Egy tíznapos fesztiválon a nyolcadik nap az, amikor hiába jó a program és lehet kíváncsi az ember, de ideje egy kis távolságot eszközölni és kihasználni azt, hogy az embert nem várja üres óráiban mosatlan ruha, megoldatlan feladat, éhes száj és csak ülni valahol, ahonnan hallatszik a tömeg, ahogyan teli torokból a Mi vagyunk a Grundot harsogja. Nem olyan könnyű pihenni, de azért nem lehetetlen.

Van azért olyan program, ami belefér a péntek délutáni nyugalomba: Hegyi Gyuri zenés rocktörténete utolsó állomásához robogott többek között a Zenevonattal. A magyar nyolcvanas évek zenei világában olyan megosztó alakokkal ismerkedtünk meg, mint Katona Klári, Szűcs Judith, Máté Péter, vagy a nemzetközi mezőnyből a Queen, Blondie és a minden nő kedvence a Mamma mia! óta, az ABBA. A hetvenes-nyolcvanas évek veszélyes politikai vizein sokan jutottak kétes sikerhez, például a Neoton Família, amit a Retro Rádió abbahagyhatna játszani, de ahogy a mester is mondta, ha az élet gurít feléd egy ziccert, azt illik kihasználni.

A Petendi Pajtáról azt tartják az őskapolcsozók, hogy a fesztivál területén belül ez az a hely, ami leginkább emlékeztet hangulatában az eredeti koncepcióra: kicsi, barátságos, káoszos, lehetetlen pózokban lehet fetrengeni és olyan, mintha egy spontán koncerten lennél még akkor is, ha szerepel a hetek óta elérhető nyomtatott programfüzetben. A péntek délutáni műsoron különleges csemege szerepelt a komolyzene iránt nyíltan vagy titkon rajongó látogatók számára: Mozart Figaro házassága című operáját mezítlábas verzióban kisképzősök vitték színre Tóth Árpád vezetésével.

Az előzőkre is igaz, hogy érdemes olyan előadásokat választani, olyan előadókat, zenekarokat kipróbálni fesztiválon, amikkel kevés vagy semmilyen kapcsolatunk nem volt, mert amiket otthon meghallgatni is éppen elég élvezet, az nagy eséllyel nem fog sokat adni élőben. A 30Y kivételt képez, mert tinikorom óta nem került elém, akkoriban tök jó volt a szíveket a korlát mögött találni, meg srácokról és lányokról hallani, akik mások álmaiban élnek. Az, ahogyan Beck Zoli megmozgatja az embereket, hogy mindenki tudja a szöveget és énekli is, hogy tud hozzájuk beszélni és érződik, hogy személyesen szereti őket, nem csak amolyan elvontan, távolról, hogy hajlandó bemenni közéjük, a Völgy szellemét idézi. Illatos ez a hely, nem emberszagú, mint régen.

Arany mondatok és disznóságok emberektől, akik véletlen körülöttem szóltak:

„…de hát angoltanár írja a szöveget, basszus…” (Hegyi Gyuri a The Police-ról)

„…jobbkor nem is lehetne rossz helyen lenni…” (Noemo)

„…ölés, gyilkolás – kettő órán keresztül!” (középkorú, decens hölgy)

„…nem baj, ha hármas vagy környezetből, gyakorolj [gitáron], Jimi!” (képzelt iskolapszichológus Hendrixnek, Hegyi Gyuri)

„…Jim Morrison egy impertinens fasz volt, szándékosan elájult a barátai előtt…” (Hegyi Gyuri)

„…vajon igaza volt a buddhistáknak? Akkor vegyünk be egy LSD-t és utazzunk hat napig…” (Hegyi Gyuri)

„…annyi minden van, ami valahogy kimaradt az életemből, és itt látom…” (fiatal nő)

Kiemelt kép: Márk Martina fotója