Kínában komoly kultúrája van a nyugati műalkotások lemásolásának, amely szinte példamutató leleményességet és szorgalmat éppúgy igényel, mint a szerzői jogok maradéktalan semmibe vételét.
„Eredeti vagy kínai?”, szól gyakran a kérdésünk, és egyértelmű, mire utalunk ilyenkor. Mindenki szeme előtt megjelenhetnek híres márkák giccses, rossz minőségű koppintásai, a logóban hibás helyesírással és felcserélt szimbólumokkal. És amit az internetes mémeken vagy a környékünk kétes minőségű üzleteiben láthatunk ezekből az utánzatokból, az csak a jéghegy csúcsa ahhoz képest, mennyi hamisítvány özönli el a kínai piacot. Nem csak egyszerű sztereotípiáról van szó, a világ hamisított termékeinek 63%-a valóban Kínából származik.
Kínában régre nyúló eredetei vannak a shanzhai kultúrának – ennek lényege gyakorlatilag egy kulturális ellenpont képzése a nyugattal szemben. Ezt úgy érik el, hogy az ottani termékeket utánozzák, belőlük merítenek ihletet, vagy akár kiparodizálják őket. Terítékre kerülhet gyakorlatilag bármilyen árutípus márkája, ruházattól gyógyszereken át autókig, de művészeti és popkulturális alkotások is. A szó elsődleges jelentése „hegyi erőd”, de eredete kissé a nyugati „kalózkodás” kifejezésre hasonlít: a Song-dinasztia alatt shanzhai-nak hívták a hegyi banditákat is, akik a korrupt hatóságokat megtámadták és kirabolták.
Hogy miért van ekkora kereslet az országban a bootleg termékekre, arra sokrétű a magyarázat. A legegyértelműbb része talán az, hogy az állami cenzúra sok terméket visszatart a kínai társadalomtól, ezért meg kell alkotniuk belőlük a saját verziójukat. Ezzel a közönség egy része tisztában van, mások viszont gyanútlanul hiszik, hogy az eredeti termékért adtak ki pénzt. Azonban a shanzhai kultúra nem egyszerűen a hiánypótlásról szól. Létrejöttében mindenképp bejátszhat az a faktor, hogy a nyugati individualizmussal szemben keleten kevésbé tartják egyvalaki tulajdonának a létrehozott alkotásokat. A szerzői jogok tehát alapvető kulturális okokból nem élveznek akkora fontosságot, mint nálunk. Ez önmagát erősítő folyamat lesz egy idő után, hiszen aki koppintott könyvek és filmek között szocializálódott, az természetesnek tartja, hogy alkotóként ő is szabadon utánozhat másokat.
A shanzhai kultúra emellett egyszerre szól a nyugati világ idealizálásáról és elutasításáról. A világ amerikanizálódásának következménye az, hogy Kínában sokan tartják trendinek és követendőnek az ottani életmódot. Szeretnének közelíteni felé, és ennek egy módja lekoppintani popkultúrájának alapköveit. Az utánzás ugyanakkor a globalizáció elleni tiltakozás sajátos formája is lehet. Elvből nem adnak pénzt a nyugati nagyvállalatoknak, helyette létrehozzák saját áruikat, megalkotják ellenkultúrájukat, akár ki is parodizálják az eredeti termékeket.
A jelenség túlidealizálása előtt azonban le kell szögezni: sokszor valóban egyszerű csalásról, a gyanútlan közönség lehúzásáról van szó. Akár még akkor is bejátsszák, ha az eredeti termék egyébként megtalálható az országban. 2016-ban nyitott meg például a Disneyland Shanghaiban és nem kellett sok idő, hogy az eredeti honlap mellé egy hamisítványt is létrehozzanak, hasonló url-címen, megegyező designnal és funkciókkal. Ennek valóban egyetlen motivációja volt: hogy a véletlenül itt jegyet foglaló közönség pénzén meggazdagodhassanak.
Az épületek és szobrok lemásolása sem meglepő jelenség Kínában. A Shimao Property építette meg például a hangzhou-i Zhejiang tornyokat, amelyek az egykori new york-i ikertornyokra hasonlítanak. Shanghaiban, a Huangpu folyó partján a londoni Timepiece szobrot másolták le, egy hatalmas bevásárlóközpont pedig a Pentagon formáját öltötte fel a külvárosában.
Ezek lemásolásánál nagyobb kreatív kihívást jelent a könyvek és filmek gyártása. Ezeknél is észrevehetjük, hogy a bootlegek elkészülését nem feltétlenül a cenzúra számlájára írhatjuk. 2007-ben például Kína nem győzte kivárni az utolsó Harry Potter könyv megjelenését: az ezt megelőző hónapokban csak úgy elözönlötték a helyi könyvpiacot a történet alternatív befejezései. Olyan címekkel jelentek meg, mint „Harry Potter és a kiránduló sárkány”; „a kínai birodalom”; „a hatalmas tölcsér”, vagy épp az előző részből ihletet kölcsönző „félvérű rokon herceg”. Egyesek hűen követik a J. K. Rowling által felépített világot, míg mások szégyenérzet nélkül kölcsönöznek teljes történetszálakat más nyugati íróktól és a kínai népmesékből, mítoszokból egyaránt. Van, amelyik A hobbit teljes történetét publikálta, a Harry Potter szereplőire kicserélve a karakterek nevét – kivéve Gandalfot, aki valamiért önmagaként csatlakozhatott a varázslóvilágba. Másokban elit kínai varázslóiskolák diákjai mentik meg a világot (akik nyilvánvalóan jóval kompetensebbek brit társaiknál); Harry elutazik egy ázsiai varázslóiskolába, ahol gonosszá válik, vagy épp Voldemort az, aki kínai szövetségese, Yandomort segítségét kéri. Van, amelyik új főszereplőt alkotott, aki a Peter nevet viseli, egy másik szóról szóra újraírja az első könyvet, ezúttal egyes szám első személyben, és olyan is akad, amelynek borítóján egy dinoszauruszon ül a főszereplő.
Ezek a művek gyakorlatilag fanfictionök, és a mögöttük álló kereslet is azzal magyarázható, amivel a rajongói írások népszerűsége: ha a megszeretjük egy történet univerzumát, akkor többet kérünk belőle, még ha nem is az eredeti szerzőtől származik a folytatás. Ezt a keresletet a kiadók felismerték és kihasználták, bevállalva a szerzői jogok megsértését is ezzel. Persze könnyű úgy dönteniük, hogy vállalják a kockázatot, amíg az állam sem foglalkozik a kérdéssel – igen, éppen az a hatalom, ami híresen nagy erőket fordít a kulturális művek átvizsgálására. Annyira leköti őket a történelmi, politikai vagy pornográf tartalmak cenzúrázása, hogy a hamisításokat gyakorlatilag nem tartják hatáskörüknek. Ha jelentve is lesznek ezek az ügyek a megfelelő hatóságoknak, a legtöbb eset ítélet nélkül marad.
Egy film utánzatát legyártani már jóval nagyobb befektetés, de jelenleg van is rá keret. A helyi szórakoztatóiparba egyre nagyobb tőke áramlik, egyre több új vállalkozással, a filmszektor évente 30%-os növekedést képes produkálni. Eközben az internet részleges elérésével a lakosság nagy része hallhat a nyugati kasszasikerekről, amiket a kínai mozik nem hajlandóak bemutatni. Tehát az igény is egyre növekszik arra, hogy ezeknek az elfogadható verziója elkészüljön számukra.
Ilyen például a Mad Max film knock-off verziója, a Mad Shelia, ami poszterében, trailerében és cselekményében egyaránt az eredeti film alacsony költségvetésű megfelelője: egy poszt-apokaliptikus világban játszódik, ahol a nőket szűkös erőforrásként, birtokolható tárgyként kezelik. Az eredeti film is azok kategóriájába tartozott, amik fennakadtak a hatóságok cenzúráján, az internet révén viszont sokan megnézhették illegálisan. Kínai verziója 2016-ban jött ki, és Belső-Mongóliában forgatták le. Annak ellenére, hogy az eredeti film sem volt hozzáférhetetlen, a Mad Shelia is elért akkora sikert, hogy megérje további két részt leforgatni belőle.
A bootleggyártás egyik találékony ötlete, hogy rájátszanak arra, milyen gyakoriak a kínai nyelvben a hasonló hangzású szavak, amik csak írásmódjukban vagy hangsúlyozásukban különböznek. A Zootopia című Disney-film hivatalos kínai fordítása az „Őrült állatváros” címet kapta – ami kínaiul ugyanúgy hangzik, mint az „Őrült játékváros”, a rajzfilm knock-off verziója. Ez utóbbi cselekménye eltér az eredetitől: egy kisfiúról szól, aki a játékok világába kerül, miután sajátjaival nem tud szépen bánni. A film posztere azonban meglehetősen egyezik a Zootopia poszterével – ahhoz eléggé, hogy összezavarjon néhány moziba betérőt, és ezzel plusz nézőket szerezzen az Őrült játékvárosnak.
Bár a kínai hatóságok nem sokat törődnek az utánzatokkal, az azért előfordulhat, hogy az eredeti filmek készítői nem hagyják ezt szó nélkül. 2015-ben a Pixar is feljelentette a Verdák-utánzatot készítő rendezőt, Zhuo Jianrongot – igaz, kevés sikerrel, ugyanis két évvel később már el is készülhetett az Autobotok második része. Zhuo azt állította, soha életében nem látta a Pixar népszerű franchise-jának filmjeit. Az amerikai cég szerint viszont ezek a filmek mások ötleteinek kasszasikereiből akarnak meggazdagodni saját ötletek helyett.
Bár a felháborodása valószínűleg jogos, abban viszont téved a Pixar, hogy a filmhamisításból erőfeszítés és kockázat nélkül szedhetjük meg magunkat. A helyi közönség nem olyan egyszerűen becsapható, mint elsőre hinnénk. Az internet segítségével sokan hallanak az eredeti filmről, esetleg le is tölthetik onnan. Nagy részük csak azért ül be a mozikba, hogy saját szemükkel láthassák és kinevethessék az olcsó utánzatokat. Ezek költségvetése nem feltétlenül alacsony, hiszen az alkotóknak mégis csak kasszasikereket kell utánozniuk, és gyakran előfordul, hogy belebuknak. Arról nem is beszélve, hogy egy jó ötletet kitalálni csak az első lépés, a kínai filmkészítőknek aztán éppúgy kell dolgozniuk a megvalósításon, mint amerikai kollégáiknak.
A kínai élet minden területét átszövő shanzhai kultúra számos veszélyt hordoz magában: például ha hamisított gyógyszereket fogyasztunk, vagy a márkásnak hirdetett közlekedési eszközünk útközben megy tönkre. A könyvek és filmek esetében viszont közel sem ennyire életbevágó a kérdés. Az utánzatok elkészítői hiánypótló, de legalábbis szórakoztató és ártalmatlan alkotásokat hoznak létre. Tulajdonképpen olyan munkát végeznek, amelyek nyugaton is bevált szokások, csak más keretek közt – például ha fanfictiönt írunk, vagy ha expliciten megjelöljük, milyen mű ihlette meg a sajátunkat. Attól pedig igazán nem kell tartanunk, hogy a Disney miattuk fog csődbe menni. A bootlegek sosem lesznek minőségi alkotások, valószínűleg még iróniamentesen élvezhetőek sem. Ugyanakkor tudjuk, hogy a trash alkotásokra világszerte, a popkultúra minden ágában általános igény van. A legyártásuk egyszerű, mechanikus üzlet, nem valódi kreatív folyamat – de ne legyenek illúzióink arról, hogy ez a nyugati szórakoztatóiparban másképp működne.
Források:
