-headliner vagy, hogy a kettes számú színpadon állsz-e vagy az egyes számún, ez alapvetően nem határozza meg azt, hogy egy koncert mennyire fontos, vagy mennyire sem.
Az például egy izgalmas élmény, amikor egy új dal debütál – és ennyiben visszatérnék a Szeretni akarthoz- ilyen tekintetben a Budapest Park számunkra egy érdekfeszítő fellépés volt. Fontos, jól mérhető kérdésként lebegett előtte, hogy képesek vagyunk-e színpadra rakni ezt a dalt. És úgy mondanám, hogy még mindig gyakoroljuk igazából, amíg bele nem tudunk „öltözni”. Ez egy hosszú folyamat. Nyilván azért nem az van, hogy tök béna, de másfajta szabadsága van egy dalnak játék közben. Mondjuk mérd össze az Ül és várt , vagy a Sötét vant: nagyjából kétezerszer játszottuk koncerten. Abban egy egészen másfajta játékszabadság van, másfajta biztonság, ami mondjuk a Szeretni akartnál, amit az EFOTT-on fogunk ötödször játszani közönség előtt. Ez egy másik szituáció. Nem győzöm idézni Grecsó Krisztián barátomat, a nagyszerű írót, aki megtanult otthon gitározni és az egyik előadásunkon, miután játszott a színpadon, lejött és azt mondta, hogy „fú, én nem tudtam, hogy színpadon ennyivel nehezebb lefogni az A-mollt.” Egy szobában le lehet fogni, de színpadon ugyanazt megcsinálni teljesen más dolgot jelent. Emiatt sokkal gyorsabban is lehet fejlődni a közönség előtt.
Az nagy kérdése az egész nyárnak, hogy a Szeretni akart hogyan érik a koncert-repertoárban dallá. Vagy az, hogy hogyan tudunk visszahozni olyan dalokat a repertoárba, amiket nagyon régen játszottunk. Például ilyen az Iker, amit nagyjából 2008-ban játszottunk utoljára és most visszahoztuk a koncertlistába, ami állati érdekes. Ráadásul alapvetően is úgy szerveződik a zenekar, hogy a dallista több mint 50 számból áll, és ebből tevődik össze az a napi 15–20, ami egy koncerten éppen elhangzik. Nem az van, hogy van egy kész koncertműsor, amivel utazik a gyerek, hanem minden nap eldől, hogy aznap éppen mit játszunk.
Akkor főként a számok beépítése az, ami izgatottá tesz egy fellépés előtt?
Igen, de például állati érdekes volt a Fishing on Orfűn játszani idén, egyfelől azért, mert soha nem csináltunk még olyat, hogy egy marha nagy függöny lehullik, és az nagyon izgalmas volt technikailag is. Nem tudom, hogy tudjátok-e hogy működik. Elmondom; úgy működik, hogy felhúzatják a keretre és ott olyan oldómotorok vannak, amiket kurva nagy gombokkal irányítanak. Egyszercsak elengednek és lezuhan. Húú, az nagyon rizikós… Érted, basszus, mi van, ha az egyik oldómotor nem old, és lóg a függöny. Tök bénán fog kinézni a 9×12 méteres textil, ha csak így az egyiken fönnakad.
Izgalom az is, hogy meddig lehet egyébként egy, a maga valódiságát elbeszélő zenekart szcenírozni, meddig lehet színpadi körülmények közé tenni. Mert ez a Wellhellonál nem kérdés. Az egy színpadi produkció, amiben lehetnek táncoslányok, meg minden. De amikor az van, hogy fölmegy valaki egy valóság-állítást létrehozni, akkor nagy kérdés, hogy meddig lehet ezt eltolni? Nem láthatod úgy a 30Y-t, hogy fellépőruhák előkészítve a gardróbban, nincs ilyen… Abban vagyunk a színpadon, amiben az utcán is, maximum figyelünk rá, hogy ne legyen olyan nagyon piszkos. Alapvetően a mi állításunk ez. Tehát a színpadot nem lehet akármeddig kimozdítani, nem lehet akármerre elvinni, mert nem szerepben vagyunk, hanem a valóságban.
A szerep is lehet őszinte. Ne értsük félre, nem gondolom azokat a produkciókat hamisabbnak, vagy igaztalannak, legfeljebb van, amit szeretek és van, amit nem. Másfajta a viszonyulásunk az alkotáshoz, ezért aztán szükségszerűen nem szerepfigurában vagyunk a történeteinkben, nincs egy előre megírt pózunk. Vagyunk valahogy, és amilyenek aznap vagyunk, azt próbáljuk megmutatni. Tulajdonképpen a mi szerepünk az a magunkkal való egybeesés.
Annál erősebb egy koncert, minél közelebb tudunk kerülni ahhoz az elképzelt önmagunkhoz, amelyiket elbeszéljük. Akkor rossz egy koncert, ha valahol ez eltörik.
Ilyen tekintetben a Fishing on Orfű kihívás volt, hiszen ott debütált a nagyszerű fényes égnek az ipszilonos őrülete, ami izgalmas volt, különösen amikor láttuk délután a szereléseket. Arra gondoltam, hogy el ne engedjen valamelyik tartómotor, mert az öcsém fölött konkrétan egy 320 kilós Y van, tele nagyfeszültséggel, és egy dobos nem tud úgy félreugrani, szóval az van, hogy ott ül és agyoncsapja.
Mielőtt megalakult a banda, jártatok fesztiválozni? Voltak olyan rendezvények, amelyekre nagyon szívesen mentetek?
Nem voltam nagy fesztiválozó, és hogy is mondjam, nem voltunk gazdag gyerekek. Amikor például én kölyök voltam, akkor az alapkérdés az volt nyáron, hogy miként tudunk dolgozni, amiből ki tudjuk fizetni a következő szemesztert, az albérletet. Például én a csajommal sok fesztiválon voltam, de úgy, hogy – és ilyen tekintetben mondjuk emeljük ki a Művészetek Völgyét, amit nagyon szerettem – nagyon sokat dolgoztunk.
És mit volt a munkátok?
A nyarakat végigmelóztuk piacosként, újságárusként. Éppen ma beszélgettünk róla idefelé a buszban – mert a Balaton előhozza ezeket az emlékeket –, hogy sütöttem hamburgert, és szerintem Káptalanfüred legjobb palacsintáját. Nagyszerű lángosozó voltam. Inkább ezekkel voltunk elfoglalva, és ha volt szerencsénk, el tudtunk menni néha koncertekre. De alapvetően nem vagyok egy nagy fesztiválarc.
Voltak olyan fellépők, akikért bármelyik palacsintát otthagytad volna?
Bármilyen furcsa, számomra ilyen tekintetben Cseh Tamás különösen fontos élmény volt, szóval nem egy rock ’n’ roll zenekart mondok. Hatalmas élmény volt épp a Művészetek Völgyében látni az első Cseh Tamás koncertet a Klastrom Színpadon. Az például bámulatos volt, a ’90-es éveknek számomra egyik legfelemelőbb élménye.
Állati érdekes tulajdonképpen, hogy a sorsnak mindig van valami huncutsága. Az világos, hogy mennyire fontos számomra a Cseh Tamás életmű, ráadásul ő volt a fővédnöke az Ördögkatlan Fesztiválnak – igazából ugye máig az.
Éppen ott játszottunk a nagyszínpadon, amikor a halálhíre megérkezett. A mi koncertünkön jelentették be a nyilvánosság előtt. Na és akkor utána még játsszál negyven percet. Szóval borzasztó élmény volt, de mégis valahogy van benne valami felemelően sorsszerű, hogy ez így történt meg. Talán a Cseh Tamási életmű jelentése, vagy a világról való gondolkodása valahol mégiscsak jelen tud maradni a 30Y színpadán. Ez a folytonosság számomra fontos és máig nagyon sokat jelent.
