A Coldplay a 2023-as teltházas stadionturnéját követően bejelentette az európai koncertek harmadik körét 2024 nyarára.
A dátumok között megtalálható a zenekar első fellépése Görögországban, Romániában és Finnországban, valamint az első római koncertjük 2003-, és az első budapesti 2008 óta.
A zenekar a regisztrált rajongói számára a Coldplay.com oldalon keresztül július 25-én reggel 9 órától biztosít elővásárlási lehetőséget, a Live Nation-tagok július 26-án 9 órától élhetnek elővásárlási jogukkal. A teljeskörű jegyértékesítés a turné minden állomására július 28-án indul.
A Music Of The Spheres világkörüli turné 2022 márciusában megtartott első koncertje óta a Coldplay már több mint 7,5 millió jegyet adott el – többet, mint bármelyik turné az elmúlt két évben. A show a rajongóktól és a szakmától is remek kritikákat kapott, és olyan elismeréseket gyűjtött be, mint a Kedvenc Turnézó Művész díja vagy az Év Turnéja.
Lássuk, hogy telt a XII. Hajduböszörményi Írótábor!
Szerző: Ocsenás Péter Bence
Hajnali kelés, kétszeri átszállás, izzadás a meleg fülkében. Így kezdődött július 11. reggele, hogy aztán délelőtt megérkezzek a hajdúböszörményi állomásra, ahol Zoli bácsi, a tábor rendre visszatérő tagja segített a csomagokkal, és a tábor helyszínére, a debreceni egyetem kihelyezett karának kollégiumába fuvarozott.
Bizonytalanul lépek be a kollégium kapuján: idén vagyok először, sok az új impulzus. A portánál még kicsi a sor, a legtöbben az eggyel későbbi vonattal érkeznek. A vendégszoba nagyobb, mint képzeltem, egy szobába kerülök Ágostonnal, Mikivel és Bálinttal. Az udvar szolgál a közösségi élet központjául, itt találkozunk Attilával és Florenciával: a padokon cigizve faggatjuk egymást, mióta jársz ide, próza vagy líra, kihez kerültél.
Közösen megyünk ebédelni, a hosszú pad és fehér székek az általános iskolai menza hangulatát ébresztik bennem. Ebéd után rövid ejtőzés – taktikai szundi, ahogy Bálint nevezi –, aztán irány a műhelyekre. Idén a líráért Áfra János, Vörös István, Magolcsay Nagy Gábor és Kemény István a felelős, a prózát Kiss Tibor Noé, Berta Zsolt és Sopotnik Zoltán viszi. Noé műhelyén a bemutatkozás után az elvárásainkat fejtjük ki, megbeszéljük a három nap menetét.
Fotó: Kovács Gábor
A műhely után nincs sok idő, kezdődik a kritika és a média/újságíró szeminárium. Előbbiért Vissy Beatrix, utóbbiért Vogyerák Anikó felelős. Bea a kritikaírás nehézségeiről beszél, avagy a szerző és kritikus gyakori konfliktusairól. Szóba kerül Mán-Várhegyi RékaVázlat valami máshoz című könyve: a csoport két részre oszlik, negatív és pozitív állításokat fogalmazunk meg a művel kapcsolatban.
A szemináriumok után újabb beszélgetés alakul ki az udvaron. Megtudom, milyen sokan érkeztek a határon túlról: Döme, Dániel és Zsófi Erdélyből, Miki és Bálint a Vajdaságból, Kata Kárpátaljáról jött. A vacsora után Papp-Für János, a tábor szervezője és Kiss Attila, Hajduböszörmény polgármestere hivatalosan is megnyitja az idei tábort, és kiemelik, hogy a szorongató gazdasági helyzet miatt különösen büszkék az ezévi megvalósulásra.
A megnyitó után Papp-Für Magolcsayval és Noéval beszélget az írás nehézségeiről. Szóba kerül a kilencvenes évek és a jelenkori irodalmi párbeszédek változása. A beszélgetés után Gyarmati Dominik koncertje következik, aztán közös éneklés, beszélgetés a műhelyvezetőkkel; JBL-n szól az Elmegyek, Zsófi és Miki gitározik, megcsillogtatják az énektudásukat is. Hajlani egykor érkezünk vissza a szobánkba.
Nyolckor szól az ébresztő, sietünk először reggelizni, majd az aulába nyomtatni, hiszen a műhelyen már hozott szövegeket olvasunk fel. A prózaműhelyen János a halál angyaláról olvas; Attila remek atmoszférát társít szövegéhez, aminek középpontjában az elmúlás áll; én egy krimivel próbálkozom; Niki egy harsány fiatal és egy isten találkozásának történetét meséli el.
A felolvasott szövegeket nyelvi és szerkezeti szempontok alapján kritizáljuk, a rímelő sorok, a túlírt mondatok és az ismétlődő szavak mind kihúzásra kerülnek. A műhely után jön a várva várt ebéd, aztán a tegnapi est kipihenése következik, szinte az egész tábor elcsendesül pár órára. Négykor kezdődik a kiritka szeminárium, amit ezúttal Bea az udvaron tart, a tegnapi nap témáit folytatjuk. Mennyire lehet személyes egy kritikus, mennyire kell érintenie a szerzői életművet, mennyire lehet negatív? A kérdésekről izgalmas beszélgetés alakul ki.
Este Kiss DávidMedvék bolygója és Sebők GyörgyAz éggel egyenlő című köteteit mutatják be, a szerzőkkel Horváth Florencia beszélget. Este Áfra és Noé köré nagyszámú csoport szerveződik, sok a nevetés, egy csoport körtáncba kezd. Ágostonnal, Mikivel, Bálinttal és Samuval elindulunk megkeresni a helyi kocsmát, de a Google Maps átver minket, így a házak között bóklászunk. Hajnali kettőkor fekszünk le.
Fotó: Kovács Gábor
Késünk a reggeliről, de a konyhásnéni még kiszolgál: virsli és ketchup. A műhelyen Dániel kezd, a Zabhegyezőből ismert karakán stílussal mesél az elidegenedésről, Sára Gereben Antal történetét mondja el, Anna pedig a gyerekkora és nagymamája emlékeit olvassa fel. Noé beszél a szerző és az elbeszélő különbségéről, a nyitómondat fontosságáról. Ezután az eddig felolvasott szövegek címeire terelődik a téma. Ebéd alatt a Facebook-kommentek érvelési hibáiról vitatkozunk a szobatársaimmal és Samuval.
A kritika műhely ezúttal is az udvaron zajlik, Ágoston és Attila szövegeit elemezzük. Szóba kerülnek az utolsó bekezdések, amelyekben jó, ha nem bocsátkozunk önismétlésbe, illetve a kritika szerkezete. Szobatársaimtól megtudom, hogy Áfra csoportja feladatot kapott: helyieket kell megszólítaniuk, és a felvillanó életükről írni egy verset. A város főterére megyünk; míg a többiek járókelőkre vadásznak, addig én a szökőkút vízével próbálom enyhíteni a harmincöt fokos hőséget.
Este Gál FerencHáz körüli munkák című kötetét mutatják be, a szerzővel Áfra beszélget. Majd összetoljuk a padokat, Miki és Zsófi Elefánt– és Beatles-dalokat gitározik, Attila énekel, Ágostonnal és Samuval a városba keveredünk, hajnalig ülünk a főtéren, az egyén és a kulturális meghatározottság konfliktusáról beszélgetünk. Háromra érünk vissza a szobánkba.
Reggeli után már ismerős vendégként lépünk be a Pennybe. A polcok között sétálva arról panaszkodok a szobatársaimnak, hogy milyen kevés a napi háromszori étkezés, és a folytonosan korgó hasamat említem meg. Az utolsó műhelyen Kriszta egy novellarészletét, Sári pedig egy regényrészletét olvassa fel; előbbi egy család konfliktusát, utóbbi egy tánctanár történetét meséli el. Noé plusz egy rapidműhelyet iktat be az estére, ahol felolvashatjuk a kijavított szövegeinket. Délután Ágostont kérdezem az új szövegemről, a túlírtságról beszélgetünk, a többiek alszanak.
A kritika műhelyen az én dokumentumfilm-szövegemmel kezdünk, aztán jön Enikő világirodalmi kritikája, végül Florencia Erdős Virág művéről írt szövege. Beszélünk a kritikusi bátorságól, illetve a „ki vagy te, hogy rólam írsz?” kérdése is felvetődik. Vacsora után majdnem elkésünk Szőcs Petra kötetének, A gonosz falu legszebb lakóinak a bemutatójáról. Sopotnik moderálja a beszélgetést, amely során felmerülnek az erdélyi babonák, illetve a film és irodalom kapcsolata is, hiszen Szőcs filmrendezőként is tevékenykedik.
A könyvbemutató után újra egybegyűlnek a próza műhely hallgatói, kiülünk a kollégium lépcsőjére, Noé vermutot kortyolgatva hallgatja az új és kijavított szövegeinket, majd meg is dicsér minket. Attila kiadja a jelszót: irány táncolni. Áfrához, Samuhoz és Ágostonhoz csatlakozom, akik az emberi agy működéséről beszélgetnek. Mitől van, hogy valakinek egyszer csak egy tízéves emlék ugrik be; mennyi olyan adatot tárolhat el az emberi agy, amiről nem is tudunk? Dj Maci retro diszkója alatt táncolás alakul ki – elámulva nézzük, ahogy Attila mindenkit letáncol a színről. Julcsi és Zsófi Noét faggatják, ki lesz a holnapi napon tartandó díjkiosztó győztese. Elfelejtem megnézni, hánykor kerülök az ágyba.
Fotó: Kovács Gábor
Az utolsó napon kilenckor az udvaron ülünk. A veterán táborozók nyugodtak, akik pedig először jöttek, zavartan mocorognak. A felolvasást Áfra moderálja, ezután a média/újságíró szeminárium által összevágott interjúkat hallunk Noétól, Keménytől, Papp-Fürttől, sőt még a konyhásnéni is megszólal. Minden csoport mikrofonhoz jut: felváltva egy próza-, aztán egy lírafelolvasás következik. A felolvasás után következik a várva várt díjkiosztó. Kemény Ráday Zsófiát, Noé Szabados Attilát, Sopotnyik Rubint Ágnest, Berta Várkonyi Sárát, Vörös Szegedi Esztert, Áfra Endrey-Nagy Ágostont, Magolcsay Horváth Florenciát díjazza. A közönségdíjas Szabados Attila, a tábor próza nagydíjasa Himer Júlia, míg a líráé Bokor Judit. A díjazottak egy oklevelet és számos könyvet kapnak jutalmul. Áfra a díjkiosztó után egy utolsó közös ebédre invitál.
Sokan az eggyel későbbi vonattal mennek, de mi korábban elindulunk a szobatársainkkal. Izzadva húzzuk a bőröndöket a melegben, de szerencsére szembejön Zoli bácsi, és kivisz minket az állomásra. Egy vagonban utazunk Keménnyel, Sopotnikkal és Vörössel. Átszállás Debrecenben, ahol jön a búcsúzkodás, hiszem mindenki máshol száll le a Nyugati felé haladó vonatról. Furcsa érzés kiszakadni a tábort övező zárt világból. Vissza a megszokott hétköznapokba. A fehérvár felé haladó vonaton nagy tömeg: a beszélgetésekből megtudom, hogy az EFOTT-ra tartanak.
Aztán hazaérek én is. Három kilóval szegényedve, és egy örök emlékkel gazdagodva.
Alig két hónappal második single-jét követően befutott CARI legújabb szólódala, a HIDAK! A dal több szempontból is különleges, hiszen az énekesnő első két, angol nyelvű dalszövege után CARI egy – javarészt – magyar szöveggel jelentkezett.
„A HIDAK az első szólódalom, ami magyarul van, pontosabban ötvözi a magyar és angol nyelvet. Szerettem volna már kiadni egy teljes egészében magyar nyelvű tracket, de az angol verzével kombinálva sokkal önazonosabbnak érzem a végeredményt.”
Borító: Ábrahám Martin
Az új tracknek nemcsak a szövege különleges, hanem a stílus is kicsit elrugaszkodott a már megszokott pop-punk hangzástól: sötétebb elemek, súlyosabb hangzás, rap-szerű verzék jellemzik.
„Abraham Martin, alkotói nevén Marteen a dal producere, akivel hamar megtaláltuk a közös hangot, miközben a Hidakon dolgoztunk. Ő egy dark trap beat alapot álmodott meg, nekem pedig elég hamar jött az ihlet a folytatáshoz. Ghostemane és $uicideboy$ is elég nagy inspirációt jelentettek, főleg ehhez a talán kicsit váratlan, kiabálós-rapes előadásmódhoz.”
A klipet CARI és Marteen szintén együtt álmodták meg: nem akartak konkrét koncepciót, szerették volna impulzusok alapján elkészíteni az anyagot, olyan természetességgel, ahogy a dalírás folyamata is ment köztük.
„A klipnek nincs igazán története, a forgatás napján azzal a tervvel indultunk el a városba, hogy olyan helyszíneket keresünk, amik illenek a dal feszességéhez, sötétségéhez. Ha olyan helyre értünk, amit beéreztünk, megálltunk felvételeket készíteni. Az indusztriális hangulatú helyszínen készült felvételek rózsaszínes fényű képekkel váltakoznak a klipben, ez a kettősség teszi teljessé a klipet és a dalt is.”
Az első nyomtatott szakácskönyv nemcsak gasztronómiai, de kortörténeti szempontból is izgalmas olvasmány.
Szerző: Vencz Balázs
Hamvas Béla a reneszánsz kor lényegét a kék és a piros, a szellem és a test tökéletes egységében látja. Ez az elképzelés talán kevés alkotásban tükröződik jobban, mint Bartholomeus Platina reneszánsz receptjeiben.
Bartolomeo Sacchi, művésznevén Platina az életet teljes egészként fogja fel, a szellemi és testi folyamatok összehangolása írásának egyik fő célja. Nem fér hozzá kétség, hogy a dicső rómaiak egyikének tartja magát. Úgy tesz, mintha semmi sem történt volna Augustus császár megkoronázása óta, és az antik kor fontos egyéniségeit példaképének tekinti.
Éppen ezért is szorgalmazza szakácskönyvében a gyakori testmozgást és a megfelelő étkezést vagy a szerelmi vágynak való hódolást; de azt is megtudhatjuk tőle, hogy tengerparton vagy hegyekben hova érdemes házat építeni, melyik évszakban kell írással és olvasással foglalkozni, és mikor kell kerülni a szeretkezést.
A művet pusztán „szakácskönyvnek” tekinteni tévedés: ugyanolyan mértékben irodalmi, filozófiai, történelmi vagy tudományos mű, ami az emberi tevékenységek legapróbb részleteinek is figyelmet szentel.
Azért döntöttem úgy, hogy egy ötszázötvenöt éves könyvről beszámolót írok, mert a tavalyi év végén Cserna-Szabó András fordításában, a Helikon Kiadón keresztül először megjelenhetett magyarul Platina alkotása. Mivel igen régi szövegről beszélünk, a fordítás nehézkes feladat lehetett, hiszen egy halott nyelv, a latin szakkifejezéseivel ellátott kötetet kellett élvezhető és befogadható formában a mai magyar olvasóközönség elé tárni.
Könnyen olvasható szöveg született, ami viszont helyenként a befogadó részéről is igényel némi tájékozottságot és erőfeszítést. Gyakran találkozhatunk olyan elnevezésekkel, amelyek nem képezik a hétköznapi szókészletünk részét, viszont ezen fogalmak felcserélése az olvasmány élvezetének kárára menne.
A szöveg olvasása közben egy nemesi kúria sötét és füstös konyhájában érezhetjük magunkat, ahova a cselédek minden szükséges alapanyagot már előre bekészítettek. Mi pedig egy igazi szakértőtől kapunk utasításokat azzal kapcsolatban, hogy mit hogyan kell megpucolnunk, és mennyire távol kell tartanunk a serpenyőt a lángtól ahhoz, hogy az ne rontsa el az étel ízét.
Amikor régi korok könyveit vesszük a kezünkbe, akaratlanul is gyerekesnek gondoljuk a bennük rejlő tudást. A megismerés fejlődésében bízva hajlamosak vagyunk úgy tekinteni a minket megelőző nemzedékekre, mintha sötétben tapogatóznának, mi pedig az igazság fáklyáját tartanánk a kezünkben. De mi van akkor, ha pusztán egy letűnt kor eszményei voltak eltérőek a miénktől, és az akkor élők egyszerűen másra használták fel az értelemnek nevezett általános emberi képességüket, mint mi?
Mást tartottak fontosnak, éppen ezért mást is láttak abban a világban, ami körülvette őket, és amit ők maguk is alakítottak. Nem a dolgok hasznossága volt figyelmük középpontjában, hanem az, hogy miként függ össze a rész az egésszel, a testiség öröme a kereszténységgel.
Platina ugyanazzal a lendülettel száll szembe a mások dolgában kurkászó erkölcscsőszökkel, mint a mértéktelen falánkokkal, akik testük tönkretétele árán is hódolnak bűnös élvezeteiknek. Érdekes, hogy a bűnt – és alapvetően a rosszat – nem a másvilágon található pokollal, hanem a földi elzülléssel és az emberi karakter szétroncsolódásával köti össze. Összefüggést lát a szellemi és a fizikai folyamatok között, és a jó élet kulcsát nem pusztán Isten törvényeinek teljesítésében, hanem az egészség fenntartásában látja.
Művészi érzékletességgel írja le kora ételkülönlegességeit, de nem mulasztja el megjegyezni, hogy mikor mit érdemes enni, vagy azt, hogy bizonyos sültek „epét” okoznak vagy „rontják a látást.” Receptjeit érzékelhetően nem pusztán egy szűk csoportnak, hanem a szakácstársadalom széles rétegeinek is címezte.
Erre utal többek között az a tény, hogy ez volt az első szakácskönyv, ami megjelent nyomtatásban. Tudatos vagy tudattalan célja a megszerzett tudás terjesztése és továbbadása, amiben az emberek természet által megadatott egyenlőségének az eszméje tükröződik. Az író ugyanakkor nem tartózkodik az élcelődő megjegyzésektől, amiket egy-egy barátjának címez, különböző jellemhibáikra utalva.
Maga a könyv struktúrája igen rendszerezett, és sokat tanulhatnak belőle azok, akik most szeretnének hasonló vállalkozásba kezdeni. Platina ugyanis fontosnak tartja, hogy mielőtt a rengeteg összetevőből álló ínyencségekig eljutnánk, megismerkedjünk a különböző alapanyagok – zöldségek, húsok, halak, fűszerek, gyümölcsök – természetével. Tudnunk kell, hogy mi honnan származik, mik a főbb jellemzői és milyen gyógyászati hatásai vannak.
Ennek ellenére a szöveg egyáltalán nem szájbarágós, és Platina bízik az olvasók megérzéseiben, illetve helyes ítélőképességében. A könyv nagy része tulajdonképpen ezen jellegzetességek bemutatásáról szól. Mindemellett a különböző borokról is szó esik: a szerző a tökéletesség legnagyobb igényével írja le, hogy melyik fajtát mikor és milyen formában kell fogyasztani.
Természetesen a receptkönyv kitűnő olvasmány, és a mai olvasó gasztronómiai képességeit is javíthatja, viszont elsődlegesen mint korlenyomat tárulkozik fel a kezünkben. Megmutatja számunkra, hogy pár száz éve miként is vélekedtek az emberek az élet ügyes-bajos dolgairól, és milyen viszony fűzte őket azokhoz az alapvető élelmiszerekhez, amelyek a mi étrendünknek is fontos részét képezik.
A szöveg olvasása közben szokatlannak tűnhet, hogy az író a „hideg” és a „meleg” jelzőket gyakrabban használja, mint a négy alapíz megnevezéseit. Nem az ételek hőfokára utal velük, hanem egy olyan elvont tulajdonságra, ami mégis konkrétan benne van a „hal” vagy a „disznóhús” fogalmában. Amennyiben analogikus gondolkodásunkat használjuk, könnyebben besorolhatjuk a kétfajta húst a kategóriák valamelyikébe.
Mivel a könyv egy olyan korban íródott, amikor a művészet és a tudományok nem voltak még teljesen szétválasztva, szakkifejezésekként is használtak olyan fogalmakat, amiket mi csupán művészileg tudunk értelmezni. Ám ez nem jelenti azt, hogy ezek valaha ne lettek volna objektíve megragadható kifejezések. Ugyanakkor a reneszánszkori ember világfelfogásában (és ez különösen igaz a művelt rétegekre) rendkívül fontos szerepet kapott a harmónia keresése és ennek megteremtése. Az, ami a festészetben a kék és a piros színek egymás mellett való reprezentálását jelentette, az logikus módon a gasztronómiában a hideg és a meleg ellentétéként fejeződik ki.
2023. július 12-én, hosszú betegeskedés után, párizsi lakásában hunyt el az egyik legnagyobb cseh író, Milan Kundera.
A kilencvennégy évet megélt cseh szerző valóban a kortársak legnagyobbjai közé tartozott, hisz mindhárom műnemben maradandót alkotott. Nem csupán irodalomtörténeti jelentőségű műveket adott ki a kezei közül: legtöbb alkotása filozófiai szempontból is számottevő. Olyan rangos irodalmi díjakat tudhatott magáénak, mint a Kafka- vagy a Jeruzsálem-díj – sőt mitöbb, hosszú évek óta a Nobel-díj egyik legesélyesebb várományosaként tartották számon. Műveit több mint negyven nyelvre lefordították.
A szakmai sikereknél és elismeréseknél mégis sokkal fontosabbak azok a történelmi jelentőségű pillanatok, amelyek születésétől fogva kísérték az írót. Milan Kundera 1929. április 1-én született Brnoban, a nagy gazdasági világválsággal megegyező esztendőben, gyerekkora pedig pontosan a második világháború éveire esett. Fiatalként először a kétkezi munka világába kóstolt bele, onnan emelkedett fel a prágai értelmiségiek körébe, amikor útját keresve párhuzamosan több egyetemi képzésbe is belekóstolt; így hallgatott zenetudományt – hosszú ideig dzsessz-zenészként is dolgozott –, irodalmat, esztétikát és filmművészetet.
A kommunista párt hatalomra kerülésekor számos más értelmiségivel együtt csatlakozott a párthoz, ám a szóban forgó rezsimről alkotott tévképzetei hamarosan összedőlni látszottak, és később a rendszer egyik legnagyobb kritikusa lett. Ezt bizonyítja első nagy irodalmi sikere is, az 1965-ös Tréfa című regénye, melyben gúnyosan figurázta ki a pártot jellemző személyi kultuszt. Regényével Kundera óriási port kavart; és főszereplője, akinek szatirikus rendszerkritikáját a párt súlyosan megtorolta, saját önbeteljesítő jóslatává vált, hiszen az író a párt éltetőjéből rövid idő alatt vált kisemmizett, állásától, saját véleményétől és szólásszabadságától megfosztott értelmiségivé.
A prágai tavasz volt az utolsó politikai megmozdulás, amelyben hazájában aktívan részt vett. ’68 után – tekintve, hogy minden publikációs lehetőségtől megfosztották és a párt ellenségeként tartották számon – kénytelen volt Franciaországba emigrálni. A prágai tavasz nem csupán magánéletében hagyott nyomot: leghíresebb filozófiai-irodalmi műve, A lét elviselhetetlen könnyűsége is emléket állít a jelentős politikai eseménynek.
Párizsba költözése után egy darabig még cseh nyelven írt, majd a szűk publikációs lehetőségek miatt, a szélesebb körű olvasottságot is szem előtt tartva váltott franciára.
Ahogyan azt életútja mutatja, Kundera nem az a szerző volt, aki véleményét szívesen megtartja magának, hanem harsányan állt ki a nagyérdemű olvasóközönség elé. A művészetek elefántcsonttornyába sem zárkózott soha, így gondolatait, személyét nem csak közvetetten, irodalmi alkotásain keresztül ismerhetjük, hanem kicsit közvetlenebb úton is, mivel élete során számos interjút adott irodalomról, filozófiáról, politikáról vagy éppen gazdaságról.
Egy másik kulcsfogalom, ami eszünkbe juthat Kundera kapcsán, az a humor, vagyis az irónia, amit mindig kétélű fegyverként forgatott a kezében, de többnyire azért a jó pillanatokban sütött el. Így hát, szóljon ez a nekrológ kicsit arról a Kunderáról, aki egy életen át mindig csak nevetve sírt. Legyen ez a búcsú inkább az élet igenélese és 94 év öröme, mintsem szomorú, letargikus vallomás a mérhetetlen veszteségről, amely a világot érte a szerző halálával. Úgy hajtsunk főt előtte, ahogyan azt – remélhetőleg – ő is szerette volna.
Búcsúkeringő Kundera emlékére
Tudja, én azt hiszem, hogy az életet mindenestül, a maga teljes egészében el kell fogadni. Ez a legeslegelső parancsolat, amely előrébb való még a tízparancsolatnál is. Minden esemény Isten kezében van, s mit sem tudhatunk jövőbeli alakulásukról, amivel azt akarom mondani, hogy az életet mindenestül elfogadni annyit jelent, hogy elfogadjuk a kiszámíthatatlanságát.”
A Búcsúkeringő Milan Kundera egyik korai regénye, mely 1972-ben íródott még az akkori Csehszlovákiában, ám csak a szerző emigrációját követően jelenhetett meg nyomtatásban.
Már a cím is magában hordozza a búcsút és annak a monoton, repetitív körfogását. A regény szereplői egy örökké keringő búcsúban rekedtek, és az elengedés kapcsolati válságok, egy-egy leköszönő életszakasz formájában, sőt még a halál képében is megjelenik. Ugyanakkor a cím lágyítani próbálja mindazt, amit valójában előrevetít az olvasók számára.
A regény tulajdonképpen öt egymást követő nap története, ahol nyolc ember életébe nyerhetünk bepillantást, és „in medias res” láthatjuk sorsuk akart-akaratlan összefonódását.
Már maga a nyitójelenet is végtelenül ironikus a maga nemében, hiszen egy cseh fürdővároskába csöppenünk, ahová nap mint nap több tucat nő jár meddőségét kúrálni. Az itt dolgozó Růženát éppen a műszak kellős közepén vágja mellbe a felismerés, hogy bizony gyermeket vár, és maga sem tudja, ki lehet az apa. Bármelyik szappanopera megirigyelne egy ilyen nyitányt.
A valószínűsíthető apajelölt a hősszerelmes František, aki folyamatosan a lány nyomában jár, miközben Růžena valósággal menekül előle, hiszen számára a férfi csak a kisváros elszigeteltségét jelképezi és azt a gátat, amely megakadályozza saját kitörését a kispolgári életből és a generációkon átívelő bezártságból.
Nem túl kellemes egy olyan kisvárosban születni, amelyet évente nők ezrei árasztanak el, és ahol fiatal férfi alig fordul meg. Egy nő itt már tizenöt éves korában felmérheti az összes erotikus lehetőséget, amelyek egész élete során kínálkoznak majd a számára, hacsak lakhelyet nem változtat. Lakhelyet változtatni? Az intézet, ahol dolgozott, igen nehezen engedte el az alkalmazottait, és Růžena szülei is felháborodottan tiltakoztak, ha a lány akár csak célozni mert rá, hogy el akar költözni.”
Így nem csoda, ha az életre szóló társadalmi elzártságtól rettegő fiatal lány sokkal kecsegtetőbb jövendőbeliként gondol a bár házas, mégis rendkívül híres és elismert trombitajátékosra, Klímára. A férfi reakciója a hír hallatán nem hazudtolja meg Kunderát, természetes ironikus-sztereotipikus válasz érkezik a részéről.
Olyan hazugságokkal próbálja a lányt rávenni az abortuszra, amelyek mindamellett, hogy teljesen irreális elképzelések, még visszásan is sülnek el. Egy olaszországi utazás egy kommunista országban csak az igazán kiváltságosoknak adatik meg, Růženát mégis elvakítja a kitörés lehetősége, és csak erősebben ragaszkodik ahhoz az örök kötelékhez, amely Klímához kötné egy gyermek által.
Természetesen a zenésznek esze ágában sincs elválni feleségétől, a folyton féltékeny Kamilától, az olaszországi utazás pedig szemen szedett hazugság. Klíma a lány háta mögött keresi meg orvos barátját, Bertleff urat, hogy segítsen neki eltussolni ezt a fölöttébb kellemetlen ügyet. Egyben a regény legabszurdabb és legnevetségesebb pillanata az, hogy egy totálisan szakralizált környezetben, ahol minden falról szentképek néznek le az emberre, Klíma abortuszügyben kér segítséget a végtelenül bigott és vallásos úrtól.
Az összekötő karakter a történetben Skréta doktor, aki a regény legnagyobb szélhámosa, ugyanakkor rendkívül paradox személy, aki egyszerre az abortuszbizottság elnöke és a meddő nők gyámolítója. A mesterséges megtermékenyítés nem szabadalmaztatott feltalálója, aki a hippokratészi eskü lehető legtöbb pontját megszegi, ugyanis a meddő nőket a cseh fürdővárosban egyáltalán nem a jótékony víz gyógyítja, hanem a doktor úr, így országszerte számtalan törvénytelen utód írható az ő számlájára. Mindemellett az összes kapcsolatát az érdek mozgatja, Bertleff úrral is csak egy amerikai vízum reményében barátkozik, egy másik barátjának, Jakubnak pedig rendelésre szerez mérget.
Jakub az egész regény leginkább letargikus és rezignált figurája, akit kísért politikai múltja és meghurcoltatása. A Skrétától szerzett mérget is csak azért tartja magánál, hogy ura lehessen életének – az életet pedig csak az tudja uralni, aki saját halálán is úrrá lehet, ha a helyzet úgy kívánja. A sors fintora, hogy az egyetlen örömöt a politikai ellenségének gyermeke, Olga jelenti a számára, akivel fogadott lányaként bánik, egészen addig, amíg szorosabbra nem fűződik gyöngéd kapcsolatuk…
A regényt tulajdonképpen úgy lehetne összefoglalni, hogy látszólag jó egzisztenciális körülményekkel rendelkező emberek lépten-nyomon a saját boldogságuk útjába állnak, így okozva maguknak még nagyobb szenvedést. Minden kapcsolatban, minden gesztusban, amelyet a karakterek egymás felé tesznek, érezni lehet a megjátszottságot, a boldogtalanságot és a keserűséget, amely méregként itatja át a könyv lapjait. A szereplők a tökéletességig fejlesztették, miként kell egymásnak „a kegyetlenkedését, kisszerűségét és korlátoltságát a líraiság és érzelmesség leple alá rejteni” úgy, hogy a lehető legtöbb sebet és elfojtódást okozzák vele. Ez a fajta letargia párosul Kundera csípős, kíméletlen humorával.
A Búcsúkeringőt Milan Kundera egyik legolvasmányosabb regényeként tartják számon. A mű erénye, hogy a látszólag cselekményorientált sorok mögé számtalan filozófiai eszmefuttatás van elrejtve. Az író hosszasan elmélkedik arról, hogy érdemes-e gyermekeket vállalni egy olyan országban, amelynek politikai hátszele nem teszi ezt lehetővé. Azt az álláspontot pedzegeti, amelyet hazai viszonylatban az Újhold nemzedéke is megfogalmazott: az alkotók egyhangú egyetértés nyomán eldöntötték, hogy nem vállalnak gyermeket, tekintve, hogy nem tudják garantálni annak jövőjét.
A gyermekvállalás mellett az abortusz vitatott kérdésköréről is véleményt nyilvánít a szerző, mindezt a regény által megteremtett groteszk környezetben, ahol a meddő és az abortuszra várakozó nők egy teremben ücsörögnek a rájuk váró orvosi beavatkozás előtt.
Az egzisztenciális- és a vallásfilozófia is szerves részét képezi a regénynek, Bertleff vallásos, néhol földhözragadt és Jakub hitét vesztett álláspontját ütköztetve:
– Tudja – mondta Jakub –, gyakran gondolok Heródes királyra. Ismeri a történetet. Állítólag megtudta, hogy megszületett a zsidók új királya, így hát, féltve a trónját, legyilkoltatta az összes csecsemőt. Én egészen másmilyennek képzelem Heródest, még ha tudom is, hogy ez csak a képzelet játéka. Énszerintem Heródes művelt, bölcs és nemes lelkű király volt, aki sokáig dolgozott a politika laboratóriumában, és megtanulta, mi az élet és mi az ember. Ez a férfiú megértette, hogy az embert nem kellett volna megteremteni. Mellesleg, ez a gondolat nem is volt annyira alaptalan és bűnös. Ha nem tévedek, magának az Istennek is támadtak kétségei: helyes volt-e megteremteni az embert, nem kellene-e törölnie művét.
– Csakugyan – ismerte el Bertleff –, Mózes ír erről a Teremtés könyvének hatodik fejezetében: »Eltörlöm az embert, akit teremtettem, a föld színéről; az embert, a barmot, a csúszó-mászó állatokat, és az égi madarakat; mert bánom, hogy teremtettem.« – És talán csak az Úr pillanatnyi gyöngeségének volt köszönhető, hogy végül hagyta, hogy Noé bárkát építvén megmeneküljön és újrakezdje az emberiség történetét.”
Kunderának ebben a regényében is kéz a kézben jár élet és halál – ha valami kivirágzik, akkor valami más gyökerestől hal el, melynek a kettőssége Jakub és Bertleff eszmefuttatásából is jól láthatóan kirajzolódik. Az élet és a halál szokásjogú törvényszerűsége a legnagyobb játszótér egy olyan szerző számára, akinél az egzisztenciális krízisek tulajdonképpen a szereplők jellemének kivetülései.
A lenni vagy nem lennikérdése évezredek óta foglalkoztatja az emberiséget, aki pedig a létezés miértjéről gondolkodik, az elkerülhetetlenül szembesül azzal, mennyire törékeny is az emberi élet. Pusztán egy szerencsétlen véletlen, egy rosszkor felvett telefon, egy rossz üvegcse, és máris szertefoszlik minden, amit valóságnak hiszünk. Kundera gondolkodó karaktereit pedig lépten-nyomon szembesítik a véletlenek és a sorsszerű pillanatok a mulandóság bizonytalanságával, amelyek akarva-akaratlanul létkrízisként csapódnak le.
Búcsú, keringő nélkül
Amennyire művein, életrajzán és mélyinterjúin keresztül meg tudja ismerni az olvasó az írót, úgy képzelem, hogy Kundera olyan volt kissé, mint ez a regény. Éles véleménnyel rendelkező, karakán művész, önjelölt filozófus, aki bátran kifejezi gondolatait, mindig szem előtt tartva a másik oldal nézeteit is. Olyan ember, akit egy életen át foglalkoztatott a puszta létezés ténye, és ennek nyomán örökké megújuló kérdések támadtak benne.
Olyan ember, aki látta a világnak a kontrasztjait a jóban és a rosszban – akár kollektív, akár egyéni szinten –, és nem félt ezt megörökíteni, ugyanakkor mindig lapult a tarsolyában egy kis jól irányzott humor az éppen aktuális témát illetően. Olyan hamisítatlanul kunderás humor, amely egyszerre veszi el a dolgok élét és döbbent rá fanyar módon a téma súlyosságára.
Olyan ember, aki mind a kilencvennégy évén át fáradhatatlanul áldozott a művészetek oltárán, aprólékos gonddal megalkotva azokat az írásokat, amikért soha nem lehetünk eléggé hálásak Neki sem most, sem máskor.
Kortárs, az f21.hu rovata pályakezdők és rendszeresen publikáló szerzők részére. Ezúttal Nyári Éva Sarolta fordításában olvashatjátok Richard Siken, amerikai kortárs költő két versét.
Richard Siken – Piszkos Valentin
Látható világ
***
Nyári Éva Sarolta
Nyári Éva Sarolta 1996-ban született Budapesten, ahol jelenleg is él. Bölcsész, jogász, menedzser, túlképzett polihisztor, friss fordítópalánta. Hobbija a kortárs művészetek és a koreai nyelv tanulása. Célja, hogy minél több kortárs angol és amerikai költő kapjon magyar hangot, és álma, hogy egyszer koreai verseket is fordítson.
Az Utódlás, a The Last of Us és a Fehér Lótusz című drámasorozatok kapták idén a legtöbb jelölést a tévés Oscarra, az Emmy-díjra.
A legjobb vígjátéksorozat kategóriában a Ted Lasso, A medve és az Abbott Elementary is verseng az Amerikai Televíziós Akadémia díjért.
A legtöbb, 27 Emmy-jelölést az Utódlás című sorozat kapta. A nyomában 24 jelöléssel a The Last of Us szerepel, amit a Fehér Lótusz követ 23 jelöléssel. A Ted Lasso című szériát 22 díjra jelölték, a The Marvelous Mrs. Maisel 14, A mackó 13, a Wednesday 12 jelölést kapott.
A színészi alakításokat díjazó Emmyk jelöltjei között szerepel Jeff Bridges (A nagy öreg), Pedro Pascal (The Last of Us), Brian Cox (Utódlás), Sarah Snook (Utódlás), Bella Ramsey (The Last of Us), Jenna Ortega (Wednesday) és Jennifer Coolidge (Fehér Lótusz) is.
Azonban egyelőre a Hollywoodban zajló írósztrájk és egy készülődő színészsztrájk miatt nem világos, hogy a díjátadót megrendezik-e a tervek szerint szeptember 18-án, vagy későbbre, a Variety értesülése szerint akár novemberre halasztják.
Két óra hosszú Random Trip zenefolyammal és interaktív utcabállal emlékeztek július 9-én, a hat éve elhunyt Fábián Julira a Budapest Parkban. A Szepesi Mátyás vezette Fábián Juli Emlékalapítvány kiemelt projektje volt a koncert – a 2019-es Like a child című, Lévai Balázs rendezte dokumentumfilm és a Földrevaló című all stars emlékdal után ismét nagyszabású alkotással sikerült tisztelegni az énekesnő előtt.
Hogy mit jelent a magyar zenei közeg számára az énekesnő 6 évvel a halála után, arról nagyon szép képet festett az esemény. Mosolygós, megható ünnepe volt a koncert és az azt megelőző utcabáli hangulat mindennek, amit Fábián Juli tehetségével, jelenségével megtestesített. A színpadon a Random Trip szervezésében számos vendégzenész és előadó mozdult együtt a közönséggel. Az örökség felidézéséhez kétségkívül ezt a nem hétköznapi felállást kellett segítségül hívni: Juli a Random Trip formációjának kultikus szereplője volt, improvizatív készségével, végtelen inspirációjával és lendületével sokat adott hozzá a Delov Jávor vezette zenei társulathoz. Az este Juli karrierjében fontos szerepet betöltő művészek jelentek meg a színpadon, úgy mint Sena, Szepesi Mátyás, Tóth Vera, MC Kemon, illetve az említett zenei vezető, Delov Jávor. Mellettük olyan előadók hangolódtak rá nagyszerűen az emlékkoncertre, mint Zentai Márk, Saiid, vagy Péterfy Lili.
Delov Jávor / Fotó: Rosta Márk
A hangulat Fábián Juli hangulata volt: háborítatlan természetesség, derült játékosság, magától értetődő tehetség, tiszta szívű, vidám spiritualitás. Így engedték át magukon a zenét a színpadon, így mozdult a közönség, ez az atmoszféra uralta a Parkot. Ezt a jellegzetes zenei-kulturális élményt, amit elsősorban a sziporkázó énekesnő testesített meg, nagy kár lenne veszni hagyni. Szerencsére, mint a koncerten kiderült, vannak egypáran, akik ezen a nyomvonalon haladtak tovább, akik értették, értik a Juli féle érzésvilágot és hasonló értékekből, élményekből töltekeznek, alkotnak, zenélnek, mint az ünnepelt énekes-dalszerző. Közös, csaknem két órás zenei elszállásuk ugyancsak fontos üzenetet közvetít felénk egyenesen Julitól: nem konkurenciahelyzetnek kell felfogni a zenét, sokkal inkább közösségnek, találkozásnak, gyermeki miliőnek.
MC Kemon / Fotó: Rosta Márk
Fábián Juli énekes-jazz tanszakon végzett Budapesten, zeneakadémiai tudását sajátos előadóművészetével teljesítette ki. A 2000-es évek jazz és popzenei közegét bejárva kereste útját, és tette le védjegyét olyan zenei projektekben, mint a Barabás Lőrinc Eklektric, vagy az Erik Sumo Band. A saját formációinak sikere a Jazz Riff Band, majd a Zoohacker féle koprodukció nyomán valósult meg. Utóbbi popularitása pályájának csúcsát hozta el, nemzetközi elismertséget, illetve olyan dalok megszületését, mint a Jazz & Wine, vagy a Girly. A Random Trip mellett vendégeskedett többek között a Ladánybene, a Kerekes band, a Budapest Jazz Orchestra projektjeinél is. Kétségbevonhatatlan zenei klasszisa és zsenialitása valamennyi közreműködése során kiütközött, művészete az érett akadémiai alapú popzene iskolapéldája, a magyar könnyűzene meghatározó szereplője. 37 évesen halt meg.
Paul Gauguin naplója a festő sokak számára ismeretlen oldalát tárja fel.
A középkorú, fehér férfi egy egzotikus szigeten köt ki. Ismerős a műfaj? Nem, nem Robinson Crusoe-ról beszélek, nem is Kolumbusz Kristófról, hanem Paul Gauguinről, a posztimpresszionizmus egyik legnagyobb alakjáról, aki legalább annyira ellentmondásos, mint az előbb felsorolt figurák, azonban szemléletében sokkal szimpatikusabb. Ha túlélési tippeket nem is ad kalandvágyóbb olvasóinknak, formatív utazásra invitál minket, melynek színtere nem csak Tahiti káprázatos szigetvilága, hanem megcsömörlött lelkünk is.
Menekülés és keresés
Gauguin útleírása és naplója egy Baudelaire-idézetet használ mottóként: „Mi mindent láttatok?” (Az utazás). Ám a modern líra francia atyjának versére más sorok miatt is eshetett Gauguin választása:
„Van, akit futni készt megútált hona szennye,
van, kit bölcsője zord titka űz, s van olyan,
ki csillagot figyelt, s behúllt egy női szembe,
s most vészes illatú Circéjétől rohan;
hogy ne bűvölje őt állattá a boszorkány,
fut és teret iszik, fényt és égi parázst,
húsába jég harap, s a réz nap, rája-forrván,
lassan lemossa majd arcán a csókmarást.”
Ismeretes, hogy Gauguin nem lelte örömét az európai civilizáció mesterkéltségében, és művészként sem találta helyét az újonnan kialakuló kapitalista termelési rendszerben – olyannyira, hogy ez utóbbi nagyban hozzájárult házassága romlásához is. Feleségének vagyonos családja nem nézte jó szemmel a festő bohém életstílusát, és társadalmi státuszát degradálónak tartotta, így közös akarattal száműzték a família koppenhágai otthonából, ami teljesen más színben tünteti fel azt a közkeletű vélekedést, miszerint Gauguin önszántából hagyta magára feleségét és öt gyermekét.
Paul Gauguin: Önarckép a Sárga Krisztussal (forrás: wikipedia.org)
Ezenkívül azt is tudhatjuk, hogy a festő egyéves korában vesztette el édesapját, amikor a család hajóval Peruba tartott, hogy III. Napóleon rezsimje elől elmeneküljön. Talán erre a korai törésélményre emlékeztette főhősünket a „bölcső zord titka”. Mindenesetre ennek fényében világossá válik, hogy Gauguin 1891-es utazása nemcsak egy kapuzárási pánik által ihletett fejetlen menekülés, hanem az elvesztett tudás és a boldogság keresésének története is, egy valódi „retour á la nature”, amennyiben a természet nem csupán az emberiség történetek eredeti díszletét, hanem egyéni emlékezetünk korai színterét is jelölheti.
„Tőle nem tudhatok meg semmit abból, amit tudni akarok, nem kaphatok meg semmit abból a különleges boldogságból, amire vágyom.”
Itt fontos leszögezni: Gauguinből teljesen hiányzik a gyarmatosító franciák fölényeskedő modora, de napjaink virtue signalling jóemberkedése (avagy a magamutogató szándékú erkölcsi pózolás) szintén – tiszta szívű alázattal érkezik Tahitire, és többször is kritikusan reflektál az országában honos vagy éppen saját magában is időnként felszínre törő téves prekoncepciókra:
Én őket figyeltem, ők meg engem, az ismeretlent, aki sem nyelvüket, sem szokásaikat nem ismeri, és nincs tisztában a legegyszerűbb, legtermészetesebb mindennapi teendőkkel sem. Éppen olyan»vadember« voltam az ő szemükben, mint ők az enyémben. S lehet, hogy én voltam az, aki helytelenül ítélt.”
Mindemellett Gauguin keresése során a kiábrándultságából fakadó idealizáló igénnyel fordul a szigetvilág őslakosai – kiváltképp a nők – felé. Helyenként már-már fetisizálja őket, ahogyan az érára jellemző orientalizmus is megtalálta a maga ideálját a távol-keleti Japánban (ismert a japán mesterek – Hokusai, Hiroshige – metszeteinek inspiratív hatása az impresszionizmusra). Ezt a tónust tehát kezelhetjük a kor sajátosságaként is.
Gauguin szemlélete
Érdekes tapasztalat egy festő élményeivel szövegformában találkozni és Baudelaire idézett kérdésére ilyen módon keresni választ. Daniel Stern ismert pszichoanalitikus szerint a csecsemő kezdetben a tapasztalatokat nem bontja külön modalitásokra – tehát a különböző érzékszervi csatornákon érkező információkat nem választja szét, nem különbözteti meg, hanem kapcsolatokat teremt közöttük: „egymásba csendül a szín és a hang s az illat” (Baudelaire: Kapcsolatok).
Így beszélhetünk amodális vagy keresztmodális érzékelésről, amihez a legközelebbi irodalmi példa talán a szinesztézia lehet; gondolhatunk itt József Attila sűrű csöndjének ropogására (Holt vidék) vagy Tóth Árpád lila dalra kelő nyakkendőjére (Körúti hajnal). Amikor viszont a gyermek megtanul beszélni, ez az amodális érzékelés darabjaira hull – ezért nevezte Stern kétélű fegyvernek a nyelvet: egyrészt segít a másikkal való kapcsolatok megteremtésében, a kultúrába való beilleszkedésben, másrészt azonban sok esetben el is idegenít azoktól a szavakkal leírhatatlan, preverbális emléknyomoktól, amiket még a nyelvelsajátítás előtt, többek között az amodális érzékelés által szereztünk.
Paul Gauguin: Tahiti nők a tengerparton (forrás:museumtv.art)
Stern megfogalmazásában „a szavak […] hajszálpontosan kiválogatják azokat a sajátságokat, amelyek az élményt egyetlen érzékleti modalitáshoz bilincselik”. És most miért is idéztem fel az egyik szóbeli vizsgám tételét? Egyrészt azért, mert a világot kezdetben érzékszerveinken keresztül ismerjük meg, és véleményem szerint Gauguin valamennyi érzékszervével a törzs- és az egyedfejlődés egy korábbi periódusának tudását és boldogságát igyekszik feltárni (a napló címe – Noa noa – is a polinéz szigetvilág illataira utal). Másrészt azért, mert kezdetben hasonló élmény volt szövegen keresztül „látni”, amit Gauguin látott, és amit eddig többnyire színeken, formákon, szimbólumokon keresztül ismerhettem.
Nem azt szeretném sugallni, hogy ez a szöveg bármiféle módon alsóbbrendű produktum lenne a festményekhez képest, hiszen két, teljesen más médiumról beszélünk. Azonban számomra, akinek ez volt az első olyan olvasmányélménye, amiben egy festő szavak segítségével szólított meg, olybá tűnt, mintha a francia mester éppen „beszélni tanulna”, holott szövegszerkesztése nem egy helyen emelkedik lírai magasságokba.
Valójában ebben az esetben a Stern által leírt elidegenítő hatás nem következik be, hanem egy új színnel gazdagodik a vásznakon megelevenedő utazás. Persze Gauguinből a napló során többször is kibújik a festőművész, és ilyenkor mi, olvasók is közelebb kerülhetünk mesterségének titkaihoz:
A festői alkotáshoz hozzátartozik a modell lelki világának elmélyült tanulmányozása is, amely szinte fizikai birtokbavétel, néma, sürgető követeléssel, teljes, végleges meghódítással ér fel. […] Belevittem ebbe az arcképbe mindazt, amit szívem mutatott meg szememnek, s a visszafojtott erőnek azt a heves lángját, amelyet meg sem lát talán puszta szemmel az ember…”
E sorok olvasása közben azonnal eszembe jutottak József Attila szavai: „amit szivedbe rejtesz, / szemednek tárd ki azt; / amit szemeddel sejtesz, / sziveddel várd ki azt”. Szoros kapcsolat van aközött, hogy milyen folyamatok munkálnak az ember lelkében, és mit vesz észre, mire figyel a külvilágban. Gauguin nyitottsága, érdeklődése, tudás- és boldogságszomja láthatóvá válik a vásznon is.
Összehasonlításképpen Francis Galton, az intelligenciamérés úttörője látszólag egész más szemüvegen keresztül szemlélte a világot. Amikor ez az angol úriember 1850-ben Afrikában járt, volt szerencséje találkozni egy kivételesen szép őslakos nővel, ám ahelyett, hogy bármiféle interakciót kezdeményezett volna vele, hogy annak lényegéhez közelebb kerüljön, szextánsa segítségével – tisztes távolságból – levette a méreteit, és azokat buzgón lejegyezte noteszébe.
Paul Gauguin: Honnan jövünk? Kik vagyunk? Hová megyünk? (forrás: wikipedia.org)
Galton a szépséget mértani egységekre darabolta, míg végül nem maradt belőle más, mint egy tucat szám, mintha az alany csak egy közönséges húsdarab volna, kinek se érzelmei, se vágyai nincsenek – e hideg számsorok pedig A kis herceg üzletemberének értelmetlen ténykedésére emlékeztetnek (hiába, „jól csak a szívével lát az ember”).
Persze Galtonban is volt kíváncsiság, és Gauguintől sem állhatott távol a voyeurizmus, azonban mégis érezni valami különbséget a két szemlélet között. Galton nem mellesleg – ez az előbbiek fényében talán már nem is akkora meglepetés – az eugenika gondolatának ötletgazdája is volt, ami csak tovább tetézi iránta érzett és jelen írásban is éreztetett ellenszenvemet.
Az egység és a részek illúziója
Írásomban már sokszor utaltam az egységet sugalmazó élmények, tapasztalások és az ezeket az élményeket elemeire daraboló mechanizmusok közötti ellentétre. Naplójában Gauguin több helyen úgy festi le Tahiti szigetvilágának lakóit, mint akik valóban egyek a környezetükkel, és képesek a látszólag kibékíthetetlen ellentétek belső feloldására is (mondhatni: szívükben „elidőz / a tigris meg a szelid őz”).
Míg a civilizáltnak nevezett világban honosnak tartott kognitív stílus a szigorú kategóriák teremtését és ezáltal a falak emelését részesíti előnyben, addig az archaikus kultúrákban egyfajta holisztikus látásmód uralkodik – elmosódik a határ a külső és belső, a tudatos és tudattalan tartalmak között. Rendkívül szemléletes, ahogy Gauguin felhívja figyelmünket a két világ építészete közötti különbségekre:
Köztem és az ég között csak a pandanusz levelekből összerótt, könnyű, magas tető van, amelyben gyíkok tanyáznak. Álmomban odaképzelhettem fejem fölé a szabad teret, az égboltozatot, a csillagokat. Jó messzire kerültem az európai házaknak nevezett börtönöktől. A maori kunyhó nem rekeszti ki, nem választja el az embert az élettől, a tértől, a végtelentől.”
Azonban nem csak a maori építészet hirdeti ezt a holizmust: Gauguin észrevétele szerint ez még a nemi szerepekhez való hozzáállás terén is megjelenik:
Mi hangsúlyozzuk a nők gyengeségét, minden fáradalomtól megkíméljük és ezzel a fejlődés lehetőségétől fosztjuk meg őket egy hazug kecsesség-eszmény nevében. […] Tahitiban […] a nők ugyanazt a munkát végzik, mint a férfiak, a férfiakban pedig megvan a nők hanyag nemtörődömsége. A nőkben van valami férfias, a férfiakban van valami nőies. A két nem e hasonlósága folytán könnyen szövődik közöttük a viszony, állandó meztelenségük pedig, amely megőrzi kapcsolatuk tisztaságát, kiküszöböli nemi életükből […] mindazt a szadisztikus vonást, a titkolózásnak, a szégyenkezésnek azokat az árnyalatait, amelyek a civilizált emberek szerelmét jellemzik.”
De hasonló gondolatiság tükröződik abban is, amikor Gauguin hitvesének, Tehurának hitvilágáról ír, és a következőket fogalmazza meg:
[Tehura] nem ismeri a keresztény erkölcstan szigorú szabályait, vagy nem törődik velük, és még csak bűntudatot sem érez, amiért házassági kötelék nélkül él együtt tanéjával [= férjével]. Nemigen értem, hogyan tudja összeegyeztetni Taaorában [= a tahitiak főistene] és Jézusban való hitét. Azt hiszem, mindkettőt tiszteli.”
***
Adja magát a kérdés: ma hova menekülne Gauguin? Tahiti egykori érintetlen paradicsoma ma már csak egy kifacsart narancs, egy üres klisé, egy a számtalan turistalátványosság közül, ahol aprópénzért árulják az elfelejtett, hajdani kultúra kegytárgyainak másolatait. Napjaink Gauguinjének megélhetését és eredetiségét a mesterséges intelligencia képszerkesztő programjai fenyegetik, boldogság utáni szomját pedig új, csalárd függőségek pillanatnyi örömei csábítják végzetes tévutakra. Ahogyan a Platon Karataev énekli: csak befelé vezet kiút…?
Paul Gauguin: Három tahiti nő (forrás: metmuseum.org)
Augusztus 10. és 12. között, harmadik alkalommal várja a látogatókat a Margófeszt. A szervezők Szentgyörgyváron, a Balatontól negyedórára koncertekkel, irodalmi programokkal, slam poetryvel, kiállítással és filmvetítésekkel várják az érdeklődőket.
A Margófeszt nyitónapján zene és irodalom kapcsolódik össze Beck Zoltán (30Y) és Grecsó Krisztián közös produkciója, a beck@grecsó estjén, őket pedig az Analog Balaton követi a Nagyszínpadon. A háromnapos programon fellép még Kiss Tibor (Quimby) formációja, az Aranyakkord, játszik a Fran Palermo, a Platon Karataev, valamint a Galaxisok, a Sorbonne Sexual, glsch (Slow Village), szólókoncerttel érkezik a Hiperkarma frontembere, Bérczesi Róbert, színpadra lép az OIEE, a Bence Kalandjai és a Kolibri is. A zenészeket hangszerek nélkül új oldalukról ismerheti meg a közönség az MVM Backstage program keretében, ahol Ott Anna beszélget majd a fellépő zenekarok frontembereivel.
„A Margófeszt egy kicsi kulturális fesztivál nagy élményekkel, amit a helyszínt adó Szentgyörgyvár lakóival közösen hoztunk létre” — mondta Valuska László fesztiváligazgató. — „Itt minden megvan, ami egy fesztiválban a legjobb, elindulunk délután egy beszélgetésre, éjjel a koncert vagy a film után már a csillagokat nézzük, a kettő között pedig változatos programokkal, emberekkel, kulturális tájakkal és helyi ízekkel lehet találkozni a falut járva.”
Pillanatkép a 2022-es Margófesztről (forrás: Margófeszt)
A slam poetry szerelmesei a fesztiválon a Slam Poetry Magyarországgal közös szervezésű táborban többek között Horváth Kristóf (Színész Bob) és Simon Márton workshopjain tanulhatják a műfajt, a templomkertben délután irodalmi beszélgetések lesznek Boldizsár Ildikóval, Tompa Andreával és Visky Andrással, a nyári olvasmányokat kedvezményesen a Bookline Teraszon lehet majd beszerezni.
Éjszakánként bemutatják a Hat hét, a Kojot négy lelke, valamint a Magasságok és mélységek című filmet, a templomban pedig komolyzenei koncertek zárják majd a napot.
A fesztiválon résztvevők a Szeretünk Zala Egyesület vezetésével megismerhetik a helyszínt adó régió különlegességeit, kenuzhatnak a Kis-Balatonon, rizlingkóstolón vehetnek részt Reziben, megtanulhatják a grillázs vagy a legendás zalai cukorperec készítésének titkait, éjszakánként pedig egy csillagász segítségével fedezhetik fel a különlegesen tiszta zalai eget.
A gyerekeket a fesztiválon bábelőadás és játszótér várja.
A Veszprém-Balaton 2023 Európa Kulturális Fővárosa program, az MVM, valamint a Bookline támogatásával megvalósuló Margófeszt helyszíne Szentgyörgyvár, amely Keszthelytől, Hévíztől és Zalaegerszegtől is néhány kilométerre található, a Balatontól 15 perc, és Budapestről is könnyen elérhető.
A rendezvény napijeggyel és bérlettel is látogatható, diákoknak és zalai lakosoknak kedvezményes áron. A programokra való eljutást Zalaegerszegről, illetve Hévíz érintésével Keszthelyről induló fesztiválbuszjáratok segítik. További információ a helyszínről, szállásról, közlekedésről ITT érhető el.
