A kiégést 2019-ban a WHO hivatalosan is elismerte mint foglalkozási ártalmat, amelyet a nem megfelelően kezelt krónikus munkahelyi stressz okoz. A kiégés mindenkié, a kiégés sokaknál már alapállapot, a kor betegsége. Viszont ahogy kezdetben a szerző sem, úgy sokan mások sem ismerik be maguknak, hogy elérték azt a szintet, ami a kiégés legfelsőbb határa, mennek tovább, mert nincs megállás. Az élet egy ringlispíl, ahol nem egy menetre fizetsz be ötszáz forintért, hanem folyton pörög és pörög és sokszor csak kiugrani lehet.
Anna Helen Petersen 2019 elején írt egy cikket a BuzzFeedre arról, hogy a milleniálokból „kiégett generáció” lett. Az írás rövid idő alatt hatalmas hatást ért el, valósággal felrobbantotta az internetet, pár nappal a megjelenést követően már több mint hétmillión kattintottak rá, a közbeszéd részét képezte, a közösségi médiában és a sajtóban is felkapták a témát. A szerzőnek világossá vált, ezzel hangyabolyba nyúlt, egy olyan problémát talált, ami rengeteg embert érint. Készített egy kérdőívet, amiben arra kérte az amerikai huszonéveseket és harmincasokat, mondják el tapasztalataikat. Erre, és a kiégéssel kapcsolatos szakirodalomra alapozva írta meg Jöttünk, láttunk, elegünk van című könyvét.
A szerző saját tapasztalatait, élményanyagát írja le, és bár amerikai, nem kell ahhoz az USA-ban élnünk, hogy kapcsolódni tudjunk. A jó öreg kapitalizmus már nálunk is megvetette a lábát, ugyanúgy küzdünk a munkahelyünkért, a munkaerőpiacon, és nap mint nap rájövünk, könnyedén pótolhatóak vagyunk. Petersen azt írja, hogy mindenkinek kijárna a törődés, csak azért, mert él. Mégis, ha csak a saját életünkre gondolunk, a fizetésünk alig ér valamit és Magyarországon is sokan diákhitelekkel, hitelekkel nehezítették a felnőttségük egyébként sem könnyű korszakát.
Már gyerekkorban mókuskerékbe kerülünk
Azt már eddig is tudtuk, hogy a neveltetés, a környezet, amiben felnövünk, mennyire meghatározza, hogy milyen felnőttekké válunk. Anna Helen Petersen mások, az Egyesült Amerikai Államok különböző pontjain, más és más társadalmi osztályba, etnikai csoportba tartozó szülők által megfogalmazott példákat hoz fel annak szemléltetésére, hogy az iskolai szakkörök, sporttevékenységek halmozása már gyerekkorban kiégéshez vezet és felnőttként képtelenek vagyunk kiszakadni ebből a mókuskerékből. A túlhajszoltság alapállapotunkká válik, hiába keresünk jól és élünk kívülről csodálatos életét, ha közben a testünk folyamatosan azt jelzi, fáradtak vagyunk.
Találd meg azt a munkát, amit élvezel csinálni és soha egyetlen napot sem kell dolgoznod – szól az örökérvényű jótanács, de a könyv bebizonyítja, hogy, amerikai szlenggel élve, bullshit. Ha ilyet találsz, a munkád lesz az életed, dolgozó leszel a nap 24 órájában és nem tudod különválasztani a civil éned a dolgozótól, nem lesz munkaidőd, mert mindig elérhető leszel és nem lesz életed, mert a munkáért élsz majd.
A mindennapi megélhetési gondoknak köszönhetően egyre kevesebbet tudunk pihenni és az sem minőségi kikapcsolódás, olvasás helyett inkább a telefonunkat pörgetjük, mert annyira leszívott minket a nap, a mindennapi tennivaló, hogy nincs másra agyunk, energiánk és a feladatok elvégzése is rutinszerű, semmi sikerélményt nem ad. Ha ez mind igaz ránk, akkor tudhatjuk, egy mélysötét kútba nézünk, aminek az alján nem tudjuk, hogy a reménysugár pislákol vagy egy marék aprón csillan meg a fény, amire ácsingózunk, mert annyival is könnyebb lenne boldogulnunk a felnőttlét mocsarában.
A munka világa könyörtelen
Sok milleniál Amerikában hiába járt elit, borostyánligás egyetemre, szerzett diplomát, vett részt gyakornoki programokban, a munkaerőpiacra készülve számos elutasításban volt részük. Nemhogy a vágyott álommunkát nem kapták meg, de sokan ahhoz sem kerestek eleget, hogy a lakhatásukat fenntartsák és még finom falatokat is a szájukba juttassanak. Hiába éltek a tagadás homályában, kénytelenek voltak belátni, hogy haza kell költözniük a szülői házba, amit természetesen hatalmas csalódásként éltek meg. A végzettségükhöz mérten alacsonyabb beosztás, kevés fizetéssel (és még abból is levonódik a havonta fizetendő diákhitel-törlesztés) sok milleniálnál depressziót okozott.
Rengeteg kétségbeesett ember keres munkát és a cégek ezt szégyentelenül kihasználják, a milleniál generáció megszületésekor még javában voltak szakszervezetek, amik tényleg megfelelően képviselték a munkavállalók jogait, de a legtöbb ilyet leépítették és manapság a cégek nagy része nem is saját maga foglalkoztatja dolgozóit, hanem alvállalkozókon keresztül, ami odáig vezet, hogy nem kell utánuk nyugdíjjárulékot, egészségbiztosítást fizetniük, sőt még a fizetett szabadság sem illeti meg őket.
Minél kevesebb egy cég alkalmazottja, annál versenyképesebb a tőzsdén és így a lehető legtöbb profitot tudja kifizetni a részvényeseinek. Az Apple 63 ezer embert alkalmaz közvetlenül, abból a 750 ezer munkásból, akik világszerte gyártják, összeszerelik és árusítják a termékeit. Kínai gyárakban, nagy munkaterhelés mellett szerelik össze az Apple-termékeket, persze azok papíron nem Apple-gyárak. A sok jó és kiváló holmi zavaros és kizsákmányoló módszerekkel jön létre. Ez már nem a cég felelőssége, hiszen kiszervezte a munkát alvállalkozóknak. Ez csak egy példa, de sajnos így működik a piacgazdaság, olcsón előállítani és drágán, minél magasabb haszonnal eladni. A szerző egy mondatban így foglalja össze a piacgazdaság lényegét: „És ennek a konstrukciónak az áll a középpontjában, hogy kevés kiválasztott sok pénzt keressen azon, hogy sok más embernek nincs választási lehetősége.”
Petersen a különböző munkahelyeket elemezve görbe tükröt tart elénk a sokat idealizált Amerikáról. Nemhogy nincs kolbászból a kerítés, hanem a milleniálok és a Z generáció tagjai megtapasztalják a kapitalizmus minden árnyoldalát. Az emberek robotként (csak azért alkalmazzák őket, mert (még) jobban el tudják látni a feladatot, mint egy robot) való kezelése. A dolgozó nem lehet beteg, a céget nem érdekli, hogy van családja, ők nem az embert látják, hanem azt, amit megtermel, a profitot.
„Az internet a kiégésünk legfőbb oka”
Állandóan online lenni, építeni egy másik valóságot a közösségi oldalakon, csekkolni, tweetelni, posztolni, lájkolni, megerősítést várni a képeinkre, bejegyzéseinkre és akkor még a munkánkról nem is beszéltünk. A 21. században egyértelműen begyűrűzött a munkánkba is az internet, e-mailek, szerkeszthető dokumentumok, Zoom meeting, Teams, állandó jelenlét. Sokszor nem is a főnök várja el, hanem mi rettegünk, hogy észreveszik, nem voltunk egy órája elérhetőek. Iszonyat megterhelő. A Mindent a technológia tart mozgásban című fejezet, mintha a Társadalmi dilemma című film leírása lenne, (ott mutatják be ennyire jól a közösségi média ránk gyakorolt hatását és hogy nem individuumok vagyunk ezen a téren, hanem eladhatóvá változtatják az időnket, a figyelmünket), de igazából a mi életünkbe gyűrűzött be az internet, és úgy tűnik, hogy ebből már nincs kiszállás. Gondoljunk arra, hogy mennyire kétségbeestünk, amikor órákra leállt a Facebook és az Instagram.
Bár ahogy arra a szerző is rámutat, a legnagyobb problémát nem az jelenti, nem az súlyosbítja a kiégést, hogy állandóan jönnek az értesítések, e-mailkre kell válaszolnunk, hanem az, hogy soha nem tudunk megfelelni a magunkkal szemben támasztott elvárásoknak. Arról már nem is beszélve, hogy a közösségi felületeken mindenki tökéletesnek akar látszani, miközben romokban az élete, de a csillogó, feszes bőrű modelleket és izmos testű férfiakat látva frusztráltnak érezhetjük magunkat. Nem is kell ilyen messzire mennünk, egyszerűen egy ismerősünk utazását látva is megfordulhat a fejünkben: milyen szerencsés (miközben nem tudjuk, ő mit áldozott fel azért, mióta gyűjt arra az útra), míg mi az irodában gürcölünk, hogy a jövő hónap elején megkaphassuk azt a kevéske pénzt, amit ellenjuttatásként ajánlottak munkánkért.
A legtöbben nem azért hajszoljuk túl magunkat, mert nem lehetne szabadidőnk, hanem egész egyszerűen félünk a saját gondolatainkkal lenni. Elfelejtettük, milyen „semmit” sem csinálni, valami olyat, ami ahhoz az élethez visz közelebb, amilyet szeretnénk élni és amilyen értelmet szeretnék adni neki. Az nem baj, ha megkérdőjelezzük, hogy a tevékenység, hobbi, amit végzünk, tényleg a miénk-e vagy a társadalom, a környezet nyomta ránk és igazából mi másra vágyunk. Akkor van baj, ha hagyjuk magunkat sodortatni, mint egy letört ágat a folyó és nem kezdünk el kiúszni az egyik partra. Döntéseink felülírása, az állandó útkeresés az ember sajátja, fontos küzdelem a kiégés ellen.
Anyák nehezített pályán
Bár a keresetek, a társadalmi osztályok eléggé eltérőek Magyarországon és az Amerikai Egyesült Államokban, azt az anyák teljes mértékben átérezhetik, hogy a gyereknevelés csak növeli a kiégés kockázatát.
A férfiak az 1970-es évekhez képest ugyan többet segítenek a házimunkában, de még így is nagyrészt a nőkre marad ez a teher is a gyermeknevelés mellett. Ahogy a könyvben a szerző fogalmaz, az anyáknak két nyolcórás állásuk van, amit a társadalom sem vesz észre, de a berögződések miatt legitimizálja, mert még mindig megvannak a tipikus nő és férfi szerepek.
A nők a gyereknevelést folyamatos stresszként, megfelelési kényszerként élik meg, de ezen még az sem segít, hogy megosztják tapasztalataikat sorstársaikkal, mivel inkább nem beszélnek a problémáikról. Csendben elkezdik megutálni a férjüket, mert neki lehet szabadideje, megtarthatta a munkáját, nem segít a háztartásban és ha egy nőnek mégis akad pár szabad órája, nem tud vele mit kezdeni, hiszen gyerekkora óta így nevelték, hogy valamit csinálnia kell, nem szabad unatkoznia, mert akkor haszontalanná válik a családja, a társadalom, sőt az országa/hazája (különösen Amerikában lehet hangsúlyos ez az érzés) számára.
Ahogy az elején is említettem, Anne Helen Petersen eredetileg egy cikket akart írni a milleniálok kiégésével kapcsolatban, de annyira összetett téma, hogy végül könyv kerekedett belőle. Ez egy „okos” mű, rendkívül alapos kutatómunka gyümölcse, mind a szakértők, mind a milleniál nemzedék megszólalóival. A könyv nem akar megoldási javaslatokkal előállni, csupán bemutatja a kiégés kultúráját és azt, hogy ez nem egyéni, hanem társadalmi szintű, globális probléma.
A munka, a munkamánia nem megoldás, inkább csak menekülés valami elől. Értékeljük magunkat, a körülöttünk lévő világot, hiszen a kiégésből is van kiút. A szerző egy fontos mondatát idézném a végére (ami nem csak a kiégésre, hanem az élet bármely területére igaz): „Nem kell, hogy így legyen”.
Kiemelt kép: Antonio Sortino/The New York Times
