Csalárd napsugár és síró patak – A k2 Színház előadása a MU Színházban

Lajos Boglárka 2019. máj. 14. 0 0

„A k2 Színház nyolcadik éve volt vendége az Ördögkatlan Fesztiválnak. Ebből négyszer a fesztiválnak otthont adó falvakat járták végig, hogy a fesztivál kezdete előtt a helyi lakosoktól történeteket gyűjtve megidézzék a baranyai negyvenes-ötvenes éveket. A társadalmi, politikai és emberi sorsok izgalmas, nem dokumentarista jellegű “népszínművekké” cseperedtek a csapat által, melyeket a fesztiválon láthatott a nagyérdemű, autentikus környezetben. Ezen színdarabok utolsó fejezete, az ötödik, A baranyai gyöngyösbokréta.” – olvashatjuk az előadásról k2 Színház honlapján.

„A Gyöngyösbokréta mozgalom a népi hagyományok újjáélesztésére és színpadi bemutatására létrejött mozgalom volt; jellegzetessége a két világháború közötti magyar kulturális életnek, és fontos előzményét jelentette későbbi népművészeti mozgalmainknak is.”

Tavasz közepe van, ami csak egyet jelenthet a szezonlobbizó fecskéknek és a fáradt diákoknak: közeleg a nyár. Közeleg a nyár, tehát közelednek a fesztiválok is. Egy közülük számomra biztosan: az Ördögkatlan Fesztivál. Ott láttam tavaly a k2 Színház új drámájának bemutatóját, A baranyai gyöngyösbokrétát. Ez akkor a fesztivál egyik legmaradandóbb színházi élményét nyújtotta nekem. Autentikus környezet és egy mély dézsányi energia vett minket körül, a kis pajta kis udvarában Nagyharsányban.

Eltelt jó néhány hónap, és újranéztem a MU Színházban. Újra kellett néznem.

’48-ban járunk. Mármint nem abban, hanem 1948-ban. Majdnem. Pont száz éve, hogy megtörtént a forradalom. A baranyai Gyöngyösbokréta mozgalom tagjai, Hohmann Elek, a tanító, felesége Hohmann-né Maczkó Rózi, a cselédlány Gitta és Korcsmár Sándor, a „legnagyobb magyar”  a jubileumi megemlékezés előadását próbálják. Próbálják előadni: Rózi a citerán, Gitta a 12 pont csuhajjázásával, Elek saját lokálpatrióta szónoklataival és végül az izgulós, dadogós Sanyi Tompa Mihály Gólyához című versével, vagyis annak hiányos puzzle darabjaival. Magát a megemlékezést a Gólyához című versre fűzték fel. Jobban mondva, ahhoz a szignózott kötethez, amelyet a 115 éves Hangya Palkó bácsi, a család nagypapája kapott magától a költőtől még anno abban a ’48-ban. Szóval a mozgalom próbálna, de a látszólag visszamaradott Sanyi nem tudja a verset, ráadásul elhagyta a megyeszerte híres és egyetlen verseskötetet. Elek nem enged 48-ból, leszidja Sanyit és a kötet után küldi a csapatot. Ekkor kezdődik az igazi dráma.

A darab humoros, csattanós, olykor rímel, olykor kertel. A darab eleji felfűtött szóviccek és helyzetkomikumok pont elegek arra, hogy belerázza a nézőt a helyzet enyhén furcsa és kedves állapotába. Valakinek ez sok lehet, de szerintem az abszurdan komikus kezdés miatt üt akkorát az egész végkimenetel; megadja a befogadáshoz szükséges alaphangot. Az utalásokkal telepakolt szöveg miatt olyan erős a szöveg belső felépítése, hogy minden apró részletnek és fekete háttér-gegnek fontos szerepe van, így kötődik össze a népszínműt megidéző darab egy koherens és illatától részegítő virágcsokorrá. Telik az idő, kiürül a mézes-ágyas, a személyes tragédiák meg a felszínre loccsannak.

Kiemelt kép: Vener Orsolya

Olyan az előadás, mintha Magyarország történelme itt és most lejátszódna piciben, egyetlen faluban: látszólag a forradalmi eseményekkel, de gyakorlatilag a világháborúk után. Háború, háború, emberek halnak meg. Kinek a felelőssége megannyi ember életének vége? Felelősségre vonható-e egy falusi tanító, hogy a háború korszakos hatása a kis falujukba is elért? Az egyén életében igenis vállalhat, egy nemzetében annál kevésbé. Elgondolkodtató és messzire vezető kérdések ezek.

Milyen volt újra látni a darabot egy sterilebb környezetben, nem pedig a szabad ég alatt, közel a forráshoz? Ha elsietett lennék, csípőből azt mondhatnám, hogy “illúzióromboló”, de ha egy színdarabot a környezet hangulata határoz meg, csak így képes működni, akkor arról valójában könnyű lerántani a leplet, alatta meztelen. De azt hiszem, itt nem ez a helyzet. Ami meg akar idéződni, az meg is fog: ami sebet ejtett a tájon, annak lélekben is ott marad a nyoma.

Kiemelt kép: Vener Orsolya

Tags: Baranya megye, Budapest, Gyöngyösbokréta mozgalom, K2 Színház, kritika, MU Szinház, Nagyharsány, Ördögkatlan Fesztivál, Színház Categories: SZÍNHÁZ
Related Posts