Színtiszta rögtönzés – Lev & Te a Momentánnál

Lajos Boglárka 2019. feb. 7. 0 0

Találékonyság és felkészületlenség, adrenalinlöket és lustaság, koncentráció és halogatás. Legyen szó egy gyéren összedobott PowerPoint bemutatóról, egy otthon felejtett bérletről, vagy egy gyors táncpárbajról a sikátorban, mindben közrejátszik valami, amit improvizációnak nevezünk: a Momentán Társulat ezt járatja csúcsra.

„A színpadon egy profi színész és egy profi imprós. Nincs szöveg, nincs próba. Csak kockázat és bizalom. Molnár Levente merész impróelőadása ismert színészekkel.” – tudósít a színlap.

A Momentán Társulat Lev & Te című előadása az improvizáció legtisztább, egyben a legkockázatosabb változata, ami létezik. Nincs forma, nincs szóbeli vagy stílusbeli megkötés, tehát abszolút nincsen semmi fogódzkodó. Az egyedüli kikötés az egyórás időkeret, amelybe beletartozik egy kis beszélgetés, feloldódás a partner segítségével a színpadon. Akkor mégis mit fogunk látni? Egy történetet, vagy esetleg nem azt? Több történetet, vagy egyet sem? Molnár Levente ezúttal Molnár Áront hívta vendégül, és milyen jól tette!

Mi is az improvizáció? Kreatív füllentések sorozata? Esetleg egy kölcsönös egó-produkálás? Egy homokvár építése homokalapokra? Vagy egy olyan barkochba, aminek sosem volt megoldása? Az improvizáció itt egy olyan kétszemélyes csapatjáték, amelyben nem csak bizalomnak, az odafigyelésnek és a gyors reakciónak, hanem a kreatív és nem szokványos megoldásoknak is szerepelnie kell. Méghozzá soknak és állandóan. A történet vagy történetek lehetnek mozaikszerűek, vagy futhatnak egyetlen szálon is. Semmi sincs előírva.

Molnár Levente Fotó: Deszkavízió

Ezúttal az előadás nem a közönség számára interaktív . A két színésznek fél szavakból kell megértenie a másik fél szándékát, majd mélyebben belemenni a játékba. Kicsit hasonló ahhoz, mint amikor az ember harmadszorra sem érti, amit egy másik személy mond, így egy “igen-igen”-nel mosolyogva válaszol, és csak meri remélni, hogy egy eldöntendő kérdésre reagált éppen. A csoda ekkor történik a színpadon. A végeredmény nemcsak humoros, csavaros, netalán elgondolkodtató, hanem megismételhetetlen is lesz. Soha többé nem fognak elhangzani azok a szavak és nem olyan sorrendben, mint akkor. Újra nem lehet előadni, reprodukálhatatlan. Milyen? Eklektikusan feszültségkeltő. A nézőben van egy fajta kíváncsi félelem, hogy valóban működni fog-e. Ez egy trapézugrás, ahol a másik fél a kapaszkodó és fordítva. Nem lenne ennyire izgalmas, ha kiderülne, hogy az artisták ki vannak kötelekkel biztosítva, mint egy báb.

A két Molnár olyan jól működött együtt, mintha csak szavakkal megbeszélték volna, melyik szónál vagy mozdulatnál váltsanak. Így lett a verekedésből ejtőernyős ugrás, a lovaggá ütésből falakat mozgató börtönből szabadulás majd visszamászás, mert odabent mégis kényelmesebb, a feltaláló és teremtménye iránt érzett kötődésből két panaszkodó eszkimó, és megannyi ötletes asszociatív agyeldobás, ami egy szemöldökfelvonásból vagy egy szóból született.

Molnár Áron igazi energiabomba, az ember alig várja, hogy kirobbanjon. Minden mondata olyan éles és határozott, mintha álmában begyakorolta volna a magyar értelmező kéziszótár összes permutációját direkt az ilyen esetekre. Molnár Levente pedig készséges bármely történésbe belemenni és rájátszani. Az előadás elején tisztázza is, hogy bármi, ami a színpadon jól sikerül, az a vendég érdeme, és bármi ami rosszul, az az övé. Az viszont biztos, hogyha az ember egy, a szeme előtt megszülető alkotást szeretne látni, ami még leírhatatlanul szórakoztat is, akkor az csak az ő hibája, ha ezt nem teszi meg.

Kiemelt kép: Ördögkatlan Fesztivál

Tags: improvizáció, kritika, Molnár Áron, Molnár Levente, Momentán Társulat Categories: SZÍNHÁZ
Related Posts